Lázár Levente: Biztonságban vagy?

2011. 01. 06.	Biztonságban vagy?	Lázár Levente
Összeszámoltuk, rövid 4 hónapos távollétünk alatt 12 órát töltöttünk különböző repülőtereken. Nemsokára meglesz a 24 órás műszakunk, ha így haladunk. Minden egyes alkalommal a várakozást az időjárás befolyásolta. Vagy ködös, vagy viharos, vagy havas, vagy jeges. Vagy nem szállt föl a gép, vagy pedig meg sem érkezett. Minden alkalommal a következmény nemcsak a késéssel járó tömeg, hanem a nagy tumultus is volt, amit a kapcsolódó járatok lekésése duzzasztott fel. Ilyen helyzetben nem segít sem a telefon, sem az internet. Ott kell lenni, sorba kell állni, új járatot kell találni, és az utazást újratervezni. Az elvesztett időért nem jár kárpótlás, 3 vagy akár 4 napos késésért a járatok nem vállalnak felelősséget, mert minden a mi biztonságunkért történik. Tehát állunk a sorban – megjegyzendő, civilizált, csendes, türelmes várakozás ez –, viszont az arcokon ott ül az idegesség, a visszafojtott türelmetlenség. Körülnézek: mindenki kezében mobiltelefon, hordozható számítógép, vagy i-pod, mindenféle elektronikus kütyü. Pötyögtetnek, keresgélnek, világhálót böngésznek, járatokat fürkésznek. Hiszen még pár nap és szilveszter. A tömeg csak gyarapodik, a sor meg nem halad, sőt, egyre lassul. Egyetlen technikai eszköz sem jár sikerrel, bármennyire jártas valaki a kezelésében. Terheltek a vonalak, izzik a jel, de a sort ki kell állni. Pedig ezek a kütyük a mi életünk megkönnyítését kellene szolgálják. (Figyelemreméltó, hogy az esti 8 órás járatot törölték, és éjfél előtt fél órával sikerült telefonon értesítsenek.) Pár nap után végre a járaton, időben, felszállásra készen. Mindenki izgatott, remélve a legjobbakat. Tiszta az ég, mindenki jelen van a gépen, bejelentették, hogy felszállunk. Kigurulunk a felszállópálya elé. Majdnem tíz percet állunk. Mellettünk későbbi gépek emelkednek a magasba. Végre elindulunk, de nem a kifutóra, hanem vissza az ajtóhoz. Ez legalább fél óra késést jelent… Mindenki morgolódik. Kiderül: a döntés indokolt, valaki a gép végében hangoskodott, indulatoskodott. Veszélyeztette a járatot. Ez a késés a mi biztonságunkért van. Valóban, ott fent nem lehet a vészféket meghúzni. Nagy viharban nem lehet egyszerűen az út szélére félrehúzni, nagy hóban a lánctalpakat felszerelni. Nincs igazságtalanság, otthonról, interneten, telefonon át, a karosszékből a sor elejébe bevágni nem lehet, ismerőstől előjogokat szerezni nincs esély. Kissé nyersnek tűnik, sőt talán kapitalista íze van, de vajon mi mikor fogunk így figyelni egymásra? Vajon mi teszünk-e valamit egymás biztonságáért? És legfőként: tudunk-e bízni egymásban, és a nem utolsósorban a gondviselésben? Mert hát bármi is történik, lehet épp a mi biztonságunkért történt…