Székely Kinga Réka:

2011. 01. 03. Székely Kinga Réka A visszaköszönő múlt


Vannak esték, amikor én is figyelmes leszek egy-egy hírfoszlányra. A tanulj, ismételj, moss fogat, vedd fel a pizsamád, ne üvölts, ne verekedj, imádkozz és hasonló szülői vezényszavak, s az ezek elleni gyermeki tiltakozások hangzavarában a rendes esti híradókat le szoktam késni, az éjszakaiakat pedig már nem bírom kivárni. Fél füllel el-elkapok valamit, de az is megesik, hogy néhány percig beszippant a tévékészülék. A minap az egyik román híradó meghívott vendége azt ajánlotta a diktátor idejét visszasíróknak, hogy próbálják csak ki a hajdani „napi programot”: este hat és nyolc között áramszünet, napi negyed kiló kenyér személyenként, napi három óráig tartó melegvíz-ellátás. Hamar felébrednének a rossz irányt vett nosztalgiából, mondta a meghívott. A háttérben archív felvételek elevenítették fel a diktátor és felesége ünnepélyes alakját, s az elmaradhatatlan tapsoló tömeget.

Anyai nagyanyám jutott eszembe, aki hajdan egyidős volt a diktátorral. A MÁV, majd a CFR alkalmazottjaként korai özvegységben nevelte fel három gyermekét, mivel férje harminchárom évesen gyógyíthatatlan betegségben meghalt. Vasutas fizetését varrással pótolta. A Singer minden délután kattogott, s a vasaló egyfolytában a kályha szélén sündörgött. A kolozsvári Dézsma utcából és a környékéről kivándorolt magyar és zsidó nők, valamint néhány román ügyvédnő volt nagyanyám állandó kuncsaftja. A külföldiek minden alkalommal egy friss divatlappal jelentek meg, s nagyanyám a kiválasztott modellek alapján kellett elkészítse a ruhákat. Számomra az álomvilág, az elérhetetlen jólét, az uralkodó gazdagság jelképeivé magasztosultak azok a divatlapok.

Nagyanyám látszólag beletörődött a kommunizmusba. Zokszó nélkül kelt hajnalban, kiállta a sort a Széchenyi téren a tejért és a joghurtért, majd átment a Vágóhíd térre, s ott kiállta a sort a kenyérért. Hatalmas vívmánynak tartotta, hogy nekem és nővéremnek sikerült megszerezni a kolozsvári személyi igazolványt, amelyre aztán szintén a Vágóhíd téri élelmiszerüzletben kiadták a havi fejadagot: egy liter olaj, egy kiló cukor, egy kiló liszt.

Sokszor elmorfondírozott azon, hogy a vezér vele egyidős. Egy-egy bátor pillanatában pedig azt őrölte a fogai között, hogy ha túléllek téged, megbocsátok neked.

A kérés meghallgattatott. De csak hajszálpontosan. A vezért és nejét kivégezték decemberben, nagyanyám pedig visszaadta lelkét teremtőjének a következő év januárjában.

Én e 2011-es év januárjában sem tudtam megbocsátani a vezérnek. Tudom, hogy sok millióan nosztalgiáznak utána, sőt azt is tudom, hogy a román nemzet számára ő a legnagyobb jótevő. Százezreknek adott lakást Erdély városaiban.

Én maradok az iszonnyal s a tehetetlen keserűséggel, mert segíteni nem tudok a kényszerpályára irányított akkori nemzedékeknek.