2011. 08. 03. Feltétel nélkül Farkas Dénes
Eddigi gondolataimat inkább az élet pajkos moccanásaiból vettem. Jelen esetben a Bibliából indítok: Lukács 9. részében Jézus az embereknek ecseteli az élet szűkmarkú valóságát: „az ember fiának nincs hová fejét lehajtania”. Ezek után azok, akiket magával hív, kifogásokat találnak. Egyik azt mondja, hogy: „követlek téged Uram, de...” Ezzel a de szócskával meg is érkeztünk a mába. Ez a szócska kizárja a feltétel nélküli azonosulást a kérelmezővel! Segítenék rajtad, de... Odaadnám neked, de... És így tovább. Életünk ritkábban az igenek és nagyobbrészt a de (feltételekhez kötött) kérés-válasz között telik el.
A közelmúltban egy kedves barátommal beszélgettünk a feltétlen odaadás kérdéséről, és említettem Friederich Schiller A kesztyű című balladáját, melynek mondanivalója nemcsak a romantika korában, hanem ma is tanulságos: Ferenc király udvarában kiéheztetett vadak prédára várnak az arénában. A balkonon a csodálkozók sokasága várja a viadalt. Kunigunda kisasszony próbára teszi a neki szépet tevő lovagot, és bedobja a kesztyűjét a vadak közé. Odafordul a lovagjához, és azt kéri, hogy ha úgy ég a szerelme iránta, ahogy arra esküszik, hát akkor hozza fel a kesztyűjét! A lovag belép az arénába és az állatok a meglepetettségtől meg sem moccantak. A hőstett után:
„A hölgy szemében szerelem ragyog
Az a boldogság ígérete ott: –
Kunigunda kisasszony epedve várja,
Ő a kesztyűt arcába veti:
Hölgyem, nem kellenek a kegyei!”
Lovag úr, szeretni fogom, de előbb tépesse szét magát a vadakkal! – gondolta Kunigunda.
Az életben adódnak helyzetek, amikor csak a feltételek nélküli odaadással lehet és kell viszonyulni a dolgok menetéhez. A de mögé rejtőzés rossz lehet, mert az élet vadállatai lesben állnak, és a kesztyűk pedig hullnak, hullnak...
2011. augusztus 5., péntek
2011. augusztus 2., kedd
Sándor Szilárd : Szabadság után
2011. 08. 02. Szabadság után Sándor Szilárd
Üres szemekkel néztem arcod
álomtalan ébredések hajnalán,
voltam békéd és voltam harcod,
éretlen napjaink keserű taván.
Arcom szemedből kiömlött,
tenyeredbe száradt kezem,
a szó agyagos földjére döngölt
sóhajára lehajtottad fejed.
Fény zuhant reánk valahonnan
s álom villant fel szemedben,
kezed megmozdult tenyeremben.
Szép arcod mosolyra fakasztotta,
valami titkos gondtalan varázs –
Vagy egyszerűen csak a szabadság?
Üres szemekkel néztem arcod
álomtalan ébredések hajnalán,
voltam békéd és voltam harcod,
éretlen napjaink keserű taván.
Arcom szemedből kiömlött,
tenyeredbe száradt kezem,
a szó agyagos földjére döngölt
sóhajára lehajtottad fejed.
Fény zuhant reánk valahonnan
s álom villant fel szemedben,
kezed megmozdult tenyeremben.
Szép arcod mosolyra fakasztotta,
valami titkos gondtalan varázs –
Vagy egyszerűen csak a szabadság?
2011. augusztus 1., hétfő
Gál Zoltán: Színház az egész világ
2011. 08. 01. Színház az egész világ Gál Zoltán
„Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő” – vallotta évszázadokkal ezelőtt Shakespeare, a nagy drámaíró. És bizony, születésünk pillanatától kezdve mindnyájan szerepeket játszunk. A Rendező mindenkinek helyet biztosított az előadásban, azonban a szerep alakítását reánk bízta, hogy képességeink szerint, a legtöbbet hozzunk ki a megformálandó karakterből. És ez így van jól.
Ha a szükség úgy kívánja, használhatjuk az egész kelléktárat, és felpróbálhatunk mindent, ami belőle megtetszik. És gyakran bizony élünk is a lehetőséggel. Az álarc alatt könnyebb eljátszani a szerepet, biztonságot nyújt, és elrejti igazi kilétünket. Talán csak hangunk engedi sejtetni, ki is rejtőzik valójában mögötte.
Azonban vigyázzunk: álarcunkat nehogy magunkon felejtsük a kulisszák mögött! Mert megtörténhet, hogy a magunkon felejtett álarc elhiteti velünk, hogy ő valójában én vagyok. És ha már magam sem tudom, hogy ki az, aki visszaköszön rám a tükörből, ott kezdődik csak az igazi dráma!
Ha akarjuk, önmagunk is lehetünk, minden ránk aggatott cicoma nélkül. Megmutathatjuk igazi énünket, és kitárhatjuk mindazt, amivel a Gondviselő felruházott életünk során. Igazi önmagunk alakítása nem mindig színes, de nagyon is őszinte.
És ennek talán jobban örvend a tisztelt publikum.
„Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő” – vallotta évszázadokkal ezelőtt Shakespeare, a nagy drámaíró. És bizony, születésünk pillanatától kezdve mindnyájan szerepeket játszunk. A Rendező mindenkinek helyet biztosított az előadásban, azonban a szerep alakítását reánk bízta, hogy képességeink szerint, a legtöbbet hozzunk ki a megformálandó karakterből. És ez így van jól.
Ha a szükség úgy kívánja, használhatjuk az egész kelléktárat, és felpróbálhatunk mindent, ami belőle megtetszik. És gyakran bizony élünk is a lehetőséggel. Az álarc alatt könnyebb eljátszani a szerepet, biztonságot nyújt, és elrejti igazi kilétünket. Talán csak hangunk engedi sejtetni, ki is rejtőzik valójában mögötte.
Azonban vigyázzunk: álarcunkat nehogy magunkon felejtsük a kulisszák mögött! Mert megtörténhet, hogy a magunkon felejtett álarc elhiteti velünk, hogy ő valójában én vagyok. És ha már magam sem tudom, hogy ki az, aki visszaköszön rám a tükörből, ott kezdődik csak az igazi dráma!
Ha akarjuk, önmagunk is lehetünk, minden ránk aggatott cicoma nélkül. Megmutathatjuk igazi énünket, és kitárhatjuk mindazt, amivel a Gondviselő felruházott életünk során. Igazi önmagunk alakítása nem mindig színes, de nagyon is őszinte.
És ennek talán jobban örvend a tisztelt publikum.
Fekete Levente: Reneszánsz újjászületés
2011. 07. 28 Reneszánsz újjászületés Fekete Levente
Rögtön a XVI. századra jellemző, forradalmian új világnézetre gondolunk. Arra az eszmeáramlatra, amely az embert, az emberi test szépségét, magát a kézzelfogható, tapintható természetet a gondolkodás középpontjába helyezte, mondhatni a legnagyobb érték rangjára emelte. Mondják hogy, a reneszánsz lekörözte, maga mögött hagyta a kéngőzös poklok és az angyalszárnyú mennyek életidegen, misztikus világát. Ebben voltak utolérhetetlen mesterek Michelangelo, Leonardo da Vinci és még sorolhatnánk. Nevüket már-már áhítattal ejtik ki nemcsak a szakavatott művészettörténészek, de minden magára valamit is adó író, olvasó ember. Természetes. Ebben a „műfajban” ők valóban verhetetlenek voltak, példaértékű mesterek, és azok ma is. Aztán jött a felvilágosodás, majd a manierizmus – mint a késő reneszánsz és a barok közti átmeneti stílus. És így tovább egész napjainkig. Mindeniknek megvoltak a maga mesterei.
Mondják – hiszen a Biblia , az Élet Könyve is ezt tanítja, hogy nincs új a Nap alatt. Ma is hallani felvilágosult gondolkodásról, vagy éppen ennek a hiányáról, de beszélünk itt-ott a népzene, a táncházmozgalom reneszánszáról is. Mert hála Istennek, mintha újjászületőben lenne itthon Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében is a tiszta magyar népzene, néptánc iránti őszinte érdeklődés. A lehető legnagyobb tisztelet jegyében le a kalappal az olyan mesterek előtt, mint Jánosi József, Könczei Árpád, vagy a Muzsikás, a Kaláka együttesek, Faragó Laura, István Ildikó, Sebestyén Márta, és hála Istennek még hosszan sorolhatnánk őket! Túlzok-e, ha azt mondom, hogy az áhítattal rokon az az érzés, amivel hallgatjuk őket, vagy nézzük éppen a tévében? Micsoda öröm, ha mi magunk járhatjuk és énekelhetünk! Valóban újjászületik általuk az ember. Mondhatom, hogy újjászületik ilyenkor bennünk az ÉLET? Valljuk be őszintén: ebben a többnyire benzingőzös, elektroszmogos, agyonkábelezett, végzetesen számítógép- és képernyőfüggő, sokszor aszfaltdzsungelben tévelygő, már-már valótlanul éjt nappallal teljesen összekeverő világunkban ránk is fér!
Hát, a szép magyar nyelv a maga áldásaival ránk fér-e? Újjá fog-e születni a tiszta magyar nyelv? 200 éve született Kriza János, unitárius hitünk és lelkiségünk koronás fője és a szép magyar nyelv mestere. Tisztelegtünk illendőképpen ország-világ előtt. De mindezekután mi, magyarok invitálni, publikálni, kreálni, latinkodni fogunk-e? És újjá tud-e születni a magyar családok lelkisége? Gyönyörű meséink és balladáink köré időről időre kicsinyek és nagyok össze tudunk-e gyűlni? Szükség-e nekünk újjászületni?
A mestereket ismered. A választ is csak Te tudod. Hogyan döntesz, az is a Te dolgod. Egy azonban biztos: a mestere gyermekeidnek, unokáidnak most Te vagy.
Rögtön a XVI. századra jellemző, forradalmian új világnézetre gondolunk. Arra az eszmeáramlatra, amely az embert, az emberi test szépségét, magát a kézzelfogható, tapintható természetet a gondolkodás középpontjába helyezte, mondhatni a legnagyobb érték rangjára emelte. Mondják hogy, a reneszánsz lekörözte, maga mögött hagyta a kéngőzös poklok és az angyalszárnyú mennyek életidegen, misztikus világát. Ebben voltak utolérhetetlen mesterek Michelangelo, Leonardo da Vinci és még sorolhatnánk. Nevüket már-már áhítattal ejtik ki nemcsak a szakavatott művészettörténészek, de minden magára valamit is adó író, olvasó ember. Természetes. Ebben a „műfajban” ők valóban verhetetlenek voltak, példaértékű mesterek, és azok ma is. Aztán jött a felvilágosodás, majd a manierizmus – mint a késő reneszánsz és a barok közti átmeneti stílus. És így tovább egész napjainkig. Mindeniknek megvoltak a maga mesterei.
Mondják – hiszen a Biblia , az Élet Könyve is ezt tanítja, hogy nincs új a Nap alatt. Ma is hallani felvilágosult gondolkodásról, vagy éppen ennek a hiányáról, de beszélünk itt-ott a népzene, a táncházmozgalom reneszánszáról is. Mert hála Istennek, mintha újjászületőben lenne itthon Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében is a tiszta magyar népzene, néptánc iránti őszinte érdeklődés. A lehető legnagyobb tisztelet jegyében le a kalappal az olyan mesterek előtt, mint Jánosi József, Könczei Árpád, vagy a Muzsikás, a Kaláka együttesek, Faragó Laura, István Ildikó, Sebestyén Márta, és hála Istennek még hosszan sorolhatnánk őket! Túlzok-e, ha azt mondom, hogy az áhítattal rokon az az érzés, amivel hallgatjuk őket, vagy nézzük éppen a tévében? Micsoda öröm, ha mi magunk járhatjuk és énekelhetünk! Valóban újjászületik általuk az ember. Mondhatom, hogy újjászületik ilyenkor bennünk az ÉLET? Valljuk be őszintén: ebben a többnyire benzingőzös, elektroszmogos, agyonkábelezett, végzetesen számítógép- és képernyőfüggő, sokszor aszfaltdzsungelben tévelygő, már-már valótlanul éjt nappallal teljesen összekeverő világunkban ránk is fér!
Hát, a szép magyar nyelv a maga áldásaival ránk fér-e? Újjá fog-e születni a tiszta magyar nyelv? 200 éve született Kriza János, unitárius hitünk és lelkiségünk koronás fője és a szép magyar nyelv mestere. Tisztelegtünk illendőképpen ország-világ előtt. De mindezekután mi, magyarok invitálni, publikálni, kreálni, latinkodni fogunk-e? És újjá tud-e születni a magyar családok lelkisége? Gyönyörű meséink és balladáink köré időről időre kicsinyek és nagyok össze tudunk-e gyűlni? Szükség-e nekünk újjászületni?
A mestereket ismered. A választ is csak Te tudod. Hogyan döntesz, az is a Te dolgod. Egy azonban biztos: a mestere gyermekeidnek, unokáidnak most Te vagy.
2011. július 22., péntek
Nagy Adél: Mindennapi kenyér
2011. 07. 22. Mindennapi kenyér Nagy Adél
Egy filmet néztem az elmúlt napokban, amelynek az volt a címe: Utazás a mennyországba. Egy kisgyerekről szól, akinek egyetlen nagy álma van: eljutni a mennyországba, hogy viszontláthassa elvesztett szüleit. Az árvaház mostoha körülményei szökésre késztetik és első útja egy csavargóhoz vezet. Sok mindent megélnek és megtapasztalnak együtt. Kéregetésből, koldulásból tengődnek egyik napról a másikra, s bármily nehéz legyen is a mindennapinak az előteremtése, a csavargó mégis arra tanítja, hogy semmilyen körülmények között nem lophat. Csak egyetlen dolgot vehet el: a vendéglőasztalon hagyott kenyeret, mert az már nem kell senkinek, és így folytatja, mondja ki a mélyenszántó igazságot: mert életünk legnagyobb titka, hogy kenyérre mindannyiunknak szüksége van.
Kenyeret azóta fogyasztunk, amióta az ember létezik. A primitív vagy természeti ember megette a gabonamagvakat, majd miután megismerte a tüzet forró kövön megsütötte az összezúzott magvakat. Felismerte, hogy tápláló, erőt adó, jóízű táplálék. S mivel az égieknek tudta be, hogy a magvakból kenyér lett, éppen azért a kenyeret, amiképpen a tűzhelyet is, vallásos áhítattal övezte. Nekünk ma olyan természetes, hogy ott van asztalon. Az ember alapvető tápláléka a kenyér.
Hogy milyen létfontosságú a kenyér azt nap mint nap megfogalmazzuk a Jézustól tanult imádságban: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. S mennyi minden van még ebben a kérésben, mert valahányszor elmondom ott van benne a hit, hogy megkapom a mindennapi kenyeret, amely táplálék a megfáradt testnek, az éhező léleknek, valahányszor elmondom kifejezem felebaráti szeretetemet, a gondoskodásomat, mert úgy e, amikor kimondjuk, hogy add meg nekünk, akkor arra gondolok, hogy másnak is, felebarátomnak, szomszédomnak, falustársamnak, benne van a felelősség: nem ingyen kérem, hanem munkám, fáradozásom árán.
Imádkozol-e, kéred-e a mindennapi kenyeret, az érte való fáradozásnak verejtékét, áldásait? Vagy természetes, hogy ott van: boltban, pékségben, asztalon? Ugye, sokszor gondolod azt, hogy neked imádság nélkül is kijár?
Egy filmet néztem az elmúlt napokban, amelynek az volt a címe: Utazás a mennyországba. Egy kisgyerekről szól, akinek egyetlen nagy álma van: eljutni a mennyországba, hogy viszontláthassa elvesztett szüleit. Az árvaház mostoha körülményei szökésre késztetik és első útja egy csavargóhoz vezet. Sok mindent megélnek és megtapasztalnak együtt. Kéregetésből, koldulásból tengődnek egyik napról a másikra, s bármily nehéz legyen is a mindennapinak az előteremtése, a csavargó mégis arra tanítja, hogy semmilyen körülmények között nem lophat. Csak egyetlen dolgot vehet el: a vendéglőasztalon hagyott kenyeret, mert az már nem kell senkinek, és így folytatja, mondja ki a mélyenszántó igazságot: mert életünk legnagyobb titka, hogy kenyérre mindannyiunknak szüksége van.
Kenyeret azóta fogyasztunk, amióta az ember létezik. A primitív vagy természeti ember megette a gabonamagvakat, majd miután megismerte a tüzet forró kövön megsütötte az összezúzott magvakat. Felismerte, hogy tápláló, erőt adó, jóízű táplálék. S mivel az égieknek tudta be, hogy a magvakból kenyér lett, éppen azért a kenyeret, amiképpen a tűzhelyet is, vallásos áhítattal övezte. Nekünk ma olyan természetes, hogy ott van asztalon. Az ember alapvető tápláléka a kenyér.
Hogy milyen létfontosságú a kenyér azt nap mint nap megfogalmazzuk a Jézustól tanult imádságban: mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma. S mennyi minden van még ebben a kérésben, mert valahányszor elmondom ott van benne a hit, hogy megkapom a mindennapi kenyeret, amely táplálék a megfáradt testnek, az éhező léleknek, valahányszor elmondom kifejezem felebaráti szeretetemet, a gondoskodásomat, mert úgy e, amikor kimondjuk, hogy add meg nekünk, akkor arra gondolok, hogy másnak is, felebarátomnak, szomszédomnak, falustársamnak, benne van a felelősség: nem ingyen kérem, hanem munkám, fáradozásom árán.
Imádkozol-e, kéred-e a mindennapi kenyeret, az érte való fáradozásnak verejtékét, áldásait? Vagy természetes, hogy ott van: boltban, pékségben, asztalon? Ugye, sokszor gondolod azt, hogy neked imádság nélkül is kijár?
Szabó Előd: Csapás
2011. 07. 21. Csapás Szabó Előd
Amikor az Úr meg akarja szabadítani népét a fogságból, tíz csapással lágyítja meg az egyiptomi fáraó megkeményedett szívét. A tíz közül az egyik legsúlyosabb csapás, hogy Egyiptom vizei vérré változtak.
Egyiptom számára a víz nagyon sokat jelentett. Az egyiptomi nép istenként tisztelte az országot átszelő Nílus folyót, mert „jóindulatától” függött élete, jóléte. Ezt a tiszteletet mi szinte fel sem tudjuk mérni, hiszen olyan áldott földön lakunk, ahol források fakadnak a hegyoldalakban, s a tiszta víz csillogóan kínálja fel önmagát. Éppen ezért nem is becsüljük annyira: szennyezzük vagy helyettesítjük annyi másféle itallal...
Lelkünknek is szüksége van a tiszta vízre, mert ahogyan nem mindegy, hogy mit iszunk, úgy nem mindegy az sem, hogy mivel tápláljuk lelkünket. Az Isten-hit tiszta forrás: nem cifra, nem színezett és ízesített, nem mesterségesen tartósított, de természetes, egészséges és életet adó. Nagy csapás az ember számára, ha ezt a tiszta forrást mással pótolja, ha lelkének szomját a kézenfekvő, könnyen elérhető, hamis színekkel és ízekkel kínált táplálékkal pótolja. Mert akkor a víz vérré válik...
A bölcs mondás szerint a vér nem válik vízzé. Tapasztaljuk egyre inkább azonban ennek a mondásnak a cáfolatát, bizony vérként hozzánk tartozó értékeinket sokszor felhígítjuk: család, nemzet, vallás, történelmi múlt, becsület, szorgalom.
Az Úr segítsen minket, hogy víz vérré ne váljon forrásainkban, s vér vízzé ne híguljon ereinkben!
Amikor az Úr meg akarja szabadítani népét a fogságból, tíz csapással lágyítja meg az egyiptomi fáraó megkeményedett szívét. A tíz közül az egyik legsúlyosabb csapás, hogy Egyiptom vizei vérré változtak.
Egyiptom számára a víz nagyon sokat jelentett. Az egyiptomi nép istenként tisztelte az országot átszelő Nílus folyót, mert „jóindulatától” függött élete, jóléte. Ezt a tiszteletet mi szinte fel sem tudjuk mérni, hiszen olyan áldott földön lakunk, ahol források fakadnak a hegyoldalakban, s a tiszta víz csillogóan kínálja fel önmagát. Éppen ezért nem is becsüljük annyira: szennyezzük vagy helyettesítjük annyi másféle itallal...
Lelkünknek is szüksége van a tiszta vízre, mert ahogyan nem mindegy, hogy mit iszunk, úgy nem mindegy az sem, hogy mivel tápláljuk lelkünket. Az Isten-hit tiszta forrás: nem cifra, nem színezett és ízesített, nem mesterségesen tartósított, de természetes, egészséges és életet adó. Nagy csapás az ember számára, ha ezt a tiszta forrást mással pótolja, ha lelkének szomját a kézenfekvő, könnyen elérhető, hamis színekkel és ízekkel kínált táplálékkal pótolja. Mert akkor a víz vérré válik...
A bölcs mondás szerint a vér nem válik vízzé. Tapasztaljuk egyre inkább azonban ennek a mondásnak a cáfolatát, bizony vérként hozzánk tartozó értékeinket sokszor felhígítjuk: család, nemzet, vallás, történelmi múlt, becsület, szorgalom.
Az Úr segítsen minket, hogy víz vérré ne váljon forrásainkban, s vér vízzé ne híguljon ereinkben!
2011. július 19., kedd
Rácz Norbert: R.N. első levelének első fejezete a nagyra becsült Timóteushoz
2011. 07. 19. R.N. első levelének első fejezete a nagyra becsült Timóteushoz Rácz Norbert
Kegyelem néked és békesség, Kedves Timóteus, Testvérem az Úrban! Hálát adok a mi Urunknak, Istenünknek, hogy lehetővé tette számomra azt, hogy olvashattam rólad, nagyra becsült Testvérem, és ismerhetlek téged, még akkor is, ha az idő – fájdalom – oly igen elválaszt minket egymástól. Öröm számomra, hogy benned olyan társra találtam, aki mind életkörülményében, mind világszemléletében oly hasonló helyzetben van énvelem. Mert hát látod, nagyra becsült testvérem, mind korunk, mind helyzetünk igen hasonlít. Igaz ugyan, hogy a majd két évezred könyörtelenül ellehetetleníti a személyes kapcsolat létrejöttét, ám az is tény, hogy te fiatalon váltál kővé az idő mindegyre dermesztő lávafolyásában, így feljogosítva érzem magam, hogy a közös életkorra és helyzetre való tekintettel testvéremnek, sorstársamnak, egyben bölcsebb és tapasztaltabb vezéremnek tartsalak téged, aki színről-színre hallgathattad nagy tanítónknak, a társzoszi Pálnak a szavait, sőt abban a megtiszteltetésben részesülhettél, hogy a páratlan apostol – kivel szívesen vitáznék, ha erre lehetőségem lenne – két levélben is személyesen téged szólított meg, és oktatott a mi Urunk ismeretére.
Levelem célja – az apostoli szukcesszió elvét tiszteletben tartva – hogy számot adjak arról a korról, melyben e földi létet nekem megadatott élnem, figyelmemet azon témák felé fordítva, melyeket a tehozzád címzett első levélből vélek kimazsolázni. Ebbéli törekvésemben az az elképzelés vezérel, hogy Téged elsősorban a gyülekezetépítés kérdései érdekelnek, illetve gondolkodásod középpontjában áll a keresztényi közösség helyes életvitelének kérdése. Íme, látod, mélyen tisztelt Testvérem, még egy közös pont, ami minket összeköt. Tudod, napjaim nem sokban különböznek attól a kortól, melyben te éltél. Bár bizonyára igen elcsodálkoznál mindazon, amit ma tapasztalnál, mégis első meglepettségedből felocsúdva láthatnád, az alapvető kérdésekben bizony a világ sokat nem változott, hiszen nagyra becsült tanítónk, Saul törekvése nyilván mutatja, milyen ádáz harcot kell vívni minden korban a hamis tanítók ellen. Sőt manapság az okozza a legnagyobb gondot, hogy nehéz a búzát a konkolytól elválasztani, a megannyi génmódosított (erről többet egy későbbi levelemben írok majd) növény – a túlélési ösztöntől hajtva – olyan viselkedési sémákat produkál, mely a legtapasztaltabb földművelőket is megtéveszti, úgy, ahogy a lelkiek világában, a sok szellemi konkoly is azonképpen változott, hogy a megmaradás és a siker hogyan biztosít túlélési lehetőséget számukra. Tudod, mélyen tisztelt Testvérem, nagyra becsült tanítónk példája a hitről és a jó lelkiismeretről olyan iránytű, melyet mindannyian valamilyen módon elő kellene vegyünk lelkünk tarisznyájából, azért, hogy a teáltalad is megélt apostoli tevékenységben biztosan ússzunk a lét tengerén, és ne veszítsük szemünk elől a názáreti Jézus tanítását, ami mindkettőnk számára út, igazság és élet.
(folytatás következik)
Kegyelem néked és békesség, Kedves Timóteus, Testvérem az Úrban! Hálát adok a mi Urunknak, Istenünknek, hogy lehetővé tette számomra azt, hogy olvashattam rólad, nagyra becsült Testvérem, és ismerhetlek téged, még akkor is, ha az idő – fájdalom – oly igen elválaszt minket egymástól. Öröm számomra, hogy benned olyan társra találtam, aki mind életkörülményében, mind világszemléletében oly hasonló helyzetben van énvelem. Mert hát látod, nagyra becsült testvérem, mind korunk, mind helyzetünk igen hasonlít. Igaz ugyan, hogy a majd két évezred könyörtelenül ellehetetleníti a személyes kapcsolat létrejöttét, ám az is tény, hogy te fiatalon váltál kővé az idő mindegyre dermesztő lávafolyásában, így feljogosítva érzem magam, hogy a közös életkorra és helyzetre való tekintettel testvéremnek, sorstársamnak, egyben bölcsebb és tapasztaltabb vezéremnek tartsalak téged, aki színről-színre hallgathattad nagy tanítónknak, a társzoszi Pálnak a szavait, sőt abban a megtiszteltetésben részesülhettél, hogy a páratlan apostol – kivel szívesen vitáznék, ha erre lehetőségem lenne – két levélben is személyesen téged szólított meg, és oktatott a mi Urunk ismeretére.
Levelem célja – az apostoli szukcesszió elvét tiszteletben tartva – hogy számot adjak arról a korról, melyben e földi létet nekem megadatott élnem, figyelmemet azon témák felé fordítva, melyeket a tehozzád címzett első levélből vélek kimazsolázni. Ebbéli törekvésemben az az elképzelés vezérel, hogy Téged elsősorban a gyülekezetépítés kérdései érdekelnek, illetve gondolkodásod középpontjában áll a keresztényi közösség helyes életvitelének kérdése. Íme, látod, mélyen tisztelt Testvérem, még egy közös pont, ami minket összeköt. Tudod, napjaim nem sokban különböznek attól a kortól, melyben te éltél. Bár bizonyára igen elcsodálkoznál mindazon, amit ma tapasztalnál, mégis első meglepettségedből felocsúdva láthatnád, az alapvető kérdésekben bizony a világ sokat nem változott, hiszen nagyra becsült tanítónk, Saul törekvése nyilván mutatja, milyen ádáz harcot kell vívni minden korban a hamis tanítók ellen. Sőt manapság az okozza a legnagyobb gondot, hogy nehéz a búzát a konkolytól elválasztani, a megannyi génmódosított (erről többet egy későbbi levelemben írok majd) növény – a túlélési ösztöntől hajtva – olyan viselkedési sémákat produkál, mely a legtapasztaltabb földművelőket is megtéveszti, úgy, ahogy a lelkiek világában, a sok szellemi konkoly is azonképpen változott, hogy a megmaradás és a siker hogyan biztosít túlélési lehetőséget számukra. Tudod, mélyen tisztelt Testvérem, nagyra becsült tanítónk példája a hitről és a jó lelkiismeretről olyan iránytű, melyet mindannyian valamilyen módon elő kellene vegyünk lelkünk tarisznyájából, azért, hogy a teáltalad is megélt apostoli tevékenységben biztosan ússzunk a lét tengerén, és ne veszítsük szemünk elől a názáreti Jézus tanítását, ami mindkettőnk számára út, igazság és élet.
(folytatás következik)
2011. július 18., hétfő
Orbán Erika: Átváltozás
2011. 07. 16. Átváltozás Orbán Erika
Emberi kapcsolataim és mindennapi megfigyeléseim során gyakran eszembe jutnak Tóth Árpád szavai: „Fény vagy te is, lobogj hát,/ Melegíts és égess,/ Hinned kell, hogy a világ/ Teveled is ékes.” Olyankor, amikor azzal szembesülök, egy-egy személy kíméletlen társaihoz és/vagy önmagához, kell a vigasz.
Fény-létünk számomra egyenértékű azzal, hogy Isten-hordozók és szeretet-források vagyunk. Lelki és tudati világunkba azonban nem könnyű ezt a hitet beépíteni. Egyfelől akadályoznak tapasztalataink. Testi, lelki fájdalmak; elkerülhetetlen konfliktusok; életkrízisek; régi terhek; olyan nehézségek, amelyek cipelése, vagy amelyekkel való szembenézés problémát okoz. Továbbá gátol hiúságunk, nagyravágyásunk: az mégiscsak valószerűtlen, hogy egyformán „fényes fények” legyünk; és a kiválók között is lenniük kell legkiválóbbaknak! A versengő világ emberi mércéje. Végül ott van részleges, töredékes ismeretünk. És tárgyi, és tapasztalati tudásunk hiányosságaitól való félelmünk.
Jézus azt mondja a nagy parancsolat második felében: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Azaz légy szeretet forrása önmagad és mások számára.
Ismerd fel képességeidet, és élj velük; szeressed! Ismerd meg vágyaidat, és tápláld; szeressed!
Ismerd fel korlátaidat, tiszteld és szeressed! Ismerd ki gyengéidet, és szeretettel gyengítsd!
Ismerd fel fájdalmaidat, szeressed és beszélj róluk!
Ismerd meg terheidet, és oszd meg; szeressed!
Ismerd föl sérelmeidet, és bocsáss meg! Szeressél!
Ismerd meg haragodat, és úgy engedd el, hogy szereted!
Ismerd föl titkaidat, és őrizd; szeressed! Ismerd meg céljaidat, és indulj el feléjük; szeressed!
Ismerd fel nehézségeidet, és győzd le; szeressed! Ismerd föl tükreidet, és nézz beléjük! Szeressed!
Ismerd el törékenységedet, és légy gyöngéd magadhoz! Senki más nem vigyázhat rád azon a szereteten kívül, amit Te magadban hordozol.
És akkor tudsz továbblépni, és áldásos szeretetté válni mások életében, ha önmagadat megismerted, és szereted. Nem perzselő tűzként, nem pislákoló lángként, nem mesterséges neonként, nem ki- és lemerülő elemlámpaként, hanem igaz természeted szerint, fényként. Akkor nem vársz majd senkitől védelmet, tiszteletet, fölemelést, gyengédséget, megbocsátást és szárnyakat; mert akkor magad leszel áradó fény és föltétlen szeretet.
És „a fényt megvilágítani nem lehet.” (Szabó Magda)
Emberi kapcsolataim és mindennapi megfigyeléseim során gyakran eszembe jutnak Tóth Árpád szavai: „Fény vagy te is, lobogj hát,/ Melegíts és égess,/ Hinned kell, hogy a világ/ Teveled is ékes.” Olyankor, amikor azzal szembesülök, egy-egy személy kíméletlen társaihoz és/vagy önmagához, kell a vigasz.
Fény-létünk számomra egyenértékű azzal, hogy Isten-hordozók és szeretet-források vagyunk. Lelki és tudati világunkba azonban nem könnyű ezt a hitet beépíteni. Egyfelől akadályoznak tapasztalataink. Testi, lelki fájdalmak; elkerülhetetlen konfliktusok; életkrízisek; régi terhek; olyan nehézségek, amelyek cipelése, vagy amelyekkel való szembenézés problémát okoz. Továbbá gátol hiúságunk, nagyravágyásunk: az mégiscsak valószerűtlen, hogy egyformán „fényes fények” legyünk; és a kiválók között is lenniük kell legkiválóbbaknak! A versengő világ emberi mércéje. Végül ott van részleges, töredékes ismeretünk. És tárgyi, és tapasztalati tudásunk hiányosságaitól való félelmünk.
Jézus azt mondja a nagy parancsolat második felében: „Szeresd felebarátodat, mint magadat.” Azaz légy szeretet forrása önmagad és mások számára.
Ismerd fel képességeidet, és élj velük; szeressed! Ismerd meg vágyaidat, és tápláld; szeressed!
Ismerd fel korlátaidat, tiszteld és szeressed! Ismerd ki gyengéidet, és szeretettel gyengítsd!
Ismerd fel fájdalmaidat, szeressed és beszélj róluk!
Ismerd meg terheidet, és oszd meg; szeressed!
Ismerd föl sérelmeidet, és bocsáss meg! Szeressél!
Ismerd meg haragodat, és úgy engedd el, hogy szereted!
Ismerd föl titkaidat, és őrizd; szeressed! Ismerd meg céljaidat, és indulj el feléjük; szeressed!
Ismerd fel nehézségeidet, és győzd le; szeressed! Ismerd föl tükreidet, és nézz beléjük! Szeressed!
Ismerd el törékenységedet, és légy gyöngéd magadhoz! Senki más nem vigyázhat rád azon a szereteten kívül, amit Te magadban hordozol.
És akkor tudsz továbblépni, és áldásos szeretetté válni mások életében, ha önmagadat megismerted, és szereted. Nem perzselő tűzként, nem pislákoló lángként, nem mesterséges neonként, nem ki- és lemerülő elemlámpaként, hanem igaz természeted szerint, fényként. Akkor nem vársz majd senkitől védelmet, tiszteletet, fölemelést, gyengédséget, megbocsátást és szárnyakat; mert akkor magad leszel áradó fény és föltétlen szeretet.
És „a fényt megvilágítani nem lehet.” (Szabó Magda)
2011. július 15., péntek
Demeter Sándor Lóránd: A gyász
2011. 07. 15. A gyász Demeter Sándor Lóránd
„A gyász az, amikor valakié leszel semmiért egészen, és a kontúrjai napról-napra kihalványulnak belőled. Ez a gyász.” (Tisza Kata) Ezt mindannyian megéljük. Minél inkább telik tőlünk is az idő, annál gyakrabban éljük meg. Sorra távoznak életünkből azok, akik hozzánk tartoznak, akik életünk egy-egy pillanatát szebbé varázsolták, akiknek helye van a szívünkben, akikről eszünkbe jut egy kellemes élmény, akiknek az arcát, a hangját, a mozdulatát bármikor fel tudjuk idézni... Kontúrjaik ugyan napról-napra kihalványulnak belőlünk, de az emlékezés ceruzája mégis egyetlen pillanat alatt képes visszaidézni, felerősíteni, újrarajzolni alakjukat.
A továbbiakban két bibliai szereplő gyászában az újrarajzolás különböző módjait szemlélhetjük.
Jákób, gyermeke (vélt) elvesztésekor megszaggatta a ruháját, zsákot tekert a derekára és sírt. (1Móz 37,34-35) Gyászát kifejezte, a világ elől nem rejtette el. Nem zárta magába, nem bújt el vele, nem rejtegette. Nem tetette magát erősnek. Mivel nem tetette magát, nem képmutatóskodott, közvetlen környezete nem csak észlelte az ő gyászát, hanem megpróbált segítségére lenni. Vigasztalták.
Temetéseken – az Isten nyugosztalja mellett – ezek a leggyakrabban elhangzó szavak: vigasztalódást kívánunk. Jákóbnak nem csak vigasztalódást kívántak, hanem igyekeztek őt vigasztalni. Mert a vigasztalás tett. Nyelvileg is cselekvést fejez ki. Elemeire bontva a szó azt jelenti, hogy gyászt eloszlatni, elviselhetővé tenni egy olyan nehéz és fájdalmas időszakban, amikor az megfoszt az örömtől. Olyan időszakban, amikor túltengnek a negatív érzések. Vagy csak negatív érzések vannak: félelem, megsebesítettség, elkeseredettség, tehetetlenség, bánat, fájdalom...
Nehéz a gyászban vigaszra lelni. Vigasztalni is nehéz. Az emlékezés kontúrceruzája még nagyon erős vonásokkal dolgozik. Olyan ez mint az emberi testen ejtett mély seb. Beforr ugyan, de valahányszor ránézünk, az emlékezet mindig visszahozza, megeleveníti, valóságossá teszi azt a fájdalmat és azt a számtalan negatív érzést, amit a megszerzés pillanatában eltöltött.
Jákób nem akart vigasztalódni. Hiábavaló volt minden igyekezet. Mihelyt egy kicsit is halványították a kontúrokat, ő azonnal visszarajzolta, visszaerősítette őket. Ezzel az állandó szenvedéssel kívánta leélni hátralevő életét. „Gyászolva megyek a holtak hazájába” – mondta ki szavakban is érzéseit. Hiábavaló minden vigasztaló igyekezet.
Egészen más Dávid királynak a gyásza. Olyan apának a gyásza, aki nem hirtelen veszíti el fiát, hanem ideje van rákészülni a veszteségre. Hat napon keresztül „könyörgött Istenhez a gyermekért, böjtöt tartott Dávid, és amikor bement a földön töltötte az éjszakát. Udvarának vénei odaálltak mellé, hogy fölemeljék a földről, de ő nem akarta, és nem is evett velük semmit. A hetedik napon meghalt a gyermek.” (2Sám 12,16-18) Viselkedését látva szolgái meg sem merték mondani neki, hogy meghalt a gyermeke. Amikor mégis megtették, igen meglepődtek, hogy Dávid felkelt, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott, bement az Úr házába és leborult, majd hazament és evett. A csodálkozó kérdésekre ezt válaszolta: „Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám.” (2Sám 12,23) Elfogadta az élet-halál örökre kiismerhetetlen rejtélyét, azt, amit Pál később így erősít meg: „nincs itt maradandó városunk.” (Zsid 13,14)
Jákób az örök gyász, Dávid a túljutás (túlélés?) mellett döntött.
„A gyász az, amikor valakié leszel semmiért egészen, és a kontúrjai napról-napra kihalványulnak belőled. Ez a gyász.” (Tisza Kata) Ezt mindannyian megéljük. Minél inkább telik tőlünk is az idő, annál gyakrabban éljük meg. Sorra távoznak életünkből azok, akik hozzánk tartoznak, akik életünk egy-egy pillanatát szebbé varázsolták, akiknek helye van a szívünkben, akikről eszünkbe jut egy kellemes élmény, akiknek az arcát, a hangját, a mozdulatát bármikor fel tudjuk idézni... Kontúrjaik ugyan napról-napra kihalványulnak belőlünk, de az emlékezés ceruzája mégis egyetlen pillanat alatt képes visszaidézni, felerősíteni, újrarajzolni alakjukat.
A továbbiakban két bibliai szereplő gyászában az újrarajzolás különböző módjait szemlélhetjük.
Jákób, gyermeke (vélt) elvesztésekor megszaggatta a ruháját, zsákot tekert a derekára és sírt. (1Móz 37,34-35) Gyászát kifejezte, a világ elől nem rejtette el. Nem zárta magába, nem bújt el vele, nem rejtegette. Nem tetette magát erősnek. Mivel nem tetette magát, nem képmutatóskodott, közvetlen környezete nem csak észlelte az ő gyászát, hanem megpróbált segítségére lenni. Vigasztalták.
Temetéseken – az Isten nyugosztalja mellett – ezek a leggyakrabban elhangzó szavak: vigasztalódást kívánunk. Jákóbnak nem csak vigasztalódást kívántak, hanem igyekeztek őt vigasztalni. Mert a vigasztalás tett. Nyelvileg is cselekvést fejez ki. Elemeire bontva a szó azt jelenti, hogy gyászt eloszlatni, elviselhetővé tenni egy olyan nehéz és fájdalmas időszakban, amikor az megfoszt az örömtől. Olyan időszakban, amikor túltengnek a negatív érzések. Vagy csak negatív érzések vannak: félelem, megsebesítettség, elkeseredettség, tehetetlenség, bánat, fájdalom...
Nehéz a gyászban vigaszra lelni. Vigasztalni is nehéz. Az emlékezés kontúrceruzája még nagyon erős vonásokkal dolgozik. Olyan ez mint az emberi testen ejtett mély seb. Beforr ugyan, de valahányszor ránézünk, az emlékezet mindig visszahozza, megeleveníti, valóságossá teszi azt a fájdalmat és azt a számtalan negatív érzést, amit a megszerzés pillanatában eltöltött.
Jákób nem akart vigasztalódni. Hiábavaló volt minden igyekezet. Mihelyt egy kicsit is halványították a kontúrokat, ő azonnal visszarajzolta, visszaerősítette őket. Ezzel az állandó szenvedéssel kívánta leélni hátralevő életét. „Gyászolva megyek a holtak hazájába” – mondta ki szavakban is érzéseit. Hiábavaló minden vigasztaló igyekezet.
Egészen más Dávid királynak a gyásza. Olyan apának a gyásza, aki nem hirtelen veszíti el fiát, hanem ideje van rákészülni a veszteségre. Hat napon keresztül „könyörgött Istenhez a gyermekért, böjtöt tartott Dávid, és amikor bement a földön töltötte az éjszakát. Udvarának vénei odaálltak mellé, hogy fölemeljék a földről, de ő nem akarta, és nem is evett velük semmit. A hetedik napon meghalt a gyermek.” (2Sám 12,16-18) Viselkedését látva szolgái meg sem merték mondani neki, hogy meghalt a gyermeke. Amikor mégis megtették, igen meglepődtek, hogy Dávid felkelt, megfürdött, megkente magát, ruhát váltott, bement az Úr házába és leborult, majd hazament és evett. A csodálkozó kérdésekre ezt válaszolta: „Vissza tudom-e még hozni őt? Én megyek majd őhozzá, de ő nem tér vissza hozzám.” (2Sám 12,23) Elfogadta az élet-halál örökre kiismerhetetlen rejtélyét, azt, amit Pál később így erősít meg: „nincs itt maradandó városunk.” (Zsid 13,14)
Jákób az örök gyász, Dávid a túljutás (túlélés?) mellett döntött.
2011. július 14., csütörtök
Székely Kinga Réka: A kisdiák emlékei
2011. 07. 13. A kisdiák emlékei Székely Kinga Réka
Az évzárón a kisdiákok boldog izgalommal lapozgatták az ajándékba kapott könyveket. Fél szemmel a tanító nénire sandítottak még, figyelmet mímelve, de már az oklevelek és a könyvek tarka világa bódította őket. A szülőkből, nagyszülőkből álló nézőközönség könnyeit törölgette egy-egy jól sikerült szavalat és ének után.
Biztos vagyok benne, hogy lélekben mindenki újra szembenézett a kisdiákkal, aki volt hajdanán.
A múlt kísért, megelevenedik, a múlt mindig jelen van, a múlthoz igazodik minden. Hozzá hasonlítjuk jelen történéseinket. Függetlenül attól, hogy pont ugyanolyanra – vagy épp ellenkezőjére – akarjuk teremteni a jelent, a múlt leghatékonyabb erőforrásainkat serkenti munkára.
Aki értéket, követendő példát ismer fel a múltban, az minden erejével azon van, hogy saját élete, beszéde és tettei, a múltbeli példa hasonmásai legyenek.
Aki megveti a múltat és viszolyog annak szereplőitől és helyzeteitől, az minden erejével azon van, hogy minden perce, szava, mozdulata eltérő, vagy teljesen ellenkező legyen.
Én pionír kisdiák önmagammal néztem szembe, aki hajdan szent lelkesedéssel küzdött azért, hogy megszerezze a piros-sárga-kék pionír kitüntetéseket. Szembenéztem a kisdiákkal, aki néhány évzárót abban az abszurd vágyban töltött el, hogy felnőni csakis azért érdemes, hogy a jó pionírból jó párttag lehessen. Szembenéztem a kisdiákkal, aki haragudott, ha valaki figyelmetlenségből pionírszoknyáját összegyűrte, és egyenesen a lénye elleni támadásnak minősítette, ha valaki megtépázta pionír nyakkendőjét.
A jelen évzárón a legfiatalabbtól a legidősebbig közösen mondtuk a Miatyánkat, susogtak a székely szoknyák, zsoltárok és ősi népi dallamok töltötték el a szívünket, és a furulyaszó még a rétig is elhallatszott.
Szánakozva simogattam meg lélekben a pionír kisdiákot. Az identitászavar a pionírruhával együtt a megemésztő múlté.
Az évzárón a kisdiákok boldog izgalommal lapozgatták az ajándékba kapott könyveket. Fél szemmel a tanító nénire sandítottak még, figyelmet mímelve, de már az oklevelek és a könyvek tarka világa bódította őket. A szülőkből, nagyszülőkből álló nézőközönség könnyeit törölgette egy-egy jól sikerült szavalat és ének után.
Biztos vagyok benne, hogy lélekben mindenki újra szembenézett a kisdiákkal, aki volt hajdanán.
A múlt kísért, megelevenedik, a múlt mindig jelen van, a múlthoz igazodik minden. Hozzá hasonlítjuk jelen történéseinket. Függetlenül attól, hogy pont ugyanolyanra – vagy épp ellenkezőjére – akarjuk teremteni a jelent, a múlt leghatékonyabb erőforrásainkat serkenti munkára.
Aki értéket, követendő példát ismer fel a múltban, az minden erejével azon van, hogy saját élete, beszéde és tettei, a múltbeli példa hasonmásai legyenek.
Aki megveti a múltat és viszolyog annak szereplőitől és helyzeteitől, az minden erejével azon van, hogy minden perce, szava, mozdulata eltérő, vagy teljesen ellenkező legyen.
Én pionír kisdiák önmagammal néztem szembe, aki hajdan szent lelkesedéssel küzdött azért, hogy megszerezze a piros-sárga-kék pionír kitüntetéseket. Szembenéztem a kisdiákkal, aki néhány évzárót abban az abszurd vágyban töltött el, hogy felnőni csakis azért érdemes, hogy a jó pionírból jó párttag lehessen. Szembenéztem a kisdiákkal, aki haragudott, ha valaki figyelmetlenségből pionírszoknyáját összegyűrte, és egyenesen a lénye elleni támadásnak minősítette, ha valaki megtépázta pionír nyakkendőjét.
A jelen évzárón a legfiatalabbtól a legidősebbig közösen mondtuk a Miatyánkat, susogtak a székely szoknyák, zsoltárok és ősi népi dallamok töltötték el a szívünket, és a furulyaszó még a rétig is elhallatszott.
Szánakozva simogattam meg lélekben a pionír kisdiákot. Az identitászavar a pionírruhával együtt a megemésztő múlté.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)