2011. 11. 14. Szárnyalás és zuhanás Nagy László
Egy vallomást olvasok. Egy vélt vallomást. Egy férfi vélt vallomását, aki 4000 méter magasságból kiugrott a repülőből, és az ejtőernyő testet tartó rögzítése engedett, vagy elszakadt: „Félelem semmi, csak a teljes visszavonhatatlan kiszolgáltatottság. A süvítés egyre erősebb. Vág. A lelkem is összetörik? ‒ kérdezte ekkor, és életében talán nem először, de minden esetre a legkomolyabban az Úrhoz fordult: Vedd ki belőlem a lelkem, ami a Tiéd, Uram. A föld most már száguldva közeledett...”
Mélységek és magasságok között lebegve telnek mindennapjaink.
A szárnyalás öröm és mosoly, a zuhanás kegyetlen és fáj. Mind a kettőből van részünk bőven. És közben azt bizonygatjuk, hogy élünk, és ide vagy oda tartozunk. Közben jók és kiállhatatlanok vagyunk. És eközben mi lesz a lélekkel?
2011. november 15., kedd
2011. november 13., vasárnap
Farkas Dénes: Bocskorszíj
2011. 11. 13. Bocskorszíj Farkas Dénes
Egy ismerősömnek a fiai beszélgettek. Román gyerekek voltak, és gondolom, hogy a Horea, Closca és Crisan féle parasztfelkelés volt a történelmi téma az iskolájukban. A nagyobbik magyarázta a kicsinek, hogy mi is történt ezen a parasztlázadáson. Mi, felnőttek beszélgettünk, nem sokat érdekelt bennünket a gyermekek eszmefuttatása.
Fél füllel hallom, ahogy Adi magyarázza Cornelnak azt, hogy a parasztfelkelést leverték, s megtorlásként Horeat kerékbe törték, Closcaval nem tudja, hogy mi lett, de Crisan –mondotta a kicsi – börtönbe került, és ott az „adidas” fűzőjével felakasztotta magát. Egykoron iskolás koromban engem is feleltettek eme parasztfelkelés történetéből, csak mi még úgy tanultuk, hogy a bocskorának a szíjával kötötte fel magát a „szerencsétlen”. Nehéz volt kacagás nélkül megállni az eset mellett, hiszen az ártatlan gyermek azt sem tudta, hogy mi az a bocskor! Abban is biztos vagyok, hogy a „parasztvezérek” nem ettek hamburgert, és utána nem ittak pepsi-colát.
Így alakul, változik a történelem. A bocskor azóta is egy vitatott öltözék, hol szégyellik, hol dicsekszenek vele. Szerencse, hogy a kemény szárú csizmáinknak nem kellett fűző...
Egy ismerősömnek a fiai beszélgettek. Román gyerekek voltak, és gondolom, hogy a Horea, Closca és Crisan féle parasztfelkelés volt a történelmi téma az iskolájukban. A nagyobbik magyarázta a kicsinek, hogy mi is történt ezen a parasztlázadáson. Mi, felnőttek beszélgettünk, nem sokat érdekelt bennünket a gyermekek eszmefuttatása.
Fél füllel hallom, ahogy Adi magyarázza Cornelnak azt, hogy a parasztfelkelést leverték, s megtorlásként Horeat kerékbe törték, Closcaval nem tudja, hogy mi lett, de Crisan –mondotta a kicsi – börtönbe került, és ott az „adidas” fűzőjével felakasztotta magát. Egykoron iskolás koromban engem is feleltettek eme parasztfelkelés történetéből, csak mi még úgy tanultuk, hogy a bocskorának a szíjával kötötte fel magát a „szerencsétlen”. Nehéz volt kacagás nélkül megállni az eset mellett, hiszen az ártatlan gyermek azt sem tudta, hogy mi az a bocskor! Abban is biztos vagyok, hogy a „parasztvezérek” nem ettek hamburgert, és utána nem ittak pepsi-colát.
Így alakul, változik a történelem. A bocskor azóta is egy vitatott öltözék, hol szégyellik, hol dicsekszenek vele. Szerencse, hogy a kemény szárú csizmáinknak nem kellett fűző...
2011. november 12., szombat
Sándor Szilárd: A gazda, a hamis sáfár és a tanítvány
2011. 11. 12. A gazda, a hamis sáfár és a tanítvány Sándor Szilárd
Hozzád beszélek most fájó szavak hamis sáfára:
Miért ejtesz árnyat a csend templomos falára?!
Égő szemű arcodra hiába fest fényt a korom,
én azért e világot benned úgyis lerombolom!
Hiába kéred béred a húsz kórus búzából,
Mi marad számodra az ég fölötti hazából?
Hova rejted majd jajgató szívdobogásod,
Hova rejted könnyes lélek-morajlásod?
Mondd – milyen az a gazda, ki hallgat a vádra,
S engem meg sem hallgat – s máris elbocsátna?
Minthogy gazdám lyukas garasát vigyázzam,
Jobb nekem, ha elbujdosom a nagyvilágban!
Gazdám ott is aratni szeretne, hol nem vet soha
s a gondviselés hozza még sosem lett mostoha!
Miért fáj hát neki ha elveszem a jogos jussom?!
Ha elbocsát – hát munkámért nekem is jusson!
Eltékozolt hittel, szétmorzsolt reménnyel megyünk.
Tenyerünkben megremeg mustármagnyi hegyünk.
Megmozdítottuk a sziklát, az Ige tengerbe ugrott,
Hamis gazdák és sáfárok közt szívünkbe úszott.
Mondd – evangélium nélkül milyen lenne az ég,
amikor felhők jóságából is villámok tüze kél?
Ha mi lennénk a hamis sáfárok s a tékozló gazda
Munkánk után mondd – hátra mi maradna?
Hozzád beszélek most fájó szavak hamis sáfára:
Miért ejtesz árnyat a csend templomos falára?!
Égő szemű arcodra hiába fest fényt a korom,
én azért e világot benned úgyis lerombolom!
Hiába kéred béred a húsz kórus búzából,
Mi marad számodra az ég fölötti hazából?
Hova rejted majd jajgató szívdobogásod,
Hova rejted könnyes lélek-morajlásod?
Mondd – milyen az a gazda, ki hallgat a vádra,
S engem meg sem hallgat – s máris elbocsátna?
Minthogy gazdám lyukas garasát vigyázzam,
Jobb nekem, ha elbujdosom a nagyvilágban!
Gazdám ott is aratni szeretne, hol nem vet soha
s a gondviselés hozza még sosem lett mostoha!
Miért fáj hát neki ha elveszem a jogos jussom?!
Ha elbocsát – hát munkámért nekem is jusson!
Eltékozolt hittel, szétmorzsolt reménnyel megyünk.
Tenyerünkben megremeg mustármagnyi hegyünk.
Megmozdítottuk a sziklát, az Ige tengerbe ugrott,
Hamis gazdák és sáfárok közt szívünkbe úszott.
Mondd – evangélium nélkül milyen lenne az ég,
amikor felhők jóságából is villámok tüze kél?
Ha mi lennénk a hamis sáfárok s a tékozló gazda
Munkánk után mondd – hátra mi maradna?
2011. november 11., péntek
Székely Kinga Réka: Eretneknek lenni jó
2011. 11. 11. Eretneknek lenni jó Székely Kinga Réka
Amikor kilencedikes lettem, egy különös hangzású tantárgy ragadta meg figyelmemet: a politikai gazdaságtan. Első hallásra előkelőnek tűnt. Van benne tan, nem csak amolyan tantárgy, van benne gazdaság és még politika is. Bár már megedződtem a haza sólymai, a pionírok és a kommunista ifjúsági szövetség ülésein és tevékenységein, mégis amikor megtudtam, hogy a politikai gazdaságtan óra nem más, mint a nyugati imperialisták ócsárlása és a szovjet kommunizmus dicsérete, egyfajta kiábrándulást éreztem. Gondoltam, nem töltöm fölöslegesen a drága órákat, ezért – sok más diáktársamat utánozva – én is kidolgoztam egy olyan módszert, ami által a tanárnő azt láthatta, hogy én szorgalmasan írok diktálás után, valójában pedig a pad alatt olvastam.
Nyírő József Madéfalvi veszedelem című 1939-ben Budapesten megjelent kötete vezetett el a csíkszéki és gyergyószéki székelyek keserű sorsához, ahol a hóhér a hajdani nagyhatalom, a Habsburg-ház volt. Annyira beleélhettem magam a szegény székelyek kivégzésébe, hogy az írás-mímelést abbahagytam. A tanárnő felelősségre vonó kiáltása rándított vissza a huszadik századba.
– Mit csinálsz, leányka ? – ordította.
– Semmit – volt a válasz.
Ez természetesen még inkább felbőszítette a tanárnőt. Dauerolt haja, úgy láttam, kiegyenesedett, széles alsó ajaka még inkább megvastagodott, és az egész iskolát betöltő üvöltéssel hordott le a sárga földig.
– Hazug, hazug! Az ilyenek miatt, mint amilyen te vagy, nem tud épülni a szocializmus. Az ilyen hazugok, mint te, döntik romba a szocialista gazdaságot. Minden ilyen hazugot börtönbe kellene dobni!
Egészen ledöbbentem. Síri csend uralkodott a harmincnégy nebuló fölött. A tanárnő a könyvet kikapta a kezemből, és az asztalra hajította.
– Miért üres a füzeted? – rikácsolta.
– Minek kell ezt a sok hülyeséget leírni? Az a hazugság, amit a tanárnő diktál. A Madéfalvi veszedelemben nincs semmi hazugság – mondtam én, de a mécses közben már eltörött.
Az inkvizítoroktól mindig iszonyodtam. Istentől elrugaszkodott, megtérni képtelen embereknek tartottam és tartom őket, akikben mérhetetlen irigység és gyűlölet lakik mindenki iránt, aki az értelem világosságával és a lelkiismeret tisztaságával rendelkezik. Az inkvizítorok bélyegezték eretnekeknek azokat, akik szerintük az egyedül üdözítő hit tanításaitól eltértek. Eretnekséget, tévtanítást kiáltottak, holott ők tértek el a legnagyob mértékben a jézusi kereszténység tanaitól. Fájdalmas volt a gyermekkoruk, szegény megviselt inkvizítorok – mondaná a pszichológus.
Bennem azonban nem ébred semmi szánalom irántuk. A szocializmust védő tanár néninek – hála Istennek – nem voltak eszközei, amivel engem az eretnek útról visszahozzon. A középkorban biztos, hogy nem úsztam volna meg ennyivel. De századokon átívelő bizonyossággal mondom: eretneknek lenni jó, mert azt jelenti, hogy a hatalom birtoklása által deformált alakokkal szembe mer állni az a hívő ember, akinek bástyái a tisztesség, az együttérzés, az erkölcs és a jó szándék.
Amikor kilencedikes lettem, egy különös hangzású tantárgy ragadta meg figyelmemet: a politikai gazdaságtan. Első hallásra előkelőnek tűnt. Van benne tan, nem csak amolyan tantárgy, van benne gazdaság és még politika is. Bár már megedződtem a haza sólymai, a pionírok és a kommunista ifjúsági szövetség ülésein és tevékenységein, mégis amikor megtudtam, hogy a politikai gazdaságtan óra nem más, mint a nyugati imperialisták ócsárlása és a szovjet kommunizmus dicsérete, egyfajta kiábrándulást éreztem. Gondoltam, nem töltöm fölöslegesen a drága órákat, ezért – sok más diáktársamat utánozva – én is kidolgoztam egy olyan módszert, ami által a tanárnő azt láthatta, hogy én szorgalmasan írok diktálás után, valójában pedig a pad alatt olvastam.
Nyírő József Madéfalvi veszedelem című 1939-ben Budapesten megjelent kötete vezetett el a csíkszéki és gyergyószéki székelyek keserű sorsához, ahol a hóhér a hajdani nagyhatalom, a Habsburg-ház volt. Annyira beleélhettem magam a szegény székelyek kivégzésébe, hogy az írás-mímelést abbahagytam. A tanárnő felelősségre vonó kiáltása rándított vissza a huszadik századba.
– Mit csinálsz, leányka ? – ordította.
– Semmit – volt a válasz.
Ez természetesen még inkább felbőszítette a tanárnőt. Dauerolt haja, úgy láttam, kiegyenesedett, széles alsó ajaka még inkább megvastagodott, és az egész iskolát betöltő üvöltéssel hordott le a sárga földig.
– Hazug, hazug! Az ilyenek miatt, mint amilyen te vagy, nem tud épülni a szocializmus. Az ilyen hazugok, mint te, döntik romba a szocialista gazdaságot. Minden ilyen hazugot börtönbe kellene dobni!
Egészen ledöbbentem. Síri csend uralkodott a harmincnégy nebuló fölött. A tanárnő a könyvet kikapta a kezemből, és az asztalra hajította.
– Miért üres a füzeted? – rikácsolta.
– Minek kell ezt a sok hülyeséget leírni? Az a hazugság, amit a tanárnő diktál. A Madéfalvi veszedelemben nincs semmi hazugság – mondtam én, de a mécses közben már eltörött.
Az inkvizítoroktól mindig iszonyodtam. Istentől elrugaszkodott, megtérni képtelen embereknek tartottam és tartom őket, akikben mérhetetlen irigység és gyűlölet lakik mindenki iránt, aki az értelem világosságával és a lelkiismeret tisztaságával rendelkezik. Az inkvizítorok bélyegezték eretnekeknek azokat, akik szerintük az egyedül üdözítő hit tanításaitól eltértek. Eretnekséget, tévtanítást kiáltottak, holott ők tértek el a legnagyob mértékben a jézusi kereszténység tanaitól. Fájdalmas volt a gyermekkoruk, szegény megviselt inkvizítorok – mondaná a pszichológus.
Bennem azonban nem ébred semmi szánalom irántuk. A szocializmust védő tanár néninek – hála Istennek – nem voltak eszközei, amivel engem az eretnek útról visszahozzon. A középkorban biztos, hogy nem úsztam volna meg ennyivel. De századokon átívelő bizonyossággal mondom: eretneknek lenni jó, mert azt jelenti, hogy a hatalom birtoklása által deformált alakokkal szembe mer állni az a hívő ember, akinek bástyái a tisztesség, az együttérzés, az erkölcs és a jó szándék.
2011. november 10., csütörtök
Tófalvi Tamás: Novemberi gondolatok
2011. 11. 10. Novemberi gondolatok Tófalvi Tamás
Apró, leheletfinom fátyolként borult rám minap a gondolat: november van, az enyészet hava. És ilyenkor a természet ráncos korú tükrébe nézve önmagam látom viszont. Az embert, a halandót, a teremtményt, kinek mulandósága mások szívében mindig fájdalmat okoz.
S ahogyan magamba ittam az ősz színes illatát, a várost ölelő sárgásbarna dombokban nagyapám hajlott hátát véltem felfedezni; az ég szürkéjében szemének halovány világát, s régmúlt szavait suttogta fázó füleimbe az enyhe délutáni szellő.
Egykoron őt temettük, most a természet van mulandóban. Mindkettőt újra és újra megsiratnám…
Az ember fél az elmúlástól, retteg elszakadni e tán néha biztonságot nyújtó kétkezi valóságtól. Ezért oly bánatos a szem, mely a lehulló levelek táncát figyeli, s könnyes a gondolat, ahogyan mezítelen fákat, szürke égboltot ölel át.
November van, enyészet hava, egy pillanatnyi változása a nagy világegyetemnek, mely a teremtés koronáját mindig gondolkodásra készteti. Az a nap van ma, amikor azt érzem, hogy kezeim között haldoklik az élet, hogy néhány hónapig havas domboldalak magányában tetszhalottá váljék.
És most, amikor letűnt nyarak napfényes emlékeit hantolom, mégsem fáj a búcsú; s tán még a zöld levelet, a fecskét, gólyát, nárciszt és rózsákat sem siratom. Mind vissza fognak jönni.
Majd ha napsugarak simogatására itt is meg ott is megmozdul a rög, rügyet fakaszt a picus, és színekbe öltözik a táj, jó lesz majd nevetni és arra gondolni: „én balga, hát persze, hogy ismét lesz tavasz”, és lesz élet, és lesz virág…
Apró, leheletfinom fátyolként borult rám minap a gondolat: november van, az enyészet hava. És ilyenkor a természet ráncos korú tükrébe nézve önmagam látom viszont. Az embert, a halandót, a teremtményt, kinek mulandósága mások szívében mindig fájdalmat okoz.
S ahogyan magamba ittam az ősz színes illatát, a várost ölelő sárgásbarna dombokban nagyapám hajlott hátát véltem felfedezni; az ég szürkéjében szemének halovány világát, s régmúlt szavait suttogta fázó füleimbe az enyhe délutáni szellő.
Egykoron őt temettük, most a természet van mulandóban. Mindkettőt újra és újra megsiratnám…
Az ember fél az elmúlástól, retteg elszakadni e tán néha biztonságot nyújtó kétkezi valóságtól. Ezért oly bánatos a szem, mely a lehulló levelek táncát figyeli, s könnyes a gondolat, ahogyan mezítelen fákat, szürke égboltot ölel át.
November van, enyészet hava, egy pillanatnyi változása a nagy világegyetemnek, mely a teremtés koronáját mindig gondolkodásra készteti. Az a nap van ma, amikor azt érzem, hogy kezeim között haldoklik az élet, hogy néhány hónapig havas domboldalak magányában tetszhalottá váljék.
És most, amikor letűnt nyarak napfényes emlékeit hantolom, mégsem fáj a búcsú; s tán még a zöld levelet, a fecskét, gólyát, nárciszt és rózsákat sem siratom. Mind vissza fognak jönni.
Majd ha napsugarak simogatására itt is meg ott is megmozdul a rög, rügyet fakaszt a picus, és színekbe öltözik a táj, jó lesz majd nevetni és arra gondolni: „én balga, hát persze, hogy ismét lesz tavasz”, és lesz élet, és lesz virág…
2011. november 9., szerda
Demeter Sándor Lóránd: Isten jót termő gyümölcsfái
2011. 11. 09. Isten jót termő gyümölcsfái Demeter Sándor Lóránd
Amerikai Egyesült Államokban jártunkkor volt egy nap, amikor zöldség- és gyümölcstermesztő farmokra látogattunk el. Azt mutatták meg, hogy miként működik az amerikai mezőgazdaság. Voltunk biofarmon, borászatban, kis- és nagytermelőnél. Négy nemzedékes, gyümölcs- és zöldségtermesztő család bemutató üzletének homlokzatán, közel fél méteres betűkkel ezt olvastam: A föld tele van Isten jóságának ajándékaival.
Minden nyitott szemmel és szívvel járó ember életében egyszer csak elérkezik az a nap, amikor rácsodálkozik a világra, és a világban Isten jóságának ajándékaira. Arra, amit az üzlet homlokzatán olvastam. Arra, amire a zsoltáros is rádöbbent: „Milyen nagy a te jóságod!” (Zsoltár 31,20)
Amikor Isten jóságát felfedezzük, akkor a lelkiismeretünkön keresztül szólít meg Jézus tanítása: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” Vagy a másik: „Ha a gyökér szent, akkor az ágak is szentek.” Jézus képi nyelvét Pál apostol így fordította le az efézusiaknak: „Legyetek egymáshoz jóságosok”. A korintosiaknak így: „Öltözzétek fel azért, mint Istennek kiválasztottai a jóságosságot.” Assisi Szent Ferenc énekében az Isten jóságára való rácsodálkozást követő lelkiismereti döbbenet gyermeki egyszerűséggel így hangzik: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyetek jók ha tudtok, a többi nem számít.”
Pál apostol a jóságot a lélek gyümölcsei közé sorolja. Képzeljünk el egy beoltott gyümölcsfát. Van gyökere, ahonnan táplálkozik; vannak ágai és az ágakon – Istennek jóságából – ott a termés. Ilyen az emberi élet is, amelynek a gyökere Isten. Ágaink a testünk, és emberi kapcsolatainkban szétágazó életünk. Termésünk nem más, mint a lelki életünk, érzéseink, gondolataink, cselekedeteink. Ha elképzeltük, akkor mondjuk is ki, hogy ha az életünk Istenben gyökerezik, akkor feladatunk, hogy rajtunk keresztül is megtapasztalhassák mások Isten jóságát.
Amikor azt a nagybetűs feliratot elolvastam, nekem az jutott eszembe – és azóta sem tudok ettől szabadulni – hogy ha Isten megajándékoz minket az ő jóságával, akkor az a legkevesebb, hogy igyekszünk mi is jók lenni. Lehetőségeink, tehetségeink, akaratunk és erőnk szerint, de a legnagyobb és legteljesebb igyekezettel minél szebb és bőségesebb termést hozni Ő dicsőségére.
Amerikai Egyesült Államokban jártunkkor volt egy nap, amikor zöldség- és gyümölcstermesztő farmokra látogattunk el. Azt mutatták meg, hogy miként működik az amerikai mezőgazdaság. Voltunk biofarmon, borászatban, kis- és nagytermelőnél. Négy nemzedékes, gyümölcs- és zöldségtermesztő család bemutató üzletének homlokzatán, közel fél méteres betűkkel ezt olvastam: A föld tele van Isten jóságának ajándékaival.
Minden nyitott szemmel és szívvel járó ember életében egyszer csak elérkezik az a nap, amikor rácsodálkozik a világra, és a világban Isten jóságának ajándékaira. Arra, amit az üzlet homlokzatán olvastam. Arra, amire a zsoltáros is rádöbbent: „Milyen nagy a te jóságod!” (Zsoltár 31,20)
Amikor Isten jóságát felfedezzük, akkor a lelkiismeretünkön keresztül szólít meg Jézus tanítása: „Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok is tökéletes.” Vagy a másik: „Ha a gyökér szent, akkor az ágak is szentek.” Jézus képi nyelvét Pál apostol így fordította le az efézusiaknak: „Legyetek egymáshoz jóságosok”. A korintosiaknak így: „Öltözzétek fel azért, mint Istennek kiválasztottai a jóságosságot.” Assisi Szent Ferenc énekében az Isten jóságára való rácsodálkozást követő lelkiismereti döbbenet gyermeki egyszerűséggel így hangzik: „Az az egy fontos, legyetek jók most, már nem kell túl sok a holnaphoz, legyetek jók ha tudtok, a többi nem számít.”
Pál apostol a jóságot a lélek gyümölcsei közé sorolja. Képzeljünk el egy beoltott gyümölcsfát. Van gyökere, ahonnan táplálkozik; vannak ágai és az ágakon – Istennek jóságából – ott a termés. Ilyen az emberi élet is, amelynek a gyökere Isten. Ágaink a testünk, és emberi kapcsolatainkban szétágazó életünk. Termésünk nem más, mint a lelki életünk, érzéseink, gondolataink, cselekedeteink. Ha elképzeltük, akkor mondjuk is ki, hogy ha az életünk Istenben gyökerezik, akkor feladatunk, hogy rajtunk keresztül is megtapasztalhassák mások Isten jóságát.
Amikor azt a nagybetűs feliratot elolvastam, nekem az jutott eszembe – és azóta sem tudok ettől szabadulni – hogy ha Isten megajándékoz minket az ő jóságával, akkor az a legkevesebb, hogy igyekszünk mi is jók lenni. Lehetőségeink, tehetségeink, akaratunk és erőnk szerint, de a legnagyobb és legteljesebb igyekezettel minél szebb és bőségesebb termést hozni Ő dicsőségére.
Sándor Szilárd: Képzeletbeli séta
2011. 11. 08. Képzeletbeli séta Sándor Szilárd
November eleji, képzeletbeli sétára hívom Önt, kedves Olvasó!
Szótlan sétál barátja mellett egy csendes faluban. A csendet megtöri a szó: most azért, hogy lélek-közelbe kerüljön az, ami kiábrándító és ami lelkesítő lehet. Kiábrándító és lelkesítő! Türelmes lépésekkel hagyják el a falut a poros, esőt szomjazó mezei úton. A cél a társalgás és nem az irány. A séta a társalgást teszi szebbé. Mehetnének akár a falu utcái közt is, akár a falu melletti folyó partján, hallgatva és megtörve az őszi hullámok csendes folyását. De Önök a határ fele veszik az irányt. Oda, ahol a távolban kukoricát szedtek, vagy szőlőt szüreteltek, esetleg krumplit szedtek, talán búzát arattak vagy gyümölcsöt szedtek. Itt már nincs pipacs, amit a szellő puha tenyerébe vegyen, de van ezüstös ökörnyál. Innen látszik a temető is.
Ahogy haladnak előre , a kukoricás, a szőlős, a kert, a mező túlsó oldalán egy juhnyájat vesznek észre, két pásztorral és sok-sok kutyával. Hogy elkerüljék a kutyákkal való találkozást, visszafele veszik az irányt: a falu felé, ahonnan jöttek. Megfordulnak és ugyanazon az úton haladnak vissza, amelyen eddig jöttek. Folytatják a társalgást: mennyire kiábrándító és mennyire lelkesítő …! Észre sem veszik, hogy lassan-lassan visszaérnek a falu bejárata elé, ahonnan nemrég elindultak. S lám – egyszerre csak váratlanul, felkészületlenül, meglepetés-szerűen: a csorda ott van mellettük! Ott vannak a nyájtól nem messze. Mintha a pásztor hangjából azt vennék ki, hogy siessenek a faluba és az első kapun menjenek be, hogy ne találkozzanak a kutyákkal. Két-három lépést szaladni kezdenek...
Egyszer csak egy hatalmas nagy kutya – talán a falkavezér – rohan egyenesen szembe Önökkel. Úgy dönt, hogy megáll és társát is erre bíztatja. Egymás mellett állnak meg. Állnak mozdulatlanul és szótlanul. Most nincs idő a félelemre, majd fél akkor, ha kikerül innen – villan át az agyán a gondolat. A kutya pedig gyorsan, csaholva egyenesen feléjük rohan. Úristen, mekkora kutya, akár egy jókora nagy bornyú!
Ahogy közelebb ér a kutya Ön leguggol. Társát is erre bíztatja – aki kezdetben bizonytalankodik, de ahogy a kutya közelebb ér, követi Önt. A kutya mintha meglepődött volna, nem messze tőlük kaparászni kezd, majd ír valamit a földre. A poros, szikkadt határbeli út porába ír valamit a kutya , majd alá is írja miután befejezi. Az igazi veszély – úgy tűnik – nem múlt még el. Hiába minden fanyar humoros gondolat, hiába minden elvonatkoztatás: a többi kutya jön, rohan, viharzik egyenesen kettejük felé! A többi kutya a támadásra megkapta a jelt, az ugatást, elindultak közösen a cél felé, ami nem volt más, mint az, ahol Önök ketten guggolnak, félig térdre ereszkedve.
A pásztor megiramodik. Rohan. Egyenesen Önök felé. Botját feje fölé emeli. Füttyszóval szalad a kutyák előtt – egy pár lépésre rohan el attól a helytől, ahol Ön és beszélgetőtársa egymásban tartják a lelket. A pásztor a támadásba lendült kutyáknak új irányt szab, uszítva őket a falu végére. Végül egy fa alatt gyűlnek össze – csaholásuk félelmetes. Őrizték volna a nyájat, de már nem tudták kitől kell megvédeniük. Jöttek is volna visszafele, oda ahol Ön és társa már felállt, és lassan-lassan távolodnak a nyájtól, mert a pásztor nem engedte közel. Biztonságban vannak tehát.
Ahogy a csorda elhalad, Önök visszamennek a faluba. Tudomásukra jut, hogy a kutyák másokat is megtámadtak, de senkinek nem lett baja. A pásztorok a nyájat védő kutyák támadásaitól védték meg az embereket. Ezért köszönet nekik!
Sok kérdés megválaszolatlan maradt. Arra, hogy mi az, ami lelkesítő – nem sok idő maradt... ?
November eleji, képzeletbeli sétára hívom Önt, kedves Olvasó!
Szótlan sétál barátja mellett egy csendes faluban. A csendet megtöri a szó: most azért, hogy lélek-közelbe kerüljön az, ami kiábrándító és ami lelkesítő lehet. Kiábrándító és lelkesítő! Türelmes lépésekkel hagyják el a falut a poros, esőt szomjazó mezei úton. A cél a társalgás és nem az irány. A séta a társalgást teszi szebbé. Mehetnének akár a falu utcái közt is, akár a falu melletti folyó partján, hallgatva és megtörve az őszi hullámok csendes folyását. De Önök a határ fele veszik az irányt. Oda, ahol a távolban kukoricát szedtek, vagy szőlőt szüreteltek, esetleg krumplit szedtek, talán búzát arattak vagy gyümölcsöt szedtek. Itt már nincs pipacs, amit a szellő puha tenyerébe vegyen, de van ezüstös ökörnyál. Innen látszik a temető is.
Ahogy haladnak előre , a kukoricás, a szőlős, a kert, a mező túlsó oldalán egy juhnyájat vesznek észre, két pásztorral és sok-sok kutyával. Hogy elkerüljék a kutyákkal való találkozást, visszafele veszik az irányt: a falu felé, ahonnan jöttek. Megfordulnak és ugyanazon az úton haladnak vissza, amelyen eddig jöttek. Folytatják a társalgást: mennyire kiábrándító és mennyire lelkesítő …! Észre sem veszik, hogy lassan-lassan visszaérnek a falu bejárata elé, ahonnan nemrég elindultak. S lám – egyszerre csak váratlanul, felkészületlenül, meglepetés-szerűen: a csorda ott van mellettük! Ott vannak a nyájtól nem messze. Mintha a pásztor hangjából azt vennék ki, hogy siessenek a faluba és az első kapun menjenek be, hogy ne találkozzanak a kutyákkal. Két-három lépést szaladni kezdenek...
Egyszer csak egy hatalmas nagy kutya – talán a falkavezér – rohan egyenesen szembe Önökkel. Úgy dönt, hogy megáll és társát is erre bíztatja. Egymás mellett állnak meg. Állnak mozdulatlanul és szótlanul. Most nincs idő a félelemre, majd fél akkor, ha kikerül innen – villan át az agyán a gondolat. A kutya pedig gyorsan, csaholva egyenesen feléjük rohan. Úristen, mekkora kutya, akár egy jókora nagy bornyú!
Ahogy közelebb ér a kutya Ön leguggol. Társát is erre bíztatja – aki kezdetben bizonytalankodik, de ahogy a kutya közelebb ér, követi Önt. A kutya mintha meglepődött volna, nem messze tőlük kaparászni kezd, majd ír valamit a földre. A poros, szikkadt határbeli út porába ír valamit a kutya , majd alá is írja miután befejezi. Az igazi veszély – úgy tűnik – nem múlt még el. Hiába minden fanyar humoros gondolat, hiába minden elvonatkoztatás: a többi kutya jön, rohan, viharzik egyenesen kettejük felé! A többi kutya a támadásra megkapta a jelt, az ugatást, elindultak közösen a cél felé, ami nem volt más, mint az, ahol Önök ketten guggolnak, félig térdre ereszkedve.
A pásztor megiramodik. Rohan. Egyenesen Önök felé. Botját feje fölé emeli. Füttyszóval szalad a kutyák előtt – egy pár lépésre rohan el attól a helytől, ahol Ön és beszélgetőtársa egymásban tartják a lelket. A pásztor a támadásba lendült kutyáknak új irányt szab, uszítva őket a falu végére. Végül egy fa alatt gyűlnek össze – csaholásuk félelmetes. Őrizték volna a nyájat, de már nem tudták kitől kell megvédeniük. Jöttek is volna visszafele, oda ahol Ön és társa már felállt, és lassan-lassan távolodnak a nyájtól, mert a pásztor nem engedte közel. Biztonságban vannak tehát.
Ahogy a csorda elhalad, Önök visszamennek a faluba. Tudomásukra jut, hogy a kutyák másokat is megtámadtak, de senkinek nem lett baja. A pásztorok a nyájat védő kutyák támadásaitól védték meg az embereket. Ezért köszönet nekik!
Sok kérdés megválaszolatlan maradt. Arra, hogy mi az, ami lelkesítő – nem sok idő maradt... ?
2011. november 7., hétfő
Rácz Mária: Gyermekszáj
2011.11.07. Gyermekszáj Rácz Mária
Három fiam van. Eddigi pályafutásom során többet voltam gyermeknevelési szabadságon, mint amennyit hivatalosan dolgoztam. Egyik távolabbi ismerősöm egyszer megjegyezte, hogy engem eddig csak várandós állapotomban látott. Ma fényképet kerestem magamról, és nem találtam olyant, amin egyedül lennék. Sajátos élethelyzet, sajátos örömökkel és gondokkal. Mit tehetnék? Igyekszem tanulni belőle, és úgy gondolom, nagyon is érdemes.
A gyermekeink egyrészt nap mint nap tükröt állítanak elénk, melyben magunkra ismerve néha bizony megdöbbenhetünk, mert a kis zsarnok, a hisztis, a követelőző a mi hangunkon szólal meg, s mondanivalóját tőlünk ellesett gesztusokkal kíséri.
Nyelvi fejlődésük, az általunk használt szavak és kifejezések sajátos értelmezése sokszor derít jó kedvre. Kedvenceim közé tartozik a Tojásterem (Tanácsterem) és a mosolypor (mosópor), valamit az az elképzelés, hogy a kemencében (medencében) úszunk, és ha majd elkészül az allergia (galéria), ott fogunk aludni.
Néha azonban a gyermekfejekben felnőttet meghaladó módon, természetes egyszerűséggel születnek a gondolatok, és felbecsülhetetlen őszinteséggel gurulnak ki a kis ajkakon. Néhány napja reggeli mellett beszélgettünk:
- Anya! Te és Apa is meg fogtok öregedni?
- Igen.
- És aztán meg is fogtok halni?
- Igen. De az remélhetőleg csak sok-sok idő múlva fog megtörténni.
- És ha ti meghaltok, ki fog ránk vigyázni?
- Addigra ti már nagyok lesztek, s tudtok vigyázni magatokra.
- Akkor jó – nyugtázza, aztán látom, hogy valami mégis zavarja. Kérdés nélkül kimondja: – De akkor én sírni fogok.
Igen... – gondoltam –, sírni fogsz, és perelni az éggel, fájni fog a veszteség, de aztán lassan belenyugszol a megváltoztathatatlanba. Megérted és elfogadod az Örök Rendet, melynek mind a részei vagyunk: gyermekek és felnőttek egyaránt.
Három fiam van. Eddigi pályafutásom során többet voltam gyermeknevelési szabadságon, mint amennyit hivatalosan dolgoztam. Egyik távolabbi ismerősöm egyszer megjegyezte, hogy engem eddig csak várandós állapotomban látott. Ma fényképet kerestem magamról, és nem találtam olyant, amin egyedül lennék. Sajátos élethelyzet, sajátos örömökkel és gondokkal. Mit tehetnék? Igyekszem tanulni belőle, és úgy gondolom, nagyon is érdemes.
A gyermekeink egyrészt nap mint nap tükröt állítanak elénk, melyben magunkra ismerve néha bizony megdöbbenhetünk, mert a kis zsarnok, a hisztis, a követelőző a mi hangunkon szólal meg, s mondanivalóját tőlünk ellesett gesztusokkal kíséri.
Nyelvi fejlődésük, az általunk használt szavak és kifejezések sajátos értelmezése sokszor derít jó kedvre. Kedvenceim közé tartozik a Tojásterem (Tanácsterem) és a mosolypor (mosópor), valamit az az elképzelés, hogy a kemencében (medencében) úszunk, és ha majd elkészül az allergia (galéria), ott fogunk aludni.
Néha azonban a gyermekfejekben felnőttet meghaladó módon, természetes egyszerűséggel születnek a gondolatok, és felbecsülhetetlen őszinteséggel gurulnak ki a kis ajkakon. Néhány napja reggeli mellett beszélgettünk:
- Anya! Te és Apa is meg fogtok öregedni?
- Igen.
- És aztán meg is fogtok halni?
- Igen. De az remélhetőleg csak sok-sok idő múlva fog megtörténni.
- És ha ti meghaltok, ki fog ránk vigyázni?
- Addigra ti már nagyok lesztek, s tudtok vigyázni magatokra.
- Akkor jó – nyugtázza, aztán látom, hogy valami mégis zavarja. Kérdés nélkül kimondja: – De akkor én sírni fogok.
Igen... – gondoltam –, sírni fogsz, és perelni az éggel, fájni fog a veszteség, de aztán lassan belenyugszol a megváltoztathatatlanba. Megérted és elfogadod az Örök Rendet, melynek mind a részei vagyunk: gyermekek és felnőttek egyaránt.
Farkas Dénes: Amatőr nyelvészkedés
2011. 11. 06. Amatőr nyelvészkedés Farkas Dénes
A közelmúltban elküldte nekem valaki a Falu végén kúrta kocsma című Petőfi-versnek egy olyan változatát, melyben csak e betűkkel képzett szavak vannak. A vers témája, „zenéje” – talán inkább ritmusa – tökéletesen hordozza az eredetit. Végül pedig ott a kérdés, hogy mely nyelv lenne képes ehhez hasonló produkcióra?
Nagyon szeretem az anyám nyelvét, és gyakran elgondolkozom egy-egy szó hallatán, annak dacára, hogy nem szakmám a bonyolult nyelvi elemzés. Legutóbb azzal szórakoztam,hogy testrészeink hogyan kölcsönöztek neveket a környező világunkban fellelhető tárgyaknak, jelenségeknek. A káposztának van feje, a kukoricacsőnek van haja, esetleg bajsza. Az ablak felett szemöldökfát használnak. Az építménynek homlokzata van. A lábosnak, kosárnak és sok más eszközünknek füle van. A létrának, boronának foga van. A cipőnek is van orra. Az ablaknak szeme van. A harangnak, bakancsnak nyelve, a pincének torka van. A korsónak nyaka, a lécsőnek karja van, a széknek háta és lába van. Az edénynek, hordónak van feneke. A keréknek agya van, az ekének szarva, a hegedűnek lelke stb.
Való igaz, hogy tárgyaink, eszközeink megnevezését nagyrészt az emberi szerveink neveiből származtatjuk. Visszafelé ez kevésbé érvényes, de azért erre is van példa, hiszen lépten-nyomon találkozunk fafejekkel, kőszívekkel, balfékekkel, és még ki tudja, hogy miket termel a gramatika?
A közelmúltban elküldte nekem valaki a Falu végén kúrta kocsma című Petőfi-versnek egy olyan változatát, melyben csak e betűkkel képzett szavak vannak. A vers témája, „zenéje” – talán inkább ritmusa – tökéletesen hordozza az eredetit. Végül pedig ott a kérdés, hogy mely nyelv lenne képes ehhez hasonló produkcióra?
Nagyon szeretem az anyám nyelvét, és gyakran elgondolkozom egy-egy szó hallatán, annak dacára, hogy nem szakmám a bonyolult nyelvi elemzés. Legutóbb azzal szórakoztam,hogy testrészeink hogyan kölcsönöztek neveket a környező világunkban fellelhető tárgyaknak, jelenségeknek. A káposztának van feje, a kukoricacsőnek van haja, esetleg bajsza. Az ablak felett szemöldökfát használnak. Az építménynek homlokzata van. A lábosnak, kosárnak és sok más eszközünknek füle van. A létrának, boronának foga van. A cipőnek is van orra. Az ablaknak szeme van. A harangnak, bakancsnak nyelve, a pincének torka van. A korsónak nyaka, a lécsőnek karja van, a széknek háta és lába van. Az edénynek, hordónak van feneke. A keréknek agya van, az ekének szarva, a hegedűnek lelke stb.
Való igaz, hogy tárgyaink, eszközeink megnevezését nagyrészt az emberi szerveink neveiből származtatjuk. Visszafelé ez kevésbé érvényes, de azért erre is van példa, hiszen lépten-nyomon találkozunk fafejekkel, kőszívekkel, balfékekkel, és még ki tudja, hogy miket termel a gramatika?
2011. november 5., szombat
Makkai-Ilkei Ildikó: Szolgálat
2011. 11. 05. Szolgálat Makkai-Ilkei Ildikó
Keresem e szót, keresem a tíz legszebb magyar szó között a szolgálat szót. Nem tálalom. Vajon miért nem sorolta Kosztolányi Dezső a tíz legszebb szó közé a szolgálatot? Lehet, hogy nem olyan hangzatos, mint a gyöngy vagy a láng szavunk, nem olyan titokzatos, mint a csók vagy a szűz szavunk, de érzem mind a tízben ezt az egyet, a szolgálatot. Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.
Mert Láng nélkül nincs szolgálat.
„tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!”
(Nagy László: Tűz)
Lángoló, örök ifjúság, a főnixmadár önmagát elégető önfeláldozása – ezt jelenti a szolgálat, mert „mint a máglyán, úgy kell égni, mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ellene. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érte… Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.” (Márai Sándor: Füves könyv)
Gyöngy, kagylók kínja, értéke.
Anya, a szolgálat megtestesítője, nem tanulja, hogy mi a szolgálat, tudja, érzi, mert szeret. Szolgálni csak az tud, aki szeret…
Őszben, elmúlásban, az öregségben benne van az elvégzett, a bevégzett szolgálat öröme, a kiteljesedett élet. S ezzel ellentétben, a szűz szóban a kezdet tisztasága, a kiteljesedni akarás vágya…
Kard, a fegyver szolgálata, védelme a történelem határaira felfeszülő életeknek, máglyán hamvadó eszméknek.
Csók, szerelem…
Vér, mert a szolgálat az életet jelenti, a véredet, mely csak a tiéd…
Szíved, lelked követeli és, könnyeidet is kéri a szolgálat, a sírás pillanataiban, a könnyekben találod meg sokszor a szolgálat útját.
E tíz szó között botladozom a szolgálat felé, talán sikerül az, amit Márai tanácsol mindannyiunknak:
„az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, amelyet minden következménnyel megismertem.
A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.”
Keresem e szót, keresem a tíz legszebb magyar szó között a szolgálat szót. Nem tálalom. Vajon miért nem sorolta Kosztolányi Dezső a tíz legszebb szó közé a szolgálatot? Lehet, hogy nem olyan hangzatos, mint a gyöngy vagy a láng szavunk, nem olyan titokzatos, mint a csók vagy a szűz szavunk, de érzem mind a tízben ezt az egyet, a szolgálatot. Láng, gyöngy, anya, ősz, szűz, kard, csók, vér, szív, sír.
Mert Láng nélkül nincs szolgálat.
„tűz
te gyönyörű,
jegeken győztes-örömű,
ne tűrd, hogy vénhedjünk sorra
lélekben szakállasodva,
hűlve latoló józanságban,
ahol áru és árulás van,
öltöztess tündér-pirosba,
röptess az örök tilosba,
jéghegyek fölé piros bálba,
ifjúság királya,
tűz!”
(Nagy László: Tűz)
Lángoló, örök ifjúság, a főnixmadár önmagát elégető önfeláldozása – ezt jelenti a szolgálat, mert „mint a máglyán, úgy kell égni, mint aki tudja, hogy valamiért égetik el, s nem tehet, nem is akar tenni semmit ellene. Nem elég megismerni az igazságot, nem elég megszövegezni, nem elég bátran kimondani: égni is kell érte… Nem segít semmi, a végén el kell égni, ha azt akarod, hogy valami megmaradjon abból, ami életed értelme volt.” (Márai Sándor: Füves könyv)
Gyöngy, kagylók kínja, értéke.
Anya, a szolgálat megtestesítője, nem tanulja, hogy mi a szolgálat, tudja, érzi, mert szeret. Szolgálni csak az tud, aki szeret…
Őszben, elmúlásban, az öregségben benne van az elvégzett, a bevégzett szolgálat öröme, a kiteljesedett élet. S ezzel ellentétben, a szűz szóban a kezdet tisztasága, a kiteljesedni akarás vágya…
Kard, a fegyver szolgálata, védelme a történelem határaira felfeszülő életeknek, máglyán hamvadó eszméknek.
Csók, szerelem…
Vér, mert a szolgálat az életet jelenti, a véredet, mely csak a tiéd…
Szíved, lelked követeli és, könnyeidet is kéri a szolgálat, a sírás pillanataiban, a könnyekben találod meg sokszor a szolgálat útját.
E tíz szó között botladozom a szolgálat felé, talán sikerül az, amit Márai tanácsol mindannyiunknak:
„az életnek értéket csak a szolgálat adhat, amellyel az emberek ügye felé fordulunk. Ez kissé szigorúan és általánosan hangzik, de ez az egyetlen igazság, amelyet minden következménnyel megismertem.
A halálos ágyon csak akkor pihensz nyugodtan, ha mindennap, minden öntudatoddal az igazságot szolgáltad. Néha nagyon egyszerű és kicsinyes az igazság. De te ne válogass. Ennyi az élet értéke.”
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)