2011. 12. 22. H A Z A F O S Z L Á S Szász Ferenc
mentőautók sivítnek a semmibe
törpepólya kedvesnővér ölibe
szerelemnél árvább csak a jó isten
ne félj többé rámruházott bilincsen
daloseszti
veress kakas háztetőnkön nem hajnal
piros csövet talált ma az arkangyal
vérirat űrlapja sárlik
fehéredve új hazákig
freskódal
éjféltájban megszólalt a telefon
ámerika tengerintúl galattyol
beleszólt a jó istenke
viaszolja bal füledbe
blablahon
ország világ vén deákja reszketve
izzad vért a kapualjba fektetve
gázol rajta téli zápor
józanodik a halálból
csibate
hét bőréből hat lenyúzva egy még fáj
sose hitte hogy még egyszer talpra áll
gumibottól félig meddig kinyúlva
pulzusához a doktor úr mélt nyúlna
muszájból
isten bizony ez a műfaj ballada
mécsese pár fuvallatnyi pálinka
nótája meg közönséges sárbocskor
szentistváni békebeli lóostor
bűbájos
már se hazám se országom se gagyám
istrángom és kötőfékem szivárvány
addig élek míg a világ kínom lesz
míg az égen egy fekete csillagnesz
visszhangzik
addig már csak teng e lélek
hol elalél hol feléled
síkvidéki parnasszusra
tér a költő hol a búza
parázslik
megroppantam a kárpátok gerincén
isten tudja innen lovam merre mén
tűzbe vettem négy lábáról béklyóját
zsebemből a megidéző cédulát
örökre
(1989 karácsonyán)
2011. december 22., csütörtök
2011. december 21., szerda
Orbán Erika: Mesterségem címere: papnő
2011. 12. 21. Mesterségem címere: papnő Orbán Erika
Nyílt levél a Napsugár szerkesztőségéhez
Középiskolás koromban volt egy osztálytársam, aki télvíz idején egyik napról a másikra leváltotta a nadrágot, és szoknyában (természetesen hosszú, bő) járt iskolába. Kérdésünkre elmondta, hogy eljutott a bibliában oda, ahol azt írja, hogy a nők ne viseljenek olyan ruhadarabot, mint a férfiak. Mélyen hívő, protestáns lány lévén, az érettségihez közeledve azt is megkérdeztük, nem gondolkodott-e el azon, hogy papnőnek tanuljon. Válasza inkább csalódást és felháborodást okozott, mintsem meglepte a 91,66%-ban nőnemű osztályközösségünket: nem, mert a nőnek az a dolga, hogy otthon üljön és nevelje a gyerekeket.
Hasonló érzések borították (f)el derűs adventi kedvemet, amikor kezembe került 8,5 éves keresztlányom legújabb, decemberi Napsugara. A Mesterségem címere elnevezésű rovatban – karácsony kapcsán (remélem, nem Jézusra utalva/gondolva, hisz ő sokkal inkább volt próféta, mint pap; de most ne menjünk bele e kettő viszonyának fejtegetésébe) – a papságot próbálják bemutatni. Úgy, ahogy; kevésbé fontos. Számomra e langyos írás egyetlen hangsúlyos és/de égető mondata az utolsó: „Nem előítéletből mondom, hogy a papi hivatás férfimunka, hanem azért, mert teljes életáldozatot kíván, s ezt egy édesanya csak gyermekei rovására hozhatja meg.”
Kedves Kószabósza! Tisztelt szerkesztőség; Zsigmond Emese asszony! Mondja, ha „nem előítéletből”, és nem tömény általánosításból írja azt, amit, akkor mit fed Ön számára az „előítélet” fogalma?! Nem vagyok ugyan (még) édesanya, de pap vagyok és nő. Lehet, némileg túlzottan is érzékeny e két (vagy három) skatulya egymáshoz illőségének kérdésében. S amennyiben a túlzás igaz, e vállalt és istenadta szerepek fontossága miatt az.
Nő vagyok és pap. Véleménye nem azért bántó, mert „a papi hivatás férfimunka”. Lehet véleménye. Egy vélemény az Öné is. A női papság léte nem vélemény kérdése. Fölháborítónak találom viszont, hogy a Napsugarat használja „felnőtt és irodalmi” véleményének terjesztésére. Azt a lapot, melyet közel tizennégyezer 6–12 év közötti gyermek olvas. Azok a gyerekek, akiknek szűkebb vallásos közösségét talán papnők teremtik meg. Milyen jogon ostromolja több száz, ezer kolléganő szakmai és nemi szerepeiből sugárzó hitelét?!
Nő vagyok és pap. Sejtem, hogy kihívás bemutatni egy olyan mesterséget, melynek jelenkori képviselői nem szentek és ritkán Mesterek. Azokat, akik évezredes szerepükhöz tapadó pozitív és negatív társadalmi előítéleteket használva és kihasználva, próbálnak egy örök és változatlan világrendet képviselni, gyarló és változó világunkban. Mégis, legalább olyan meredeknek gondolom, amit ír, mintha azt mondaná: pedagógus nem lehet férfi, mert nincs bennük elég empátia. Vagy: az orvos nem lehet családos ember, mert a hivatás megkövetelte életáldozatot csak a családja rovására hozhatja meg.
Nő vagyok és pap. A csodát, mint minden ember, magamban hordom. Amikor két vagy sok különböző világ megsejti hasonlóságát, és elkezd közeledni egymáshoz; amikor az egyediség lángja kíváncsiságot ébreszt; és amikor kitárom a másság elfogadására megnyúlt karjaimat – élem a csodát.
Nő vagyok és pap. Szolgálatra felkent, diplomás, leendő édesanya. Méltósággal végzett pásztorkodásomban olykor hibázom, és azt tökéletességre törekvő, de beteljesíteni képtelen emberségemnek tudom be. Toleranciám kizárja a nemi alapú diszkriminációt (is). Gyengéimmel együtt is mérhetetlenül több szeretetet és elfogadást tapasztaltam az emberek és hívek részéről, mint elutasítást.
Nő vagyok és pap. Tisztelem a férfiakat, a gyermeklap szerkesztőket, a feketéket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a falusiakat, a cigányokat, az öregeket, a rock-zenészeket. Hiszek a női papságban! Nem a „jó példák” miatt, hanem mert tudom, hogy életem nem áldozat, hanem áldás lehet mindazok életében, akiket szeretettel és alázattal szolgálok.
Végül, kedves Napsugár, ráz a hideg, fázom! Sugaraid szűrés nélkül égetik ki a gyermeki tudásszomj csíráját és a holtig tanulás értelmet kereső reményét. Ha a gyermeki sorsokat, a kisiskolákat, a közvéleményt, a társadalmat efféle sekélyes magánvéleményekkel manipulálod, és viccesnek jelzett, de inkább negatív tartalmú, előítéletet ébresztő közmondásokkal hangsúlyozod, akkor a szellemi értékek kialvó sugara maradsz. Halvány és elhaló. Semmiképp nem olyan forrás, mely fényében szívesen melegszik, növekszik és táncol sok-sok kisgyerek.
Nyílt levél a Napsugár szerkesztőségéhez
Középiskolás koromban volt egy osztálytársam, aki télvíz idején egyik napról a másikra leváltotta a nadrágot, és szoknyában (természetesen hosszú, bő) járt iskolába. Kérdésünkre elmondta, hogy eljutott a bibliában oda, ahol azt írja, hogy a nők ne viseljenek olyan ruhadarabot, mint a férfiak. Mélyen hívő, protestáns lány lévén, az érettségihez közeledve azt is megkérdeztük, nem gondolkodott-e el azon, hogy papnőnek tanuljon. Válasza inkább csalódást és felháborodást okozott, mintsem meglepte a 91,66%-ban nőnemű osztályközösségünket: nem, mert a nőnek az a dolga, hogy otthon üljön és nevelje a gyerekeket.
Hasonló érzések borították (f)el derűs adventi kedvemet, amikor kezembe került 8,5 éves keresztlányom legújabb, decemberi Napsugara. A Mesterségem címere elnevezésű rovatban – karácsony kapcsán (remélem, nem Jézusra utalva/gondolva, hisz ő sokkal inkább volt próféta, mint pap; de most ne menjünk bele e kettő viszonyának fejtegetésébe) – a papságot próbálják bemutatni. Úgy, ahogy; kevésbé fontos. Számomra e langyos írás egyetlen hangsúlyos és/de égető mondata az utolsó: „Nem előítéletből mondom, hogy a papi hivatás férfimunka, hanem azért, mert teljes életáldozatot kíván, s ezt egy édesanya csak gyermekei rovására hozhatja meg.”
Kedves Kószabósza! Tisztelt szerkesztőség; Zsigmond Emese asszony! Mondja, ha „nem előítéletből”, és nem tömény általánosításból írja azt, amit, akkor mit fed Ön számára az „előítélet” fogalma?! Nem vagyok ugyan (még) édesanya, de pap vagyok és nő. Lehet, némileg túlzottan is érzékeny e két (vagy három) skatulya egymáshoz illőségének kérdésében. S amennyiben a túlzás igaz, e vállalt és istenadta szerepek fontossága miatt az.
Nő vagyok és pap. Véleménye nem azért bántó, mert „a papi hivatás férfimunka”. Lehet véleménye. Egy vélemény az Öné is. A női papság léte nem vélemény kérdése. Fölháborítónak találom viszont, hogy a Napsugarat használja „felnőtt és irodalmi” véleményének terjesztésére. Azt a lapot, melyet közel tizennégyezer 6–12 év közötti gyermek olvas. Azok a gyerekek, akiknek szűkebb vallásos közösségét talán papnők teremtik meg. Milyen jogon ostromolja több száz, ezer kolléganő szakmai és nemi szerepeiből sugárzó hitelét?!
Nő vagyok és pap. Sejtem, hogy kihívás bemutatni egy olyan mesterséget, melynek jelenkori képviselői nem szentek és ritkán Mesterek. Azokat, akik évezredes szerepükhöz tapadó pozitív és negatív társadalmi előítéleteket használva és kihasználva, próbálnak egy örök és változatlan világrendet képviselni, gyarló és változó világunkban. Mégis, legalább olyan meredeknek gondolom, amit ír, mintha azt mondaná: pedagógus nem lehet férfi, mert nincs bennük elég empátia. Vagy: az orvos nem lehet családos ember, mert a hivatás megkövetelte életáldozatot csak a családja rovására hozhatja meg.
Nő vagyok és pap. A csodát, mint minden ember, magamban hordom. Amikor két vagy sok különböző világ megsejti hasonlóságát, és elkezd közeledni egymáshoz; amikor az egyediség lángja kíváncsiságot ébreszt; és amikor kitárom a másság elfogadására megnyúlt karjaimat – élem a csodát.
Nő vagyok és pap. Szolgálatra felkent, diplomás, leendő édesanya. Méltósággal végzett pásztorkodásomban olykor hibázom, és azt tökéletességre törekvő, de beteljesíteni képtelen emberségemnek tudom be. Toleranciám kizárja a nemi alapú diszkriminációt (is). Gyengéimmel együtt is mérhetetlenül több szeretetet és elfogadást tapasztaltam az emberek és hívek részéről, mint elutasítást.
Nő vagyok és pap. Tisztelem a férfiakat, a gyermeklap szerkesztőket, a feketéket, az ázsiaiakat, a zsidókat, a falusiakat, a cigányokat, az öregeket, a rock-zenészeket. Hiszek a női papságban! Nem a „jó példák” miatt, hanem mert tudom, hogy életem nem áldozat, hanem áldás lehet mindazok életében, akiket szeretettel és alázattal szolgálok.
Végül, kedves Napsugár, ráz a hideg, fázom! Sugaraid szűrés nélkül égetik ki a gyermeki tudásszomj csíráját és a holtig tanulás értelmet kereső reményét. Ha a gyermeki sorsokat, a kisiskolákat, a közvéleményt, a társadalmat efféle sekélyes magánvéleményekkel manipulálod, és viccesnek jelzett, de inkább negatív tartalmú, előítéletet ébresztő közmondásokkal hangsúlyozod, akkor a szellemi értékek kialvó sugara maradsz. Halvány és elhaló. Semmiképp nem olyan forrás, mely fényében szívesen melegszik, növekszik és táncol sok-sok kisgyerek.
2011. december 20., kedd
Farkas Dénes: Szívküldi
2011. 12. 20. Szívküldi Farkas Dénes
Nézem a televíziót, mert hát, mit csináljak? Annak a logikának a mentén, ahogy a gyermek Kányádinak megfogalmazta, hogy mi a vers – a vers az, amit mondani kell –, ugyanígy én is azzal a megállapítással áltatom, nyugtatom, idegesítem magam, hogy a televízió az, amit nézni kell.
Megy a szívküldi kosara, s csöpög belőle a szirup... Kiábrándító, amikor mindenki a legdrágább, aki a szívküldinek az alanya. A nagymamák dalt küldenek a legdrágább unokának, aki lehet, hogy pontosan szopik. Arról nem is akarok csevegni, hogy milyen ízléstelen, amikor halotti évfordulóra szól a nóta, vagy a párok egymás melletti fotelből gargalizálják érzelmeiket a világűrbe, mely lecsapódik a szobámban, mert ugyebár nézni kell.
Ha a televízió az, amit nézni kell, hát nézem! Tamás Gábor énekel. A tegnapelőtti adásban olyan kopasz volt, hogy a legyek leszállhattak volna akadálymentesen a fejére. Ma nézem a szívkosarat, s a művész úrnak meglepő, hogy milyen ritka szép haja lett. A „beszőrösödés” a pubertásban sem megy ilyen hamar. Azt, hogy ezt miként csinálta, nem tudom, de nem is rám tartozik. A hangja olyan szép, hogy a „jónép” félig lenyűgözve a hang karizmájának hatása alatt áhítja a „szépséges Hargitát” vagy az Erdélybe hívogató szépséges „jere velem”-et. A frizura van-nincs esete enyhén szólva egy piperkőc dolog, de itthonélési kívánalmaival engem ne traktáljon senki! Meglepő az a statisztika, hogy ennek a szirupos adásnak mekkora a nézettsége!
Edgar Lee-nek van egy sírkő antológiája, melyben a sírkövek felirataiból azt a következtetést vonja le, hogy a feliratokban sokkal több az olcsó önemlékállítás, mint a halottra való utalás. A kívánságkosárba való betelefonálás igénye az önszirupozás, megspékelve nótaszóval.
Ezt a morfondírozást karácsony előtt néhány nappal jegyeztem, s szomorúan állapítom meg, hogy a külsőségek mennyire lekörözték a lényeget. Nézem a boldogságot hintő szívküldi kosarat, s azon morfondírozom, hogy ez a lekopaszodott világunk miként szőrösödik…
Nézem a televíziót, mert hát, mit csináljak? Annak a logikának a mentén, ahogy a gyermek Kányádinak megfogalmazta, hogy mi a vers – a vers az, amit mondani kell –, ugyanígy én is azzal a megállapítással áltatom, nyugtatom, idegesítem magam, hogy a televízió az, amit nézni kell.
Megy a szívküldi kosara, s csöpög belőle a szirup... Kiábrándító, amikor mindenki a legdrágább, aki a szívküldinek az alanya. A nagymamák dalt küldenek a legdrágább unokának, aki lehet, hogy pontosan szopik. Arról nem is akarok csevegni, hogy milyen ízléstelen, amikor halotti évfordulóra szól a nóta, vagy a párok egymás melletti fotelből gargalizálják érzelmeiket a világűrbe, mely lecsapódik a szobámban, mert ugyebár nézni kell.
Ha a televízió az, amit nézni kell, hát nézem! Tamás Gábor énekel. A tegnapelőtti adásban olyan kopasz volt, hogy a legyek leszállhattak volna akadálymentesen a fejére. Ma nézem a szívkosarat, s a művész úrnak meglepő, hogy milyen ritka szép haja lett. A „beszőrösödés” a pubertásban sem megy ilyen hamar. Azt, hogy ezt miként csinálta, nem tudom, de nem is rám tartozik. A hangja olyan szép, hogy a „jónép” félig lenyűgözve a hang karizmájának hatása alatt áhítja a „szépséges Hargitát” vagy az Erdélybe hívogató szépséges „jere velem”-et. A frizura van-nincs esete enyhén szólva egy piperkőc dolog, de itthonélési kívánalmaival engem ne traktáljon senki! Meglepő az a statisztika, hogy ennek a szirupos adásnak mekkora a nézettsége!
Edgar Lee-nek van egy sírkő antológiája, melyben a sírkövek felirataiból azt a következtetést vonja le, hogy a feliratokban sokkal több az olcsó önemlékállítás, mint a halottra való utalás. A kívánságkosárba való betelefonálás igénye az önszirupozás, megspékelve nótaszóval.
Ezt a morfondírozást karácsony előtt néhány nappal jegyeztem, s szomorúan állapítom meg, hogy a külsőségek mennyire lekörözték a lényeget. Nézem a boldogságot hintő szívküldi kosarat, s azon morfondírozom, hogy ez a lekopaszodott világunk miként szőrösödik…
2011. december 19., hétfő
Lőrinczi Lajos: Isten fiai
2011. 12. 19. Isten fiai Lőrinczi Lajos
A szegénylegény szerencsét próbálni indul, tarisznyájában hamuban sült pogácsával. De csak úgy érheti el az üveghegyeket, csak akkor hozhatja fel az Óperenciás tenger mélyéből a gyöngyöt, akkor nyerheti világszép királylány kezét, és a fele királyságot, ha újrarakja az összedőlt kemencét, megmetszi a gazos szőlőt, kitakarítja a beomlott kutat, ha megeteti az egérkét, az éhező hangyát, kiszabadítja a lángokból a kígyófiút, és visszadobja a vízbe a partra került aranyhalat. Vagyis akkor lesz boldog, ha rendet rak, ha jobbá tesz, ha segít, ha cselekszi a jót.
Mert az úton, amelyen végighalad, mindenki segítségért kiált. A segítségnyújtás az ő próbája. A világ körülötte lévő kicsi részének a megjobbítása cserébe elhozza számára, és sokak számára a boldogságot.
Vak, aki nem látja maga körül a beomlott kemencéket, az elvadult szőlőket, a beomlott kutakat. Süket, aki nem hallja maga körül a hangyák, a kígyófiak, az egérkék, az emberek panaszát, jaját, sóvárgó vágyakozását. Elvakult, megsüketült testi ember.
Mert a teremtett világ ma is sóvárogva vár.
Mert a teremtett világot megrontotta a jónak teremtett ember, akire Isten rábízta a föld állatait, a vizek halait, az ég madarait, hogy uralkodjon (hordozzon felelősséget értük, vigyázzon rájuk!) rajtuk.
Ezért ezt a megrontott világot az embernek kell rendbe hoznia! Lépésről lépésre, a maga holdudvara körül, ahogy a szegénylegény a mesében.
„A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8, 19) – mondja Pál apostol. A lelki emberek megjelenését.
Valljuk, Jézus Isten legjobb gyermeke. Most, karácsony előtt, Betlehem felé fordulva, elsősorban az ő „megjelenését”, megszületését várja a keresztény világ, aki Isten által elküldött példa, aki mestere annak, miként lehetünk Istennek fiai.
A teremtett világ akkor elégíttetik ki, a karácsonynak akkor lesz értelme, ha Betlehem a mi lelkünk lesz, ha arra fordulunk, és megszületik benne az az Istengyermek, aki akar kemencét újrarakni, kutat kitisztítani, fákat megpucolni, hangyát, egeret megetetni, halat vízbe visszadobni, kígyófiút tűzből kimenteni.
Ekkor boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk, és miénk lesz a mennyek országa.
A szegénylegény szerencsét próbálni indul, tarisznyájában hamuban sült pogácsával. De csak úgy érheti el az üveghegyeket, csak akkor hozhatja fel az Óperenciás tenger mélyéből a gyöngyöt, akkor nyerheti világszép királylány kezét, és a fele királyságot, ha újrarakja az összedőlt kemencét, megmetszi a gazos szőlőt, kitakarítja a beomlott kutat, ha megeteti az egérkét, az éhező hangyát, kiszabadítja a lángokból a kígyófiút, és visszadobja a vízbe a partra került aranyhalat. Vagyis akkor lesz boldog, ha rendet rak, ha jobbá tesz, ha segít, ha cselekszi a jót.
Mert az úton, amelyen végighalad, mindenki segítségért kiált. A segítségnyújtás az ő próbája. A világ körülötte lévő kicsi részének a megjobbítása cserébe elhozza számára, és sokak számára a boldogságot.
Vak, aki nem látja maga körül a beomlott kemencéket, az elvadult szőlőket, a beomlott kutakat. Süket, aki nem hallja maga körül a hangyák, a kígyófiak, az egérkék, az emberek panaszát, jaját, sóvárgó vágyakozását. Elvakult, megsüketült testi ember.
Mert a teremtett világ ma is sóvárogva vár.
Mert a teremtett világot megrontotta a jónak teremtett ember, akire Isten rábízta a föld állatait, a vizek halait, az ég madarait, hogy uralkodjon (hordozzon felelősséget értük, vigyázzon rájuk!) rajtuk.
Ezért ezt a megrontott világot az embernek kell rendbe hoznia! Lépésről lépésre, a maga holdudvara körül, ahogy a szegénylegény a mesében.
„A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8, 19) – mondja Pál apostol. A lelki emberek megjelenését.
Valljuk, Jézus Isten legjobb gyermeke. Most, karácsony előtt, Betlehem felé fordulva, elsősorban az ő „megjelenését”, megszületését várja a keresztény világ, aki Isten által elküldött példa, aki mestere annak, miként lehetünk Istennek fiai.
A teremtett világ akkor elégíttetik ki, a karácsonynak akkor lesz értelme, ha Betlehem a mi lelkünk lesz, ha arra fordulunk, és megszületik benne az az Istengyermek, aki akar kemencét újrarakni, kutat kitisztítani, fákat megpucolni, hangyát, egeret megetetni, halat vízbe visszadobni, kígyófiút tűzből kimenteni.
Ekkor boldogan élhetünk, amíg meg nem halunk, és miénk lesz a mennyek országa.
2011. december 16., péntek
Sándor Szilárd: karácsonyi kutak
2011. 12. 16. karácsonyi kutak Sándor Szilárd
kiöntenek a kutak az udvarra
elöntik a szobákat és az utat
s majd összefoly minden víz
kutak vize mossa le a szürke port
lemossa a sarat s majd a pálló párát
elmos minden szemetet mindenről
mikor már egészen tiszta lesz e kinti világ
lassan visszaapad a víz a kutak mélyére
mintha semmi sem lett volna előtte soha
mondjátok el a nagy titkot:az idén karácsonykor is
minden mély kút kiönt majd és lemos minden port
minden felszínes szemetet - s majd visszaapadnak ..
kiöntenek a kutak az udvarra
elöntik a szobákat és az utat
s majd összefoly minden víz
kutak vize mossa le a szürke port
lemossa a sarat s majd a pálló párát
elmos minden szemetet mindenről
mikor már egészen tiszta lesz e kinti világ
lassan visszaapad a víz a kutak mélyére
mintha semmi sem lett volna előtte soha
mondjátok el a nagy titkot:az idén karácsonykor is
minden mély kút kiönt majd és lemos minden port
minden felszínes szemetet - s majd visszaapadnak ..
2011. december 15., csütörtök
Lakatos Sándor: A biztos pont
2011. 12. 15. A biztos pont Lakatos Sándor
A jó öreg Archimédesz az emelőről szóló tételében így bölcselkedett: „Adj nekem egy biztos pontot és egy emelővel az egész világot kifordítom a sarkából.” Ő egész pontosan arról beszélt, hogy az egyenlő távolságban lévő, azonos nagyságú tömegek egyensúlyban vannak, míg különböző távolságba lévő egyenlő tömegek annak a tömegnek az oldalára billennek, amelyik nagyobb távolságban van attól a bizonyos biztos ponttól. Nyilván nem én vagyok az első, aki ennek a híres mondásnak apropóján egyébre gondolok, mint elemi fizikára. Adventi elmélkedésemben arra gondolok, hogy az a cudar „biztos pont” bizony időnként hiányzik ebből a zavaros világból. Időnként meg sem tudnám nevezni, hogy mi az, ami nem változó és örökérvényű az életemben, ami nincs feltételekhez rendelve, mert ha a feltételek változnak, a „biztos pontok” egyenként mind elvesznek, érvényüket veszítik.
11000 méter magasban, repülés közben ez járt a fejemben: száguldani a leszállópályán, ha már a kerekek földet értek, akár 800 km/h sebességgel, óh, áldott biztonság! Az utóbbi tíz évben négy különböző településen, hét különböző lakhelyen éreztem otthon magam. A biztonságos otthonba való megérkezés számomra sohasem volt fizikai valóság.
Van-e biztos pont az emberi életben? Lehet-e az élet biztos pontja az elvégzett munka, a felvállalt hivatás? Lehet-e biztos pont a jogos fizetésem, amire szüntelenül várok, de tíz napja késik? Van-e állandóság szüleimben, testvéremben, házastársamban, gyermekeinkben? Lehet-e közülük akár egy is az életem biztos pontja? Vagy lehetek-e én számukra az elmúlhatatlan biztos pont? Talán egy kicsit mindegyik… Úgy kell az embernek a biztos pont, mint hajósnak az egyértelmű északi irány, vagy mint végtelen utakon járó vándormadaraknak a láthatáron feltűnő templomtorony. Kell, mint vándormadárnak az égitestek fénye, mint járni tanuló kisgyermeknek a nadrágszéle. Kell, mint éjszakai lepkének a lámpa ragyogása, mint légtornásznak a partner biztos, pontos kézfogása.
Talán idén is megtalálom a betlehemi jászol vonzásában, és ha megtaláltam, talán már a világot sem akarom kifordítani a sarkából, és azok a győzhetetlen tömegek is egyensúlyba kerülnek egymással.
„De keressétek először az ő országát és igazságát és ezek is mind ráadásul megadatnak néktek” (Mt 6,33)
A jó öreg Archimédesz az emelőről szóló tételében így bölcselkedett: „Adj nekem egy biztos pontot és egy emelővel az egész világot kifordítom a sarkából.” Ő egész pontosan arról beszélt, hogy az egyenlő távolságban lévő, azonos nagyságú tömegek egyensúlyban vannak, míg különböző távolságba lévő egyenlő tömegek annak a tömegnek az oldalára billennek, amelyik nagyobb távolságban van attól a bizonyos biztos ponttól. Nyilván nem én vagyok az első, aki ennek a híres mondásnak apropóján egyébre gondolok, mint elemi fizikára. Adventi elmélkedésemben arra gondolok, hogy az a cudar „biztos pont” bizony időnként hiányzik ebből a zavaros világból. Időnként meg sem tudnám nevezni, hogy mi az, ami nem változó és örökérvényű az életemben, ami nincs feltételekhez rendelve, mert ha a feltételek változnak, a „biztos pontok” egyenként mind elvesznek, érvényüket veszítik.
11000 méter magasban, repülés közben ez járt a fejemben: száguldani a leszállópályán, ha már a kerekek földet értek, akár 800 km/h sebességgel, óh, áldott biztonság! Az utóbbi tíz évben négy különböző településen, hét különböző lakhelyen éreztem otthon magam. A biztonságos otthonba való megérkezés számomra sohasem volt fizikai valóság.
Van-e biztos pont az emberi életben? Lehet-e az élet biztos pontja az elvégzett munka, a felvállalt hivatás? Lehet-e biztos pont a jogos fizetésem, amire szüntelenül várok, de tíz napja késik? Van-e állandóság szüleimben, testvéremben, házastársamban, gyermekeinkben? Lehet-e közülük akár egy is az életem biztos pontja? Vagy lehetek-e én számukra az elmúlhatatlan biztos pont? Talán egy kicsit mindegyik… Úgy kell az embernek a biztos pont, mint hajósnak az egyértelmű északi irány, vagy mint végtelen utakon járó vándormadaraknak a láthatáron feltűnő templomtorony. Kell, mint vándormadárnak az égitestek fénye, mint járni tanuló kisgyermeknek a nadrágszéle. Kell, mint éjszakai lepkének a lámpa ragyogása, mint légtornásznak a partner biztos, pontos kézfogása.
Talán idén is megtalálom a betlehemi jászol vonzásában, és ha megtaláltam, talán már a világot sem akarom kifordítani a sarkából, és azok a győzhetetlen tömegek is egyensúlyba kerülnek egymással.
„De keressétek először az ő országát és igazságát és ezek is mind ráadásul megadatnak néktek” (Mt 6,33)
Szász Ferenc: a névelők és kötőszavak titkaiból
2011. 12. 14. a névelők és kötőszavak titkaiból Szász Ferenc
levágattatott
a hízott bornyú
így
névelősen
a kecsgidók mekk
kegyelmet nyertek
a példázatban
amelyet annyian unnak
már ez se semmi
az atya nyilván
fiai kedvét tette
ítélt s mérlegelt
nagy szomorán
hogy boldog volt-e
maga kenyerét szegte
(2011)
2011. 12. 13. Adventi
levágattatott
a hízott bornyú
így
névelősen
a kecsgidók mekk
kegyelmet nyertek
a példázatban
amelyet annyian unnak
már ez se semmi
az atya nyilván
fiai kedvét tette
ítélt s mérlegelt
nagy szomorán
hogy boldog volt-e
maga kenyerét szegte
(2011)
2011. 12. 13. Adventi
2011. december 13., kedd
Rácz Norbert: Adventi mezőgazdálkodás
2011. 12. 13. Adventi mezőgazdálkodás Rácz Norbert
A földműves ekével mélyen belehasít a föld testébe, hogy elvesse az új kenyér reményét jelentő magot. Izzadtságával öntözi, izmaival gyúrja a gyakran kemény és gazos földet, míg a sok munka után végre kész a talaj arra, hogy befogadja a magot. Majd alkalmanként kijár, megnézi a szárba szökkenő, növekedő vetést, közben figyeli az idők jeleit, és sűrűn imádkozik Istenhez, hogy ne jöjjön semmilyen csapás, legyen elég eső, de azért ne essen mérték felett az égi áldás, süssön a Nap, de azért ne égesse ki a zsenge növényeket. Ha tehetné, leheletével simogatna meg minden egyes szálat, hogy a hőséget könnyebben átvészeljék, vagy ha lehetősége lenne, maga is esővé válna, s áztatná a barázdát. Lesi az ég és föld jeleit, kémleli a láthatárt, s közben, megállás nélkül imádkozik, hogy minden rendben legyen. Végül pedig, a megfelelő időben, amikor óarannyá érett a vetés, újra beleveti magát a táblába, hogy learassa munkája gyümölcsét, s biztosítsa magának és a hozzátartozóinak az életet egy újabb évre. Közben pedig ujjong, örvend, s ha ideje megengedi, miközben letörli homlokáról a verejtéket, feltekint az égre, s egy sóhajtással hálát mond Istennek, aki vele együtt dolgozott, aki növelte a magot, meghallgatta az imát, erőt és hitet adott az embernek.
Advent idején ugyanez a mezőgazdasági folyamat végbemehet az emberben is. Először a várakozás zsongással teli időszakában, amikor minden a felkészülésről és a tettről szól, fel kell szántanunk életünk földjét, amit sokszor benő a gaz, amely durvára és rögösre keményedik a mindennapokban, vagy amit szárazzá aszalt a sokéves terméketlenség. Először bele kell szántanunk magunkat e szellemi ugarba, fel kell hasítanunk a felszínt, hogy a lelkünk készen legyen az ünnep befogadására. Még ha fáj is, bele kell vájnunk önnön létünkbe, hogy eltűnjön a megannyi gaz, s életünk felmutassa termő oldalát. Aztán magunkba kell elvetni az igazságra való törekvés magjait, a szembenézés révén, s meg kell fogadni az őszinte jobbulás szándékát, majd sűrűn, őszintén, mint akinek az élete forog kockán, úgy kell erőt és segítséget kérni attól, aki a termést adja.
Talán így ha megérkezik az ünnep, s megszületik a Gyermek, bennünk pedig megérik a vetés, várva azt, hogy learassuk karácsony édes, jövőt hirdető, örömteli és varázslatos ünnepének termését.
A földműves ekével mélyen belehasít a föld testébe, hogy elvesse az új kenyér reményét jelentő magot. Izzadtságával öntözi, izmaival gyúrja a gyakran kemény és gazos földet, míg a sok munka után végre kész a talaj arra, hogy befogadja a magot. Majd alkalmanként kijár, megnézi a szárba szökkenő, növekedő vetést, közben figyeli az idők jeleit, és sűrűn imádkozik Istenhez, hogy ne jöjjön semmilyen csapás, legyen elég eső, de azért ne essen mérték felett az égi áldás, süssön a Nap, de azért ne égesse ki a zsenge növényeket. Ha tehetné, leheletével simogatna meg minden egyes szálat, hogy a hőséget könnyebben átvészeljék, vagy ha lehetősége lenne, maga is esővé válna, s áztatná a barázdát. Lesi az ég és föld jeleit, kémleli a láthatárt, s közben, megállás nélkül imádkozik, hogy minden rendben legyen. Végül pedig, a megfelelő időben, amikor óarannyá érett a vetés, újra beleveti magát a táblába, hogy learassa munkája gyümölcsét, s biztosítsa magának és a hozzátartozóinak az életet egy újabb évre. Közben pedig ujjong, örvend, s ha ideje megengedi, miközben letörli homlokáról a verejtéket, feltekint az égre, s egy sóhajtással hálát mond Istennek, aki vele együtt dolgozott, aki növelte a magot, meghallgatta az imát, erőt és hitet adott az embernek.
Advent idején ugyanez a mezőgazdasági folyamat végbemehet az emberben is. Először a várakozás zsongással teli időszakában, amikor minden a felkészülésről és a tettről szól, fel kell szántanunk életünk földjét, amit sokszor benő a gaz, amely durvára és rögösre keményedik a mindennapokban, vagy amit szárazzá aszalt a sokéves terméketlenség. Először bele kell szántanunk magunkat e szellemi ugarba, fel kell hasítanunk a felszínt, hogy a lelkünk készen legyen az ünnep befogadására. Még ha fáj is, bele kell vájnunk önnön létünkbe, hogy eltűnjön a megannyi gaz, s életünk felmutassa termő oldalát. Aztán magunkba kell elvetni az igazságra való törekvés magjait, a szembenézés révén, s meg kell fogadni az őszinte jobbulás szándékát, majd sűrűn, őszintén, mint akinek az élete forog kockán, úgy kell erőt és segítséget kérni attól, aki a termést adja.
Talán így ha megérkezik az ünnep, s megszületik a Gyermek, bennünk pedig megérik a vetés, várva azt, hogy learassuk karácsony édes, jövőt hirdető, örömteli és varázslatos ünnepének termését.
2011. december 12., hétfő
Fekete Levente: A Messiás hozzád is érkezik
2011. 12. 12. A Messiás hozzád is érkezik Fekete Levente
A Messiás nem paripán érkezik
az alvó búzamezőkre.
Nyomában új életre fakad a mag,
a fagyos kenyérbölcsőben.
Megérinti a fák lombtalan ágait,
a fázó szíveket,
születni akaró új remények ígéreteit,
árván maradt, üres madárfészkeket.
A Messiás hozzád is érkezik,
csendesen ajtódon bekopog,
s mire kinyitanád csodálkozva,
a szívedben rádmosolyog.
A Messiás nem paripán érkezik
az alvó búzamezőkre.
Nyomában új életre fakad a mag,
a fagyos kenyérbölcsőben.
Megérinti a fák lombtalan ágait,
a fázó szíveket,
születni akaró új remények ígéreteit,
árván maradt, üres madárfészkeket.
A Messiás hozzád is érkezik,
csendesen ajtódon bekopog,
s mire kinyitanád csodálkozva,
a szívedben rádmosolyog.
2011. december 11., vasárnap
Szász Ferenc: torony a tóban
2011. 12. 11. torony a tóban Szász Ferenc
torony a tóban
ékezet ikrásítja
halraj ezüstje
akár a holdfény
víztükrök mélyét szántva
vérzik a jelző
markolj a porba
keresztút melegébe
izzadt tenyérrel
s megnyíló öklöd
sarában kivirágzik
nefelejts vérrög
(Bözödújfalu, 1992)
torony a tóban
ékezet ikrásítja
halraj ezüstje
akár a holdfény
víztükrök mélyét szántva
vérzik a jelző
markolj a porba
keresztút melegébe
izzadt tenyérrel
s megnyíló öklöd
sarában kivirágzik
nefelejts vérrög
(Bözödújfalu, 1992)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)