Rácz Norbert: Az igazi szolgálat

2012. 11. 07     Az igazi szolgálat     Rácz Norbert    

Úgy emlékszem, Martin Buber ír egyik haszid-történetében arról az igen bölcs és istenfélő rabbiról, aki feleségével nagyon szegény körülmények között élt. Végül aztán az asszony egy elkeseredett pillanatban rávette a férjét, hogy átkozza meg Izraelt azért, mert a nép hagyja, hogy ők ennyire nehéz körülmények között éljenek. A rabbi ki is ment a düledező ház elé, magasra emelte kezeit, és megátkozta Izrael fiait. A főbűnre nem is késett a válasz, az égből határozott hang szólalt meg: „Most vesztetted el túlvilági jussodat”. Erre a rabbi csendesen ezt válaszolta: „Most kezdődhet az igazi szolgálat.”

Elnézést kérek a pontatlan hivatkozásért, nem emlékszem, hogy így van-e leírva, de a történet lényege ez, és régóta velem tart. Úgy hinni és szolgálni, hogy közben az ember nem vár semmit cserébe, se tiszteletet, se hálát, sőt még túlvilágot sem, hanem lélegzi a hitet, mint a levegőt, és éli a szolgálatot. Végcél nélkül hinni, és úr nélkül szolgálni, a vallásosság legtisztább megélését jelenti számomra. Mert hányszor esik még a legvallásosabb ember is abba a csapdába, hogy tetteiben és hitében elvegyül a túlvilági lét reménye. Szolgál, azzal a tudattal, hogy valahol feljegyzik a cselekedeteit, s aztán majd egyszer lesz elégtétel, mennyország, végtelen jutalom. Egyszer majd elérkezik az igazság órája, a mindenki megkapja azt, ami neki jár. Vagy a szolgálatban tetszeleg önmaga előtt, hogy ő milyen jó ember, mennyire önzetlenül segít, milyen tiszta az életvitele. Ezek a vallásosság kelepcéi, azok a kátyúk, amikbe beleeshet az, aki úgy gondolja, az ő hite már nagyon tiszta, életvitele mennyire szent.

Bárcsak elérném én is azt, hogy megszabadulva a cél képzetétől, a legfelsőbb hatalom figyelő tekintetétől, a majdani nagy igazságszolgáltatás gondolatától, felsóhajtsak: „Most kezdődhet az igazi szolgálat!”

Lőrinczi Lajos: Látomás

2012. 11. 06     Látomás     Lőrinczi Lajos    

Pár héttel ezelőtt fent voltam szent hegyünkön, a Firtoson. Egyik amerikai barátunk két napot töltött nálunk, látni akarta a környéket, így körbejártuk a Firtos alatti falvakat, és felmentünk a Váralja feletti kilátóhoz is. Alattunk gyönyörűen terült el a világ. A tiszta, napfényes októberi levegő feltárta a hegyek és völgyek titkát: a karcsú tornyokat, a hegyek közt, a gyönyörű völgyekben meghúzódó falvakat. Székelyudvarhelytől a Tordai Hasadékig, a Fogarasi havasok fogaitól a Hargita púpjáig ott terült el előttünk Székelyföld, a szülőföldünk. Mi ott ültünk, szótlanul, és engedtük, hogy életre keljenek a firtosi tündérek. Konyhájukból eredt a Konyha patak, Szalonjukból a Szalon patak. És amíg a tündérek ott fontoskodtak, a sorra gyúló lármafák üzenetére fegyveres székelyek vonultak harcba, hogy megvédjék a hazát. Hogy a mindig lehengerlő túlerővel érkező ellenség ne juthasson be az élettel, gyermekzsivajjal teli völgyekbe. Vérrel áztatták a hegyeket, hogy alant a verítékkel áztatott rög aranyat: arany kalászt, kenyeret és jövőt teremjen.

Hirtelen sorra szólaltak meg a falvak harangjai. De ez nem a török vagy a tatár ékezését jelezte − dél volt. Szinte hallottam a völgyekből ég felé törő sóhajokat: Istenem segíts! És szinte láttam, miként száll a harangszóval az ég felé az évezredes székely imádság. Úgy, mint réges-régen. Úgy, mint ma. Istenem, segíts! És ebben az imában benne volt az évezredek küzdelme és megnyugvása, szenvedése és öröme, harca és békessége. Benne volt az Istennel együtt dobbanó szív minden vallomása.

Ezek a szép imák reménységükkel megcsillogtatták, megszépítették a világot. Termőfölddé vált a parlag, gyümölcsfává a bokor. Benépesedtek az elhagyott falvak, és az új élet dallama egy nagy hálaadásban dicsőítette az Istent.

De ott, a mélyben láttam a sötétséget is. A ködöt, a homályt, a gonoszt, amely, akár a régi idők veszedelmei, készenlétben álltak, hogy a pusztulás szellőjét, vad viharát zúdítsák a hegyekre, völgyekre. Igen, ott volt a közömbösség. Láttam a behódolást, hallottam az érdek által legyilkolt, szép érzések sikolyát. Láttam a megvakult, megsüketült embert is, akit csak a mai nap, az enyém, és senki más nem érdekel. Igen, onnan fentről, Isten közeléből, a csillogón felszálló remény kontrasztjában, láttam a sötét, lehúzó erőt.

Nem. „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta vért!” A sötétnek pusztulni, a világosnak emelkedni, a szépnek megnyilvánulni, a rútnak eltűnni kell.

Hirtelen, mint végrendelet, mint tetemre hívó, az évezredek aknavetőjéből szívembe robbanó üzenet, Jézus szavai jutottak eszembe: „ti vagytok a világ világossága.”

Olyan sok a panasz az életünkben. Olyan sok az ok a panaszra. Olyan sok az aggodalom, a félelem. Az előre nyomuló, felülről olyan jól látható sötétség, a hatalmasok érdekeit szolgáló önzés. A langyos vagy alkalmazkodó sunnyaszkodás tövisbokorként fojtogatja a reményt. Sakkban tartja a hitet. Sarokba szorítja a szeretetet. Ostromolja, mint tatár, török, orosz, stb. horda az öntudatot. Szükség van valamire, ami segít az ellenállásban, segít a helytállásban. Sőt, az ellenállásban és helytállásban értékessé teszi az életet. Bizony, a teremtett világ ugyancsak sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését!

Várja azt a belőled áradó világosságot, amely megvilágosít minden gonoszt.

Mert te vagy a világ világossága. Te, és senki más. Elmondhatod mindenkinek, hogy milyen rossz a világ. Elmondhatod, hogy ez sincs, az sincs, hogy ez is hiányzik, az is jó volna. Hogy mindenki milyen rossz, mindenki igazságtalan, mindenki harácsol, senki nem törődik senkivel. De ez nem sokat ér. Az ér valamit, ha Isten közelségében kigyúlt, felvillanyozott lelkeddel jót cselekszel az emberek között. Ha jó példával mutatod meg, mit kell tenni, hogyan kell jobbá tenni az életet.

Néha menj fel a Firtosra…, a hegyre. És megérted, miről beszélek.

Székely Kinga Réka: A biztatás

2012. 11. 04     A biztatás     Székely Kinga Réka    

Egy nyári este, amikor a legelők pihegtek a délutáni nap forróságától, s a hazafelé tartó tehéncsorda porba borította a falut, kis autómmal hazafelé tartottam én is. Mit csinál egy sofőr, amikor tehenek, kecskék sokasága lepi el a főutat?

Nos, hallottam olyan sofőrről, aki idegbajosan dudál, sőt maga is ordítja, hogy hí ne, aztán amikor eléri az amúgy elcsigázott tehénpásztort, durva hangnemben utasítja, hogy de most azonnal takarítsa el az állatokat az útról, büdös parasztja.

Van azonban emberibb kiadású sofőr is, olyan akinek beugrik, hogy az ilyen estefelé hazatartó tehéncsorda egyre ritkább minduntalan fejlődő technikai forradalmú világunkban. Az ilyen sofőr nem sajnálja a tehéncsordától a cammogó időt, hanem ő maga is elnosztalgiázik azokról az időkről, amikor szüleivel vagy nagyszüleivel maguk várták a mindennapi habos tej ígéretével hazaballagó teheneket.

Az én pásztoraim ezen az estén, ennél a csordánál gyermekek voltak. Tíz-tizenkét éves fiúk, kezük erős, mint a felnőtt férfiaké, hajuk csapzott, arcukat megfogta a nap, de elvégzett munkájuk büszke tudatával vonultak végig a falun.

Lehúztam a kocsim ablakát és kikiáltottam:

− Szépek ezek a tehenek, koma, jól vigyáztál rájuk! Az egyik pásztorfiú válaszolt:

− Szépek biza! És kedvesen megkérdezte: Hát magának vannak-e tehenei?

− Jaj, nekem nincsenek, nekem csak disznóim vannak, válaszoltam. Rám nézett, egyik kezét magasba lendítette és így kiáltott fel:

− Ne búsoljon, néni, vannak olyanok, akiknek még kecskéjük sincs. A disznó sem akármi.

− Nem, biza, főleg karácsonykor, válaszoltam én, de éreztem, hogy hangom elcsuklik, mert annyi kedvesség, annyi őszinte vigasztalás vegyült a pásztorfiú hangjába, mint egy hitben és imádságban megöregedő szerzetes bölcs beszédében.

Megint megbizonyosodtam arról, hogy az ember a lehető legváratlanabb helyzetekben, és a lehető legelképzelhetetlenebb időpontokban kapja meg azt a biztatást, amiért éjt nappallá téve képes dolgozni. Magam is hányszor elképzeltem, hogy milyen jól esne, ha megkapnám azt a biztatást, amire vágyok: talán a társamtól, talán a hívektől, talán a régi barátoktól, és lám egy pásztorfiú őszinte biztatása lelki feltöltődést hozott nekem. Hisz annyira őszinte, szívből jövő és minden mesterkéltséget mellőző igaz szavakat mondott.

Sigmond Júlia: Kutya-macska barátság

2012. 11. 03     Kutya-macska barátság     Sigmond Júlia    

Tizennégy éves kutyánk megbetegedett és itt hagyott minket. A két macska csak téblábolt a házban. Láthatóan, egyfolytában őt keresték. Hihetetlenül szomorúak voltak, hogy sehol sem találták.

Mindegyre hozzánk bújtak, vigasztalást várva. Éveken keresztül egymás mellett ettek, a mindig friss vízzel teli edényből mindhárman ittak. Nyáron együtt futkároztak, játszottak az udvaron, télen egymást melegítve bújtak össze s aludtak egymás mellett, teljes békességben. Az öregebbik macska, a 18 éves, még jól emlékezett arra a napra, amikor a sovány, csupa seb kutya megjelent a kapuban, nyakában lógott a vastag, elszakított lánc egy része. Alig volt jártányi ereje, az eléje tett tálból is alig tudott enni. Miután lekerült nyakáról a lánc, megfürösztve, csak feküdt mozdulatlanul a takarón. Olyan szánalomra méltó volt, hogy a soktagú macskacsalád mindenik tagja befogadta. Miután felépült, sebei begyógyultak, megerősödött, vidám játszótársuk lett.

Idővel az idősebb macskák meghaltak, csak hárman maradtak. És most nincs sehol. A két macska bejárta az egész házat, átkutatták az udvar zegét-zugát, a kertben is keresték őt. Mindhiába.

Szomorúságuk vetekedett a mi bánatunkkal. A különbség csak az volt, hogy mi nem kerestük őt, mert tudtuk, hiábavaló lenne.

Aztán öt hónap múlva újra kutya került a házhoz. Sanyarú sorsa volt, mert már tizenegy éve egy cementes udvaron láncra verve tartotta a gazdasszonya. A kutya-mentőknek köszönhetően került hozzánk.

Rendkívül érdekes volt a két macska különböző reakciója. A fiatalabbik nagyon hamar összebarátkozott vele. Az idősebbik félt tőle. Egy év elteltével azonban úgy élnek együtt, mintha örök időtől fogva barátok lennének.

Elgondolkodtató, hogy kutya és macska, akiket örök ellenségként tartanak számon, ilyen jó barátságban élnek együtt.

Vajon ember az emberrel, miért nem képes békességben egymás mellett élni? Miért nem tudja elfogadni a másságot?

A teremtés koronája néha példát vehetne az együgyű négylábúaktól.

Farkas Dénes: Tűzijáték

2012. 11. 02     Tűzijáték     Farkas Dénes    

Azon gondolkozom, hogy a játék ingerét, ösztönét meddig hordjuk magunkban? A gyermekkori játszás láza a felnőtté válás érkeztével elmúlik, vagy esetleg lankad? Én azt hiszem, hogy a játék ingere örök. Ez független az életkortól, legfentebb nem csapd le csacsit, vagy búj-búj zöld ágat játszik a felnőtt ember, de az viszont igaz, hogy az ún. tűzi játékot nem a gyermekek csinálják, esetleg csak élvezik ez égi csillagszórást. Ez a tűzijáték csinálás már egymagában bizonylatolja azt, hogy játszani jó, játszani olyan, mint az időnkénti felszusszanás a nagy menetelés közben.
A közelmúltban Énlakán jártam, hol éppen egy nagyszabású rendezvénynek lehettem a részese. Sok-sok „hazajött” énlaki, és idegenből odament vendég − jó magam is − élvezhettük az archaikus falu vendégszeretetét.
Volt ott minden, mi a szem-száj ingere, de (magyarországi zsargonban fogalmazva) a csúcs az este tíz órakor kezdődő tűzijáték volt.
Én kimentem a szobám székely tornácába és így vettem részt a játékban, mert a játék, akárcsak Anna (Juhász Gyula), örök.
Az emberek és főleg a kutyák megihletődötten vették az eddigelé nem látott tűzijátékot.
A szállásom szomszédjában egy idős falusi néni este tíz órakor, gondolom, hogy már aludhatta az igazak álmát, de reggel azt újságolta nekem, hogy tudom-e, hogy az éjszaka lövöldöztek a faluban? Tudom, mondtam, de ő folytatta, hogy „tudja-e, megkopogtattam az ablakot, s osztán félbehatták”. Szegénykém abban a tudatban ébredt, hogy az ő ablak-kopogtatása nyomán a lövöldözés megszűnt. Való-igaz, hogy a költséges égi csillagszórás csak öt percre volt leszerződtetve, melyből a néninek csak a lövöldözés élménye maradt. Úgy is mondhatnám, hogy kimaradt a jó játékból.
Újra gyötröm elmémet a kérdéssel: Meddig szeretünk játszani?
Azt hiszem, hogy Móriczhoz megyek kölcsönért: mindhalálig.
A játék módozatai változhatnak, de szerintem annak ingere örök! Éljünk is vele, míg valaki meg nem kopogtatja éltünk ablakát.

Farkas Dénes: Éden

2012. 10. 31     Éden     Farkas Dénes    

Volt (van?) egy alapítvány Kolozson, melynek célkitűzései között az szerepelt, hogy jobbá tegyék a környezetet, az embereket s úgy általában a tenni-akarás kényszerével segíteni a helyben-topogás megavasodott világát.

A segélyek osztogatásának az ideje lejáróban van, s valaki −kellő logikával − ráérzett, hogy a gyermekekkel kell kezdeni a jobb világ megteremtését. Pályázati pénzből kialakítottak egy játszóteret a posta épülete előtt, mintegy tíz ár területen.
A játszótér elkészültével felállítottak egy táblát, melyen ilyenszerű szöveg van román nyelven: „egy lépés a jobb irányába Éden park”

Négy ülőpadot, két keretre szerelt lengőhintát, néhány lipinkát, két csuzdát állítottak fel. Sárga-kék színekben pompázott a létesítmény.

A parkban kiképeztek egy beton asztalt és köré hat darab ülőkét, ami tökéletes megfelezett mása volt (betonból) a Brincus Tg. Jiu-i Hallgatás asztalának, melyet a múlt rendszer keresztelt azzá, hiszen olvasmányaim szerint a szobrász eleve Jézus és a tizenkettő nevet adta alkotásának.

Elég az hozzá, hogy az asztal (Jézus) körül a tanítványok (ülőkék) elgurultak, már csak két rokkant várja a golgotai kálváriát, de azt hiszem, hogy azok sem érik meg a kereszthalált, mert előtte úgy járnak, mint a többi.

Eszembe jut, hogy a diákviccek közt valaki megjegyezte, hogy őseink nem éltek halálukig, mert előtte rendszerint elvesztek a csatában.

A vicc szóra azért kapom fel a fejem saját elhatározásomból, mert az , hogy ennek az összetört, zúzott, megbecstelenített parknak egyetlen épen maradt darabja van − jelesül az a tábla, mely hirdeti, hogy ÉDEN. (A gyengébbek kedvéért írom, hogy így nevezi a Biblia a Paradicsomban élő Ádám és Éva ideális lakhelyét.)
Ezt a parkot a „felzárkóztatás” céljával készítették. Kíváncsi vagyok, hogy Isten meddig tűri ezt a szét...szabott Édent, mely az amúgy is színét vesztett falunknak a szégyene?

Nagy László: Folytassuk

2012. 10. 30     Folytassuk     Nagy László    

„Csak akkor születtek nagy dolgok,/ Ha bátrak voltak, akik mertek / S ha százszor tudtak bátrak lenni, / Százszor bátrak és viharvertek.” Ady

Kertünket valamikor dédnagyapám kerítéssel vette körül. Sok pénzébe, idejébe és munkájába kerülhetett. Egyszerű deszkakerítés volt cserefa sasfákkal. Valahányszor ma új kerítéseket látok, mindig az általam nem ismert dédnagyapám és az az egykori kerítés jut eszembe. Ugyanakkor számomra megfejthetetlen, hogy miért a csihány nő ki először a kerítések mellett. A kerítés óvott, biztonságot adott és tudatta, hogy belül otthon vagyunk, kívül a máséban nincs, amit keresnünk, azt tisztelni és becsülni kell.

„Mi az, hogy Bent? A nagyvilág az, melyet kívülről kerít, és / A Kint szintén a nagyvilág, mit belül kerít a kerítés.” (Székely János: Kerítések)

Tudatosan megtervezte és megvalósította a kert gyümölcsfákkal való betelepítését és ő már az örökkévalóságban kertészkedett, amikor gyermekei, unokái, dédunokái ízlelték kora nyártól késő őszig a finomabbnál finomabb gyümölcsöket. Aztán 1962-ben a kívül és belül megszűnt. Lassan eltűntek a két világot elválasztó deszkák, a jó cserefa saslábak valakiknél tüzek martalékaivá váltak. A minden a miénk jelszó alatt a gyümölcsfákat rendre kivágogatták és elvitték, és elfelejtettek újakat ültetni dédunokáiknak, a jövendőnek. Nekünk csak az jutott, hogy a csűr sarkától nézhettük az új világ és új eszme pusztítását. Ezt a fájdalmat nem tiltották meg, sőt gyakran fokozták.

Mindez akkor jutott újból eszembe, amikor most október végén Szervét Mihályra, Luther Mártonra, a reformáció napjára és szeretteimre gondolok, talán többször, mint az év más időszakában. Alázattal hajtom meg fejem azok előtt, akik vállalták az állandó küzdelmet az ültetésben és az építésben, akik soha nem mondták azt, hogy ennyi volt, ezzel elégedjetek meg, mert tudták, hogy „A kész dolgok jövőtlenekké lesznek./ A kész: halála a tökéletesnek./ A kész: megáll és tovább nem javul.” (Székely János)

Sándor Szilárd: Mindent vagy semmit?

2012. 10. 29     Mindent vagy semmit?     Sándor Szilárd    

A deontologikus gondolkodás a cselekedetet, mint kötelességet szemléli és annak alapján hozza meg erkölcsi értékítéletét, amint ez a cselekedet eleget tett vagy nem tett eleget  a kötelesség teljesítésének. A kötelességetika világa ez.

Mi lenne, ha elfelejtenénk, mi az a "kötelesség", és mit jelent a kötelességnek eleget tenni? Kötelességtudat és kötelességteljesítés nélkül nem lenne felelősség, mert nem lenne viszonyítási alap, viszont amennyiben lenne is ez a viszonyítási alap, és nem használnánk, annyiban „Admunsen kortása” sem lenne. S akkor pedig lenne egy nagy rakás olyan következmény, ami lehet, hogy valaki(k)nek tetszene, de hosszú távon nem lenne fenntartható ez a kényelmes lustaság, nemtörődömség,
közömbösség, unalom, feleslegesség és hiábavalóság: a tanító nem tanítana , a tanuló nem tanulna, az orvos nem gyógyítana, a pap nem prédikálna.
Ha nem lenne kötelesség, akkor ki kellene találni, ha viszont nincs kötelesség, akkor ennek a helyére valami más kerül, mert nem lehet ezt az űrt a „semmivel” kitölteni....

Érdemes talán megvizsgálnunk, mi a kötelességünk, és hogy nincs-e valami más a helyén ennek.... Könnyebb mások kötelességeit számon kérni, mintsem a sajátunkkal szembesülni. Mi az én kötelességem ?
A kötelesség teljesítésnek milyen irányú a motiváltsága? Belső vagy külső törvény alapján teszünk, vagy nem teszünk eleget a kötelességeink teljesítésének? Azért van kötelesség, mert más „szabja meg” nekem, vagy azért, mert ezt diktálja a bensőm is? Mikor diktálja a bensőm az én kötelességem, és mikor hallom esetleg meg, ha más erre figyelmeztet?
Talán már idejétmúlt, vagy népszerűtlen, fájdalmas, felesleges, hiábavaló lenne a mai korban a kötelesség fogalmával foglakozni...? Olyan mint a nagy semmi, mint az a minden, amivel semmit sem lehet kezdeni, mert mit ér a minden, ha nem fér el a tenyerünkbe, a szívünkbe ? Vagy a kötelesség teljesítése lenne a nagy „minden”? Aki a kötelesség teljesítését elmúlasztaná, az senki, a semmi része. A kötelesességért van az ember, vagy a kötelesség van az emberért? Mi az, hogy kötelesség, és mi az, hogy ember? Kötelességünk tehát tudnunk, hogy mi az a kötelesség és kötelesség tudni, hogy mi az, hogy ember, emberi dolog tudni a kötelességet? Vagy semmi, vagy minden? Minden vagy semmi? Itt nincs köztes, itt minden vagy fehér, vagy fekete, vagy én, vagy te, vagy akkor nincs is? A nincs, az a semmi? Semmi sincs, vagy minden van? Van a semmi és nincs a minden? Van a minden és nincs a semmi?
A teleologikus gondolkodás a cselekedetek következményeire figyel. Ha csupán a kötelesség teljesítése az egyetlen és egyedüli cél, de nem figyelünk oda a kötelesség teljesítésekor a cselekedeteink következményeire, akkor nyugodt lehet a lelkiismeretünk, mert hát eleget tettünk − legjobb tudásunk alapján − a kötelességeink teljesítésére? Minden a cselekedetek következménye, és semmi a kötelesség teljesítése ebből a szempontból.
Szükséges a kötelességek minőségét, erkölcsi tartalmát, súlyát is megvizsgálni, hogy minek érdemes, minek szabad, minek lehet eleget tenni aképpen, hogy a cselekedeteink következményeit is fel tudjuk vállalni. A kötelesség teljesítése tehát „nem minden”, de nem semmi. A „minden” a cselekedetek következményeinek a mérlegelése. Nem semmi a kötelesség. A kötelesség teljesítése mégis csak másodrendű, a kötelességetika a régmúlt idők lejárt lemeze....Ma már mp3-on hallgatjuk a zenét. A kötelesség teljesítése az „semmi”, minden az, ami ez után következik.
A kötelesség teljesítése nélkül elveszítenénk a „mindent”, viszont ha mindent megteszünk a kötelesség teljesítésében, akkor a teljesítés következményei révén épp azt a „mindent” veszítjük el, ami célul tűzte ki a kötelesség teljesítését. A minden elvesztése pedig a semmi?  A semmi pedig lehetőség a mindenre, vagy a minden tagadása?
Nem semmi. Nem minden. Nem minden semmi, semmi és nem minden minden minden. A minden az minden? A semmi az semmi? A minden az a semmim és a semmi az a minden?
Minden semmi?  A semmi a mindenben benne van, de a mindenben benne van a semmi? Semmi sem minden, igaz?
Akkor hát mindent vagy semmit?

Farkas Dénes: Amit nem kívánsz

2012. 10. 28     Amit nem kívánsz     Farkas Dénes    

AMIT NEM KIVÁNSZ

Amit nem kívánsz magadnak,
Te se tedd embertársadnak.
Bánj a házi cselédekkel
Mindig úgy mint emberekkel.
Testvéredet szívből szeresd,
A szép egyességet keresd.
Kivált vigyázz kisdedekre,
Ne taníts őket vétekre.
Vénekből csúfságot ne tégy,
Hogy azért büntetést ne végy.
Gyermek, te is vársz vénséget,
Adj hát  vénnek tisztességet.
Dolgozz és tanulj serényen,
Nem túnyán és nem is kényen.
Ha tanulni nem örvendesz,
Megbánod ha megvénhedesz.
Legjobb örökséget vettél,
Ha okosan  növeltettél.
Elvett jókat ne fitymáljad,
Sőt azokat megháláljad.
Ha nem mondasz köszönetet,
Nyersz goromba  nevezetet.
Fogadást csak okosan tégy,
De aztán szódnak ura légy.
Esküvést ritkán végy szádba,
Soha ne esküdj hiába.
Ha esküdni mersz hamisan,
Megver Isten bizonyosan.
.....
Gondot másokra is viselj,
Ne csak te magadra ügyelj.
A szegényt is kell szeretned,
Nagy vétek volna megvetned.
Hogyha bírsz a földi jókkal,
Jóltégy a megszorulókkal.
Másnak tett szolgálatodért,
Ne kérj tőle mindenkor bért.
Ha nemes a familiád,
még az becset nem ruház rád.
.....
Játékod ártatlan legyen,
Hogy az neked kárt ne tegyen.
Utálj lopni, senkit ne csalj,
Megtalált jószágot kivallj.
Egy pénzt is lopni szörnyű bűn,
Lelked sérelme meg nem szün,
Amíg mindent visszaadtál,
Amit mástól elragadtál.
Valamint mérges kígyókat
Kerülj minden csábítókat.
Ne barátkozz gonoszokkal,
Te is megromlasz azokkal.
Ne higgy könnyen csavargónak
És más rút rágalmazóknak.
Álnokság lakik szívében,
Te ne részesülj bűnében.
Zabolázd indulatodat,
De leginkább haragodat.
Ne légy soha szitkozódó
Sem esküvő, káromkodó.
......
Szülőd leghívebb barátod,
Javadra van, tudod,látod.
Légy hát neki szófogadó,
Minden tisztességet adó.
Közöld ővele dolgodat,
Ne rejtsd előle titkodat.
Tilalmas örömet kerülj,
Semmi rosszban el ne merülj,
Jól elrendezz mindeneket,
Folytasd vidáman tisztedet.
Amit véghez kell vinned ma,
Ne halaszd el a holnapra.
Hogyha kerülsz dologtételt,
Nem érdemled meg az ételt.


A  fenti szövegeket a „visszamentés” céljából tettem közkinccsé, hiszen jelen világunk „ad actam” tette Sebess Pál intelmeit.
Ma nincsenek „oskolamestere”, csak pedagógusok. Meg is van az eredménye, melyet naponta lemérhetek a kolozsi iskola szomszédságában. Én nem hiszek a feltámadásban, de ha netalán lesz, akkor az Isten óvjon bennünket a Sebess Pál nádpálcájától.
Intelmeinek aktuális voltát a mában döntse el mindenki a maga felfogása szerint.
Erkölcsi szabályainak közlése kétszáz esztendő távlatából immáron vége.

Szász Ferenc: Táj, testrésszel

2012. 10. 27     Táj, testrésszel     Szász Ferenc    

Október, délután. Táj ennél békésebb már nem lehetséges, legalábbis vonatablakból szemlélve.

Egyetlen testrész a gazzal felnőtt töltés oldalában, hívatását tölti be éppen, vagy ki tudja, egyszerűen fiziológiai szükségletét végzi. Ha szív, akkor ver, ha koponya, nyaka szegetten is gondolkodik, bólogat, vagy úgy tűnik. Ennél természetesebb dolog, s így említésre se méltó nem volna a világon, de a test többi része sehol. Kiszállni, alaposabban körülnézni talán lehetne, de nem érdemes. Ez a kép marad meg bennem: táj, testrésszel.

A befejezett művelet végén a kép ki is úszhatna szemből, tudatból: senkihez, semmihez sem tartozik, a természetfelettihez semmiképpen. Persze, jobb volna nevén nevezni a testrészt, de ez sem változtatna a lényegen.

Festő talán ilyenkor rögtönözne, s utolsó pillanatban, a kiállítás előtt döntene a címről. Táj I. vagy Táj II.

Hát valami ilyesmi bízatik itt az olvasó játékos képzeletére, nyelvi leleményességére, kénye-kedvére, szemérmességére. Persze, ehhez el kellene fogadnia ilyen játékszabályokat, hogy a szöveg néha maga a korpusz, néha pedig nem, illetve a korpusz minden esetben szövegként is megpróbálkozik a létezéssel. Néha sikerül, néha torzó marad.

Az emberek többsége, ez tény, egyre ritkábban utazik személyvonaton, főleg vasárnap délután. A tények pedig makacs dolgok.