Rácz Norbert: Kiűzetés a Paradicsomból

2013. 01. 10.	Kiűzetés a Paradicsomból	Rácz Norbert
Szemben ülök az egyik fiammal. Helyesebben én ülök, ő áll, mert így nagyjából egy szinten vagyunk. Mind a ketten hallgatunk, én az arcát, a szemét keresem, ő meg egy pontot, amibe belekapaszkodhatna, egy menedéket, egy odút, ahová elbújhatna. Végül tekintete – jobb hiányában – a szőnyegen állapodik meg, mint egy elgurult és otthagyott labda. Tudja, ha most felnéz, találkoznia kell a szemeimmel, s tudja, hogy akkor beszélnie kell. Amint mondani szokták, rossz fát tett a tűzre az úrfi. Sőt, nem is az a baj, hogy valami balul sült el, hanem az, hogy letagadta. Talált egy édes gyümölcsöt játék közben, egy lehetőséget, hogy felelősség nélkül megússzon valamit, s most ez az új íz úgy terjedhet szét a tudatában, mint egy csepp tinta a pohár vízben. A lehetőség arra, hogy megszabaduljon egy büntetéstől, a felelősségtől, hogy ne kelljen szembenézni a tett következményével. A fiam ezzel a lódítással felfedezett egy új színt a világában: a hazugságot. Eddig minden egyszerű volt: történt valami, arra a szülők rájöttek, megkérdezték, ő elmondta, volt némi büntetés, és azzal folyt tovább az élet. Ám most kiderült az, hogy a nehéz és kényelmetlen valóság helyett létezik egy másik lehetőség is, a tagadás, a tények elfedése, a kendő, ami eltakarja az eseményeket, s ami nyugalmat ígér, egyszersmind felfedezte az erkölcs fogalmát, annak tartalmát és lényegét, nekem pedig most az lesz a dolgom, hogy megtanítsam becsületesnek lenni. Most, amíg még friss a hajtás, és könnyen ki lehet tépni a tagadás lehetőségét. Most, amíg még egyszerű dolgokról van szó, mert ha most megússza, ha a tagadás opciója járható útként jelenik meg előtte, később lehetetlen lesz ellene tenni bármit is. Most, amíg még kísérletezhetünk. Mert bármily furcsának hangozzék is, ez itt a kezdet, s csak a lépték változik, a tény, a gyümölcs íze, a menekülő, önmagát védő, hazudó ember nem változik. Az erkölcsről rengeteget fecsegett már az emberiség. Hol értelmesebben, hol idétlenül, próbáljuk megállapítani, hogy mi a jó, s azt hogyan kell megragadni. A végpontjáig feszítettük a problémát, s logikánk nem termett gyümölcsöt, csak etikai paradoxonokat, megoldhatatlan helyzeteket, amelyek aztán látszólag felfüggesztették a moralitás lehetőségét. Holott most, számomra ebben a pillanatban, amikor a fiammal szemben ülök, s várom, hogy halkan és szemérmesen elmondjon mindent, az erkölcs problémája végtelenül egyszerűnek tűnik. Lényege pedig az, hogy már gyermekkorunkban nagyon jól tudjuk, hogy mi a jó és mi a rossz. Tudjuk, hogy mit kell tenni, s mikor bántunk. Ezt a tudást nem veszítjük el, csak a játék szintje változik. A kérdés, hogy az adott helyzetben merem-e vállalni, vagy sem azt, amiről nagyon is jól tudom, hogy jó. A kérdés a bátorságban, s a velünk született jóra való hajlam megélésének a lehetőségében áll. Az erkölcs ennyi: mered-e vállalni az igazságot, vagy sem?

Székely Kinga Réka: Visszatekintő

2013. 01. 07.	Visszatekintő	Székely Kinga Réka
Nem tudom eldönteni, hogy mit csináljak azzal a részben szerzett, részben örökölt tudással, amit történelemnek nevezünk. Csak nézem azt, mint tavaly októberben néztem a Saint Paul-i Science Museum-ban kiállított dinoszaurusz csontvázat. Csodálom is, félek is tőle, se elfogadni, se megtagadni nincs erőm. Van ő, vagyok én, és mégis összetartozunk. 2013-ban csak egy különleges utóda él itt a földön, a komodói sárkány. Az Indonéziai szigetvilágban ő a csúcsragadozó, igaz, azon a szigeten, ahol ő él, más húsevő állat nincs. A lényeg azonban az, hogy ő az uralkodó. Tőle félnek, őt kerülik, őt szeretik, neki hízelegnek, és egyesek őt tartják a legnagyobb trófeának, amit-akit elfoghatnának, elpusztíthatnának. A mi ezerízű emberi világunkat, melyet az isteni teremtés és az állati ösztönök határolnak, ugyancsak az uralkodók határozzák meg. Az uralkodó a tömegek küszködésének, szeretetének, avagy gyűlöletének a végterméke. Azonban ez a végtermék nem tud elszakadni attól a tömegtől, amiből született, ezért folytonos kölcsönhatásban vannak. Mindkét fél abban a tudatban talál lelke nyugalmára, hogy ő irányít, és a másik léte teljesen tőle függ. A legfelsőbb erő, a mindent átható, a megnevezhető, de megfoghatatlan Isten pedig csak azt kéri számon, hogy ki járt az ő törvényei szerin, ki az, akinek szüksége van a megtérésre. 2013-ban a mi magyar nemzetünk uralkodói Orbán Viktor, Robert Fico, Victor Ponta, Mikola Janovics Azarov, Ivica Dacic, Jose Manuel Barosso. 1913-ban uralkodónk Ferenc József császár. 1813-ban uralkodónk I. Ferenc császár. 1713-ban uralkodónk III. Károly császár, hisz ez esztendő januárjában II. Rákóczi Ferenc fejedelem száműzöttként száll partra Dieppe-ban, Franciaországban. 1613-ban uralkodónk Bethlen Gábor fejedelem, II. Mátyás, I. Ahmed. 1513-ban uralkodónk II. Ulászló király. 1413-ban uralkodónk Luxemburgi Zsigmond császár. 1313-ban uralkodónk Károly Róbert király. 1213-ban uralkodónk II. András király. 1113-ban uralkodónk Könyves Kálmán király. 913-ban uralkodónk Zolta fejedelem. Állok a múzeumban (jelképesen), de sem elfogadni, se megtagadni nincs erőm az életet, mely az uralkodók és a tömegek megállíthatatlan iszapküzdelméből táplálkozik. Egyetlen reménykeltő jelem az isteni szeretet fénye, melyről hinni tudom, hogy igyekszik felülemelkedni az ösztönökön.

Lőrinczi Lajos: Tél

2013. 01. 09.	Tél	Lőrinczi Lajos
Szeretek idős emberekkel beszélgetni. Ez a szokásom gyermekkoromba nyúlik vissza. Nagyapám szabómester volt, akinek volt ideje munka közben mesélni nekünk, akik a gép köré ülve ittuk szavait a régi időről, háborúról, fogságról, az egri csillagokról, Monte Cristo grófjáról. Szóval, mindenféléről, vegyesen. Gyülekezeteimben is sok az idős ember, aki alig várja, hogy valaki meghallgassa. A tél jó alkalom erre. Legtöbbször a lelki gondozás arról szól, hogy régi idők, „szép” meséit hallgatom. Nekik megnyugvás, nekem jó alkalom a tanulásra. Az ősz végén újraolvastam Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet című könyvét, és akárcsak korábban, most is nagyon megrázott. Ezek az érzések voltak bennem, amikor felkerestem egyik idős hívemet, ezért egyéb dolgok mellett a háború kérdése is előjött. Azt próbáltam megtudni, hogy miként zajlott az oroszok bevonulása a mi falunkba. „Először csak négyen jöttek. Két kapitány és két közlegény. Itt jöttek be az utcán, Kecset felöl, így hozzánk tértek be. Én legényecske voltam. Kicsit megijedtünk, hogy most mi lesz, de nem lett semmi baj. Apám tudott oroszul, mert fogoly volt az első háborúban, így miután hozzájuk szólt, egyből meg volt a barátság. Anyám megvendégelte őket, nekem a lovakat kellett a patakban megfüröszteni. Fel akartuk pakolni, mert féltünk, de semmit nem fogadtak el, úri emberek voltak. De bizony, az utánuk jövő keverék bandák nem így viselkedtek. Hiába volt apám orosz tudása, mindent elhajtottak, elvittek, amit megfoghattak. A pap és a tanító elmenekült. Az asszonyoknak a szénába bújtak előlük. Mint a sáskák. Csak az maradt meg, amit elrejtettünk.” A háború szörnyűségei között is éppúgy, mint békében: voltak jó és rossz, emberséges és embertelen emberek. Parancsra hóhérok és önkéntesek. A jó Isten őrizzen az ilyenektől! Az öregek nagyon bölcsek. Nem (csak) könyvekből tanulták az életet.

Mikó Ferenc: Hit

2013. 01. 08.	Hit	Mikó Ferenc
Amikor kívülállóknak mesélünk unitarizmusunkról, sokszor elmondjuk, hogy kis egyház vagyunk. Az öntudatosabbak szívében sokszor megfogalmazódik, hogy miért nem vagyunk többen, ha ennyire nyílt és szabad egyház vagyunk? Érdeklődve figyelem ilyenkor év végén, év elején, a nagy ünnepek körül, társnemzetünk vallásosságát. Hosszú kígyózó sorok és tömegek órákat állnak egy csepp szenteltvízért, egy papi állásért. Gyermekként mindig kicsit kételkedve mentem el nagy vizes dézsák mellett, és furán néztem, ahogyan a templom előtt elhaladva sűrűn vetették a keresztet. Érdekes lehet az emberi érzéseket, gondolkozást is félreállító vak hit. Roma családoknál (is) megfigyelhető az a szociológusok által sokszor leírt tényező, hogy ha iskolába járnak, tanulnak és társadalmunkba beilleszkednek a szülők, akkor sokkal kevesebb gyermekük lesz. Mi unitáriusok is, csak akkor lehetünk népegyház, sok százezer, sokmilliós egyháztaggal, ha nagyon pontosan meghatározott irányelveket fektetünk le, és tanítunk híveinknek. Valamilyen különleges érzésből indíttatva az emberek szeretnek vakul hinni, és pontos útmutatásokat követni. Ezt sajnos mi nem tudjuk nekik megadni, hiszen mindenkit arra kérünk, hogy gondolkozzon, mérlegeljen, alkosson és higgyen önmagában is. Amíg ez nem lesz kelendő a világ többsége részére, nem tud valóra válni Brassai Sámuel mondása, miszerint az unitarizmus a jövő vallása. Addig vigaszul marad nekünk az, hogy szabadon gondolkozhatunk, és elfogadjuk, hogy mások olyan buzgón hisznek néhány vízmolekula varázserejében.

Sigmond Júlia: Édes

2013. 01. 06.	Édes	Sigmond Júlia
Nem ismerek elég sok idegen nyelvet, hogy biztosan ki tudnám jelenteni: az édes szó semmilyen nyelven nem bír olyan jelentőséggel, mint a magyar nyelvben. Ha ezt a melléknevet használom egyes szavaknál, a méz ízét érzem a számban. Például, ha azt mondom, édes hazám vagy édes anyanyelvem, valahogy más a szó íze, illata, jelentése. Szüleimet mindig édesanyám, édesapám néven szólítottam, emlegettem. Néha megrökönyödve hallom, hogy manapság milyen névvel illetik a gyermekek szüleiket! Csak azt írom ide, amiket az elmúlt évtizedekben saját fülemmel hallottam. Édesanyám helyett: anya, anyácska, anyám, anyi, anyó, anyu, anyuci, anyucika, anyuka, anyus, anyuska, mama, mamácska, mamám, mami, mamu, mamuci, mamucika, mamuka, mam, mamó, mamus, mamuska, mámi. Édesapám helyett: apa, apácska, apám, api, apu, apuci, apucika, apuka, apó, apsi, apus, apuska, papa, papácska, papám, papi, papu, papuci, papucika, papuka, papó, papsi, papus, papuska, tata, tatácska, tatám, tatuci, tatucika, tatuka, tatus, tatuska, tátá, táti. Számomra a világ legszebb szavai közé tartozik ez a két szó: édesanyám, édesapám.

Farkas Dénes: Szerenád

2013. 01. 05.	Szerenád	Farkas Dénes
Ünnepek alkalmával a kolozsi cigányzenészek mindig megtiszteltek a parókiámon. Ennek a megtiszteltetésnek a természetes velejárója volt az a pénzecske, melyet ilyenkor adni illett a prímásnak, aki majd a bandában lerendezte a borravaló egy főre jutó részleteit. Kolozs valamikor ontotta magából a híres cigányprímásokat,ugyanis hajdanában nagy élet volt a fürdő vendéglőiben, szállodájában, ahol több banda húzta rendelésre a kivilágos kivirradtig tartó zenét. Ezek a zenészek azt muzsikáltak, amit kértek. Mindent tudtak. Végeztem temetési szertartást úgy, hogy a sírnál a beszédem után a banda rázendített a kéknefelejcsre. Mára ezek a művészek elfogytak, talán Cuki maradt a régi dinasztiából. A polgárosodás magával hozta a műdalok elterjedését. Igen, egy időben a műdalok lekörözték a tiszta forrásból merítkező népdalokat, mert egy kancsó bor mellett igen csak kapóra − szájra, akarom írni − jött az Akácos út, Deres már a határ, Erdő szélén nagy a zsivaj ..., akár Volt egyszer egy hadnagyocska, és így tovább, se szeri, se száma a palettának. Zeneileg antitalentummal ruháztattam fel. Nekem mindegy, nem is tudom, nem is értem − szóval csak annyit tudok, amit mások mondanak. Például azt is mondják, hogy a ”kívánságkosár egy nagy szirup”, melyből csöpög az idétlenség. Van, aki halottainak üzen, a másik embrió állagú unokájának küldi a nótát. Szóval, nem tudom, nem az én reszortom. Csak azt tudom, hogy ez az adás a legnézettebb, s akkor, ha a közvélemény kultúrszintje ezt szavatolja, akkor azt hiszem, hogy nekem is tetszik, hiszen Édesapám nem dalol már, Édesanyám sem ír a falunkról. Néhány éve pünkösdkor eltemettük drága Édesanyámat. Alig értem haza a számomra igen szomorú eseményről, s hallom, hogy a tornácon valaki mintha zenét „nyiszitelne”. Kinéztem az ajtón, látom, hogy ott van a vén cigány − Gyuszi − a nyűt vonóval s két szál dróttal a hegedűjén köszönteni akarván a pünkösd harmadnapját. Soha ilyent nem tettem, de a gyászomban mélyen felindulva Gyuszit pénz nélkül elkergettem... Néhány nap elteltével hallom a faluban, hogy Gyuszi, az öreg prímás eltávozott az élők sorából! Olyan mélyen megrázott a halála, hogy azóta sem feledem, mert egy az egyben végigéltem A vén cigány szirupos, de meghökkentő tragédiáját:  „nem muzsikál soha sem már ...” Most karácsony, újév időszakában Cuki megjelent. Megtisztelt! Leültettem! Megtiszteltem, Gyula emlékére elmuzsikálta nekem a Vén cigányt. Ha az örökkévalóság világában a lelkek találkoznak, akkor édesanyám, amíg jövök, mondd el Gyuszinak, hogy nem akartam rossz lenni...

Sándor Szilárd: Hajdanán az új év hajnalán

2013. 01. 07.	Hajdanán az új év hajnalán	Sándor Szilárd
Hajdanán az új év hideg hajnalán, havazott a szép és siklott a szán. Havas volt az utca, színes a jövő, dehó-reme-rókára ösztönző. Illatos teapára gőzölgött a völgyben, süvöltők fütyültek az odúban, a tölgyben. Fenyőtoboz ágán zenélt az álom, e csodálatos jégvirág-világon. Ott voltál te is, csúsztunk a jégen igaz, nem is volt olyan nagyon régen? De hát csak hajdanán hasadt meg a hajnal, hozva az álmot reménységes robajjal? Nézd meg ez új évünk madár-rejtő tölgyét, Figyeld meg ez új év teapárás völgyét! Lásd meg, kérlek, most is a színes álmokat: tobozos csodáink gondviselő áldozat. Sziklába hull az idén is a fenyőmagos hit Ez új év hajnalán a jövőnkre álmot hint.

Nagy László: Számháború

2013. 01. 03.	Számháború	Nagy László
Iskoláskorunk egyik kedvenc szórakozása a számháború volt. A hely adott volt dombjaival, szikláival és fenyveseivel, no, meg a csapatok felállítása sem okozhatott gondot, mivel minden utcából kikerült egy csapatra való fiú, vagy a küzdést, a harcot szerető lány. Emlékszem napokon át tartott a szervezés, a szervezkedés, a csapatok összeállítása, a homlokra kerülő pántlika elkészítése a jól látható számmal és a zászló. Mindig voltak vezéregyéniségek, akik mellett szerettünk volna felsorakozni, ha másik oldalra kerültünk, akkor ott élt a vágy, az azért is, hogy megmutatjuk. A Várhegy alatt volt a "harctér", ahol a gyepmester háza állt. Jó távol a falutól, hogy a csatazaj ne zavarjon senkit sem. A vezérek a csapatok élére álltak, kiosztották a feladatokat, elmondták a harci stratégiát, a kürtös megfújta a tehénszarvból készült kürtöt: nagy csatazajjal megindult a harc, ami az egyik csapat örömével, a másik oldalon nagyon sokszor sírással fejeződött be. A győztesek örömmámorral ünnepeltek, a vesztesek csendesen haza kullogtak. Otthon talán folytatódott a" harc", amikor anyánk meglátta bakancsunkat, ruhánkat. Az ó- és újévi ünneplések elcsendesedtek. Ma már mindenki próbálja végezni munkáját, várja a szombatot, a vasárnapot, hogy kipihenhesse a fáradalmakat. Megindult a csata, a számháború, a harc a fizetésekért, a megélhetésért. Az egyik oldalon túlerő van. Nincs senki homlokára írva a száma (még?), de a másik legyőzése, legyűrése az örök vágy.  És öröm a siker. Viaskodunk, hogy a számok ne változzanak a benzin árát kijelző táblán, a polcokon levő árukon, a kenyéren, hogy ne csökkenjenek a nyugdíjak, nőjenek a fizetések, kevesebb legyen a tandíj... Vannak, akik örömükben, és nagyon sokan fájdalmukban sírnak a háború után. Úgy érzem, hogy ezt a számháborút csak együtt érdemes megvívni.

Dimény József: Újévi fogadalmak és célok

2013. 01. 02.	Újévi fogadalmak és célok	Dimény József
Amióta az eszemet tudom, mindig foglalkoztatott az újévi fogadalmak kérdése. Már gyermekkoromban sokszor hallottam, hogy újévtől minden másként lesz. Nemcsak a családban, az ismerősök szájából is hallottam számtalanszor: felhagyok a dohányzással, leadok felesleges kilóimból, több időt szentelek a családra, stb. Amikor megkezdődik az új év, sokan elszántnak és kitartónak érzik magukat, ám sokszor már január első hetében meggondolják magukat, és megy minden a régi kerékvágásban. Egy kicsit utánanézve a dolognak rájöttem, egy világjelenségről van szó. Nemrég találtam rá, a Google oldalán egy világtérképre, ahol gyűjtik az újévi fogadalmakat a világ minden tájáról. Arra is van lehetőség, hogy saját fogadalmunkat feltegyük e térképre. Megítélésem szerint, nincs sok fogadalom feltéve, térségünkből jelenleg egyet sem olvastam, mégis érdekesnek tartom magát a lehetőséget. Kérdéseim továbbra is ezek: mennyi valósul meg belőle? Mi az oka a kudarcoknak? Hogy lesz a fogadalomból kitűzött cél? Hogyan érjük el a céljainkat? Rájöttem, hogy év elején hajlamosak vagyunk túllelkesedni a „most már aztán megcsinálom” ereje hajt, de ha őszintén önmagunkba nézünk, felismerjük, hogy elégedetlenség és bosszúságérzés van mögötte, amely az elmúlt évek kudarcaiból táplálkozik. Ezek nem adnak elég energiát, és ahogy az intenzitása csökken, lassan a fogadalom megszűnéséhez vezet. A fogadalomból akkor lesz cél, ha pontosan meghatározzuk, leírjuk és kitűzzük a határidejét. Érdemes tanulmányozni az eddigi akadályokat, kudarcokat és tanulni belőlük. A múlt sikerei nagyon ösztönzően hatnak, erőt adnak a továbblépéshez. Még két fontos dolog: legyen reális és nagyon ösztönző. A reális alatt azt értem, hogy mit vagy hajlandó megtenni érte. Attól, hogy kitűzöl egy célt, semmi nem változik meg. A változás feltétele: mekkora árat tudsz fizetni azért, hogy elérd! Ha megtalálod azt, ami igazán ösztönöz, az már elég a változás elindításához. Kedves Olvasó, te tettél fogadalmat az új évbe belépve? Teszel azért, hogy ebből cél legyen? Hajlandó vagy megfizetni az árát? Ha igen, ne tedd fel a világtérképre, hanem cselekedj, ezáltal tedd boldoggá az új évet, jobbá saját életed!

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek III. - Papi bakik

2013. 01. 01.	Pajkos egyházi történetek III. - Papi bakik	Farkas Dénes
Kis- és Nagykede földrajzilag − tudtommal − a Fehér-Nyikó völgyéhez tartozik. Két kicsi falucska, mely mára azt hiszem a teljes elnéptelenedéstől csak arasznyi távolságra van. Zömében unitáriusok lakják, helyesebben lakták, de Nagykedében volt egy kis református közösség is. Gyermekkoromban Siménfalváról járt fel Dani pap, mindig a házunk előtt sántikált, mert egyik lába rövidebb volt, mint a másik, melynek okát nem ismerem. Kedves ember volt, mindig beköszönt, mikor a szüleim háza előtt baktatott Nagykede felé. Kúria is volt Kedében, mert a Borbáth család a nagybirtokosok közé tartozott, és ezt a családot „urazta” mindenki a vidéken. A két falu szegény lehetett a múltban is, mert csak együtt tudtak egy közös unitárius templomot építeni, s azt is olyan szerencsétlen helyre, hogy mindkét falu híveinek egy nagy hegyre kellett felkapaszkodni ahhoz, hogy az istentiszteleten részt vehessen. Utolsó berendezetten ott lakó papjuk Szathmári Géza volt, kinek elvonulása után csak toldozva-foltozva oldották meg a papi munkát. Előbb filia, majd társegyházközség státusban volt a két Kede. A mai helyzetét kevésbé ismerem. Az én gyermekkoromban egy Dudi nevű cigányember volt a harangozó. Nagyon szép ácsolt fatorony tartozott a templomhoz, mely néhány méterre délre állt a templomhajóhoz képest. Ilyen-jellegű unitárius tornyunk csak Magyarsároson, Kálnokon, és amint említettem,  Kedékben van. A baj tehát Kedében a templom megközelíthetőségével van, s ez akkor is így volt, mikor még volt aki megközelíthette volna. Dudi, a harangozó, mindig vasárnap összehúzta a harangokat, majd intett a toronyból a papnak, hogy ne mássza meg az agyagos hegyet, mert sem egyik, sem másik Kedéből senki nem kapaszkodott fel a két falu közös hegyére prédikációhallgatás végett. Ilyenkor a pap is visszafordult, s mindenki maradt a csendes imádkozás lehetőségével. Idős Báró József, már rég nyugdíjas pap bácsi jelentkezett valamelyik beszolgáló lelkésznél − Kedébe minden irányból volt már beszolgáló, körbe-körbe a Zsidó dombot Medesértől Csekefalváig – hogy ő tartana egy anyáknapját a kedeieknek. A szolgálata ajánlatát természetesen örömmel fogadta a beszolgáló lelkész, és a drága Öreg abban az irdatlan sárban felgyalogolt a kedeiek Sion-hegyére, majd visszafordult, s keserűséggel újságolta Jakab Dénes szentábrahámi lelkésznek midőn az megkérdezte, Na, Józsi bácsi, hogy sikerült Kedében az Anyáknapja?, Nem volt fiam sem kicsi gyermek, sem édesanya. Eszembe jutott Arany János néhány sora: Egy hang, mely csilingel az égi madárban, Hogy lerombolt fészkét rakja késő nyárban; Mely a pók fonalát százszor megfonatja, Noha füstbe százszor menjen áldozatja; S mely, hatalmasb szóval, a költőben riad: "Ha későn, ha csonkán, ha senkinek: írjad!" Rám ront a kérdés: hova lettek az Édesanyák, s hát a kicsi gyermekek? S hát az agyagot is elszenvedő szolgák?

2012. 12. 31.

Töprengek, tehát...