Lőrinczi Lajos: Tél

2013. 01. 09.	Tél	Lőrinczi Lajos
Szeretek idős emberekkel beszélgetni. Ez a szokásom gyermekkoromba nyúlik vissza. Nagyapám szabómester volt, akinek volt ideje munka közben mesélni nekünk, akik a gép köré ülve ittuk szavait a régi időről, háborúról, fogságról, az egri csillagokról, Monte Cristo grófjáról. Szóval, mindenféléről, vegyesen. Gyülekezeteimben is sok az idős ember, aki alig várja, hogy valaki meghallgassa. A tél jó alkalom erre. Legtöbbször a lelki gondozás arról szól, hogy régi idők, „szép” meséit hallgatom. Nekik megnyugvás, nekem jó alkalom a tanulásra. Az ősz végén újraolvastam Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet című könyvét, és akárcsak korábban, most is nagyon megrázott. Ezek az érzések voltak bennem, amikor felkerestem egyik idős hívemet, ezért egyéb dolgok mellett a háború kérdése is előjött. Azt próbáltam megtudni, hogy miként zajlott az oroszok bevonulása a mi falunkba. „Először csak négyen jöttek. Két kapitány és két közlegény. Itt jöttek be az utcán, Kecset felöl, így hozzánk tértek be. Én legényecske voltam. Kicsit megijedtünk, hogy most mi lesz, de nem lett semmi baj. Apám tudott oroszul, mert fogoly volt az első háborúban, így miután hozzájuk szólt, egyből meg volt a barátság. Anyám megvendégelte őket, nekem a lovakat kellett a patakban megfüröszteni. Fel akartuk pakolni, mert féltünk, de semmit nem fogadtak el, úri emberek voltak. De bizony, az utánuk jövő keverék bandák nem így viselkedtek. Hiába volt apám orosz tudása, mindent elhajtottak, elvittek, amit megfoghattak. A pap és a tanító elmenekült. Az asszonyoknak a szénába bújtak előlük. Mint a sáskák. Csak az maradt meg, amit elrejtettünk.” A háború szörnyűségei között is éppúgy, mint békében: voltak jó és rossz, emberséges és embertelen emberek. Parancsra hóhérok és önkéntesek. A jó Isten őrizzen az ilyenektől! Az öregek nagyon bölcsek. Nem (csak) könyvekből tanulták az életet.