Lőrinczy Zsolt Bendegúz: Büszkeség

2013. 03. 21.	Büszkeség	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Valamikor a nyolcvanas években mondta nekem egy román ismerősöm, hogy „ti magyarok túl büszkék vagytok”. Nem tudta, vagy nem akarta megmagyarázni, hogy pontosan mire gondol, mit ért ezen a büszkeségen, de a hangsúly, ahogyan kiejtette, mindenképpen rosszalló véleményt fejezett ki. Tény, hogy a büszkeség, amennyiben csak „magasan hordott orrot”, vagy alaptalan kivagyiságot jelent, nem vonzó tulajdonság, sőt inkább visszataszító. Természetesen vannak közöttünk is ilyen emberek, akárcsak a más nemzetiségűek között, de ismerősöm nem ezekre gondolva fejezte ki általánosító véleményét. Megpróbáltam áttekinteni, hogy mint magyarok mire lehetünk és vagyunk is büszkék és elgondolkodtam, hogy a büszkeség érzése hogyan válhat mások által érzékelhető tulajdonsággá? Megállapítottam, hogy hála Istennek, nagyon sok mindenre lehetünk büszkék. Büszkék lehetünk történelmünkre és arra, hogy „..annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után, Megfogyva bár, de törve nem, Él nemzet e hazán.” Büszkék lehetünk őseink haza- és szabadságszeretetére, szabadságharcainkra, forradalmainkra és azok hőseire, mártírjaira. Büszkék lehetünk csodálatos, egyedi nyelvünkre, annak jeles művelőire, íróinkra, költőinkre. Büszkék lehetünk művészeinkre, tudósainkra. Ez a messze nem teljes felsorolás azt mutatja, hogy van alapja egy egészséges nemzeti büszkeség kialakulásának bennünk. A gyors önvizsgálat után megpróbáltam magam a román ismerősöm helyébe képzelni. Mit láthatott, mit hallhatott, mit tanulhatott rólunk, magyarokról? Láthatta változatos, gyönyörű népviseletünket, melynek viselete eleve büszke testtartást igényel. Láthatta méltóságteljes néptáncainkat a verbunkostól vagy bármely férfitáncunktól a páros táncainkon, például a széki lassún és csárdáson át a társastáncig, az előbb felsoroltakból kifejlesztett palotásig. Bizony ezeket büszkén járják mindenütt, ahol magyarok élnek. Bár ezek csak külsőségek, de egy idegen magyarság képének kialakításához biztos hozzájárultak. Nyelvünket, így annak szépségét nem ismerte, de olyan véleményt, hogy a magyar az ördög nyelve, majdnem biztos, hogy hallott. Történelmünkről jóformán csak hazugságokat tanulhatott. Azt hiszem, amikor erre a megállapításra jutottam, tulajdonképpen megtaláltam a választ román ismerősöm kijelentésére. A kulcsszó a hazugság. Tanulmányai alapján kegyetlen hódítóknak, aztán elnyomóknak, kizsákmányolóknak és mindenekfölött sovinisztáknak tartja őseinket, Románia megcsonkítására készülőknek minket. A rengeteg negatív ismerete ellenére azt látja, hogy mi egyenes gerinccel, emelt fővel járunk az ő földjükön. Az egyenes gerinc vált nála a büszkeség jelképévé és hazug ismeretei adták az általa érdemtelen büszkeségnek kijáró ellenszenvet. Rajtunk és az utánunk jövő generáción is múlik, hogy a huszonegyedik század első felében tudunk-e úgy élni és úgy cselekedni, hogy utódaink ránk is büszkék lehessenek majd és a román ismerősöm utódaiban, a jobb megismerés hatására csökkenjen a büszkeségünk miatti ellenszenv.

Sipos László: Lélekplasztika

2013. 03. 20.	Lélekplasztika	Sipos László
Az, aki szép, az reggel is szép…  - dúdolom  reggelente a jól ismert dallamot, de csak nagyon csendben, halkan, nehogy látszathiúságommal megbotránkoztassak egyet is a kicsinyek, avagy nagyok közül. Teszem ezt elsősorban saját hangulatom javítása, reggeli morcosságom enyhítése végett, mert meggyőződéssel vallom: aki elfogadja önmagát, külsejét, s nem frusztrálják szerfelett hiányosságai, annak könnyebb a mindennapi útja, boldogabb az élete. Mindig is annak a híve voltam, hogy adjunk magunkra! Külsőnkre, öltözetünkre, megjelenésünkre.  Csakhogy sokan átesnek a ló túlsó oldalára, s ebből kifolyólag nap, mint nap láthatunk a hiúságtól túlfűtött, túlöltözött, túlkozmetikázott, túlerős emberkéket és asszonykákat. Talán még ennél is jobban zavarnak az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő sebészeti beavatkozások, persze nem az életmentők, hanem azok, melyekkel mintapéldányokat faragnak az emberből. Az utóbbi időben a csapból is az folyik, hogy melyik celeb mijét szabatta át, varratta fel, simíttatta ki, foltoztatta meg stb. Értem én, hogy ez a trendi, de azt már nem, miért kell egyik kiköpött hasonmása legyen a másiknak, vagy miért akar a legeslegszebb lenni a világon? Na, mindegy! Lényeg, hogy jó esetben a kliens örülhet szépségének, dicsekedhet barátainak, s dudorászhat a tükörnek reggel mosakodás, fésülködés közben. De van rá eset, hogy nem a legjobban sikerülnek ezek a szépészeti beavatkozások, s így egyre gyakrabban láthatunk fura zombie-barbie babákat, alvajáró Csipkerózsikákat, kiselejtezett szupermeneket, vagy más hőseit az emberi hiúságnak, bolondságnak. De szerencsénkre az ember nemcsak test, hanem lélek is! A zord külső így takarhat szép lelket, és fordítva. Erről azonban a párválasztás időszakában érdekesebb filozofálgatni, töprengeni. Hála Istennek, most már tényleg itt van a tavasz, még a hegyvidéken is érezni langyos illatát. Remélhetőleg gyorsan felmelegszik az idő, s ahogyan lenni szokott, a vastag göncök helyébe a teremtés koronája bájaiból többet látni engedő ruhadarabok kerülnek testünkre. Szóval mindenki megmutathatja, amije van. Milyen jó, hogy belsőnket, lelkünket, senki más nem láthatja, csak egy, az Isten! Nem tudhatom, hogy a kedves Olvasó hogy van vele, de én mindenképpen időpontot kérek Tőle, a nagy Lélekplasztikustól. Elmondom Neki, hogy mivel nem vagyok megelégedve, min szeretnék javíttatni, változtatni. Hiszem, hogy mellém áll, kisimítja lélek-ráncaimat, s mosolyt farag télzúzott arcomra. Bízom benne, hogy belső világomat az Ő segítségével szebbé téve elégedettebb leszek teljes önmagammal, és vidám lélekkel, szép élettel, büszkén mutogathatom másoknak is lélekplasztikám megnyugtató eredményeit.

Moldován Szeredai Noémi: Három templom

2013. 03. 19.	Három templom	Moldován Szeredai Noémi
Három gyülekezet lelkészeként három templomba járok rendszeresen, s e három templom, valamint a közösségek, melyek magukénak vallják őket meghatározó részei életemnek. Az első templom, a csekefalvi unitárius templom, ferde tornyával köszön az út másik oldalán álló, szintén ferde tornyú református templomnak. A falu jellegzetességei. „Csekefalva ferde tornya Kicsit igen ferde: Tántorogván cselekedett, Aki kitervelte…” írja Kovács András Ferenc Csekefalva című versében. A korabeli jegyzőkönyvek megörökítik, hogy már 1845 környékén udvarhelyi építész megállapította, hogy a torony veszélyesen megdőlt, s lebontását tanácsolja. A csekefalviak gondolkodtak, elmélkedtek, majd jöttek az 1848-49-es események, senkinek sem volt ideje a toronnyal foglalkozni, majd rájöttek, hogy az évek teltek, s a torony dőlése megállt. Ahogy kilépek a papilak kapuján, utcahossznyi séta után érek a templomhoz, hozzám csatlakozik néhány templomba jövő, s sietős léptekkel haladnak el a református templomba igyekvők, kiknek messzebb van a templomuk. Templomba belépve gyönyörködöm a padelők régi kazettáiban, megáll a tekintetem a karzat festett szürke kazettáján, melyen feltáró ablak mutatja a régi festés eredeti gyönyörű színeit − restaurálásra várva. Rugonfalvi híveimmel a középkori, Szent László freskó díszes református műemlék templomban találkozunk, s mindig hálát adok Istennek, hogy a református gyülekezet megengedte használnunk azt. Virágvasárnapján közös református - unitárius konfirmálásra kerül sor. A konfirmandusok hitükről saját szertartásuk szerint tesznek bizonyságot, majd közös úrvacsoraosztás következik,az  igazi jézusi szellemiség jegyében. A két Kede közötti dombon fekvő templomhoz vezető út igazi zarándoklat. Megkezdődik, amikor a messze lakó, de hazajáró, templomba készülő beül az autóba, vagy a faluban lakó kilép a kapun. S az út folytatódik, a kanyargós ösvény fel a dombra, a pihenők egy-egy kaptató után, a körülnézés és örömteli találkozás a másik ösvényen jövővel, s a lelki út, melynek részesei vagyunk, ahogy haladunk felfele a kis fatemplomhoz. Az istentisztelet az úttal kezdődik, s folytatódik, mikor belépünk a hangulatos, otthonos templomba, melynek sajnos létét és fennállását veszélyezteti a könnyező házigomba fertőzés. Aki megpihent már a kedei dombtetőn a templomban, s hallotta a kedei harangszó szárnyalását, vagy átélte más templomok meghittségét, lelki békéjét vagy csodáját, érzi a kimondhatatlant.

Mátéfi Tímea: In Memoriam Cipő alias Bódi László

2013. 03. 18.	In Memoriam Cipő alias Bódi László	Mátéfi Tímea
Van úgy, hogy az ember akkor látja meg valaminek az értékét, amikor már elveszítette annak alanyát. Megint kevesebb lett a világ egy kiváló emberrel, akit rajongók ezrei gyászolnak már napok óta. Vigaszként megmarad nekünk emléke és a tudat, hogy gazdagok maradtunk az által a gazdag zenei kincsesláda által, amit Cipő és zenésztársai teremtettek számunkra 23 munkás, sikeres év alatt. Fiatalok végtelen serege bulizott fülbemászó, könnyed, magával ragadó dalaira, melyben extázisba kerülhetett a szerelmes, sebeire gyógyírt lelhetett a csalódott, választ kaphatott az élet értelmében kételkedő, ellazulhatott a megfáradt, biztatást kapott a csüggedő, lelkesedést az útnak induló. Az Erdély-szerte szervezett ifjúsági bálok kedvenc zenéi közé tartoznak dalaik (67-es út, Szállj el kismadár, Repül a bálna, Szeretni valakit valamiért, 16 tonna feketeszén, Lassú vonat érkezik, stb.), melyeken oly sokan nőttünk fel, hiszen nem semmitmondó üres szólamokkal próbálták szédíteni a tétova fiatalt, hanem mély üzenettel bíró, értelmet megvilágító lírai gondolatokkal. A Hangyadalt vagy Micimackót dúdolva kisgyermekek ezreinek arcára is mosolyt csalt a Republic, és ballagások alkalmával is számtalanszor ott voltak, amikor elhangzott: A csend beszél tovább… Nem a csend beszél tovább helyetted Cipő, hanem az a rengeteg dal, amelyben megénekelted ez élet ügyes-bajos dolgait, lélekemelő pillanatait, amit mi sokszor még magunkban is nehezen tudtunk megfogalmazni. Elbúcsúzol, de ott leszel, ahol a szél zúg, a Nap nevet, és itt marad belőled nem néhány, hanem nagyon sok pillanat. Nem némaságba burkolózva gyászolunk, hanem dalaidat hallgatva! S hogy hol lehetsz most? „A távolban egy kék hotel, ott lakik az Isten, sokszor sír, mert szeret minket, sokszor sír, mert nem segíthet. Túl nagy a káosz a világvégén, süllyedünk a semmibe, elszakadt a belső fénykép, nincsen bennünk semmi részvét. Most kellene imádkozni, biztos nem fájna ennyire, a kevesebből tán több lenne, és maradna kegyelemre. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a napfényes ég alatt. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a csillagos ég alatt. Az életünk értelme, lelkünkbe van írva, ahogy Ő akarta, úgy lett megírva. Álmomban már nem sír az Isten, csak könnyezve szurkol nekünk, ha sikerülne megváltozni, a kék hotelben kezet fogna velünk. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a napfényes ég alatt. Csak szállj, ami itt tartott elszakadt, minden emlékünk itt marad, a csillagos ég alatt.” (Republic: Kék Hotel) Csak szállj! Isten nyugtasson!

Benedek Enikő: Intermezzo

2013. 03. 17.	Intermezzo	Benedek Enikő
Egy kicsit nyújtom a lépteim, hogy el ne késsek, igyekszem, de azért még is jut időm a szemlélődésre. A park padján ifjú pár csókolózik hevesen. Szégyenlősen kapom el a tekintetem, miközben valahová a régmúlt idők..letűnt idők megszépült emlékeibe merülök. A járda szélén maroknyi bodobács sütkérezik a déli napsütésben. Kár lenne őket megzavarni. Fiatal anyuka sétáltatja a picinyét. Aranyosan a babára, majd egymásra mosolygunk A hegyen, majd villanásnyi idő múlva a közelben lévő templomok harangjai is megkondulnak. A tollászkodásában megzavart varjúsereg szárnycsattogásaira leszek figyelmes. Te jó ég! Micsoda szemtelen csapat! Csak le ne potyogtassanak! Az átjárón általam ismeretlen férfi és nő közelít. Ekkor üti meg a fülemet egy mondatfoszlány: Te Gyula! Ha mi akkor tudtunk volna arról a hátsó kiskapuról, akkor… A Gyulának szólított férfi csak bólogat. Biztosan megértette, amire a nő célzott. Nem tudom, hogy Te megértesz-e? Ő vajon megértette-e? Egyáltalán mi emberek, megtudjuk-e, megpróbáljuk-e érteni egymást?

Albert-Nagy Ákos István: Kiáltvány a néphez – 2013

2013. 03. 16.	Kiáltvány a néphez – 2013	Albert-Nagy Ákos István
„Most egy a lélek, egy a szív, a kar...”- bizony, mondja Petőfi, de én ma kérdem tőletek: most egy a lélek? Egy a szív? A kar? Igaz ugyan, hogy egy szekere van a magyarnak, de lám, a szekérrudat mostan háromfelé ráncigálják! Pedig tudhatnák, hogy ilyenformán a lovak is elfáradnak, s az utasok sem fognak soha célba érni. Pedig mily nemes a cél, mely felé kicsiny erdélyi magyar nemzetünk szeretne haladni, mennyire fontos lenne számunkra az önrendelkezés! Ám hogyan rendelkezhet valaki maga fölött, aki nem hogy magát, de még testvérét is marcangolja? Hogyan haladjon a szekér célirányosan, előre, ha a lovak félrehúznak? Ti népvezetők! Papok, tanítók és államférfiak! Hozzátok kiált az ifjú vér! Tudjátok, hogy nyomaitokban ezrek lépdelnek? Tudjátok, hogy ti vagytok a magvetői a majdan felnövekvő arany búzatábláknak? Hogyan akarunk véget vetni önmarcangolásunknak, ha gyermekeink szeme előtt a széthúzás példája lebeg? Hiszen mind tudjuk, rossz fa soha nem fog jó gyümölcsöt teremni! Nézzétek meg az egyszerű vörös zászlókat! Önmagukban csak véres zászlórudak! Vagy tekintsetek külön a fehérre! Nem többek anyáink patyolatra mosott terítőinél! És mit mondanátok a zöldről? Mind éretlen vászondarabok! Külön-külön semmit nem jelentenek nekünk, de e három szín együtt százszorta többet ér a nemzetnek, mint az összes többi szín együttvéve! Mert e zászló háromszínű egységében, nemzetünk egysége lobog! Miért vonulunk hát külön színek alatt, ha az érték és az erő az egységben van?! Miért aprítjuk kisebbségben élő nemzetünket még kisebb darabokra? Testvéreim! Én háromszor kiáltok, de mind ahányszor ugyanazt kiáltom, s e szót én holtamig kiáltom! Mert nékem e fogalom oszthatatlan, szent és sérthetetlen: Magyar! Magyar! Magyar!

Bíró Attila: Isten éltessen minden magyar embert!

2013. 03. 15.	Isten éltessen minden magyar embert!	Bíró Attila
Mit kell tennem, hogy ma március tizenötödikén, legalább ma ne legyek képmutató? Emlékezzek? Először es emlékezzek vissza, hogy a tavaly hova a csudába raktam azt a piros-fehér-zöld kokárdát, mert nekem úgy-e van más színű es. Jut eszembe, a fiókba kell legyen, me’ valamikor az ősszel hirtelen a kezembe került, s el is határoztam magam, hogy valahova szemeleibe’ kell rakjam, legalább a vitrinbe, hogy örökké lássam. Elékerül, s s most má’n csak az kellene eszem bejusson, hogy a biztostűt hol es szoktuk tartani. Fel es tűzöm rendesen a nagykabátra, s a verondába a nagy tűkör előtt nézem magam,  me’ ami szép,  a magyar! Ha nem csal az emlékezőképességem, akkor jó, mert úgy tudom, hogy legelőször Szendrey Júlia tűzte ki Petőfi mellire az olasz színeket. Ennél a pontnál már a nevekre kezdek emlékezni. A nagy nevekre. Kossuth, Jókai, Bem s lélekben fejet hajtok az „ifjak” előtt. Eleget töröm az agyam, de a nevek sehogy sem akarnak eléjönni, pedig itt van a nyelvem hegyin. De ne törődj, me’ mindjárt ott vagyok az ünnepségen, s ott idén es felsorolják a fontosabbakat. Majdnem elsőnek értem ide, mert még most szerelik fel a zászlókot. Hej, drága jóistenem, milyen szépen es lengeti ez a tavaszi nemere. Szoktam es mondogatni, hogy ennek ott a helye egész esztendőben! Jut eszembe, mostanában valami, mitomén milyen zászlót lobogtatnak, híresztelnek jobbra-balra. Ejsze most találták ki a színeit, me’ a se nem a miénk, se nem az övék. Addig gyönyörködök a zászlókba, hogy a Janipista fia meg es kezdte a szavalatát. Ügyes gyermek, még a végin pap lesz belőle. Odafigyelek rendesen, me’ úgy „talpra” szólított münköt, ahogy a meg van írva. Meghallgatom a szavalatot, s én es dúdolom magamba’ a 48-as énekeket. Emlékszem az összesre. Takaráskor s szénahordáskor es folyton ezeket fütyörészem. Hát még szép, hogy ezekre ne emlékezzek? Menetközben szemügyre veszem a szépséget, a Juci leányát, székelyruhába. No, azt ha látnátok. Nem mondom, me’ pünkösdkor es, s szüreti bálkor es fel szokta venni, de ma osztán szép. Ami szép, a magyar! A hajába úgy bé van fonfa az a szép szalag, hogy olyant a Duna tévé es ritkán mutat. No, addig-addig nézegetem, hogy a himnuszt es elkezdte a kántor. Most én es kihúzom magamot, me’ ezt csak így érdemes fúni. A szemem megtelik könnyel, pedig a sírás fehérnépdolog, de ami szép, a magyar! Most hogy lejárt, s meg es fáztam egy cseppet, elindulok én es. Hazafelé aszongya a komám, e má’ szép vót. Mondom én, ami szép, a magyar! Osztán hallod-e,  ha má’ fel es öltöztem rendesen, s ez a nap es erre van szánva, gyere igyunk meg valamit! Egészséget! Isten éltessen minden magyar embert!

Makkai-Ilkei Ildikó: Édes anyanyelvünk

2013. 03. 14.	Édes anyanyelvünk	Makkai-Ilkei Ildikó
Van annak már egy éve, hogy március idusának egyik estéjén a négy éves Réka lányunk az egy éves gőgicsélő Panna fölé hajolt, magyarázott neki, aztán szembe nézett velem, és a gyermekek óriási, lenyűgöző fantáziájával, nagyotmondó tehetségével komolyan mondta: Anya, megtanítottam Pannát magyarul beszélni. Jó érzés fogott el, örültem, hisz négy éves lányom tudja, hogy magyarul beszél, s ő maga is magyar. De ugyanakkor éreztem a felelősséget, mely ott bujkált kedves szavai mögött, amelyek már engem, mint felnőttet, szülőt, nevelőt terhelnek, mert tőlünk is függ, hogy miként sajátítják el gyermekeink az anyanyelvet, mely Ravasz László szerint még a szülőföldnél is értékesebb, mert: „Nekünk a nyelvünk nagyobb kincs, mint a földünk, mert régibb, s akkor is él, amikor a föld már nem a mienk. Nem nyelvünk olyan, mint mi, hanem mi vagyunk olyanok, mint a nyelvünk.” Március 15-e közelségében elmondhatjuk, hogy a hazáért harcolók 165 évvel ezelőtt azért is éltek-haltak, hogy büszkék és boldogok legyünk ma is, ha van, akit megtanítsunk magyarul beszélni, ha valakit megtaníthatunk magyarul beszélni. Legyünk büszkék és boldogok, ha esetleg néhány népdalt is eldalolunk nekik: Rakjál fészket a sűrűbe Bánat fának tetejébe. Hisz önazonosságtudatunkat veszítjük el, ha gyermekeink nem értik e csodálatos szóképeket, és nem tudják mi a bánat fa, mit jelent a gyönge kar, amely liliom. Mind, akiket e nyelvre tanítottak, legyünk büszkék és boldogok, mert remélem, hogy: „Már életfogytig ezen a nyelven kéklik fölöttem az április, ezen a nyelven ég bronzzal az ősz, szikrázik a tél. Ezen a nyelven beszélek az alkonyattal... Ezen a nyelven hívom a szerelmet. Ezen a nyelven szólítom meg a halált. Ezen a nyelven hallgat majd fölöttem a sír.” (Makay Ida)

Pál János: Senki sem jó, csak egy, az Isten

2013. 03. 13.	Senki sem jó, csak egy, az Isten	Pál János
Néha elhatalmasodik rajtam az érzés, hogy „szentek seregei” vesznek körül mindenhonnan … Mindezért vélhetően a konyhaszéken, ágyban, de még a vécé ülőkéjén  (stb.) is utolérő tömegtájékoztatás a legfőbb ludas?! Az újság lapjain, a televízió és számítógép képernyőjén, a rádió hullámain ugyanis ott tündökölnek fáradhatatlanul a makulátlan életű és munkásságú, a közérdek és közjó oltárán magukat feláldozó politikusok … Ott vannak aztán az üdvösséget hirdető tévedhetetlen próféták hőbörgő hadai, akik naponta megmondják, vagy írják a „tutit” nekünk a bunkó parasztoknak … És nem utolsó sorban ott vagyunk mi, akik természetesen nem adhatjuk alább, mint a fejünk felé ágaskodó és az elit titulust magának követelő társaság. Van azért annyi erőnk, tehetségünk és szerénytelenségünk nekünk is, hogy egymást jól a földbe (és másba) döngöljük, magunkat pedig a vétlenség piedesztáljára emeljük. Rimapénteki Rimai Péntekh csodapatikája bizonyára nálunk is bezárna, bár néha ildomos volna bátran és könyörtelenül szembenézni emberi esendőségeinkkel; mások helyett magunk vétkeit megkövezni. Hiszem, hogy kevesebb volna köztünk a sírás, fogcsikorgatás és több az öröm és nevetés, mindaz, ami létünknek végső soron értelmet ad.

Máthé Sándor: Kik vagyunk?

2013. 03. 12.	Kik vagyunk?	Máthé Sándor
Közel egy hónapja történt: Kis unokámnak nem volt kedve oviba menni, így rám hárult a felügyelete, amit ez alkalommal is örömmel vállaltam. Minden ilyen esetben az irodába vonulunk be, ahol ő játszik, én íróasztalomnál végzem a napi teendőket. Megtörténik, hogy munka közben rádiót hallgatok. Azon a napon éppen a vásárhelyi rádió magyar adását hallgattam, ahol a székely zászlóról szólt a beszélgetés. Egyszer csak megszólal az unokám, s azt kérdezi: - Tata, milyen színű a székely zászló? Meglepett a kérdés, hiszen én azt hittem, hogy a játékra figyel csak. -  Kék és sárga, mondom neki. Ő meg így folytatja: -  És piros is van benne? - Nem, ebben a zászlóban nincs piros, csak a magyar zászlóban, de ott fehér és zöld van még mellette. Szerencsém van, mert éppen kéznél van a székely zászló, megmutatom neki, s azt is próbálom érzékeltetni, hogy az a másik színkombináció, amire ő utalt, az a románok zászlaja. - Ugy-e mi nem vagyunk románok? – jön a következő kérdés. - Nem, hála Istennek (még) nem vagyunk románok. - Akkor mik vagyunk: székelyek, vagy magyarok? Erre nem számítottam, s éreztem, hogy bajban vagyok, de mondanom kellett valamit: - Mi magyarul beszélő székelyek vagyunk, - mondtam, jobb válasz híján. Éreztem, hogy nem jó a megközelítés, mert a többségi nemzet fanatikusai is valami hasonlót akarnak elhitetni velünk, hogy mi magyarul beszélő románok volnánk. A beszélgetés, ahogy már jeleztem, egy hónapja történt s azóta sem tudtam szabadulni ezektől a gondolatoktól, a nyomukban megfogalmazódó kérdésektől. S most a nagy székely tüntetés után még inkább felerősödnek a kérdések, különösen akkor, amikor hallom, olvasom az eseménnyel kapcsolatos véleményeket, kommentárokat. A legzaklatóbb kérdéseim: Ki a jó székely? Ki a jó magyar? Mitől válhat valaki jó székellyé, jó magyarrá? Megmaradásunk szempontjából ezeknél fontosabb az, hogy a családban, kisebb közösségeinkben próbáljuk megtartani azt, ami a miénk: anyanyelvi kultúránk, vallásos hagyományaink, épített örökségünk, mert ezek mi vagyunk, s ha ezek elvesznek, óhatatlanul velük együtt pusztulunk, tűnünk el mi is. Isten óvjon meg ettől!