Albert-Nagy Ákos István: Két ember - történetek

2013. 05. 18.	Két ember - történetek	Albert-Nagy Ákos István
A tudomány és vallás közti különbség - Mi a tudomány? - A tudomány ez: „Hiszem, ha látom!” - És mi a vallás? - A vallás ez: „Látok, ha hiszek!” A türelmetlen tanítvány - Mester, én már napok óta gyakorolom az imádkozást, de nem történik semmi rendkívüli. - Akkor ülj még egy napot és imádkozz. - Több időt nem pazarolhatok erre. Rengeteg a feladat, rohannom kell! - Csak akkor siess, ha valóban sürgős. Ha nem muszáj, ne siess. - De hisz rengeteg fontos dolog van, nekem az életem egy nagy rohanás! Másképpen hogyan érek el mindenhová? - Ha mindig muszáj sietned, akkor mondom: ülj még egy napot. Most állj meg, mert nagy baj van! - Baj?! De hát miért? - Állj meg, és nézz szét! Hová sietsz? Minden pillanat egy megérkezés. Azonban ezt nem veszed észre, ha nem állsz meg. A rohanásban sosincs megérkezés. A kapkodásban nem lehet kapni. - Akkor mit tegyek? - Állj meg, és vegyél egy mély levegőt, hogy felszusszanhass. Állj meg, és vegyél egy kis időt, hogy elidőzhess. Légy most itt! És hallgasd az öregek szavát: aki siet, elkésik… lassan járj, tovább érsz… jó munkához idő kell… - Ülj még egy napot és imádkozz!

Czire Szabolcs: In memoriam Vermes Géza

2013. 05. 17.	In memoriam Vermes Géza	Czire Szabolcs
Néhány nappal ezelőtt, május 8-án halt meg 89 éves korában. Az „élettel betelve” bibliai kifejezés az ő esetében valódi tartalmat kap. Akadémiai kiválóságot a Holt-tengeri tekercsek első angol fordítójaként szerzett magának, majd mint az arámi–galileai vallási–kulturális háttér  oldaláról közelítő tudós maradt a történeti Jézus-kutatás nemzetközi élvonalában. Az akadémiai méltatás helyett inkább pár személyes élményben emlékeznék róla. Amikor 2005-ben Oxfordban a történeti Jézus témakörében írtam a doktori dolgozatom, megkerestem. Rég készültem a találkozásra. Kíváncsiság és félelem volt bennem. Az utóbbiról kiderült, hogy indokolatlan, az előbbi alulméretezett. A Wolfson College felé haladva a könyvesüzletek kirakataiban halmokban állt az akkoriban megjelent könyve, a Jézus hiteles evangéliuma, mellette a Brown-féle Da Vinci-kód. Aki csak megtudta, hogy mivel foglalkozom, azonnal ezekről kérdezett. Gyakorlatilag addigra mindent elolvastam Vermestől, és az utolsó könyvét leszámítva nagy tisztelőjeként léptem be hozzá (A hiteles evangéliumban a banalitás kultúrája felé való nyitást láttam.) Zavarba ejtően szúrós tekintet és a bölcsek szívélyes kedvessége állt előttem. Magyarságomnál csak vallási hovatartozásomnak örvendett jobban. Nagy érdeklődéssel kérdezgetett. Bevallom, hogy először neki vallottam be abbéli rejtett büszkeségem, amit Jakubinyi György érsek mondott egy alkalommal a gyulafehérvári székesegyház kriptái kapcsán az unitáriusokról érdeklődő turista csoportnak: „Az unitáriusok amolyan félzsidók.” Elemezgettük egy ideig a kérdést. Majd elmondta, hogy Galilea keleti részére telepedtek ki erdélyi szombatos közösségek, talán ma is kibucokban élnek. Polcán ott álltak a legújabb Jézus-könyvek. Napirenden volt a fejleményekkel. Rosszallóan utalt pár szerzőre, mint akik össze-vissza beszélnek. Most sok indulat volt benne. Josephus a kulcs, mondta, és hosszabban elemezte a testimoniumot. Ő a két szélsőség – teljes egészében hiteles és teljes egészében hamisítvány – közti álláspontot képviselte a korai kéziratot fordító szír és arab fordításokra utalva. Egyaránt fontos, amit nem állít, mondta (nem szerepel benne a "ha egyáltalán lehet őt embernek nevezni", illetve az "ő volt a Messiás") és amit állít (bölcs ember, csodatevő, tanító). Ezekből kell elindulni! – mondta szigorúan, mintha mindig is a tanítványa lettem volna. Talán kicsit az voltam!

Benedek Enikő: Az anya

2013. 05. 16.	Az anya	Benedek Enikő
Miért van az, hogy tíz ember közül legfeljebb egy, ha elmeséli, olyan nagy lelkesedéssel, átéléssel, azt az örömöt, boldogságot, békét, nyugalmat, − amely ha egy pillanatra is, de áthatja igazi valóját, − hogy az másokra is „átragadjon”? Az emberek inkább a bajaikról, problémáikról, betegségeikről, a pénz hiányáról beszélnek szívesebben, s nem veszik észre, hogy ez mennyire „fertőz”. Közel egy éve már, hogy ismerkedem a méhek csodálatos világával A legelső, amit látni szerettem volna minél hamarabb: az anya. Hát ez nem adatott meg olyan könnyen nekem, pedig Örösi Pál Zoltán olyan szépen, egyszerűen leírja: „A lép közepén megpillantjuk az anyát. A sok munkás közt is szembeötlik, mert potroha hosszú. A munkás potroha alig nyúlik túl szárnya végén, a jól petéző anya potrohának jókora része kilátszik a szárny alól….Az anya nem uralkodik, csak petézik, a királyné elnevezés helytelen.” (Méhek között) Amikor végre megpillanthattam az anyát, egy pillanatra valami más dimenzióban éreztem magam. Leírhatatlan ez az érzés. A méhek táncoltak mellettem, a lépek illatoztak, a közeli akácfák bólogattak, s mintha én is szálltam volna a boldogságtól. Amikor földet ért a lábam, kissé megijedtem. Aztán eszembe jutott: mintha már olvastam volna egy történetet ehhez hasonló érzésekről, amikor az író kedvenc kánonját hallgatta, és észlelte, amint a kertben lévő bokrok és növények finoman hajladoznak, és kisugározzák a saját örömüket, békéjüket. „Ez az epizód csupán néhány másodpercig tartott, és azóta nem éltem át, de mind a mai napig arra emlékeztet, hogy milyenek a dolgok valójában, nem csupán a növények és a fák számára, hanem az egész élet számára. Ez a szeretet, öröm és harmónia minden élőlényben jelen van: minden atomban, minden sejtben, minden rovarban, minden teremtményben. Csak akkor válik láthatatlanná, ha a fizikai érzékszerveink észleléseivel, az ítéleteinkkel és a hiedelmünkkel leplezzük. A harmóniát nem kell megtalálnunk – belül kell fellelnünk, és meg kell engednünk, hogy megragadja a figyelmünket.” (Mike Dooley: Végtelen lehetőségek) Én nem leplezek semmit, én csak engedek, mert én egy vagyok a tíz ember közül. „Vagy nem tudjátok, hogy testetek, amit Istentől kaptatok a bennetek levő Szentlélek temploma, és ezért nem a magatokéi vagytok?” (1 Kor 6,19)

Makkai-Ilkei Ildikó: Síró kútja

2013. 05. 15.	Síró kútja	Makkai-Ilkei Ildikó
Nemrég a nőszövetségünkkel kirándulást tettünk szülőfalumba, ahol a népi fafaragómester, Máthé Ferenc Ilonka portájára is betértünk. Jó volt újra hallani, és látni a fába vésett halhatatlan mondáinkat, amelyeket évszázadról évszázadra meséltek, szájról szájra adtak elődeink. Valóban ezt a mondát, amit azonnal felidézek, legelőször igen kicsi gyermekként hallottam nagyanyámtól. Az én változatomban így szól a Síró kútja nevezetű, sokszázéves történetet: A tatárok betörtek Vargyas faluba, s egyéb zsákmány mellett egy szép leányt is magukkal vittek. A vigasztalhatatlan, síró édesanya aggódva nézi a fába, szóba vésett történetben, ahogy a lány édesapja, és annak férje a rabló tatár után indul. Röviddel a rablás után beérik a tatárt, és megmentik a leányt. Boldogan vágtatnak vissza a faluba, ahol mind a négyen összeölelkeznek, és örömükben sírva fakadnak. Annyit sírtak, hogy forrás fakadt azon a helyen, ma is ott van, s a neve ma is Síró kútja. A forrás, a víz igen megbecsült lételeme volt a mindenkori embernek, nemhiába, az emberi települések, a legelső kultúráktól kezdve, valamilyen folyó, patak mentén alakultak meg. Nem véletlen az sem, hogy a legtöbb forrásunkhoz a népi fantázia valamilyen legendát, mondát kapcsol. Az elmúlt száraz esztendő és a száraz tavasz elapasztotta kútjainkat, patakjainkat, forrásainkat, és ha két ember valahol összetalálkozott máris adatott volt a beszédtéma: „Nem lesz eső, s nem lesz semmi.” Hallgatom a csendes, éltető, virágoztató esőt, ami végre megérkezett és eszembe jut Jézus figyelmeztetése, amit Jákob kútjánál mondott a szamáriai asszonynak: „Aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjazik, de aki abból a vízből iszik, amit én adok neki, soha többé meg nem szomjazik, mert örök életre buzgó víz forrásává lesz benne.” Szomjazom, bár a kutak remélhetőleg újra feltelnek, s a patakok erei újra elindulnak, mégis szomjazom. Abból a vízből akarok inni, amelyet ő ad nekem, abból a vízből, mely örök életre buzgó víz forrásává lesz bennem. Igyekszem feltölteni magamban a lelki kutakat, hisz szükség is van rá és rám, amíg nagyobbik lányom egyik nap azért imádkozott, hogy: „Szorgalmas életetek legyen, és mindig kedvesek legyetek hozzám!” Adj innom Istenem, az örök, az igaz, a helyes életre buzgó víz forrásából, hogy szorgalmas életemmel legyek mindig kedves a számomra oly kedvesekhez.

Pál János: Pünkösdi csoda

2013. 05. 14.	Pünkösdi csoda	Pál János
Pünkösdkor csoda történt. Kijelentésem alatt nem az alászálló tüzes lángnyelvekre gondolok, sem pedig arra, hogy a tanítványok különböző nyelveken kezdtek beszélni Jeruzsálem főterén. Mindkettő allegória és a keresztény egyház születésének mitikus ábrázolásán túl nem sok jelentőséggel bír számomra. Nem hiszem, hogy a tanítványok „megtáltosodtak” volna, és ha mégis, milyen jelentősége, avagy következménye volt annak, hogy különböző népek – és nem a szeretet – nyelvein kezdtek el beszélni?  Semmilyen! A pünkösdi csodát számomra nem az Apostolok Cselekedetei szerzőjének élénk fantáziája által mesés elemekkel megtűzdelt történet jelenti, hanem az, hogy Jeruzsálemben egy olyan közösség jöhetett létre, amelynek tagjai közt valósággá vált a képmutatástól, haszonleséstől mentes, embert és életet szolgáló szeretet és jóság, a mindenkori ember lelki-testi egyensúlyban maradása, egészsége szempontjából oly fontos szeretetközösség. („És foglalatosak valának az apostolok tudományában és a közösségben, a kenyérnek megtörésében és könyörgésekben.” ApCsel 2, 42) Ez az emberséges magatartás számomra az igazi csoda és ezt a csodát kellene újból és újból megtapasztalni azokban a közösségekben, amelyek az egyes egyházakhoz tartozónak nevezik magukat. Mindez természetesen nem varázsszóra történik, ahogy szeretnénk. A szeretet csodája csak ott válik valósággá, csak ott tapasztalható meg, ahol az emberi szív, lélek képes az örök megújulásra. Ahol mindez elmarad, ott egy másik csoda válik valósággá – az olcsó képmutatás, kapzsi haszonlesés és ostoba kicsinyesség világ csodálatos, pazar kavalkádja. Ma mintha ez utóbbi világban vegetálnánk. Lesz-e az idén pünkösdi csoda közösségeinkben, egyházainkban vagy ez is el fog maradni, mint a legutóbbi világvége …

Máthé Sándor: Pünkösd ígérete

2013. 05. 13.	Pünkösd ígérete	Máthé Sándor
Isten kitölti a megígért szentlelket. A prófétai szó beteljesedik. Új korszak kezdődik el, és ennek az új korszaknak nyitánya a pünkösd. A tanítványok együtt vannak, és Isten olyan erőteljesen szólítja meg őket a húsvét utáni 50. napon, hogy arra lehetetlen nem odafigyelni. Tüzes, lángnyelvekhez hasonló jelenséget látnak, amelyből minden jelenlévő részesül. Isten ezzel az eseménnyel a tanítványokra hívja fel a jelenlévők figyelmét. A csodát egyszerű szavakkal világítja meg: mindnyájan megtelnek szentlélekkel. A tanítványok megkapják a küldetésükhöz szükségek erőt és bölcsességet. Úgy szólnak, ahogyan emberi képességeik szerint nem tudtak volna szólni: a Lélek szól általuk. Legyőzik a köztük és hallgatóik között lévő nyelvi akadályokat, nyelvi különbségeket. Itt nem érthetetlen, eksztatikus hanghatásról van szó, hanem magával ragadó, lelkes megnyilatkozásról, értelmes beszédről. Mindez csak úgy történhet meg, hogy a tanítványok együtt vannak. Károlyi fordításában: egy akarattal, ugyanazon a helyen.  Az események is besegítenek. Ekkor történik a csoda. Ezt használják ki a tanítványok. Az eredmény: olyan erős közösség jön létre, amely tovább tudja vinni a jézusi eszmét. Nincs jövő összetartás, egy akarat nélkül, sem egyházban, sem a társadalomban, sem nemzetben. Az egy akarat nem jelent egyszínűséget, saját elveink feladását.  A közös célt kell látni: önazonosságunk megőrzése, gazdasági gyarapodás, felemelkedés.  Ehhez jövőkép kell. Pillanatnyi fellángolásra, ígéretekre nem lehet jövőt építeni! Jó lenne megtalálni azt a közös nyelvet, amelyet mindenki megért, s úgy elmondani üzeneteinket, hogy az mindenki számára biztató legyen. Ehhez kell a pünkösdi csoda.

Rácz Norbert: A megszokottságról

2013. 05. 12.	A megszokottságról	Rácz Norbert
Ha a kérdést a végletekig szűkítjük, a keresztény teológiának lényegében két fő forrása, azaz rendező elve, szabályozó alapja van: a Biblia és az értelem. A különbséget a felekezetek között pedig az adja, hogy a két fő forrás közül melyik kap kiemeltebb fontosságot. A protestáns kereszténység klasszikusan az elsőt, azaz a Szentírást részesíti előnyben (nyilván nem hanyagolva el az értelmet sem), míg az unitáriusok az észnek tulajdonítanak olyan szerepet, ami döntőbíró lehet az igazság előbányászásának nagy feladatában. A római katolikus és görög keleti gondolkodásmód pedig egy harmadikkal, a mindenkori egyházi tekintéllyel egészíti ki a sort. Ezeket előrebocsátva, hadd hívjam fel a figyelmet egy másik, vagy mondjam így, rejtett tekintélyforrásra, a szokásra. Ez egy olyan tekintélyt parancsoló forrás, amit jóformán minden erdélyi felekezet figyelembe vesz főleg a gyakorlati élet megszervezése rendjén, bár nagyon kevesen vállalják föl ezt. Arról van szó, hogy a vallásosságunk intézményesített kereteit biztosító egyházak ki nem mondott módon, de annál erőteljesebben ragaszkodnak néhány olyan formához, aminek alapját sem a Szentírásban, sem máshol nem találhatjuk, de mégis így kell tenni, mert ez így van, így szoktuk meg, mindig is így volt. Sőt még az sem ingatja meg ezt a gondolkozást, ha az „ősi”, „hagyománynak” kikiáltott formáról ki is derül, hogy lényegében pár évtizedes múltra visszatekintő egyházi döntéssel állunk szemben, amelynek mind az értelme, mind a jelen világ számára való mondanivalója igen kérdéses. Elismerem, hogy mi itt Erdélyben egy tradicionális világban élünk, ahol a szokások, a mozdulatlanság, a változás minden formájával szembeni szkepszis az identitás-megőrzés egyik alapvető formája. Elismerem, hogy azt gondoljuk, létünket, megmaradásunkat biztosítja, ha szinte semmit sem változtatunk, mert ha egyetlen téglát is megbontunk a falban, az már gyengülést okoz, amit nem tudunk megengedni magunknak. A gondolkodásmód akár helyesnek mondható is volna, ha közben pontosan ez a szokásokkal kapcsolatos merevség és dogmatizmus éppenséggel nem hiteltelenítené el az egyházakat. Pontosan azok az emberek lesznek az elsők, akik elfordulnak a semmit változtatni nem tudó, vagy akaró egyházi közösségektől, akik kicsit is gondolkoznak, akiket annyira érdekel a vallásosságuk, hogy vagy a Bibliát lapozzák fel eligazításért, vagy az értelem, a tudás és kultúra területéről közelítenek a hit dolgaihoz. Mert ezek az emberek azt tapasztalják, hogy kérdéseiket, tudni akarásukat, jó szándékukat az egyházak pusztán a formát védő féltékenységükből kifolyólag utasítják el. A kérdés tehát a következőképp tevődik fel: mi a fontosabb a jelenben? Belekapaszkodni néhány kétes értékű, a megszokottságukból kifolyólag kényelmes elembe, vagy inkább keresni azt, hogy a jelenben hogyan is szólalnak meg azok az alapigazságok, amelyeket az adott egyházi közösség fontosnak talál? A válasz részemről egyértelműen az utóbbi. Éppen ezért arra buzdítanék minden egyes, a vallásosságot még fontosnak tartó személyt – lelkészeket, papokat és úgynevezett világiakat egyaránt –, hogy kérdéseikkel, elsősorban a külsőségek mögött meghúzódó igazságot keressék. Hogy folyamatosan kérdezzék meg az egyházi vezetőktől, miért úgy tesszük azt templomainkban, imaházainkban, gyülekezeti termeinkben, amit teszünk? Miért pont ezeket az énekeket énekeljük, mi az értelme az éneklésnek, s vajon ezt a célt szolgálják-e a mi énekeink? Vajon miért pont így (s gyakran csak így) imádkozunk, vagy imádkozhatunk? Vajon hogyan nyilvánul meg egy-egy mély igazság abban a gyülekezeti valóságban, amelyben élünk? Hátha a megannyi kérdés annyira kényelmetlen lesz egy adott ponton, hogy valaki foglalkozni kezd majd vele...

Lőrinczi Lajos: Áldozócsütörtök

2013. 05. 11.	Áldozócsütörtök	Lőrinczi Lajos
Egy rabszolga-kereskedő hajótörésben elveszítette minden vagyonát, de egy gerendába kapaszkodva megmenekült, és Istenre találva, a rabszolgák felszabadításáért harcolva, így énekelt: vak voltam és most már látok, állat voltam, de most emberré lettem. Szerintem valami ilyesmi az öntudatra ébredés. Életünknek az a pillanata, amikor a boldog állati sorból szerencsétlen emberré válunk. Amikor ráébredünk, hogy eddigi életünk mennyire értelmetlen volt, és Istenre találva megtaláljuk azt a küldetést, amely kitölti, és tartalmassá teszi életünket. Megtaláljuk azt a célt, a hozzá igazodó tartalmat, amelynek igája általában szörnyű nehéz, de Istennel könnyűvé és gyönyörűségessé válik. Lehet, hogy egyesek megütköztek azon a mondaton, hogy a boldog állati sorból szerencsétlen emberré válni, de az élet azt bizonyítja, hogy bizony ezzel jár az emberré válás folyamata. Mert nagyon sok ember ilyen boldog együgyűségben, ilyen gyermeteg tudatlanságban él. Nem érdekli a világ sorsa, nem érdekli Isten, nem tudja, mi az, hogy lélek, tudat, nemzet, kisebbség. Éli mindennapi életét: eszik, iszik, szaporodik, majd meghal. Nem járul hozzá semmihez, fejlődése is megmarad egy igen alacsony szinten. Mégis aránylag boldog, mert igényei kicsik, s e rövidre szabott vágy-csúcsokat könnyen eléri.(Vö. „Aki nem volt magyar, nem tudja, mi a fájdalom”) Ám valahogy nem ez az ember életének értelme. Az ember, mint Isten gyermeke, többre hivatott. Arra, hogy Isten munkatársa legyen. Arra, hogy világossággal ragyogja be környezetét. Arra, hogy tudás és ismeret ragyogjon szemében, és ez a tudás szerető szolgálatban és segítségadásban teljesedjen ki a körülötte lévő egész világrészre: az emberekre, állatokra, növényekre-testvéreire. Az ember arra hivatott, hogy Istent megtalálva, őt minél jobban megértve, megvalósítsa Isten országát, azt a földi édent, ahol minden ember kiemelkedhet a boldog állati sorból és megvalósíthatja önmagát − valódi emberré válhat. Ahol mindenki megtalálhatja helyét az életben, és úgy szolgálhatja Istent és a társadalmat, ahogy Isten tőle kívánja. Ez azt jelenti, hogy az öntudatra ébredt ember boldogtalan? Igen, sajnos egy ideig az. Mert az öntudatra ébredés egy újjászületést jelent. Jézus is azt mondta Nikodémusnak: bizony, ha Isten országába be akartok jutni, újonnan kell születnetek, meg kell újulnotok! Minden születés fájdalommal jár. A gyermek is sírva jön a világra, a boldog, tápláló homályból a szörnyen bántó, anyától elszakító fényre, a valódi valóságra. De fokozatosan bontakozó elméje rájön arra, hogy ez a világ, bár tud átkozott is lenni, alapjában véve olyan, amilyennek Isten akarta: jó és gyönyörűségesen szép. Ebben az új állapotban az ember akkor boldog, amikor Istennel élve, megtalálja rendeltetését e földön, küldetését, amely kitölti életét, emellé azt a megtartó hitet, amely átsegíti élete minden megpróbáltatásán.

Szilágyi Szilamér: Vagyok, aki...

2013. 05. 10.	Vagyok, aki...	Szilágyi Szilamér
Hol van a kőtábla? A tekercs? A pergamen? A papír, vagy egy pálca s tengernyi homok, hogy írjak, rajzoljak. Hol vagy, Te Isten?  Érezlek, itt vagy a cigaretta füstben,  a mozdulatban, az érintésben. Hol vagy? Itt vagy, kereslek, megkaplak, érintelek, nem vagy. Hol a papír? A pálca, a toll, a tekercs? Sehol, billentyűzet van, beton és műanyag, írni akarok, de ide hogyan? Nincs meg a szabadság, nem látszik betűmön a boldogság, csak fekete és fehér, egyenletes, kimért. Nincs már egyedi, nincs már különleges: gyártanak ezret mindenből neked! Akarat van. Kezet adtál, hogy írjak, lábat, hogy szaladjak, de én eltörtem, én bekötöztem. Napot adtál Isten, de nem boldogítja már az emberi életet, bolygó csupán, éjszaka Hold van, de minek, azért, hogy az emberek naptárt készítsenek? Időt adtál Isten, de mi beosztjuk. Órát készítünk, késünk, de honnan ?  Mi a kultusz?? A fal? A templom? A ház? Minek? Miért? Ki köszön már a Napnak? Ki alszik már a Holddal? Hova lettél Ember? Te, aki isten vagy itt a földön, hol a szabad akaratod (liberum arbitrium)? Miért osztod az időt, számolod a napokat? Szaladsz? Kezelésre szorulsz, időt adsz magadnak meggyógyulni, kórházat építesz. Miért? Félsz? Mitől? Kitől? Kártyavárad eltakarja a napot? Talán még nem öntöttél erős alapot. Hol a természet, hol az életed, amit kaptál? Kinek adsz életet, s milyen  példa vagy neki? Vágod még a fát, mindegy, neked az életed úgy is lejár, mondod, s a család, az otthon pénzre vár, s neked a fakitermelés az életben maradás! De tervezel ember, akarsz valamit, küzdesz egy nyugodtabb életért, s elveszed azt, amit Istened  ígért? Azt hiszed a műanyag a cél? Értelek ember, van mindened, de be vagy zárva egy nyomorult, szerencsétlen, gyenge társadalomba. Erősnek mutatjuk magunk, s legbelül gyávák vagyunk Hol az a szabad akarat? Mi a miénk? A ház, a kő, a fal, a kert, a bicikli, a vagyon? Elvisz a szél mindent Magam is pakolom keserűségem tornyát  minden földivel, félreteszek, vagy éppen engedek, de nem én akarom: a társadalom vezet engem is. Mi történt?  Istentől szabadságot kértem, s hova lett? Mi az, mit nem kaptam meg? Térképet egy egészséges élethez? Mi kell nekem még, hogy belássam: egyedül vagyok legbelül Isten, s rajtam érvényesül minden. Úgy kilépnék, nyújtanék kezet, sajnálnék, segítenék, tennék, rajzolnék, énekelnék, köszönnék ismeretlennek, embernek, kergetnék nyulat, s megenném, s félteném életem. De nem lehet, elvesztem Isten.  Humor van, irónia, vigyor, hátsó szándék, s haszon,  élvezet hamis kincsek felett, kevés ideig, mind, mind nekem… nekem. Aztán jön, érzem, jön az óra s én félek, félek, jaj Istenem. Istenem, úgy szeretlek Téged, ígérek, kapaszkodom, kérek, perceket, mindent, bármit, bajt, félelmet, szégyent, de nem lehet, tudom. De bízom. Miben? Mondd meg miben? Mert egyedül félek, tudom, hogy Te velem vagy! Kapar a karom, Isten, most minden dühöm odaadom.

Székely Kinga Réka: Ráébredéseim

2013. 05. 09.	Ráébredéseim	Székely Kinga Réka
A kinti előszoba fogasán, mely időnként úgy néz ki, mint egy buglya, már régóta lóg egy fekete női kabát és egy feketés szürke férfi pulóver. Gazdáik visszaadták lelküket a Teremtőnek. A kertben a királyliliom az első nagy virág, mely megindul az ég felé tavasszal. A halálon túli létről, a sejtelmes túlvilágról beszélnek ezek a virágok, úgy amint a női kabát és a férfi pulóver a kinti fogason. Babonás irigykedéssel nézek ezekre a tárgyakra, néha dühvel, néha félelemmel, néha megvetéssel. Miért léteznek azok földi valójukban, ha gazdájuk már átlépte a menny kapuját? A válasz sokszor későn jön, legalábbis nekem későnek tűnik. Ilyenkor hasonló vagyok azokhoz a megmaradt tanítványokhoz, akikben a nagypénteki keresztrefeszítés keserűségét nem tudta teljességgel feloldani az örökélet reményét sugalló húsvét. Hasonló vagyok hozzájuk, akik a fájdalomtól szédülten mentek a semmi útján, akik már nem tudtak lelkesedni a földi élet szépsége iránt, akiket a fölöslegesség elsúlytalanító érzése dobigált egyik napról a másikra. De nekem is eljött áldozócsütörtök. Ráébredtem egy másik bizonyosságra. Ráébredtem arra a folytonosságra, arra a meg nem szakadó lélekláncra, amiről földi szavakkal beszélni egyenesen nevetséges, de mégis van, mégis tapasztalható. Ráébredtem a léttel szembeni emberi tehetetlenségemre, de ez a kiszolgáltatottság nem alázott meg, hanem felemelt, könnyűvé tette döntéseimet. Ráébredtem arra, hogy az, ami most itt van, az a teljesség. Ráébredtem arra a hagyatékra, amit nekem kell továbbvinni mindazoktól, akik életük keresztrefeszítéses halála után a földi útjukat befejezték. Már nem haragszom a tárgyakra. Nem idegesít érzéketlenségük, nem bosszant maradandóságuk, nem tesz ingerültté jelenlétük. Gyönyörködöm a liliomokban, mert múlandóságukkal emberi életemet modellezik.