2011. 04. 30. Zöldágazás Nagy László
Talán nincs olyan nap, amikor ne hallanánk az erőszakról. Az írott és beszélt sajtóból minden nap ezzel árasztják el a világot. Egy ámokfutó egy iskolában több diákot és tanárt meggyilkolt, a féltékeny férj megölte feleségét, a feleség a férjét, idős asszonyokra támadtak, bandák rettegésben tartják a közösséget. A minap egy gyermekét megölő és önmagával is végző férfi levelét olvasták fel, aki a vendégmunkásként dolgozó, és több hónapja a családjáról nem érdeklődő feleségének a következőket írta: szenvedj te is, ahogy mi is szenvedtünk nélküled. Megdöbbentő, hogy milyen mélyre süllyedt az ember, a teremtés koronája. A rend és közbiztonság megtartására a rendőrség és csendőrség mellett biztonsági cégek ígérik jó pénzért a békesség megőrzését, de ez még sem sikerül. Már csak álom, és sokak számára hihetetlen, hogy valamikor egy, az ajtóban keresztbe tett seprű helyettesítette a páncélajtót, a hét lakatot és a biztonsági céget. Az emberek éjszaka nyugodtan aludhattak, mert álmukat nem husángokkal, feszítővassal zavarták meg az arcukat harisnyával eltakaró emberek, hanem talán csak az ablak előtt hazafelé ballagó éjszakázók halk dudorászása, mely őket is mosolyra fakasztotta. Hisz, hogyne telne meg örömmel az emberi lélek, ha szépet hall, ha szívéhez szól a simogató vallomás: Tele van a város akácfa virággal...
Újból gyermek- és ifjúkorom egyik szép emléke jut eszembe: a zöldágazás, a májusfa állítás. Nagy izgalomban voltunk május elseje előtt. Azon tanakodtunk, hogy kik és honnan hozzák a nyírfát a leányoknak. Aztán április 30-án délután a jó barátokkal végig csatangoltuk a közeli erdőt, hogy megtaláljuk minden közeli barátnőnek a neki megfelelő zöld ágat, amiért akkor nem bor és pálinka, hanem szép, hímzett zsebkendő járt. Ezen az éjszakán nem aludt sem fiú, sem leány. Amikor beesteledett, végigjártuk a falut, és a szeretett leány kapujába elhelyeztük a legszebb és legnagyobb nyírfát. Itt-ott egy -egy férjhez készülő vagy nagyobbacska leány ablaka alatt felhangzott az éjjelizene. Hajnalban vidám és boldog fiatalok tértek nyugovóra. Reggel a leányok és anyák kíváncsian vizsgálták a nyírfák törzsét, ahova tintaceruzával írták fel a legények a nevüket.
Ezen az éjszakán nem kellett az erőszaktól félni. Másnap az újságok nem gyilkosságról és idős, özvegyasszonyok panaszáról tudósítottak, hanem a népszokás megőrzésének és továbbadásának szépségéről.
2011. április 30., szombat
2011. április 29., péntek
Pál János: Bábeli nemzedékek
2011. 04. 29. Bábeli nemzedékek Pál János
Többször beigazolódott az emberiség történelme során, hogy nemcsak a Bábel tornyát építők nemzedéke volt nagyravágyó. Ezt a tapasztalatomat megerősítő híradásba botlottam a minap is. Egy több tízmillió dolláros kutatási programról szólt a tudósítás egy olyan mesterségesen létrehozott kísérleti telepről, ahol kutatások zajlanak olyan módszerek, technikák kidolgozásra, amelyek lehetővé teszik majd a Földön kívüli életet, más bolygók emberek általi benépesítését.
Furcsa ez a kísérlet, furcsa az ember – futott át az agyamon a gondolat. Mert itt az élet, és ő mégis máshol szeretne életet teremetni. „Rajta ül” az életen, és keresi az életet.
Erasmus jutott eszembe, aki A balgaság dicséretében egyik helyen ezt írja: „Nos, nem látjátok-e, hogy az összes élőlények közül azok élnek a legboldogabban, amelyek a legtávolabb állnak a tudományoktól, és nincs más mesterük, csupán a természet. [...] sohasem tudom eléggé dicsérni a Kakas-Püthágorászt, aki bár egymaga minden volt: bölcs, férfi, nő, király, magánember, hal, ló, béka, sőt úgy tudom tán szivacs is, mégis egyetlen állatot sem tartott szerencsétlenebbnek, mint az embert, mégpedig azért, mert minden más élőlény elégedett a természet határain belül, egyedül az ember igyekszik túllépni sorsának határait.”
Nem jobb volna ezt a teremtett világot otthonossá tenni, és azon kísérletezni, hogy itt éljük le halandó életünket? Miért nem vagyunk megelégedve ezzel a gyönyörű isteni alkotással, amit Földnek nevezünk, és ahol mindenki számára van hely, ha a természet, ha az isteni törvények szerint élünk? Miért keressük mindig a tudományokkal a megoldásokat az emberi létre, életre?
Nem tudom! Azt ellenben igen, hogy a bábeli kísérlet kudarcba fulladt; és attól tartok, miközben mi az emberi élet határain túl a lét új formáit keressük, az alatt éppen itt, a Földön fogjuk felszámolni életünket – mert talán túl balgák vagyunk az élethez is?!
Többször beigazolódott az emberiség történelme során, hogy nemcsak a Bábel tornyát építők nemzedéke volt nagyravágyó. Ezt a tapasztalatomat megerősítő híradásba botlottam a minap is. Egy több tízmillió dolláros kutatási programról szólt a tudósítás egy olyan mesterségesen létrehozott kísérleti telepről, ahol kutatások zajlanak olyan módszerek, technikák kidolgozásra, amelyek lehetővé teszik majd a Földön kívüli életet, más bolygók emberek általi benépesítését.
Furcsa ez a kísérlet, furcsa az ember – futott át az agyamon a gondolat. Mert itt az élet, és ő mégis máshol szeretne életet teremetni. „Rajta ül” az életen, és keresi az életet.
Erasmus jutott eszembe, aki A balgaság dicséretében egyik helyen ezt írja: „Nos, nem látjátok-e, hogy az összes élőlények közül azok élnek a legboldogabban, amelyek a legtávolabb állnak a tudományoktól, és nincs más mesterük, csupán a természet. [...] sohasem tudom eléggé dicsérni a Kakas-Püthágorászt, aki bár egymaga minden volt: bölcs, férfi, nő, király, magánember, hal, ló, béka, sőt úgy tudom tán szivacs is, mégis egyetlen állatot sem tartott szerencsétlenebbnek, mint az embert, mégpedig azért, mert minden más élőlény elégedett a természet határain belül, egyedül az ember igyekszik túllépni sorsának határait.”
Nem jobb volna ezt a teremtett világot otthonossá tenni, és azon kísérletezni, hogy itt éljük le halandó életünket? Miért nem vagyunk megelégedve ezzel a gyönyörű isteni alkotással, amit Földnek nevezünk, és ahol mindenki számára van hely, ha a természet, ha az isteni törvények szerint élünk? Miért keressük mindig a tudományokkal a megoldásokat az emberi létre, életre?
Nem tudom! Azt ellenben igen, hogy a bábeli kísérlet kudarcba fulladt; és attól tartok, miközben mi az emberi élet határain túl a lét új formáit keressük, az alatt éppen itt, a Földön fogjuk felszámolni életünket – mert talán túl balgák vagyunk az élethez is?!
2011. április 28., csütörtök
Lázár Levente: Ünnep
2011. 04. 27. Ünnep Lázár Levente
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
Buzogány-Csoma Csilla: Ünnep után
2011. 04. 26. Ünnep után Buzogány-Csoma Csilla
Láttál már tavasz kezdetén virágzó repcemezőt? Láttad virágait, amint élénkségükkel, délceg alakjukkal teljesen ellentétben állnak a tavasz kezdetén még csupasz földdel, és ennek ellenére is szemet gyönyörködtető látvány, melyet lélegzet-visszafojtva csodálunk? Mintha fény hullna arcodra.
Láttál már élénksárga repcetengerben fürdőző fácánt?
Láttál már álmos gyermekláncfű-pelyheket, melyeket a szél terelget?
Láttad húsvét reggelén azokat az embereket, akik Isten háza fele igyekeztek? Köztük is volt, aki élénkségével, színpompájával beragyogta környezetét, aki könnyes szemmel gondolt a messzi távolba, aki délceg alakjával kitűnt embertársai közül, akit megroskasztott a rohanó világ, aki bágyadtan, álmatag tekintettel kívánt áldott ünnepet.
A különbözőségek ellenére idén húsvétkor együtt ünnepeltünk és fohászkodtunk egymás közelségében, hálát adva ezért az alkalomért és felemelő érzésért.
Talán a repcetenger és a benne fürdőző fácán színpompájával és összetartozásával jelzi háláját Alkotójának, mi, emberek, pedig azzal, hogy a magány, az öncélú hajsza helyett most az együttlétet, a közösséget vállaltuk.
Láttál már tavasz kezdetén virágzó repcemezőt? Láttad virágait, amint élénkségükkel, délceg alakjukkal teljesen ellentétben állnak a tavasz kezdetén még csupasz földdel, és ennek ellenére is szemet gyönyörködtető látvány, melyet lélegzet-visszafojtva csodálunk? Mintha fény hullna arcodra.
Láttál már élénksárga repcetengerben fürdőző fácánt?
Láttál már álmos gyermekláncfű-pelyheket, melyeket a szél terelget?
Láttad húsvét reggelén azokat az embereket, akik Isten háza fele igyekeztek? Köztük is volt, aki élénkségével, színpompájával beragyogta környezetét, aki könnyes szemmel gondolt a messzi távolba, aki délceg alakjával kitűnt embertársai közül, akit megroskasztott a rohanó világ, aki bágyadtan, álmatag tekintettel kívánt áldott ünnepet.
A különbözőségek ellenére idén húsvétkor együtt ünnepeltünk és fohászkodtunk egymás közelségében, hálát adva ezért az alkalomért és felemelő érzésért.
Talán a repcetenger és a benne fürdőző fácán színpompájával és összetartozásával jelzi háláját Alkotójának, mi, emberek, pedig azzal, hogy a magány, az öncélú hajsza helyett most az együttlétet, a közösséget vállaltuk.
2011. április 27., szerda
Lázár Levente: Ünnep
2011.04.27. Ünnep Lázár Levente
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
Az ünnep oly szép, a gyertya, ha ég, a szeretet asztalánál ott ülünk mindanyain…
Sokáig az volt a meggyőződésem, hogy az ünnep az mindig és mindenhol ugyanolyan. Hogy az ember saját magában hordozza az ünnep, az ünneplés igényét. S ha ott van a család, ott vannak a szerettei, akkor semmi akadálya az ünnepnek. Lehet bárhol ünnepelni. Ha igazán ünnepelni akarok, akkor tudok is. Mindez viszont már a múlté.
Második ünnepet üljük távol az otthontól. Karácsonyt és húsvétot. Karácsonykor mesés volt a hangulat, a környezet, a család is ott volt, gyertya is égett, volt hó, fény, ragyogás, mindez Boston környékén, de hiányzott a frissen sütött házikenyér és kalács illata, a templom hangulata, a gyermekek meséje és dala, hiányzott a szokásos angyaljárás és mágikus örömszerzés pajkos kis játékai. Most pedig itt van húsvét. Kaliforniában már nyári meleg van, eső nem fenyeget, nincsenek piros tojásos készülődések, a tojásíró előkeresése, a viasz beszerzésének gondja, nem lesz legénylátogató, nem lesz locsolási láz, zöld ág beszerzése a havasokról, s locsolás sem. Ugyanúgy a templomi hangulat is egészen más. Már mindjárt egy éve, hogy nem vettem úrvacsorát, s talán ez hiányzik a legjobban.
Sokszor mondogatjuk, nem megyek, nem járok a templomba, de rendszeresen imádkozok, nem veszek úrvacsorát, de otthon bűnbánatot tartok, és ünnepelek. Hogy nem akarom a templom hangulatát, mert… ilyen és olyan a kifogásom. Aki így ünnepel, az nem is ünnepel, hiszen ugyanazt teszi, amit minden nap. Otthon van, megszokott környezetben, saját belső szabadságával és sokszor igénytelenségével. Semmi változás nem áll be életében, ezért nem is várhat semmilyen változásra sem.
Az ünnep az, amikor mást teszünk, mint általában. Amikor ki tudunk szakadni a mindennapok robotjából. Amikor van igényünk ünneplőbe öltözni, és lelkünket is ünnepi érzésekkel elkényeztetni. Amikor fontos lesz a bocsánatért való esedezés és a megbocsátás. Fontos lesz az emberek szemébe belenézni, és őszinteséget gyakorolni. Fontos lesz Isten közelébe érni és elvesztett, cafatokra szakított lelkünket gyógyítgatni, bekötözni és ápolni.
Az ünnepnapokat szenteld meg.
2011. április 25., hétfő
Sándor Szilárd: Húsvéti vers hívőknek és hitetleneknek
2011. 04. 25. Húsvéti vers hívőknek és hitetleneknek Sándor Szilárd
Húsvét – a hit megkondult hangja,
ott zsong, hol lelked fényes barlangja
mélyén zsoltároz felismerés,
örök élet áldott ígéretén.
Köszönetet rebegsz a Mindenért,
midőn lelkedben is felkel a fény,
fohászkodni, hallgatni, vallani
késztet a magányos szép hajnali
csillag-vakító színes napsugár,
melynek melegétől pattan a rügy.
Sejtem, ha kérdezném te sem tudnád
meddig és mikor tisztul meg a bűn
tág fogságában vergődő ember,
mégis szirmok hullanak ölembe.
Hiába pattan a sziklasír?
A jó lélek nem lehet fakír,
míg zsoltárt énekel
az érces értelem.
Mit is jelent az, hogy hit
midőn rügyezve gyógyít,
a zsongító tavasz
és te is megmaradsz ?
Az anyag mélyén tükör a sejt,
hol üres a mélység az selejt,
üres a sziklasír,
hallgatni megtanít.
Húsvét a hitre-hallás hangja,
az élet és lélek harangja,
halál után vigasz,
midőn hitre virradsz.
Húsvét – a hit megkondult hangja,
ott zsong, hol lelked fényes barlangja
mélyén zsoltároz felismerés,
örök élet áldott ígéretén.
Köszönetet rebegsz a Mindenért,
midőn lelkedben is felkel a fény,
fohászkodni, hallgatni, vallani
késztet a magányos szép hajnali
csillag-vakító színes napsugár,
melynek melegétől pattan a rügy.
Sejtem, ha kérdezném te sem tudnád
meddig és mikor tisztul meg a bűn
tág fogságában vergődő ember,
mégis szirmok hullanak ölembe.
Hiába pattan a sziklasír?
A jó lélek nem lehet fakír,
míg zsoltárt énekel
az érces értelem.
Mit is jelent az, hogy hit
midőn rügyezve gyógyít,
a zsongító tavasz
és te is megmaradsz ?
Az anyag mélyén tükör a sejt,
hol üres a mélység az selejt,
üres a sziklasír,
hallgatni megtanít.
Húsvét a hitre-hallás hangja,
az élet és lélek harangja,
halál után vigasz,
midőn hitre virradsz.
2011. április 24., vasárnap
Farkas Dénes: Tűnődés húsvétra
2011. 04. 24. Tűnődés húsvétra Farkas Dénes
Nagypéntek napján állok a kolozsi sírkő-tár előtt. Szelíden leng körül valami üde tavaszi fuvalom. Az élni akarás moccanásait figyelem a környezetemben. Szemem rajtafelejtem egy törmelékéből összeillesztett sírkő feliratán:
ITT NYUGSZIK AZ URBAN MEGBOLDOGULT N.PÉTER
HAJADON LEÁNYA SOPHIA KIT SZOMORÚ
PESTIS SZÓLÍTOTT EZ VILÁGBÓL.
ÉLETÉNEK TIZENHATODIK ESZTENDEJÉBEN.
1710 ESZTENDŐ 19 YUNI.
AZ UR ADJON BOLDOG FELTÁMADÁST NEKI.
Eltűnődöm…
Kedves Kislány! Te 1694-ben születtél és 300 esztendeje „várod a boldog feltámadást”. Nagy idő, hozzávetőleg tíz emberöltő. Ha nem veszem észre sírköved darabjait, akkor ma Kolozson senki nem tudná, hogy a XVIII. század elején pestis pusztított a vidéken. Azt sem tudná senki, hogy voltál. De ezen felül eltűnődöm, mert szeretném tudni a csak tizenhat esztendőre futott zsenge életed csodáit.
Vajon volt-e „piros pettyes ruhácskád”?
Láttál-e „leányálmot”? Találkoztál-e tizenhat évesen a szerelem mákonyával? Fiatal életed meg nem élt élményei vajon folytatódtak valamelyik ibolyaszínű csillagon? Szóval, a tűnődéseimre nincs válasz.
Kedves Kislány!
Apád N. Péter „boldog feltámadást” kért az Úrtól! Azt hiszem, hogy kérelme még sokat várat magára! A credo kétezer esztendeje mondja a test feltámadását, ami egy olyan fikció, melyben „megnyugodni” csak nagyon keveseknek a privilégiuma. Maga Pál apostol is „belegabajodott” a test, a „lelki test” feltámadásának a fejtegetésébe.
Én azt hiszem, hogy az Élet nem a bölcsőben kezdődik, és nem a koporsóban ér véget. Hiszem azt, hogy a Jó Istennek gondja volt reád, reám – kedves kislány – mielőtt meg sem születtél, születtünk és gondja lesz/van reád, reánk akkor is, mikor már rég eltemettek.
Ezt úgy mondják, hogy Örökélet! Ennek a logikának a mentén a test feltámadása minek? Ha az isteni gondviselésben bízik az ember, akkor lelkünk örökké nála van, ez nem hal meg, és ami nem hal meg, annak kell feltámadás?
Húsvét ünnepe ezért ünnep nekem! Az életért, mely lelki alkatában örök!
Kedves Kislány!
Én hiszem, hogy lelked ott van örökre Annál, aki azt adta neked!
Leng tovább a tavaszi fuvalom, és odébb állok, keresni az Élet titkait. Húsvéti tűnődésem legyen kegyelet, locsolóvíz, talán virágszál életed emléke előtt.
Nagypéntek napján állok a kolozsi sírkő-tár előtt. Szelíden leng körül valami üde tavaszi fuvalom. Az élni akarás moccanásait figyelem a környezetemben. Szemem rajtafelejtem egy törmelékéből összeillesztett sírkő feliratán:
ITT NYUGSZIK AZ URBAN MEGBOLDOGULT N.PÉTER
HAJADON LEÁNYA SOPHIA KIT SZOMORÚ
PESTIS SZÓLÍTOTT EZ VILÁGBÓL.
ÉLETÉNEK TIZENHATODIK ESZTENDEJÉBEN.
1710 ESZTENDŐ 19 YUNI.
AZ UR ADJON BOLDOG FELTÁMADÁST NEKI.
Eltűnődöm…
Kedves Kislány! Te 1694-ben születtél és 300 esztendeje „várod a boldog feltámadást”. Nagy idő, hozzávetőleg tíz emberöltő. Ha nem veszem észre sírköved darabjait, akkor ma Kolozson senki nem tudná, hogy a XVIII. század elején pestis pusztított a vidéken. Azt sem tudná senki, hogy voltál. De ezen felül eltűnődöm, mert szeretném tudni a csak tizenhat esztendőre futott zsenge életed csodáit.
Vajon volt-e „piros pettyes ruhácskád”?
Láttál-e „leányálmot”? Találkoztál-e tizenhat évesen a szerelem mákonyával? Fiatal életed meg nem élt élményei vajon folytatódtak valamelyik ibolyaszínű csillagon? Szóval, a tűnődéseimre nincs válasz.
Kedves Kislány!
Apád N. Péter „boldog feltámadást” kért az Úrtól! Azt hiszem, hogy kérelme még sokat várat magára! A credo kétezer esztendeje mondja a test feltámadását, ami egy olyan fikció, melyben „megnyugodni” csak nagyon keveseknek a privilégiuma. Maga Pál apostol is „belegabajodott” a test, a „lelki test” feltámadásának a fejtegetésébe.
Én azt hiszem, hogy az Élet nem a bölcsőben kezdődik, és nem a koporsóban ér véget. Hiszem azt, hogy a Jó Istennek gondja volt reád, reám – kedves kislány – mielőtt meg sem születtél, születtünk és gondja lesz/van reád, reánk akkor is, mikor már rég eltemettek.
Ezt úgy mondják, hogy Örökélet! Ennek a logikának a mentén a test feltámadása minek? Ha az isteni gondviselésben bízik az ember, akkor lelkünk örökké nála van, ez nem hal meg, és ami nem hal meg, annak kell feltámadás?
Húsvét ünnepe ezért ünnep nekem! Az életért, mely lelki alkatában örök!
Kedves Kislány!
Én hiszem, hogy lelked ott van örökre Annál, aki azt adta neked!
Leng tovább a tavaszi fuvalom, és odébb állok, keresni az Élet titkait. Húsvéti tűnődésem legyen kegyelet, locsolóvíz, talán virágszál életed emléke előtt.
2011. április 23., szombat
Lakatos Csilla: Örökélet ünnepe
2011. 04. 23. Örökélet ünnepe Lakatos Csilla
Az Újszövetség korának embere arról volt meggyőződve, hogy az az ember, aki lelkével életközösségbe kerül Istennel, nem lehet a halál áldozata. Hogy e meggyőződésüket kellően elmondhassák, beszéltek a léleknek új testben való feltámadásáról. Amikor Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levél 15. fejezetében tisztázni kívánja feltámadásról vallott nézetét, igen világosan elválasztja a hús-test (szarksz) és az úgynevezett lelki test (szóma) fogalmait: Így van a halottak feltámasztása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban (…). Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test (…). Azt pedig állítom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökölheti a romolhatatlanságot. (1Kor 15, 42. 44. 50)
Jézus (lelki) feltámadásának kérdése az apostolok Istenbe, az örök életbe vetett hitének fontos, szükségszerű bizonyítéka volt. Az idő múlásával azonban az új testben való feltámadás gondolatát a hús-testi feltámadásának értelmezése váltotta fel, s ez a hit tárgyává, az „igaz” hit elemévé lett. Mára az üres sír megtalálásának leírását más felekezetek történeti tényként kezelik, s erre építik fel egész húsvéti hitüket, a test feltámadásával kapcsolatos meggyőződésüket. A mi hitünk szerint azonban nem az üres sír képéből és valóságából nőtt ki a feltámadás hite, hanem ellenkezőleg, a feltámadás hite teremtette meg az üres sír képét és legendáját.
Az evangéliumok húsvéti elbeszélései közötti eltérések magyarázata is feltehetően abból ered, hogy nem történeti híradást akartak adni, hanem az első keresztény közösségekben áthagyományozott feltámasztási elbeszéléseket használták fel annak a hitnek az erősítésére, hogy Jézus halálával az Ő küldetése nem semmisült meg, nem maradt a halálban. A feltámadás tehát nem jelenti a visszatérést ebbe a földi világba, a korábbi tér és idő kereteibe, hanem éppen ebből a keretből való végleges kilépést és egy másik létezésbe – a transzcendens létbe való átlépést jelzi.
A korai keresztény istentiszteletekben a feltámadott Krisztussal való találkozást így is értették: a prédikációban, a kenyértörésben voltaképpen nem ugyanazon a síkon érezték Jézus jelenlétét, mint a földi életben, hiszen Ő Istennek egy másik világába lépett át, de ezen a másik lét-síkon mégis közöttük volt a halált is legyőző szeretet diadalmas erejével.
Jézus számunkra ma is úgy lesz feltámadás és élet, hogy azok az erők, melyek egykor Benne éltek, most bennünk kelnek újra életre. Ehhez pedig elég annyit tudni, hogy Jézus élt és meghalt. A feltámadás és az élet nem történeti, hanem személyes értékek, amelyeket nem lehet senkire átruházni. Az ebben való reménység pedig az egyének lelki magánügye. Nekünk húsvét tehát nem a tavaszt, de nem is a hústestben feltámadott Jézust jelenti, hanem jelenti az ember keresztre feszített, megtisztult és új életre feltámadott lelkét.
Mi meggyőződéssel valljuk hát, hogy az élet örök és a lélek halhatatlan, egyszóval van örökélet. Ennek értelmében életünk a mi szerető Istenünk kezében van, aki megosztja velünk az örökkévalóságot, amiként azt a mi tanítómesterünkkel, Jézussal is tette. Mi ezt ünnepeljük húsvétkor.
Az Újszövetség korának embere arról volt meggyőződve, hogy az az ember, aki lelkével életközösségbe kerül Istennel, nem lehet a halál áldozata. Hogy e meggyőződésüket kellően elmondhassák, beszéltek a léleknek új testben való feltámadásáról. Amikor Pál apostol a Korinthusiakhoz írt első levél 15. fejezetében tisztázni kívánja feltámadásról vallott nézetét, igen világosan elválasztja a hús-test (szarksz) és az úgynevezett lelki test (szóma) fogalmait: Így van a halottak feltámasztása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban (…). Elvettetik érzéki test, feltámasztatik lelki test (…). Azt pedig állítom, testvéreim, hogy test és vér nem örökölheti Isten országát, a romlandóság nem örökölheti a romolhatatlanságot. (1Kor 15, 42. 44. 50)
Jézus (lelki) feltámadásának kérdése az apostolok Istenbe, az örök életbe vetett hitének fontos, szükségszerű bizonyítéka volt. Az idő múlásával azonban az új testben való feltámadás gondolatát a hús-testi feltámadásának értelmezése váltotta fel, s ez a hit tárgyává, az „igaz” hit elemévé lett. Mára az üres sír megtalálásának leírását más felekezetek történeti tényként kezelik, s erre építik fel egész húsvéti hitüket, a test feltámadásával kapcsolatos meggyőződésüket. A mi hitünk szerint azonban nem az üres sír képéből és valóságából nőtt ki a feltámadás hite, hanem ellenkezőleg, a feltámadás hite teremtette meg az üres sír képét és legendáját.
Az evangéliumok húsvéti elbeszélései közötti eltérések magyarázata is feltehetően abból ered, hogy nem történeti híradást akartak adni, hanem az első keresztény közösségekben áthagyományozott feltámasztási elbeszéléseket használták fel annak a hitnek az erősítésére, hogy Jézus halálával az Ő küldetése nem semmisült meg, nem maradt a halálban. A feltámadás tehát nem jelenti a visszatérést ebbe a földi világba, a korábbi tér és idő kereteibe, hanem éppen ebből a keretből való végleges kilépést és egy másik létezésbe – a transzcendens létbe való átlépést jelzi.
A korai keresztény istentiszteletekben a feltámadott Krisztussal való találkozást így is értették: a prédikációban, a kenyértörésben voltaképpen nem ugyanazon a síkon érezték Jézus jelenlétét, mint a földi életben, hiszen Ő Istennek egy másik világába lépett át, de ezen a másik lét-síkon mégis közöttük volt a halált is legyőző szeretet diadalmas erejével.
Jézus számunkra ma is úgy lesz feltámadás és élet, hogy azok az erők, melyek egykor Benne éltek, most bennünk kelnek újra életre. Ehhez pedig elég annyit tudni, hogy Jézus élt és meghalt. A feltámadás és az élet nem történeti, hanem személyes értékek, amelyeket nem lehet senkire átruházni. Az ebben való reménység pedig az egyének lelki magánügye. Nekünk húsvét tehát nem a tavaszt, de nem is a hústestben feltámadott Jézust jelenti, hanem jelenti az ember keresztre feszített, megtisztult és új életre feltámadott lelkét.
Mi meggyőződéssel valljuk hát, hogy az élet örök és a lélek halhatatlan, egyszóval van örökélet. Ennek értelmében életünk a mi szerető Istenünk kezében van, aki megosztja velünk az örökkévalóságot, amiként azt a mi tanítómesterünkkel, Jézussal is tette. Mi ezt ünnepeljük húsvétkor.
2011. április 22., péntek
Csete Árpád: Árulás
2011. 04. 22. Árulás Csete Árpád
Nyilván árulás történt! Nem mondtak semmit, csak eldöntötték. Összejátszottak, megaláztak, hátam mögött kinevettek, s ma reggel, amikor tükörbe néztem, mindez eszembe jutott. Vajon mennyit érhettem? (Olyankor – amikor árulás történik – mindig kiderül az ember ára!) Remélem, jó sokba kerültem!
Naponta elárultatnak elvek, elképzelések álmok. Minden árulással elvesztünk valakit. Csupaszabbak, meztelenebbek leszünk. Lassan senkink és semmink se marad. Oda a reménység!
Júdás elárulta Jézust, keresztfára juttatta. Hogy miért? Nyilván, ő sem a harminc ezüstpénzért. Valamit várt, remélt tőle, amit nem kaphatott meg… Az eredmény: nagypéntek, mindkettejük halála.
Ma arra gondolok, hogy ha saját magamat árulom el, feladva azt, aki vagyok/voltam, letaposva elveimet, barátaimat, féltve őrzött vélt igazságaimat, akkor, fel tudom-e venni a keresztfát, tudom-e egyedül cipelni a Golgotára, bele tudom-e verni a bűnhődés szegeit az elevenembe, és végül tudok-e bocsánatért imádkozni önmagamért? Tükörbe nézek… Ez itt a kérdés. Keresztkérdés!
Nyilván árulás történt! Nem mondtak semmit, csak eldöntötték. Összejátszottak, megaláztak, hátam mögött kinevettek, s ma reggel, amikor tükörbe néztem, mindez eszembe jutott. Vajon mennyit érhettem? (Olyankor – amikor árulás történik – mindig kiderül az ember ára!) Remélem, jó sokba kerültem!
Naponta elárultatnak elvek, elképzelések álmok. Minden árulással elvesztünk valakit. Csupaszabbak, meztelenebbek leszünk. Lassan senkink és semmink se marad. Oda a reménység!
Júdás elárulta Jézust, keresztfára juttatta. Hogy miért? Nyilván, ő sem a harminc ezüstpénzért. Valamit várt, remélt tőle, amit nem kaphatott meg… Az eredmény: nagypéntek, mindkettejük halála.
Ma arra gondolok, hogy ha saját magamat árulom el, feladva azt, aki vagyok/voltam, letaposva elveimet, barátaimat, féltve őrzött vélt igazságaimat, akkor, fel tudom-e venni a keresztfát, tudom-e egyedül cipelni a Golgotára, bele tudom-e verni a bűnhődés szegeit az elevenembe, és végül tudok-e bocsánatért imádkozni önmagamért? Tükörbe nézek… Ez itt a kérdés. Keresztkérdés!
2011. április 21., csütörtök
Sándor Szilárd: Ami elveszett
2011. 04. 21. Ami elveszett Sándor Szilárd
Ami elveszett, azt csak keresni lehet
Addig, míg megszürkül a lehelet,
pedig nem mindig –
keresed a sírig.
Ami elveszett, az megveszett talán,
soha meg nem veheted magyarán,
de hát nem értem –
miért is féltem.
Ami elveszett, azt meg nem veheted
el nem adhatod, ha szűk a kereseted,
aki keres, amíg deres –
sokszor nem érdekes.
Ami elveszett örökre, az az ember,
ha érdemes, akkor korán kelj fel,
ne keresd hiába –
veszejtő világban.
Ami elveszett, jaj meddig soroljam,
disznók sótlan moslékját tékozoljam?
Ami elveszett megremeg,
ha téged végsőkig keres.
Ami elveszett, az megtalálható,
s majd ezüst tálcán feltálalható,
szájtörlő kendő –
olajos zsebkendő.
Ami elveszett, azt csak keresni lehet
Addig, míg megszürkül a lehelet,
pedig nem mindig –
keresed a sírig.
Ami elveszett, az megveszett talán,
soha meg nem veheted magyarán,
de hát nem értem –
miért is féltem.
Ami elveszett, azt meg nem veheted
el nem adhatod, ha szűk a kereseted,
aki keres, amíg deres –
sokszor nem érdekes.
Ami elveszett örökre, az az ember,
ha érdemes, akkor korán kelj fel,
ne keresd hiába –
veszejtő világban.
Ami elveszett, jaj meddig soroljam,
disznók sótlan moslékját tékozoljam?
Ami elveszett megremeg,
ha téged végsőkig keres.
Ami elveszett, az megtalálható,
s majd ezüst tálcán feltálalható,
szájtörlő kendő –
olajos zsebkendő.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)