Bíró Attila: A kétségbeesett

2011. 08. 26. A kétségbeesett Bíró Attila

Ó, könnyek, bánat, esengés, ima!
És újra panasz! Mindig könnyek, könnyek!
Én boldogtalan, mi lesz már velem?…

(Kaffka Margit: A kétségbeesett)

Megbénult tekintetekkel, tehetetlen tenni akarással tapadok rá a képernyő poros felületére. Újságok hasábjait betűzöm, s mély sajnálattal gondolok a fekete kontinens többszázezer éhező gyermekére. Éhségtől csikorgó gyomor keserű szájíze, homokkal teli száj cserepes némasága, őrületbe kergető fogfájás sikító ordítása, s Isten a megmondója, hogy még mennyi kín, mennyi szenvedés. Ott ülnek, ott könnyeznek, ott imádkoznak, s reménykednek, hogy holnap is felragyog a nap…

Aztán itt vagyok én, vagy akár te is lehetnél az, aki kétségbeesetten, némi önsajnálattal panaszolja el mindennapjait rég nem látott ismerősének. Tudod, jól vagyok, csak az a gond, hogy… – és aztán a panaszok listája a végtelenségig sorolódik. Nincs határa, csak újabb és újabb siránkozás, esengés, fölösleges nyavalygás. A megszokott és berögződött hitetlen kérdés, hogy: mi lesz velem? Oly kilátástalan a helyzet!

Igen, úgy látom, hogy szokásunkká vált az értelmetlen panaszkodás és egy kicsit el is játszadozunk vele. Elkényeztetett, kényelmes „gondjaink” között talán időnk sem marad arra, hogy másokkal is törődjünk. Vagy gondoljunk Istenre, arra a jóságra és gondviselésre, ami minden egyes nap végigkíséri életünket. Egy parányi hittel pótolni kétségbeesettségünket, stresszes perceinket reménnyel feltölteni, s bízni abban, hogy a jó Isten megóvja életünket. Te látod-e ennek értelmét? Én igen! És meg vagyok győződve, hogy ez az Istenbe vetett hit, remény és bizalom fogja megmenteni – nemcsak a fekete kontinens lakóit, hanem mindannyiunk kétségbeesett életét is.

Farkas Dénes: Egy festmény margójára

2011. 08. 25 Egy festmény margójára Farkas Dénes

Nagy Albert (1902–1970) festőművész képeit mindig csodáltam és szakadatlanul felfedeztem valamit alkotásain, melyeket azelőtt nem is vettem észre. Több festménye az Erdélyi Unitárius Egyház tulajdonában van, melyekből jó néhány a számvevőséget díszíti. Néhány évig szemben ültem e képekkel, és mindennapos látványuk nem tett közömbössé, sőt, egyedüllétben sokszor próbáltam megfejtegetni a festmények mondanivalóját.

Az egyik festményének a címe: Lányanya. Egy – szerintem – kórházi szobában, ahol mindent fehér és halványan világoskék színek dominálnak, egy vaságyon ül egy fiatal nő kék-fehér csíkozott ruhában, válla hegyéről éppen csúszik le a pánt, körmei hangsúlyozottan pirosra manikűrözve, s réveteg szemekkel messzire tekint. Öléből egy mezítelen csecsemő csúszik le, aki kicsi kezével félelmetesen kapaszkodik a „lányanya” csíkos ruhájába, kinek gondolatai – a messzenézés okán – tudvalevőleg egészen másutt járnak.

Az éjjeliszekrényen tejjel félig töltött cumisüveg s mellette egy citrom. E kettő úgy illik egymáshoz mint – székelyesen – „a kujak a szemre”. Nem is csoda, mert a babának a szájából „bugyborékól a hányika”. A lecsúszásra ítéltetett csecsemő két hatalmas, éretlen szilvakék szeme uralja a látványt. Ilyen kétségbeesett gyermeki szemet soha nem láttam, sem festményen, sem a valóságban.

Mi lesz veled, emberke? – kínálkozik a költői kérdés is. Nem vagyok műkritikus, az is lehet, hogy gondolataim nem azonosak a művészével, de ha a csecsemő megfestésekor Ő is a jövendőnkre gondolt, akkor nem sok hiányzik abból, hogy jön a „hányika” és a szemünk is „kimered”…

Orbán Erika: Isten-minőségek

2011. 08. 24. Isten-minőségek Orbán Erika

Előre bocsátom, barátom véleményét osztom meg. S ezzel – feltehetőleg –, a kedves Olvasóközönséget is. Ő nagyon szeret minőségekben gondolkodni. Ami nem vélemény, nem nézőpont, nem minősítés (!), nem jó-rossz, igaz-hamis túlegyszerűsített polarizálása. Valami más, mondjuk lényegbeli vonás, különbség. Ebben az írásban a vallás(osság) és egyház fogalmát a női és a férfi minőség által közelítem meg.

Magyar nyelven azt mondjuk: anyaszentegyház. Még mi, unitáriusok is. Hogy megértsük, miért e szóhasználat, párezer éves kultúrtörténeti utazást kell tennünk. A felszínes ítélkező, aki csak kétezer esztendőt megy vissza, és kizárólag keresztény (itt: szűztől született, Krisztus-istenséget hívő) szemüvegen át lát, azt mondhatja: nyelvünkben az egyház feje, Jézus Krisztus szülőanyja iránti tisztelet fejeződik ki. Azt hiszem, itt másról is szó van. Olyasmiről, amiért például a katolikus papok még ma is szoknya-ruhát hordanak. Arról, amiért az atyánkfia megnevezést használjuk női személyekre is. Amiért a már keresztény magyar hitvilágban kialakulhatott a (Szűz) Mária-kultusz. Vagy amiért a hagyományos protestáns egyházak (a vallástörténelemben nem előzmény nélkül) női papokat is szentelnek világi szolgálatra. Vagyis, a női és a férfi minőség összekeveredését, de legalábbis rétegződését szülte az utóbbi 2000 esztendő két legmeghatározóbb vallása, a keresztény és az iszlám, középpontjukban egy-egy férfi nemű istenszeméllyel. (Követőik száma a Föld lakosságának több, mint fele!)

Az anyaszentegyház fogalmában szépen kifejeződik az a több ezer éves vallástörténeti tény, mely szerint – pontosan a Hold mozgását követő, a termékeny föld művelésével foglalkozó, letelepedett népek hite miatt, – az istenség női minőséget képviselt. Olyant, aki termékeny; aki reményt, életet, jövőt ad, táplál. Ami az egyház(ak) szerepe is. Ezzel a női istenséggel keresi/teremti a kapcsolatot a föld felé (épp a szaporító szerveinél) nyitott ruházatán keresztül a pap. Erre a boldoganyára, „asszony” minőségű istenre emlékszik népük a babba névvel, amit a keresztény Európában később könnyen Máriához kapcsolt. És évszázadokkal, ezredekkel később, amikor változik a minőség-tulajdonítás, az Atya Isten férfi minőségével próbáljuk felruházni atyánkfiait és leányait. És ugyanakkor nőket szentelünk pappá, mert érezzük, hisszük, hogy ugyanannak az Egy, nemek fölötti Istennek hordozói és töredékes tükrei vagyunk mindannyian, férfiúi és női minőségünkben egyaránt.

És jövőnk attól függ, hogy e minőségi különbségeket az Egyház, a társadalom, a világ miként képes jellegüknek megfelelően egységbe rendezni.

Gál Zoltán: A holló és a róka, modern változatban

2011. 08. 23. A holló és a róka, modern változatban Gál Zoltán

Egy alkalommal, a különféle tévécsatornák között váltogatva, egyik kereskedelmi adó ragadta meg a figyelmemet. A műsorvezető éppen arról próbálta meggyőzni nézőit, hogy ha akkor betelefonálnak, a kérhető pénzenergia mellé ajándékként szeretetenergiával is megajándékozza nézőit.

Pénzenergia? Szeretetenergia? Mintha egy számomra ismeretlen világban ébredtem volna. Próbáltam összerakni a képet. Én eddig azt hittem, hogy a pénz egy fizetőeszköz, amit az elvégzett munkáért kap az ember, és ami arra szolgál, hogy bizonyos árucikkeket kifizethessen általa. Az energia pedig változtatásra való képességet jelent, vagy a fizikában a testek pillanatnyi állapotát határozza meg. Na, és a szeretet, az egy olyan belső isteni adottság, amelynek véleményem szerint kevés köze lehet a műsorba való betelefonálásért fizetett díjhoz.

Az adott helyzetben úgy éreztem, hogy a „hiba az én készülékemben van”, de sikerült megfejtenem a rejtélyt, amit a „nesze semmi, fogd meg jól” közismert mondásunk fejez ki a leginkább. Mert hiszen semmit sem kaptunk ezáltal. Sem a kedves betelefonáló, sem pedig én. Nem volt könnyebb azután sem kifizetni a havi számlákat, nem volt szebb és jobb körülöttünk a világ, még a tudatunkba sugárzott szeretetenergia által sem. Azonban nyert az, aki kitalálta, hogy miként lehet naiv embereket rávenni arra, hogy szívüket és értelmüket megnyissák a képernyőn keresztül sugárzott tömeges népbutítás előtt. Nem kellett hozzá egyéb, mint egy jó beszédkészséggel rendelkező műsorvezető, aki folyékony tud butaságokat beszélni, és ezáltal megszólítani a kedves tévénézők pénztárcáját.

Mindez a Holló és a róka meséjét idézte fel bennem, és keserűen vontam le a következtetést: a róka ma is jól lakik, mert ismét kicsalta a hollótól a sajtot. S lehet, hogy holnap nálunk próbálkozik.

Tófalvi Tamás: Nagymagyar – kismagyar

2011. 08. 22. Nagymagyar – kismagyar Tófalvi Tamás

Ifjúkorom egyik szállóigéjévé vált Tamási Áron bölcselete: „Aki embernek hitvány, az magyarnak sem alkalmas.”

Egyetlen nyár folyamán rengeteg olyan ifjúsági rendezvény van, amelynek legfőbb célja, hogy a nemzeti öntudatot felébressze, megerősítse, nyilvánvalóvá tegye. Különböző fesztiválok, táborok, konferenciák, koncertek – sok-sok olyan lehetőség, ahol az ember magára öltheti piros-fehér-zöld érzelmeit, és ezt láthatóvá is teheti minden formában. A színpadon a zenekar ismert, nemzeti érzelmű szövegek, szállóigék skandálásával tüzeli a tömeget, lobognak a zászlók, eufórikus a hangulat, és hirtelen mindenki úgy érzi, hogy akár egyedül is képes lenne megváltani a világot, a magyarságot. Koncert után aztán mindenki hazasétál…

Az utóbbi időben sokat motoszkált bennem a gondolat: vajon tényleg ezt jelenti magyarnak lenni? El kell rejtőzni szimbólumok, zászlók, kitűzők, pólók mögé ahhoz, hogy egyértelművé tegyem önnön magyarajkúságom? Vagy csak polgárpukkasztó cselekedet, mely a rendszer, az idegen hatalom elleni lázadás egyértelmű megnyilvánulása? Vajon a „nagymagyarkodó”, hangzatos szavak, dalszövegek, egyértelmű utalásokkal ellátott ruházatot viselők közül hányan lennének, akik egy tényleges csatában az első sorba állnának, s nem-e lennének többen, kik „csendes” magyarságukat, ha kell, harc árán is megvédenék?

Az ember hajlamos megfeledkezni arról, hogy az egyház, a nemzet megtartása az észben és az értelemben rejlik. Abban, hogy őrzöd a nyelvet a maga tisztaságában, a szellemi örökséget, a hagyományt, s ha teheted gazdagítod!

Mit ér a „Vesszen Trianon” skandálása, ha tán még azt sem tudom, hogy hol, mi és miért veszett el?! Mit ér az én magyarságom, ha emberként elbuktam az élet nagy próbatételein?!

Néha elnézem a parkban egymás kezét még mindig szerelmesen fogó, sétáló idős házaspárokat. Biztos, hogy őket is megpróbálta már az élet, s tán még arról is tudnának mesélni milyen érzés kutyaszorítóban megmaradni önmagadnak, embernek, vallásosnak, magyar érzelműnek…

Van egy kedves ismerősöm. Egyszerű ember, néha verseket ír és csendesen éli nyugdíjas éveit. Sosem volt rajta „Nagy-Magyarország”-térképpel ellátott póló, s tán zászlót sem lobogtatott soha. Mégis értelmében, érzelmeiben olyan örökség rejlik, mely többet ér minden csapatokba verődő „partizán”, lázongó ifjúságnál. De vajon a mai „sztenderdek” szerint elég magyarnak számít-e?

Ne érts félre, Kedves Olvasó, aki tán most szavaim ellen lázadsz! Én magam is része vagyok a „nagy magyar” valóságnak. Elfogadom, s tán még kissé szimpatizálok is vele. A probléma ott kezdődik, amikor embertelen emberek, s néha magyartalan díszmagyarok jól eladható öntudat-reklámokat próbálnak kamatoztatni az ősi tőkéből. A következő lépés már az lesz, hogy Árpád-sávos katicabogarakat tenyésztünk ki, ősmagyar neveket adunk tehénnek, lónak, kutyának, halnak, és szerzői jogszabályok alapján levédetünk mindent, ami magyar, és ami közös… Csak legyen majd akinek, akiért ezt megtenni, mert a jövő nemzedéke kimondottan jól teljesít ezeken az összejöveteleken, de az iskoláinkban, a tudományokban, a tudásban már kevésbé…

S Te, aki most e sorok olvasását talán sokféle gondolattal zárod, ha úgy érzed, hogy nem inged, semmiképpen se vedd magadra.

Sándor Szilárd: Szivárványba tasakolt szavaim

2011. 08. 21. Szivárványba tasakolt szavaim Sándor Szilárd

Földnek morzsája hallgatja,

virágszirom megtagadja –

szivárványba tasakolt szavaim.



Csend, puha titokba burkolja,

fogtépő szitokba hurkolja –

szivárványba tasakolt szavaim.



Földnek röge nem válaszol,

virágszirom vallomása szól:

szivárványba tasakolt szavaim

könnyes morzsáit idő emészti.



Könnyek morzsáit mozsarazza

titkok zsinórját besarazva:

szivárványba tasakolt szavaim

szirmait csendem őre félti.

Buzogány-Csoma István: Világ világossága

2011. 08. 20. Világ világossága Buzogány-Csoma István

Gyermekkoromban szinte mindennapos vagy inkább minden esti esemény volt az, hogy akár néhány órára is megszűnt az áramszolgáltatás, s biz’ a tél közeli időszakban igen csak nagy gondot jelentett az órákon át tartó sötétség, áramtalanság. Na, nem a háztartási gépek vagy az élvezeti cikkek szempontjából, hiszen akkor az ember nem volt kiszolgáltatva illetve hozzászoktatva vagy – ha úgy tetszik –, ránevelve az elektromos kütyükre. Volt mozsár, mosódeszka, habverő, sok kávét nem kellett őrölni, és a televíziót sem volt miért üzembe helyezni, s nem toporzékoltunk, ha elmaradt egy-egy kongresszus közvetítése.

Na, de ennek az áramtalan időszaknak mégis megvolt a maga szépsége, és így utólag az értéke és értelme, még akkor is, ha a szolgáltató nem ilyen célból kapcsolta le a rendszert. Meggyújtottuk a petróleumlámpát vagy a gyertyát, esetleg a gázrózsa fényét engedtük világítani, és csak most tudom igazán megérteni, hogy mi volt a tanítás ebben az édes-keserű helyzetben. Az a kis fény, amit a lámpás vagy a gyertya kiadott magából, megtanított néhány fontos dologra.

Összegyűjtött, összehozott – ha addig szanaszét voltunk a lakásban, ki-ki a maga szobájában, a maga dolgával elfoglalva, akkor ez a fény odagyűjtött mindenkit maga köré. Érdekes, hogy ebben a meghitt fényben tudtunk a legjobban kifestőzni, a felnőttek pedig mesélték történeteiket, mi pedig csak hallgatóztunk, amíg ők egymás közt beszélgettek.

Egymásra figyelés – amikor kizárod a külvilágot, csak mi vagyunk egymásnak, a nagy sötétségben a fény körül, és figyelmünket semmi más nem vonhatja el. Nemcsak egyes családokként, de szomszédokként, nagyobb családként is összegyűltünk, főleg, ha valakinek még nem értek haza a szülei a munkahelyeikről, akkor átmentünk egymáshoz, oda menekültünk a fény köré.

Biztonság – mert ez is a fény, a világosság tulajdonsága, hogy biztonságérzetet ad. A sötétben fél az ember, főleg ismeretlen helyen. A sötétben rejtőzködik, nem érzi magát biztonságban, s ugyanekkor, az éj leple alatt történik a legtöbb bűncselekmény is, mert azt gondolná az ember, hogy az igazságra, a tetteire soha nem kerül fény. A világosság biztonságot ad, mert látom az utat, a célt, az eszközöket, és ami nagyon fontos, látom az előttem levő akadályokat is, hogy elkerülhessem, kikerülhessem...

A fényben felismerhető az arcunk, tudjuk, hogy kivel van dolgunk, ki van, mi van a dolgok mögött.

Ilyen fontos a fény.

Ti vagytok a világ világossága... Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat. (Mt 5,14-16)

Föl van adva a lecke.

Jó munkát mindannyiunknak!

Andorkó Attila: Az információról

2011. 08. 19. Az információról Andorkó Attila

Az információ hatalom. Sokan szeretnének e hatalom birtokába kerülni, gyakran annyira, hogy az már függőségi tüneteket idéz elő, s ez főleg a fiatalabb nemzedék képviselői között figyelhető meg.

Míg a mi szüleink, tanítóink azért aggódhattak, hogy nehogy rossz társaságba kerüljünk (óvtak az alkohol mértéken felüli fogyasztásától, a dohányzástól, kábítószerektől), addig nekünk saját gyermekeinket az okos zsebtelefonoktól, közösségi oldalaktól, iPod-októl, s egyéb kütyüktől (nem mintha a többi veszély megszűnt volna) kell védenünk. Pontosabban azok mértéktelen használatától. Egy nemrég végzett kutatás eredményeként a kutatók megállapították, hogy azok az egyetemi hallgatók, tinédzserek, akiktől csupán 24 órára elzártak mindenféle hírcsatornát (maroktelefon, világhálós csatlakozás, iPod stb.) elvonási tüneteket mutattak, tehát függőségi viszony alakult ki. Túlélési stratégiaként egyesek elmentek sétálni, mások könyvet olvastak, de mindegyikük valamiféle szorongásról számolt be, aztán ahogy eltelt a 24 óra, visszatért minden a régi kerékvágásba.

A kutatók arra hívják fel a figyelmet, hogy érdemes tisztában lennünk, miként és mire használjuk a rendelkezésünkre álló technológiai újításokat, hogy a ránk gyakorolt hatásukat kordába tudjuk tartani.

Koncz Zsuzsa 2010-ben megjelent albumának egyik számából idézek:

„Reggel, mikor felébredtem, áramszünet volt

A tévé némán ásított és a rádió se szólt

Nem hallottam híreket és nem tudtam, mi van

csak feküdtem az ágyamban bután s boldogan

(...)

Nem hallottam honnan támad rettentő veszély

Hogy édes hazám válsága ma éppen milyen mély

Hogy hosszú távon elsorvadunk mindannyian

Csak feküdtem az ágyamban bután s boldogan

(…)

Aztán egy nagy kattanás és bekapcsolt a gép

Visszatért az áram, és lett megint feszültség

És mert buta nem vagyok, már tudom ennyiből

A boldogságnak titka az, ha nem tudsz semmiről



Volt egy jó napom, egy egész jó napom

Régen nem volt ilyen jó, ezt elárulhatom

Volt egy jó napom, egy egész jó napom

Azt, hogy nincs most több ilyen, csak sajnálhatom

Mert sajnos magam kikapcsolni

Még nem tudom.”

Kedves Olvasó, engedd meg azt a luxust magadnak, hogy néha-néha legyen egy jó napod!

Dimény József: Az élet törvényei: 3. A polaritás.

2011. 08. 18. Az élet törvényei: 3. A polaritás. Dimény József

Ez a törvény azt jelenti, hogy minden létezőnek két pólusa van ugyan, valójában azonban minden egy. Minden látszólag ellentétes, lényegét tekintve azonos, csak kifejeződési fokát tekintve különböző.

Boldogság és boldogtalanság, szeretet és gyűlölet valójában ugyanannak a dolognak a két oldala. Ezen a világon minden jelenségnek két oldala van. Ám a kettő között egy és ugyanazon tartomány húzódik meg. Mihelyt ezt belátjuk, mihelyt felismerjük a két pólus közötti egyet, a látszólagos dualitás megszűnik, és megjelenik az összhang, az Egység. Mindezt könnyen felismerhetjük, ha a hideg-forró ellentétpárra gondolunk. Tételezzük fel, hogy odakint húsz fok van, amit valószínűleg inkább kellemesnek érzékelnek, mint hidegnek vagy melegnek. Egy közép-afrikai lakos minden valószínűség szerint hidegnek találja, egy eszkimó viszont melegnek, holott se ez, se az.

Földi világunk egy duális világ, egy két félből álló világ. Férfi-nő, jobboldal-baloldal, rész-egész, anyag-szellem együtt és csak együtt adják a teljességet. Ha letagadom valamelyiket, vagy kijátszom őket egymás ellen, szétesik az egység, kétfelé szakad, kétségbe – kettősségbe – esik a világ és megjelenik a félelem. Mivel az ellentétek igaz természetük szerint egyek és ugyanazok, bármely pillanatban átfordíthatjuk őket önmaguk ellentétpárjába. A gyűlölet így fordítható át például szeretetbe. Nem kell mást tennem, csupán gondolkodásomat megváltoztatnom, s a dolgok is megváltoznak. A félelmet bátorsággá alakíthatom, a sötétséget fénnyé. Nagy felismerés: a világ nem ellentétpárokból, hanem egymást kiegészítő párokból áll. Egyszer az egyik rész kerül túlsúlyba, máskor a másik, néha kiegyenlítődnek, de a teljességet csak együtt tudják létrehozni.

Az élet törvényei összekapcsolódnak. Polaritás és változás: nevetni és sírni, egészségesnek és betegnek lenni, adni és kapni, hallgatni és beszélni, dolgozni és lazítani – mind-mind örök váltakozás.
Polaritás és ritmus: belégzés és kilégzés, ébrenlét és álom, aktivitás és pihenés. Egyik sincs meg a másik nélkül, együvé tartoznak, együtt alkotnak egy egészet, együtt adják életünk tartalmát. Ha felismerjük az összefüggéseket, akkor döbbenünk rá milyen csodálatosnak teremtette Isten ezt a gyönyörű világot és benne az embert!

Nagy Adél: Adni

2011. 08. 17. Adni Nagy Adél

Álmodd meg, építsd fel, legyél te magad! – ez volt a mottója annak a nemzetközi ifjúsági találkozónak, amelyet idén Litvániában szerveztek, és amelyen 12 erdélyi magyar fiatal képviselte országunkat.

A Fiatalok Városa nevet viselő dán kezdeményezés egy olyan várostér kialakításáról szól, amelyben a résztvevő fiatalok egy másabb, szebb jövő reményében gyakorlatba ültethetik elképzeléseiket, adott keretek között megvalósíthatják álmaikat. Sokszínű, érdekes program és témakínálat ajánlkozott, ki-ki a maga kedvére választhatott, hogy milyen területen szeretné megvalósítani önmagát. A legérdekesebbet – az önkéntesség szerepét a civil társadalomban – éppen mi, erdélyiek tettük a közös gondolkodás asztalára. Ahogyan tizen-, huszonéves fiatalokkal kiscsoportokban arról beszélgettünk, hogy ki mit vállal önként, és milyen célokért dolgozik iskolai vagy más közösségben, eszembe jutott és megosztottam velük a jézusi mondást: „Ha pedig valaki egy mérföldnyi útra kényszerít, menj el vele kettőre.”

Reméltem, hogy a dán, német, litván és erdélyi magyar fiatal megérti, mire is gondolok. Reméltem, hogy azért vesz részt egy nemzetközi tapasztalatcserén, mert álmodni mer, tettekre kész, építeni akar. Reméltem, hogy elméjébe vési a jézusi tanítást, amely számomra azt üzeni, hogy az ember képes a többre, a pluszra, a kötelezőn felülire is. Miért? Ki köszöni majd meg? Mi a fizetség? Kérdeznék sokan… A válasz legyen egy ismert imasor: „mert amikor adunk, akkor kapunk”. Úgy legyen!