2011. 07. 05. Ayapaneco Csete Árpád
Néhány hónapja körbejárta a világot a hír, miszerint kihalófélben van Földünk egyik nyelve, konkrétan az ayapaneco. Az ayapaneco a Mexikóban található 68 indián nyelv egyike. A 20. század közepéig a dél-mexikói Tabasco államban használta az ott élő indián kisebbség. Azaz, használhatná máig, mert még mindig vannak ketten, akik beszélik ezt a nyelvet.
Manuel és Isidro – mert róluk van szó –, bár folyékonyan beszélik az ayapaneco nyelvet, s mindössze párszáz méterre laknak egymástól a dél-mexikói Ayapa falucskában, mégsem szoktak beszélgetni. (De fogadjunk, hogy szoktak tévét nézni!) Bár pontosan nem tudni miért nem állnak szóba egymással, a mexikói Indiana Egyetem kulturális antropológusa állítja: egyszerűen azért, mert nincs közös témájuk.
A hír olvastán nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek?! Elképzeltem a két öreget, amint időnként ülnek bambán egymás mellett, és egy vak hangot sem ejtenek ki, egyszerűen azért, mert nincs miről tárgyalni.
Úgy harmic évvel ezelőtt, Kányádi Sándor a következőket írta Metszet című versében: „mexikóban (…) / indiánokat láttam én / így ülni ilyen révedőn / reményt már alig rebbenőn / térdükre ejtett két kezük / az életünk az életük / azért mentem oly messzire / belém döbbenjen mennyire / indiánosodik szemünk / tekintetük tekintetünk.” Rögvest odatársítom önmagunkat is. Látom, amint ülünk egymás mellett (indiánosodó tekintettel!), jó esetben szótlanul, rosszabb esetben visszaböfögve azt a rengeteg semmitmondó szöveget, amely naponta árad belénk a tv-kanálisokból, újságokból, médiából, és nem utolsósorban egymástól, melyekből konkrétan semmi sem derül ki.
Félénken és szégyenkezve pislogunk közéletünk szereplőinek nyilatkozatai hallatán, amelyekből szintén nem derül ki semmi, de amelyek mind arra nevelnek, hogy érdektelenül, bambán álldogáljunk egymás mellett, és érdektelenségből elfelejtsük a számunkra fontos dolgokat, közös témáinkat. Miről beszéljünk? Mi az, ami számunkra még fontos? Mi az, ami még közös mindannyiunk számára? Nem sok! Bizony, ettől ülhetnénk naphosszat Ayapa falucska lócáin, bambán merengően!
Manuel és Isidro tájainkon is naponta ismétlődő története szomorú, de legalább őszinte! Minek éltetni egy nyelvet, a kommunikáció eszközét, ha a „szervuszkérlek-hogyvagykérlek” hamis kongásán kívül más mondanivaló úgysincs? Mára már igazán találkozni sem kívánkozunk egymással, hiszen úgysem lenne, amiről hitelesen beszélgessünk.
Igaz, beszélgetni nemcsak emberekkel lehet. Fontos dolgaimat, lelkemet megnyitva, elmondhatom Annak, akivel – hiszem – vannak még közös témáink. Remélem, amikor majd Vele szemtől szembe kerülök, még fogok tudni ayapanecoul.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése