2011. 07. 02 Szintkülönbség Lakatos Csilla
A 130. zsoltár a mélység dicsérete. Az ember, akinek kiáltását olvassuk, a mélységben tanulta meg a legnagyobb dolgokat Istenről, önmagáról és embertársairól.
A magasságból gyakran nem látunk a helyes arányok szerint. Míg „fent” vagyunk, felszínesen látunk. A felszínesség pedig elfedi az igazságot, még saját magunk elől is. Többnyire meg vagyunk elégedve magunkkal, mert azt gondoljuk, hogy minden rendben van és nincs baj velünk. Úgy hisszük, van bennünk elég jóakarat és szeretet is. Úgy véljük, hitünkkel sincs baj, emberségünk is van. De amikor mindezt bizonyítanunk kellene, akkor bizony lehull rólunk a felszínesség csalóka máza. Kiderül, hogy önámítás volt az, ahogyan szemléltük és nyugtattuk magunkat. Mert az ember önmagával a bizonytalanságban, a mélységben tud találkozni igazán.
Rohanásunkban szétszórtakká váltunk, nincs időnk sem magunkra, sem egymásra. Nem jut időnk arra, hogy elcsendesedjünk és átgondoljuk napjainkat, amelyeket visszahozhatatlanul magunk mögött hagytunk. Nincs időnk megkérdezni önmagunktól: mit tettünk jól vagy rosszul, és mit nem tettünk meg Istenért, közösségünkért, embertársainkért? De aztán egy csalódás, egy súlyos betegség, vagy a halál közelségének megérzése felnyitja szemünket és megláttatja velünk mindazt, ami fontos.
Ennek ellenére mi mindent megteszünk azért, hogy elkerüljük a mélységeket. A zajtól a lármáig menekülünk, csak ne kelljen csendben elmélyüljünk, ne kelljen szembenéznünk a minket nyugtalanító kérdésekkel. Pedig a lényeget a mélységben láthatjuk meg. Ott tanulhatunk meg igazán remélni és várni arra, hogy Isten meghallja kiáltásunkat. Amilyen bizonyossággal várják az őrök a reggelt, olyan bizonyossággal várhatjuk Isten látogatásának hajnalát, ami ha bekövetkezik, a mélységből való kiemelkedésünket, Rá és önmagunkra való találásunkat jelenti.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése