2011. 06. 13. Miért? Máthé Sándor
Életünk egyik leggyakoribb kérdése: miért? Így egyszerűen nem sokat mond, de ha különböző fogalmakat társítunk hozzá, akkor nyer értelmet, s válik „jó kérdéssé”.
Bizony így van, vannak jó kérdések, amelyekre általában nehéz felelni. A jó kérdésre adandó választ mindig jól át kell gondolni. Sajnos vannak buta kérdések, vagy éppen célzatos, rosszindulatból fakadó kérdések is. Bármilyen legyen is a kérdés, értelmet csak akkor nyer, ha szembe is merünk nézni vele, ha meg is akarjuk válaszolni azt.
Pontosan itt rejlik életünk egyik nagy gondja: a sok megválaszolatlan kérdés, amelyeknek legtöbbje miérttel kezdődik. A kérdésekből soha nem fogyunk ki. A sok-sok kérdést egyetlen egybe sűrítve, ezt az egyszerű kérdést fogalmazhatnánk meg:
Miért élünk?
Jézus válasza olyan egyszerű, mint maga a kérdés: azért élünk, hogy jobbak legyünk, más szóval, hogy tökéletesedjünk. Erre teremtett Isten.
Fejlődni, jobbá lenni, tökéletesedni csak úgy lehet, ha alkalmazzuk az újat, ha elfogadjuk a jobbat, s arra építve próbálunk többek lenni.
Vessünk csak egy pillantást a fizikai világban elért eredményekre. Miért volt ez lehetséges? Mert a tudomány mindig alkalmazta a korábbi eredményeket, korábbi felfedezéseket. Ezért volt lehetséges az előrelépés, és ma is ennek köszönhető az a hihetetlen fejlődés, ami a technika világában tapasztalható. Itt tulajdonképpen arról van szó, hogy csak az alkalmazott tudás viszi előbbre az életet, az emberiséget.
Teológusaink szomorúan állapítják meg, hogy a lélek, a hit világában nagyon lemaradtunk. Miért? Először, mert nincs kellően kiaknázva, felkutatva. Másodszor meg azért, mert nem alkalmazzuk a felismert igazságokat.
Pedig, ahogyan Pál apostol megfogalmazta, „a lélek mindeneket vizsgál, még Istennek mélységeit is”. Ez azt jelenti, hogy a keresés, a kérdezés mindenre kiterjed, mindeneket megvizsgál. A fontos az, hogy a felismert igazságot kimondja és alkalmazza is. Mindig bátorság kellett ahhoz, hogy az újat, a felfedezett igazságot, törvényt alkalmazza az ember.
Isten mélységeit vizsgálni parancs, a mai kor parancsa, ha azt akarjuk, hogy fejlődni tudjunk a lélek világában is. Kutassuk hát Isten mélységeit s cáfoljuk meg az állítást, hogy nincs fejlődés, nincs tökéletesedés, „a lélek azon meg nem nyugodván.”
2011. június 13., hétfő
2011. június 10., péntek
Buzogány-Csoma Csilla: Szüntelen magvetés
2011. 06. 10. Szüntelen magvetés Buzogány-Csoma Csilla
Van egy kedves ismerős család, akiket gyakran meglátogatunk, és akikről sokan megjegyzik, hogy mennyire különbözik családképük az általunk megszokottól, hiszen a férfi sem idegenkedik a házimunkától. Helyt áll ő a maga hivatásában, és amennyiben energiájából futja, nem esik nehezére segíteni a családban sem. Soha nem hallottam őt „előadást” tartani gyermekeinek arról, hogy így kell majd segíteni, ahogy apátoktól látjátok. Nem. Ebben a családban élet van és láthatjuk, így is lehet, így érdemes, szép és kedves. Akaratlanul is belehullott a jó mag a gyerekek szívébe.
Jézus életéből, tanításából és példájából a mai napig táplálkozik minden tanítvány. És kicsiben ez valósulhat meg a benne hívők életében úgy, hogy előbb szántóföld vagyok – hagyom, hogy belehulljon az evangélium minden magja: a szeretet, a jóság, a békesség, a megbocsátás, az igazságosság, az ellenségszeretet, a tökéletességre való törekvés –, aztán magvető leszek, mert lesz mit továbbadnom az én életemből, tudok mit vetni.
Ha már tudatosságról szólok a magvetés kapcsán, ne feledjük, hogy nekünk kell mindenekelőtt tudatosítanunk: minden beszédünk, cselekedetünk, avagy mulasztásunk magvetés. Ezért egyáltalán nem mindegy, mit mondok, mit teszek vagy mit nem, még az sem, hogy hogyan mondom, és hogyan teszem. Igyekezzünk, hogy tudatosan ne vessünk gyomokat, de vessük, szórjuk a jó magot!
Van egy kedves ismerős család, akiket gyakran meglátogatunk, és akikről sokan megjegyzik, hogy mennyire különbözik családképük az általunk megszokottól, hiszen a férfi sem idegenkedik a házimunkától. Helyt áll ő a maga hivatásában, és amennyiben energiájából futja, nem esik nehezére segíteni a családban sem. Soha nem hallottam őt „előadást” tartani gyermekeinek arról, hogy így kell majd segíteni, ahogy apátoktól látjátok. Nem. Ebben a családban élet van és láthatjuk, így is lehet, így érdemes, szép és kedves. Akaratlanul is belehullott a jó mag a gyerekek szívébe.
Jézus életéből, tanításából és példájából a mai napig táplálkozik minden tanítvány. És kicsiben ez valósulhat meg a benne hívők életében úgy, hogy előbb szántóföld vagyok – hagyom, hogy belehulljon az evangélium minden magja: a szeretet, a jóság, a békesség, a megbocsátás, az igazságosság, az ellenségszeretet, a tökéletességre való törekvés –, aztán magvető leszek, mert lesz mit továbbadnom az én életemből, tudok mit vetni.
Ha már tudatosságról szólok a magvetés kapcsán, ne feledjük, hogy nekünk kell mindenekelőtt tudatosítanunk: minden beszédünk, cselekedetünk, avagy mulasztásunk magvetés. Ezért egyáltalán nem mindegy, mit mondok, mit teszek vagy mit nem, még az sem, hogy hogyan mondom, és hogyan teszem. Igyekezzünk, hogy tudatosan ne vessünk gyomokat, de vessük, szórjuk a jó magot!
2011. június 9., csütörtök
Nagy László: Útravaló
2011. 06. 09. Útravaló Nagy László
Már nagyon rég várta ezt a napot. Imádságában sokszor elmondta, hogy talán soha nem éri meg, hogy vége legyen. Unta már. Minden nap felkelni, elindulni, átizgulni a napot, otthon a szokásos mindennapi kérdések, este pedig... unalom. És most mégis valami olyan történt vele, amit soha el nem hitt volna. Elérzékenyült. Sőt. Könnyezett. Nem szégyellte, mert társai szemében is könny csillogott. Miért? Nem tudja. Amikor megszólalt a csengő, és felhangzott a jól ismert dallam, amely betöltötte az ősi iskolát, összeszorult a torka. Valóban vége? Erre vártam? Ezt a szabadságot akartam? Az út olyan lesz-e, amilyennek megálmodtam? Álmodozásában kedvenc tanárának szavait hallotta: „A Ben-Hur című film forgatásakor Charlton Heston hosszú órákon át gyakorolta a fogathajtást. Nagyszerű eredményeket ért el, de nem volt megelégedve a teljesítményével. Ezért odament a rendezőhöz, és azt mondta: Keményen dolgoztam azért, hogy beletanuljak a fogathajtásba. Azt hiszem tudok úgy hajtani, hogy meggyőző legyen a jelenet, de nem hiszem, hogy meg tudom nyerni a versenyt. A rendező elmosolyodott és azt mondta: Te csak hajts, én majd rendezek.”
Így, e biztatással már mosolyogva lépett ki az iskola kapuján. Tudta, hogy számára a „hajtás” a fontos, mellette pedig van Valaki, aki rendezi az életét. Áldozócsütörtökön az életcéljukat megtalált, és ezért a küzdelmet is vállaló tanítványok eme meggyőződéssel lehettek együtt. Jövőt álmodtak a jézusi evangéliumnak, és tudták, hogy pünkösdkor az álom valósággá válik, mert ők „hajtanak”, mert ők is akarják. És akarja Isten is.
Már nagyon rég várta ezt a napot. Imádságában sokszor elmondta, hogy talán soha nem éri meg, hogy vége legyen. Unta már. Minden nap felkelni, elindulni, átizgulni a napot, otthon a szokásos mindennapi kérdések, este pedig... unalom. És most mégis valami olyan történt vele, amit soha el nem hitt volna. Elérzékenyült. Sőt. Könnyezett. Nem szégyellte, mert társai szemében is könny csillogott. Miért? Nem tudja. Amikor megszólalt a csengő, és felhangzott a jól ismert dallam, amely betöltötte az ősi iskolát, összeszorult a torka. Valóban vége? Erre vártam? Ezt a szabadságot akartam? Az út olyan lesz-e, amilyennek megálmodtam? Álmodozásában kedvenc tanárának szavait hallotta: „A Ben-Hur című film forgatásakor Charlton Heston hosszú órákon át gyakorolta a fogathajtást. Nagyszerű eredményeket ért el, de nem volt megelégedve a teljesítményével. Ezért odament a rendezőhöz, és azt mondta: Keményen dolgoztam azért, hogy beletanuljak a fogathajtásba. Azt hiszem tudok úgy hajtani, hogy meggyőző legyen a jelenet, de nem hiszem, hogy meg tudom nyerni a versenyt. A rendező elmosolyodott és azt mondta: Te csak hajts, én majd rendezek.”
Így, e biztatással már mosolyogva lépett ki az iskola kapuján. Tudta, hogy számára a „hajtás” a fontos, mellette pedig van Valaki, aki rendezi az életét. Áldozócsütörtökön az életcéljukat megtalált, és ezért a küzdelmet is vállaló tanítványok eme meggyőződéssel lehettek együtt. Jövőt álmodtak a jézusi evangéliumnak, és tudták, hogy pünkösdkor az álom valósággá válik, mert ők „hajtanak”, mert ők is akarják. És akarja Isten is.
2011. június 8., szerda
Lakatos Csilla: (L)étkérdés
2011. 06. 08. (L)étkérdés Lakatos Csilla
Hosszú, fárasztó nap végén ülök a tévé készüléke elé és várom, hogy az esti híradóból megtudjam az itthon és az otthon legfontosabb híreit. Ekkor zúdul rám az a harminc másodpercnyi reklámsor, ami már számtalanszor betört otthonomba. Angyalnak öltöztetett csinos nők emlékeztetnek arra, hogy egy kis édesség ártatlan kényeztetésnek számít, ám a mohóság bűnnek minősül. Ezt követően eszmélek rá újból, hogy van olyan homeopátiás készítmény, ami segít legyőzni étvágyamat, s mindenféle erőfeszítés nélkül megszabadulhatok súlyfeleslegemtől.
Elgondolkodom. Ebben a harminc másodpercben benne van a 21. század emberének egyik legnagyobb problémája: a mértéktelenség. A civilizáció lehetővé tette, hogy a Föld egyes részein az emberek nagy része korábban soha nem tapasztalt bőségben éljen. Ma jobban el vagyunk látva mindenfajta különleges táplálékkal, mint Európa leghatalmasabb urai két évszázaddal ezelőtt. Ha a Földön élő összes ember a fejlett világbeli mértékben fogyasztana, további két Földre lenne szükség.
Korunk legnagyobb becsű szereplője a fogyasztó. S e tekintetben mindegy, hogy édességet vásárol vagy fogyasztótablettát. Az a legjobb, ha mindkettőt megveszi, így lesz belőle „jó” polgár. S mert modernek akarunk lenni, beállunk a sorba, s értelmetlenül fogyasztunk, túlfogyasztunk: több ételt, több energiát, több információt, több árut, több autót, több mobiltelefont, több ruhát, több természeti területet.
A fogyasztói világ emberére kétségtelenül ma is tantaloszi sors vár. Tantalosz frígiai király, Zeusz és egy nimfa fia, gazdag volt ugyan, s az istenek is szerették, mégis telhetetlenségben szenvedett. Az istenek meghívták lakomáikra, de ő ambróziát és nektárt lopott. Amikor büntetésből az alvilágba került, csillapíthatatlan éhség és szomjúság gyötörte. Bár feje körül gyümölcsöktől roskadozó ágak csüngtek, mihelyt enni akart, a gyümölcsök eltűntek.
A ma embere is megkap minden jót, de valahogy minél többet kap, annál többre vágyik és annál boldogtalanabb. Ha a fogyasztói szintje két egységet nő, akkor az ideálszintje három egységet emelkedik, s az ily módon felcsigázott vágyait sohasem tudja kellőképpen kielégíteni. Az ilyen ember a boldogságnak él, de reménytelenül örömtelen.
A „mohó sapiens” mindenhol és mindenkor eszik-iszik: utazás közben, büfében állva, társaságban, magányos éjszakák leple alatt, elkeseredett bánatból vagy kitörő örömből, néha sokat, de még gyakrabban ennél is többet. Az ember táplálékfelvételét már rég nem csak az éhség élettani jelzései szabályozzák, bármely más emberi szükséglet – biztonságvágy, közösségi érzés, tudásvágy, nemiség, teljesítményigény, önmegvalósítás – étvágyként jelenhet meg. De az is lehet, hogy egyszerűen létvágyról van szó…
Hosszú, fárasztó nap végén ülök a tévé készüléke elé és várom, hogy az esti híradóból megtudjam az itthon és az otthon legfontosabb híreit. Ekkor zúdul rám az a harminc másodpercnyi reklámsor, ami már számtalanszor betört otthonomba. Angyalnak öltöztetett csinos nők emlékeztetnek arra, hogy egy kis édesség ártatlan kényeztetésnek számít, ám a mohóság bűnnek minősül. Ezt követően eszmélek rá újból, hogy van olyan homeopátiás készítmény, ami segít legyőzni étvágyamat, s mindenféle erőfeszítés nélkül megszabadulhatok súlyfeleslegemtől.
Elgondolkodom. Ebben a harminc másodpercben benne van a 21. század emberének egyik legnagyobb problémája: a mértéktelenség. A civilizáció lehetővé tette, hogy a Föld egyes részein az emberek nagy része korábban soha nem tapasztalt bőségben éljen. Ma jobban el vagyunk látva mindenfajta különleges táplálékkal, mint Európa leghatalmasabb urai két évszázaddal ezelőtt. Ha a Földön élő összes ember a fejlett világbeli mértékben fogyasztana, további két Földre lenne szükség.
Korunk legnagyobb becsű szereplője a fogyasztó. S e tekintetben mindegy, hogy édességet vásárol vagy fogyasztótablettát. Az a legjobb, ha mindkettőt megveszi, így lesz belőle „jó” polgár. S mert modernek akarunk lenni, beállunk a sorba, s értelmetlenül fogyasztunk, túlfogyasztunk: több ételt, több energiát, több információt, több árut, több autót, több mobiltelefont, több ruhát, több természeti területet.
A fogyasztói világ emberére kétségtelenül ma is tantaloszi sors vár. Tantalosz frígiai király, Zeusz és egy nimfa fia, gazdag volt ugyan, s az istenek is szerették, mégis telhetetlenségben szenvedett. Az istenek meghívták lakomáikra, de ő ambróziát és nektárt lopott. Amikor büntetésből az alvilágba került, csillapíthatatlan éhség és szomjúság gyötörte. Bár feje körül gyümölcsöktől roskadozó ágak csüngtek, mihelyt enni akart, a gyümölcsök eltűntek.
A ma embere is megkap minden jót, de valahogy minél többet kap, annál többre vágyik és annál boldogtalanabb. Ha a fogyasztói szintje két egységet nő, akkor az ideálszintje három egységet emelkedik, s az ily módon felcsigázott vágyait sohasem tudja kellőképpen kielégíteni. Az ilyen ember a boldogságnak él, de reménytelenül örömtelen.
A „mohó sapiens” mindenhol és mindenkor eszik-iszik: utazás közben, büfében állva, társaságban, magányos éjszakák leple alatt, elkeseredett bánatból vagy kitörő örömből, néha sokat, de még gyakrabban ennél is többet. Az ember táplálékfelvételét már rég nem csak az éhség élettani jelzései szabályozzák, bármely más emberi szükséglet – biztonságvágy, közösségi érzés, tudásvágy, nemiség, teljesítményigény, önmegvalósítás – étvágyként jelenhet meg. De az is lehet, hogy egyszerűen létvágyról van szó…
2011. június 7., kedd
Gál Zoltán: Örökké jól!
2011. 06. 07. Örökké jól! Gál Zoltán
Egyházközségem egyik tagja, amikor megkérdeztem tőle, hogyan érzi magát, mindig azt válaszolta: örökké jól! Örökké jól, mert ha panaszkodik, csak megvetik, ha pedig dicsekszik, talán irigykednek rá. És ugye mindig jobb, ha irigykednek az emberre, mintha szánakoznának rajta. Ezen egyszerű életfilozófia mögött azonban egy keserves tapasztalat húzódott meg: valójában senkire nem figyelünk oda, így jobb mindenről azt mondani, hogy rendben van. A mi bánatunk senkit nem érdekel, gondjainkat nincs kivel megosztanunk, mert – ha más nem is – de az van bőven mindenkinek a portáján belül. Így aztán örökké jól lehetünk.
Mennyire más volt valamivel több, mint kétezer éve a Jézust követők életszemlélete. Jézus halálát követően üldöztetéssel, szorongással kellett szembenézniük, és a közös sors vezette a tanítványokat az öntudatra ébredésen át Jeruzsálem piacára, hogy nyelveken szóljanak és megismertessék mindenkivel a Názáreti Mester evangéliumát. Hogy lélekben felemelkedjenek, és megérezzék egymás bátorításának, lelkesítésének a fontosságát. Együtt voltak, mindenük közös volt, és jól megértették egymást.
S hogy a világ sokat változott az elmúlt évezredek alatt, az kétségtelen. De sokat változott az ember lelkisége is. Olykor úgy érzem, hogy az evangélium beszorult a templom falai közé, és a jézusi tanításokat is száműztük az istentiszteleti óra idejére. Aztán lakatot teszünk a templomra és élünk „örökké jól”, nem tekintve sem jobbra, sem balra, sem rokonra, sem ismerősre.
Pünkösd közelségében nem élhetünk a mindennapok passzivitásával, hanem az egymásra való kölcsönös odafigyelés, empátia lángnyelvei ébresszenek fel mély szendergésünkből, és érezzük, hogy fontosak vagyunk egymásnak! Nem mindegy, ki hogyan él, milyen életutat választ magának. Életünket azért adta a Gondviselő, hogy az adott helyzetben a legjobbat hozzuk ki belőle, és a békesség eszközeivel tegyük csodálatossá magunk körül a világot.
Egyházközségem egyik tagja, amikor megkérdeztem tőle, hogyan érzi magát, mindig azt válaszolta: örökké jól! Örökké jól, mert ha panaszkodik, csak megvetik, ha pedig dicsekszik, talán irigykednek rá. És ugye mindig jobb, ha irigykednek az emberre, mintha szánakoznának rajta. Ezen egyszerű életfilozófia mögött azonban egy keserves tapasztalat húzódott meg: valójában senkire nem figyelünk oda, így jobb mindenről azt mondani, hogy rendben van. A mi bánatunk senkit nem érdekel, gondjainkat nincs kivel megosztanunk, mert – ha más nem is – de az van bőven mindenkinek a portáján belül. Így aztán örökké jól lehetünk.
Mennyire más volt valamivel több, mint kétezer éve a Jézust követők életszemlélete. Jézus halálát követően üldöztetéssel, szorongással kellett szembenézniük, és a közös sors vezette a tanítványokat az öntudatra ébredésen át Jeruzsálem piacára, hogy nyelveken szóljanak és megismertessék mindenkivel a Názáreti Mester evangéliumát. Hogy lélekben felemelkedjenek, és megérezzék egymás bátorításának, lelkesítésének a fontosságát. Együtt voltak, mindenük közös volt, és jól megértették egymást.
S hogy a világ sokat változott az elmúlt évezredek alatt, az kétségtelen. De sokat változott az ember lelkisége is. Olykor úgy érzem, hogy az evangélium beszorult a templom falai közé, és a jézusi tanításokat is száműztük az istentiszteleti óra idejére. Aztán lakatot teszünk a templomra és élünk „örökké jól”, nem tekintve sem jobbra, sem balra, sem rokonra, sem ismerősre.
Pünkösd közelségében nem élhetünk a mindennapok passzivitásával, hanem az egymásra való kölcsönös odafigyelés, empátia lángnyelvei ébresszenek fel mély szendergésünkből, és érezzük, hogy fontosak vagyunk egymásnak! Nem mindegy, ki hogyan él, milyen életutat választ magának. Életünket azért adta a Gondviselő, hogy az adott helyzetben a legjobbat hozzuk ki belőle, és a békesség eszközeivel tegyük csodálatossá magunk körül a világot.
2011. június 6., hétfő
Fekete Levente: Vigyázz a szokás hatalmára: érdeklődj!
2011. 06. 06. Vigyázz a szokás hatalmára: érdeklődj! Fekete Levente
Amikor kicsi voltál, minden érdekes volt. Új volt. A víz, amelyben pancsolni lehetett. Befogadta a kezed. Te magad is elmerülhettél benne. Csiklandozta a bőröd, kellemesen simogatott. Ki kellett próbálni! A tűz, amely lángjával elkápráztatott, melegével megnyugtatott, vagy éppen éles fájdalmat oltott beléd, ha túl közel merészkedtél hozzá, mert érdekes volt – például a születésnapi tortán a gyertyalángot meg akartad fogni.
Igen, a miért korszakkal kezdődött el a felfedezések időszaka. Tágult a világ körülötted és egyre izgalmasabb volt. Ahogy mondani szoktuk: a lánglelkű ifjút a szülők sokszor aggódva nézték, és nézik most is: lám, ugyanbiza mi iránt érdeklődik? Próbálta-e ki a káros szenvedélyeket, a cigit, az alkoholt egy-egy osztálybulin, mert, hát érdekes. Attól érdekes, hogy újszerű, szokatlan. Hogy ifjúként valami olyant próbálhass ki, ami a felnőtt világ része. Vagy micsoda vidám dolog felnőttként éppen gyerekmódra bolondozni! De ha valami káros, szamár dolgot megszoksz, tovább már nem is érdekel, hogy számodra az jó-e vagy sem. Furamód kihal belőled a természetes érdeklődés. Hogy rákérdezz, hogy érdekeljen az „érem másik oldala” is. Mondhat bárki bármit: szeretett családtag, orvos, kezelt beteg, a legjobb barát. Lepereg rólad, hiszen éppen rád nem lehet ez azért így érvényes, éppen te vagy a kivétel! És ez nem jelent lényegében véve semmit, mert csak az a fontos, amit megszoktál. Kényelmes ez? Végzetes? Nincs bátorságod, hogy kipróbáld, milyen lenne e nélkül élni? Tényleg ennyire gyáva lettél? És tényleg már nem érdekel semmi más?
Amikor kicsi voltál, minden érdekes volt. Új volt. A víz, amelyben pancsolni lehetett. Befogadta a kezed. Te magad is elmerülhettél benne. Csiklandozta a bőröd, kellemesen simogatott. Ki kellett próbálni! A tűz, amely lángjával elkápráztatott, melegével megnyugtatott, vagy éppen éles fájdalmat oltott beléd, ha túl közel merészkedtél hozzá, mert érdekes volt – például a születésnapi tortán a gyertyalángot meg akartad fogni.
Igen, a miért korszakkal kezdődött el a felfedezések időszaka. Tágult a világ körülötted és egyre izgalmasabb volt. Ahogy mondani szoktuk: a lánglelkű ifjút a szülők sokszor aggódva nézték, és nézik most is: lám, ugyanbiza mi iránt érdeklődik? Próbálta-e ki a káros szenvedélyeket, a cigit, az alkoholt egy-egy osztálybulin, mert, hát érdekes. Attól érdekes, hogy újszerű, szokatlan. Hogy ifjúként valami olyant próbálhass ki, ami a felnőtt világ része. Vagy micsoda vidám dolog felnőttként éppen gyerekmódra bolondozni! De ha valami káros, szamár dolgot megszoksz, tovább már nem is érdekel, hogy számodra az jó-e vagy sem. Furamód kihal belőled a természetes érdeklődés. Hogy rákérdezz, hogy érdekeljen az „érem másik oldala” is. Mondhat bárki bármit: szeretett családtag, orvos, kezelt beteg, a legjobb barát. Lepereg rólad, hiszen éppen rád nem lehet ez azért így érvényes, éppen te vagy a kivétel! És ez nem jelent lényegében véve semmit, mert csak az a fontos, amit megszoktál. Kényelmes ez? Végzetes? Nincs bátorságod, hogy kipróbáld, milyen lenne e nélkül élni? Tényleg ennyire gyáva lettél? És tényleg már nem érdekel semmi más?
2011. június 5., vasárnap
Sándor Szilárd: Pünkösd előtti vasárnapon
2011. 06. 05. Pünkösd előtti vasárnapon Sándor Szilárd
Ha nem törvényed gyönyörködtetne, elpusztulnék nyomorúságomban. (Zsolt. 119,92)
Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? (Mt. 5,13)
Ha pedig a kenyér első zsengéje szent, a tészta is az, és ha a gyökér szent, az ágak is azok. (Róm.11,16)
A kérdések előtt botladozó ember számára sok választ kínálnak. Ezek a válaszok sokszor „tálcán” kecsegtetik magukat. A válaszoknak sokszor erőszakos reklámja van, csillogó-villogó fényjátékok, csábító illatok, hangoskodó rábeszélés. A válaszok ott vannak kézzel érinthető közelségünkben, s már-már be is gyömöszölnék a szánkba, belekalapálnák a fülünkbe, beleszorítanák a kezünkbe. A válaszok dübörögnek mellettünk, annyira erőszakosan, hogy akár el is felejtjük, mi volt a kérdés. A válaszok már „készen állnak”, akármit is kérdeznénk. Ha igen a válasz, mi a kérdés ? − Rev. Kimm Beach unitárius-univerzalista lelkész kérdésfelvetése köszön vissza ránk. Csakhogy a kérés legtöbbször nem így tevődik fel, hanem fordítva: a válasz az nem, bármit is kérdeznél.
Életünket úgy lengik be, úgy fonják körül az „előre gyártott válaszok”, hogy az már valósággal fáj. Szinte nem is lehet már úgy kérdezni, hogy eligazító választ kapjunk. Mintha mindennel tökéletesen tisztába lennénk. Minden magától értetődő, és aki nem „használja” ezen válaszokat, az magára vessen, és ne csodálkozzon, ha lemarad a „gyönyörködésről”, a „só és a kenyér, a termő ágak gyümölcseinek az ízéről”. Mintha a só íze nem hosszú folyamat eredménye lenne, mintha a kenyér morzsája a kovásza nélkül is lehetne, s mintha a termő ágak gyümölcsei a fa gyökere nélkül is ott csüngnének az ág végén. Mintha mindenre kész válaszok lennének, és ezeket gondolkodás és megértés nélkül kellene követnünk, mintha nem lenne szükségünk időre, hitre, lélekre. Mintha a gondolkodás és érzések nélküli, a megfelelésekre mindig „rendelés-szerűen” készen álló gyökértelen fának metalizált ágán inox-gyümölcsök lennénk, amelyek nem rozsdáznak. Mesterséges emberek.
Pedig az isteni törvény, a gyökér, a kovász, a só íze nélkül csak nyomorúság, hasznavehetetlenség, gyümölcstelen és terméketlen lenne minden. Ez nem kész válasz, amit el kell feltétlenül hinnim hanem egy olyan kérdésfelvetés, ami gondolkodásra igyekszik hangolni egy héttel pünkösd vasárnapja előtt a gondolkodó érző lelkű embert. Azt, aki a gyümölcs ízében nem felejti el a gyökér hajszálereinek a tápláló nedűjét, s akinek nem mindegy, hogy van-e a sónak íze, s aki az isteni törvények állandó keresője és megtalálója. Ez által teljesedik ki és árad szét a Lélek, s érik egy akarattá a nyelv a kettős tüzes nyelvek és harsonák meglátására és meghallására. Ámen.
Ha nem törvényed gyönyörködtetne, elpusztulnék nyomorúságomban. (Zsolt. 119,92)
Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? (Mt. 5,13)
Ha pedig a kenyér első zsengéje szent, a tészta is az, és ha a gyökér szent, az ágak is azok. (Róm.11,16)
A kérdések előtt botladozó ember számára sok választ kínálnak. Ezek a válaszok sokszor „tálcán” kecsegtetik magukat. A válaszoknak sokszor erőszakos reklámja van, csillogó-villogó fényjátékok, csábító illatok, hangoskodó rábeszélés. A válaszok ott vannak kézzel érinthető közelségünkben, s már-már be is gyömöszölnék a szánkba, belekalapálnák a fülünkbe, beleszorítanák a kezünkbe. A válaszok dübörögnek mellettünk, annyira erőszakosan, hogy akár el is felejtjük, mi volt a kérdés. A válaszok már „készen állnak”, akármit is kérdeznénk. Ha igen a válasz, mi a kérdés ? − Rev. Kimm Beach unitárius-univerzalista lelkész kérdésfelvetése köszön vissza ránk. Csakhogy a kérés legtöbbször nem így tevődik fel, hanem fordítva: a válasz az nem, bármit is kérdeznél.
Életünket úgy lengik be, úgy fonják körül az „előre gyártott válaszok”, hogy az már valósággal fáj. Szinte nem is lehet már úgy kérdezni, hogy eligazító választ kapjunk. Mintha mindennel tökéletesen tisztába lennénk. Minden magától értetődő, és aki nem „használja” ezen válaszokat, az magára vessen, és ne csodálkozzon, ha lemarad a „gyönyörködésről”, a „só és a kenyér, a termő ágak gyümölcseinek az ízéről”. Mintha a só íze nem hosszú folyamat eredménye lenne, mintha a kenyér morzsája a kovásza nélkül is lehetne, s mintha a termő ágak gyümölcsei a fa gyökere nélkül is ott csüngnének az ág végén. Mintha mindenre kész válaszok lennének, és ezeket gondolkodás és megértés nélkül kellene követnünk, mintha nem lenne szükségünk időre, hitre, lélekre. Mintha a gondolkodás és érzések nélküli, a megfelelésekre mindig „rendelés-szerűen” készen álló gyökértelen fának metalizált ágán inox-gyümölcsök lennénk, amelyek nem rozsdáznak. Mesterséges emberek.
Pedig az isteni törvény, a gyökér, a kovász, a só íze nélkül csak nyomorúság, hasznavehetetlenség, gyümölcstelen és terméketlen lenne minden. Ez nem kész válasz, amit el kell feltétlenül hinnim hanem egy olyan kérdésfelvetés, ami gondolkodásra igyekszik hangolni egy héttel pünkösd vasárnapja előtt a gondolkodó érző lelkű embert. Azt, aki a gyümölcs ízében nem felejti el a gyökér hajszálereinek a tápláló nedűjét, s akinek nem mindegy, hogy van-e a sónak íze, s aki az isteni törvények állandó keresője és megtalálója. Ez által teljesedik ki és árad szét a Lélek, s érik egy akarattá a nyelv a kettős tüzes nyelvek és harsonák meglátására és meghallására. Ámen.
2011. június 4., szombat
görbe tükör hogylétünk Orbán Erika
2011. 06. 04. görbe tükör hogylétünk Orbán Erika
szunyókál a virradat
aludt tej az akarat
maszlag mint a kirakat
kerek fejen daganat –
fölemel tiltó szavad
besárgul a gondolat
összement határozat
ej! több kell’ne hét sornál
hét szótagú kardoknál
hetvenkedő gonosznál
több a merő szándéknál
őszbe borult szavaknál.
regulázó titulus
ha elfutok mi a juss?!
(maradj hát, mert egyre megy):
egyenruha
egyensúly
egyenlő
(f)egy-ház
szunyókál a virradat
aludt tej az akarat
maszlag mint a kirakat
kerek fejen daganat –
fölemel tiltó szavad
besárgul a gondolat
összement határozat
ej! több kell’ne hét sornál
hét szótagú kardoknál
hetvenkedő gonosznál
több a merő szándéknál
őszbe borult szavaknál.
regulázó titulus
ha elfutok mi a juss?!
(maradj hát, mert egyre megy):
egyenruha
egyensúly
egyenlő
(f)egy-ház
2011. június 3., péntek
Farkas Dénes: A pénz
2011. 06. 03. A pénz Farkas Dénes
A napokban egy amerikai nő két darab 1 centes rézpénzt adott, azzal a megjegyzéssel, hogy ha megcsíp valami rovar, akkor tapasszal helyezzem a csípésre és a vörösréz pénztől a csípés elmúlik. Nem csípett meg semmi, de azt tudom, hogy olyan érzékeny vagyok a rovarok csípésére, hogy azt hiszem, ha rézkazánba rejtőzöm, az sem segít!
Egy szekrény lába alatt az elmozgatása után találtam 3 db. vas 100 lejest, ami arra volt jó, hogy a szekrény billegését kiegyensúlyozza, mert különben nem csukódott az ajtaja. A föníciaiak óta bizonyára sokan elgondolkoztak a pénzről, mely az élet „lenni vagy nem lenni” kérdésének az egyik hordozója.
Mit ér a pénz, ha van, és mit ér, ha nincs? Ha nincs, akkor nincs mit tárgyalni róla, esetleg marad az érte való sóvárgás! Ha van, akkor annyit ér, amit érte adnak!
Drága Édesanyám (a milliós világban) elővett egy milliót, és arra kérte a húgomat, hogy vegyen nekem erre a pénzre egy gyönyörű plédet, hat szép tányért, hat szép csuprot és még valamit, amit úgy érez, hogy szükséges nekem. Édesanyám öregségére nagyot hallott, és én kedélyesen sokszor megjegyeztem, hogy: az nem nagy baj, ha egy kicsit süket vagy, inkább a kíváncsiságodat próbáld mérsékelni. Jó humora volt, és ˗ ahogy mondani szokás ˗ vette a lapot. Midőn felsorolta a húgomnak a vásárolni valókat, rögtön láttam, hogy a millió lej még a felére sem elég annak, amit vetetni szándékozott. Amikor a megmaradó pénzről beszélt, halkan megjegyeztem a testvéremnek, hogy a maradék pénzre vegyen egy „bikabornyút”. Drága Édesanyám ˗ mint mindig ˗ a humoránál volt, és látva azt, hogy felkacagtunk a testvéremmel, észrevette, hogy valami nem stimmel!
Én Romániában öt himnuszt értem meg, és azt nem tudom, hogy ez alatt hány féle-fajta pénznemet használtunk. Azt veszem észre, hogy a fémpénzeink még a szúnyogcsípés gyógyítására sem jók. Maholnap lehet, hogy megint nullákat kell levágni a pénz számértékéből ahhoz, hogy kezelhetővé váljék „a nemes valutánk”. Ha ˗ Medgyesi Péter kifejezésével élve ˗ ócsiccsák a dolgokat, érdemes lesz venni egy „bikabornyút”, hogy legyen ami bőgjön!
A napokban egy amerikai nő két darab 1 centes rézpénzt adott, azzal a megjegyzéssel, hogy ha megcsíp valami rovar, akkor tapasszal helyezzem a csípésre és a vörösréz pénztől a csípés elmúlik. Nem csípett meg semmi, de azt tudom, hogy olyan érzékeny vagyok a rovarok csípésére, hogy azt hiszem, ha rézkazánba rejtőzöm, az sem segít!
Egy szekrény lába alatt az elmozgatása után találtam 3 db. vas 100 lejest, ami arra volt jó, hogy a szekrény billegését kiegyensúlyozza, mert különben nem csukódott az ajtaja. A föníciaiak óta bizonyára sokan elgondolkoztak a pénzről, mely az élet „lenni vagy nem lenni” kérdésének az egyik hordozója.
Mit ér a pénz, ha van, és mit ér, ha nincs? Ha nincs, akkor nincs mit tárgyalni róla, esetleg marad az érte való sóvárgás! Ha van, akkor annyit ér, amit érte adnak!
Drága Édesanyám (a milliós világban) elővett egy milliót, és arra kérte a húgomat, hogy vegyen nekem erre a pénzre egy gyönyörű plédet, hat szép tányért, hat szép csuprot és még valamit, amit úgy érez, hogy szükséges nekem. Édesanyám öregségére nagyot hallott, és én kedélyesen sokszor megjegyeztem, hogy: az nem nagy baj, ha egy kicsit süket vagy, inkább a kíváncsiságodat próbáld mérsékelni. Jó humora volt, és ˗ ahogy mondani szokás ˗ vette a lapot. Midőn felsorolta a húgomnak a vásárolni valókat, rögtön láttam, hogy a millió lej még a felére sem elég annak, amit vetetni szándékozott. Amikor a megmaradó pénzről beszélt, halkan megjegyeztem a testvéremnek, hogy a maradék pénzre vegyen egy „bikabornyút”. Drága Édesanyám ˗ mint mindig ˗ a humoránál volt, és látva azt, hogy felkacagtunk a testvéremmel, észrevette, hogy valami nem stimmel!
Én Romániában öt himnuszt értem meg, és azt nem tudom, hogy ez alatt hány féle-fajta pénznemet használtunk. Azt veszem észre, hogy a fémpénzeink még a szúnyogcsípés gyógyítására sem jók. Maholnap lehet, hogy megint nullákat kell levágni a pénz számértékéből ahhoz, hogy kezelhetővé váljék „a nemes valutánk”. Ha ˗ Medgyesi Péter kifejezésével élve ˗ ócsiccsák a dolgokat, érdemes lesz venni egy „bikabornyút”, hogy legyen ami bőgjön!
2011. június 2., csütörtök
Buzogány-Csoma István: Nem érek rá?!
2011. 06. 02. Nem érek rá?! Buzogány-Csoma István
Az elmúlt vasárnapon örömünneppel ajándékozott meg a gondviselő Isten. Konfirmáltunk. Egy szem gyermekkel, de annál nagyobb szépséggel és izgalommal, úgy tekintve a történetre, mint kiváltságos helyzetre és alkalomra, hiszen nem mindenkinek adatik meg az, hogy egyszemélyes konfirmáció keretében történjen az ünnepélyes egyháztaggá fogadás.
Eredeti szereposztásban négy konfirmáló lett volna, de kettő időközben elköltözött más városba és gyülekezetbe, és természetesen (bár egy kicsit sajnálkozva) megértettük, a harmadik viszont azt írta telefonos rövidüzenetben, hogy úgy érzi, most a hetekben nem ér rá.
Amikor az ilyen és ehhez hasonló magatartás, hozzáállás kapcsán kerestem, hogy hol a hiba, valahogy mindig ekörül a bibliai vers körül kezdtem el forgatni a gondolataimat: „azt mondja a balga az ő szívében, nincs Isten.” Nem kell az Isten, nem kell az egyház, nekem ne mondja meg senki, hogy mikor mit tegyek, nemhogy a papok, de még az Isten se… Ezekkel a kijelentésekkel máris a jelenben vagyunk, mert ezt látjuk burjánzani világunkban. Ez a való világ…
Milyen szegény és milyen üres lehet az az ember, aki kizárja szívéből az Istent! Olyan üres, mint a koldus tenyere. Szegény bolond, ki hitben fogyatékos, mert gyűjt és szerez, de hiába… talán meg sem éri a reggelt.
Egész életünkben gyűjtünk, hajtunk. Kinek? Valóban arra van-e szükség, ami után éjt nappallá téve dolgozunk? Egyre kevesebbet vagyunk együtt gyermekeinkkel, szüleinkkel, testvéreinkkel, barátainkkal, gyülekezeteinkkel. Vajon be tudjuk-e pótolni azt az időt, amit nem együtt töltöttünk el? Be lehet-e pótolni, lehet-e kárpótolni az elszalasztott pillanatokat? Amikor a gyermeked megteszi az első lépést, vagy a legjobb barátod esküvője van, vagy amikor a nehézségekben kell részt vállalni, ott lenni szüleid, szeretteid mellett, akik várnak?!
Küldök egy üzenetet. Ne küldj! Légy ott, mert egy ilyen találkozás elmulasztását semmivel sem lehet pótolni.
Mi az anyaszentegyház? A válasz már a kisujjunkban: azoknak a híveknek a lelki közössége stb. Tehát közösség. Sokan megfogalmazzák kifogásaik közt, hogy azért nem járnak a templomba, mert a maguk csendjében is tudnak imádkozni. Nos, ennek a kijelentésnek csak az első része szokott valós lenni: nem járnak templomba… Helyes és kell is a magunk belső szobájában elmondott imádság, de a gyülekezeti találkozásoknak éppen az a lényege, amit egyedül nem tudsz megtapasztalni: a közösségi élmény. Táncolni, énekelni is tudunk otthon, egyedül, mégis eljárunk közösségi alkalmakra, eseményekre, baráti társaságokba mulatni, táncolni, bulizni, mert más az élmény…
Milyen jó lenne, ha ezt a templomi- közösségi élményt is elkezdenék kívánni az emberek, és magukénak érezni a templomot, a gyülekezetet, a tanácstermet, az ifjúsági házat, kinek amije van, és mindent a maga szépségével, örömével de gondjával, hibájával is! Gyermekeinket se csak akkor szeretjük, és törődünk velük, amikor jók és ügyesek, sőt, ha baj van, akkor még inkább oda kell figyelnünk egymásra!
Számomra az lenne az egyik legnagyobb elégtétel és eredmény, ha ezt meg tudnám a gyülekezet minden tagjával értetni: itt minden a tiétek. Ha valami szép, az a ti örömötök, ha valami nincs rendben a ti gondotok, felelősségetek, úgy, ahogy az otthonaitokban is.
Érezzétek magatokat otthon!
Az elmúlt vasárnapon örömünneppel ajándékozott meg a gondviselő Isten. Konfirmáltunk. Egy szem gyermekkel, de annál nagyobb szépséggel és izgalommal, úgy tekintve a történetre, mint kiváltságos helyzetre és alkalomra, hiszen nem mindenkinek adatik meg az, hogy egyszemélyes konfirmáció keretében történjen az ünnepélyes egyháztaggá fogadás.
Eredeti szereposztásban négy konfirmáló lett volna, de kettő időközben elköltözött más városba és gyülekezetbe, és természetesen (bár egy kicsit sajnálkozva) megértettük, a harmadik viszont azt írta telefonos rövidüzenetben, hogy úgy érzi, most a hetekben nem ér rá.
Amikor az ilyen és ehhez hasonló magatartás, hozzáállás kapcsán kerestem, hogy hol a hiba, valahogy mindig ekörül a bibliai vers körül kezdtem el forgatni a gondolataimat: „azt mondja a balga az ő szívében, nincs Isten.” Nem kell az Isten, nem kell az egyház, nekem ne mondja meg senki, hogy mikor mit tegyek, nemhogy a papok, de még az Isten se… Ezekkel a kijelentésekkel máris a jelenben vagyunk, mert ezt látjuk burjánzani világunkban. Ez a való világ…
Milyen szegény és milyen üres lehet az az ember, aki kizárja szívéből az Istent! Olyan üres, mint a koldus tenyere. Szegény bolond, ki hitben fogyatékos, mert gyűjt és szerez, de hiába… talán meg sem éri a reggelt.
Egész életünkben gyűjtünk, hajtunk. Kinek? Valóban arra van-e szükség, ami után éjt nappallá téve dolgozunk? Egyre kevesebbet vagyunk együtt gyermekeinkkel, szüleinkkel, testvéreinkkel, barátainkkal, gyülekezeteinkkel. Vajon be tudjuk-e pótolni azt az időt, amit nem együtt töltöttünk el? Be lehet-e pótolni, lehet-e kárpótolni az elszalasztott pillanatokat? Amikor a gyermeked megteszi az első lépést, vagy a legjobb barátod esküvője van, vagy amikor a nehézségekben kell részt vállalni, ott lenni szüleid, szeretteid mellett, akik várnak?!
Küldök egy üzenetet. Ne küldj! Légy ott, mert egy ilyen találkozás elmulasztását semmivel sem lehet pótolni.
Mi az anyaszentegyház? A válasz már a kisujjunkban: azoknak a híveknek a lelki közössége stb. Tehát közösség. Sokan megfogalmazzák kifogásaik közt, hogy azért nem járnak a templomba, mert a maguk csendjében is tudnak imádkozni. Nos, ennek a kijelentésnek csak az első része szokott valós lenni: nem járnak templomba… Helyes és kell is a magunk belső szobájában elmondott imádság, de a gyülekezeti találkozásoknak éppen az a lényege, amit egyedül nem tudsz megtapasztalni: a közösségi élmény. Táncolni, énekelni is tudunk otthon, egyedül, mégis eljárunk közösségi alkalmakra, eseményekre, baráti társaságokba mulatni, táncolni, bulizni, mert más az élmény…
Milyen jó lenne, ha ezt a templomi- közösségi élményt is elkezdenék kívánni az emberek, és magukénak érezni a templomot, a gyülekezetet, a tanácstermet, az ifjúsági házat, kinek amije van, és mindent a maga szépségével, örömével de gondjával, hibájával is! Gyermekeinket se csak akkor szeretjük, és törődünk velük, amikor jók és ügyesek, sőt, ha baj van, akkor még inkább oda kell figyelnünk egymásra!
Számomra az lenne az egyik legnagyobb elégtétel és eredmény, ha ezt meg tudnám a gyülekezet minden tagjával értetni: itt minden a tiétek. Ha valami szép, az a ti örömötök, ha valami nincs rendben a ti gondotok, felelősségetek, úgy, ahogy az otthonaitokban is.
Érezzétek magatokat otthon!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)