Makkai-Ilkei Ildikó: Hóember

2012.01.23. Hóember Makkai-Ilkei Ildikó

Végre megérkezett a tél. Sok hó hullott, és teljesülhetett gyermekeink álma: szánkózás, síelés, hóember-készítés. Találkoztam is néhány hóemberrel, nemcsak az udvarunkon, amelyet apa és nagylánya készített, hanem a falu utcáin, a templom dombján is, amelyet a falu gyermekei együtt hancúrozva készítettek el.

Ahogy megpillantottam ezeket a hóembereket, és rohantam tovább a falun dolgom után, gondolatom egy pillanatra visszarepített gyermekkoromba, és megéreztem azt a nagy örömöt, amit én is átéltem valahányszor önerőből vagy édesapai segítséggel sikerült embert faragni a hóból. És ugyancsak a tél, a hó hozta elő belőlem egyik legkedvesebb történetem, Móra Ferenc Hogyan tanultam meg írni című írását, melyben a nagy hó miatt az édesanya nem engedi iskolába a gyermekét, hanem inkább maga tanítja meg írni. „Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik. Akárhogy fűtötték a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én szobatáblám, édesanyám gyűrűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, mely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyattvágódó, hol orrabukó furcsa ákom-bákomokat, melyek korcsolyázó tündérkék szeszélyes lábnyomához hasonlítanak.

Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

KINCs

Édesapám odaállt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.

– Te, az S-et megfordítva írtad – kacagott édesapám –, nézd, így kell azt írni.

Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.

S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi, szabók cégtábláján látni. S mikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, és megcsókolom a szívemmel a ráncos öreg kezet, mely a kígyóbetűt először mutatta meg nekem.”

Havazik, s miközben nézem a hópelyheket, sok minden kavarog fejemben, múltam és jövendőm, emberfaragás hóból és lélekből..., betűvetés lapon és jégvirágokon. És igen, az is eszembe jut, milyen rég nem láttam jégvirágot.

Bíró Attila: A tabletta

2012. 01. 22. A tabletta Bíró Attila

Képzeld el! Piacra dobtak egy hiper-szuper, agyserkentő gyógyszertablettát. Kicsi az egész, akár csak ünnepi fehéringed gombja, és könnyen hozzá lehet jutni. Viszonylag kevés pénzből egy egész maroknyit adnak, s amikor bevetted, néhány másodperc alatt érezheted is hiper-szuper hatását, 24 órán keresztül. Annyira megnöveli az agy kapacitásának működését, hogy a jelenlegi néhány százalék helyett, teljes mértékben, talán 100 %-os teljesítményre lesz képes.

El tudod képzelni mit jelent ez? Egyik percről a másikra zseni lehet belőled! Minderre alkalmas lehetsz. Egy időben ezer dologra tudsz koncentrálni. Miközben olvasod a lexikonokat, ez idő alatt különböző logaritmusokat számolsz ki. Az agy millió információt képes befogadni, tárolni, és hiánytalanul bármikor visszaadni. Vezetés közben üzleti ügyeidet tökéletesen lebonyolítod, de nem feledkezel meg a munkahelyeden felgyűlt iratok határidejéről sem. Az ebéd ideje alatt kiszámolod a jövőd rizikófaktorait, s már előre látod a nemzetközi piacgazdaság alakulását. Nos, sorolni lehetne még, mekkora karriert lehet így befutni, mennyi pénzt, vagyont lehetne felhalmozni. Siker, népszerűség, elismerés, tisztség, rang, hatalom…

DE, ennek a tablettának, csodagyógyszernek, egyetlen komoly, ártalmas mellékhatása van: kiszámíthatatlanul megrövidíti az életet. Minden egyes pirula a megterhelt és lestrapált, kifárasztott agyat akár egy héttel, egy hónappal vagy akár egy évvel is korábban elkezdi sorvasztani, és így idő előtt felmondja a szolgálatot.

Te melyik utat választod? Elszántad magad arra, hogy nekifogsz fogyasztani, habzsolni ezeket a tablettákat? Vagy pedig az élet iránti ösztönöd, az életszereteted az erősebb oldalad?

Ja! Szinte elfelejtettem ismertetni a tabletta összetevő elemeit! Ha valakit nagyon érdekel, könnyedén előállíthatja. Mindenkép szükséges hozzá 24-ből 23 óra ébrenlét; napi 6-8 adag kávé; és érdemes hozzáadni a rendszertelen étkezést is. (Hanyagolható a fölösleges, pihenésre szánt idő, a szabadság, a nyugalom, a rendszeres testmozgás.) Segédanyagok: folyamatos világháló; legkevesebb 3–4 maroktelefon; az autó motorjának 4000 fordulatszámon kiadott zúgása. További összetevők: némi stressz, szorongás, aggodalom, depresszió, max. önzőség, intolerancia, valamint igények szerint választhatók a különböző fóbiák is. A tabletta további tökéletesítése érdekében az egyén maga választhatja meg az ízesítőket, szokásai közül a megfelelőket kiválasztva.

Vigyázat! Túladagolás esetén zsenialitásod feltűnően nyilvánvaló lesz a társadalom számára!

Mikó Ferenc: Ökumenikus koszorú

2012. 01. 21. Ökumenikus koszorú Mikó Ferenc

Nagyon szeretem Örkényt, főleg az Egyperceseket. Gondolom, nem vagyok egyedül. Sőt mi több, feltételezem, hogy az egyház honlapján levő műfaj is innen kaphatta nevét. Idézek egyet teljes egészében:

"Az élet értelme

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprika koszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.

Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet nyomára."

Az elmúlt napokban tizenkettedik alkalommal rendeztük meg Székelykeresztúron az ökumenikus imahetet, amikor valamilyen különleges indíttatásból kifolyólag a város felkerekedik, és három felekezet öt templomát végiglátogatják, estéről estére különböző lelkészek imáit és prédikációt meghallgatni. Utána mindig a vendégfogadó egyházközség teával, forralt borral és kaláccsal kínálja a zarándokokat, miközben zajos lesz a helyiség a lelkes beszélgetésektől.

A hangulat nagyon érdekes és felemelő. A zord időjárás, sűrű havazás vagy eső ellenére a híveket összegyűjtő buszok tömve vannak. Létszámban mindenütt felülmúlják az ünnep első napi jelenlétet is. Pedig már sokadszorra hallják a város másik lelkészének a prédikációját, már ismerik a visszatérő imafordulatokat és a berögződött kézmozdulatokat. Szinte minden gyülekezet ugyanannak a gyárnak a kalácsával kínálja a vendégeit, és ugyanannak a hegynek az oldalában termett a szőlő, amiből végül a forralt bor lett.

Ha külön-külön tartanánk hiterősítő heteket, akkor nem lenne ilyen hangulat és látogatottság. Pedig éppoly hosszú, éppoly komoly és hasonló témáról szólna. Csak a prédikáció vagy a lelkész tenné? Csak a kalács vagy a bor tenné? Ezek mind tudjuk, csak részletek.

Hát akkor mi?

„Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet nyomára.”

Azzal hogy Székelykeresztúr református, katolikus és unitárius hívei a város vezetőségével és lelkészeivel együtt töltik el délutánjaikat, egy egész héten keresztül egymás templomaiba látogatnak, a nagy közösség összetartozását és Istenben való reményét fejezi ki.

Buzogány-Csoma István: Most kezdődik el

2012. 01. 20. Most kezdődik el Buzogány-Csoma István

- ének -

Hosszú az út, amíg megérted,

(Hogy) magas az Ég, de te most elérted,

Jön a változás,

Új élet.


Még ott van a múlt, és te nem érted,

(Hogy mégis) annyi csillag gyúlt teérted,

Jön a változás,

Új élet.


Elbújtak már a sötét felhők,

Az esőt elfújta a szél.

Töröld le most az arcod

Megvívtad ezt a harcot,

Hallgasd a szíved mit mesél:


Most kezdődik el,

Látom az égen ott a jel,

Szivárvány szívét osztja szét,

A fénybe öltözött reményt,

Szeretem

Az Istenem.


Most kezdődik el,

Most érzem szívemhez közel,

Most érzem mint jelent a szó,

Most érzem azt, kimondható, hogy

Szeretem

Az Istenem.

Gál Zoltán: Sors és végzet

2012. 01. 19. Sors és végzet Gál Zoltán

Egy orosz meg egy német katonát hantoltak el a templom hűs falai mellé, valamikor a második világháború alatt. Az ellenséges tábor katonái egy székely-magyar faluban látták utoljára Isten csodálatos világát. De nem fegyver végzett velük: balesetek áldozatai voltak. Egyikük éppen a katonaautóra próbált felkapaszkodni, és alája esett. A másik a testvérét akarta üdvözölni egy másik kocsiban, amikor elgázolták. Talán soha nem is találkoztak életük során, azonban végzetük meglehetősen hasonló lett.

A szemtanúk a templom falai mellett biztosítottak nyughelyet az örökre megpihent bakáknak, akiket túl korán szólított el a Gondviselő. Fejfát állítottak, nevüket is rávésték, azonban az utókor már csupán a német katona nevét őrzi emlékezetében: Georg Kraft volt a neve.

Itt pihentek csendesen évekig, egymástól csupán néhány méterre. Itt már nem volt harag és gyűlölet. Itt már a békesség ölelte körül őket, akár ellenségek, akár hősök, akár csak áldozatok voltak. Nem számított már a rang vagy a nyelv. Katonák voltak, közös volt a sorsuk és a végzetük. Idővel az orosz katona ősei földjében talált végső nyughelyre. A német itt maradt, és a templomfal mellett, jeltelen helyen vár talán a feltámadásra.

Köztük és köztünk az a különbség, hogy ők nem választották egymást ellenségnek. Mi azonban saját akaratunkból vívjuk egymás elleni csatáinkat. Talán sokszor nem is emlékszünk, miért haragszunk a szomszédra, csak megszokottá vált köztünk a némaság. Nem is tudjuk, haragszunk-e még egyáltalán, azonban kicsinyes gyarlóságaink meggátolnak abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Azonban ha megtanulunk élni az Isten és embertárs szeretetének kettős parancsolata szerint, talán élhetőbb lesz emberi világunk. És ez mindenképp megér egy próbát...

Fekete Levente:

2012. 01. 18. Gombnyomásra a szeretet Fekete Levente

A számítógép, a világháló egyre jobban hozzászoktat ahhoz, hogy gyorsan jussunk hozzá az adatokhoz, minél rövidebb idő alatt lépjünk kapcsolatba egymással, ha kell a világ „túlsó felére” is elküldhetjük pillanatok alatt a képet, pályázatot, bármilyen írást stb. A maroktelefon is hosonlóan a segítségünkre van. Ráadásul mindkettő - mondhatni állandóan - mindennapjaink része. Valóban fontosak. Lehet, hogy már nem is nagyon tudnánk meglenni nélkülük. Ezt nevezem kérem, technikafüggőségnek!

Gondolkodom, hogy ez baj-e, mert a drogfüggőség bizony az. Az okos könyvek azt mondják, hogy, ha nem személyiségromboló, és társadalmi szempontból nem veszélyes, akkor nincs gond. Mert ugye élelemfüggők is vagyunk, meg szeretetfüggők is, és sorolhatnánk, de mintha valami aprócska gond mégiscsak lenne.

A hétfői vallásórán megkérdem a vasárnapi istentiszteletről hiányzó gyermekeket, hogy mi volt az oka a hiányzásnak. Angyali ártatlansággal általában ezt válaszolják: „papbácsi, gépeztem”. Nyilván, a szüleik sem voltak a templomban. Sőt, nemegyszer büszkén újságolják, hogy: „a gyermek aztán a komputert nagyon érti, sokszor meg se hallja, amikor hozzá szólnak, úgy belemerül a gépezésbe”.

Egy alkalommal megkérdeztem a gyermekeket, hogy milyen járművet szeretnének maguknak. „Hát azt, amelyik minél gyorsabb”. És a biztonság nem fontos?- kérdeztem. Rögtön rávágták: „hát azokban minden kompjúterrel működik, papbácsi, ha valami baj van, rögtön jelzi” - válaszolták a világ legtermészetesebb hangján.

Szó se róla, valóban fontos a technika, a számítógép, a maroktelefon, a biztonságos autó, a gyorsaság. Mert néha valóban nincs idő lacafacázni. De vannak dolgok, amelyekhez idő, türelem kell. Kell a kivárás, a nyugalom. Ahogyan a jó kenyérhez is kellő idő kell, hogy megkelljen és megsüljön,vagy a maghoz, hogy kicsírázzon és szárbaszökjön. A gyümölcsfához, hogy termőre forduljon. Az imádsághoz, hogy csendben, a szívünkben megszülessen. Ahogyan jó dolog, ha anyjának méhében kilenc hónap alatt, és nem hamarabb, hanem szépen, nyugodtan világra készül a magzat.

Sokszor elhangzik az az önmagában is abszurdum kijelentés, hogy nincs idő. Sietni kell állandóan. És ezt mindig nagyon komolyan állítják. Hisznek a kijelentés igazságában. Ijesztő.

Hát, stratégiai időket élünk? De ki az ellenség? Mert a harcban kell rögtön, azonnal visszavágni. De kivel harcolunk? Tesszük-e fel magunkban a kérdést, hogy tulajdonképpen mire nincs idő, és miért nincs idő? Mire nincs türelem?... Jó-e az, ha mindig rohanunk, ha mindent a leggyorsabban próbálunk elvégezni? Helyes-e, ha percre beosztjuk az időt? Jó az nekünk, ha a gépeket kezdjük utánozni, és gyermekeinket is így neveljük? Ez nem személyiségromboló és társadalmi szempontból sem veszélyes? Fog működni gombnyomásra a szeretet?

Szász Ferenc: ABSZOLÚT ÉS AUTENTIKUS BÉKEVERS

2012. 01. 16. ABSZOLÚT ÉS AUTENTIKUS BÉKEVERS Szász Ferenc


kertem kapálva fedeztem fel
a golyót amit nekem szántak
nemtői a nemzethalálnak
ép volt
a golyó köpenyét
csak félig rágta szét a rozsda
de lényege az ólommag
alig volt föld-
és kőfodrozta
a rézhüvely a puskaport
száraz hűséggel úgy őrízte
mint rovarka a hangyabolyt
és honvédot áruló tisztje
így tekint rám az én golyóm
míg szemüveggel nagyítóval
gyártmánya titkát faggatom -
hisz
baka volnék magam is
rangrejtett tartalékos káplár
s több évtizede szótlanul
bálványként strázsáltam a vártán
(géppisztolyom a szovjet félrehordó
többmázsás súllyal nyomasztotta vállam
míg napraforgós nyári vérmezőről
csak leszerelni s hazatérni vágytam)
vonalzóm jelzi megcsökött
golyóm hajdani magassága
héthatvankettős lehetett
hála hogy így veszett a sárba
most ceruzával körberajzolom
hogy te is képet alkoss róla
nem szépségverseny mondatja velem
hogy szeretlek sorsom golyója
(Brassó, 2000. június 19–20. Az eredeti íróasztalom fiókjában van. Jutányos áron bárki, bármikor megtekintheti.)



kertem kapálva fedeztem fel

a golyót amit nekem szántak

nemtői a nemzethalálnak



ép volt

a golyó köpenyét

csak félig rágta szét a rozsda

de lényege az ólommag

alig volt föld-

és kőfodrozta



a rézhüvely a puskaport

száraz hűséggel úgy őrízte

mint rovarka a hangyabolyt

és honvédot áruló tisztje



így tekint rám az én golyóm

míg szemüveggel nagyítóval

gyártmánya titkát faggatom -



hisz

baka volnék magam is

rangrejtett tartalékos káplár

s több évtizede szótlanul

bálványként strázsáltam a vártán



(géppisztolyom a szovjet félrehordó

többmázsás súllyal nyomasztotta vállam

míg napraforgós nyári vérmezőről

csak leszerelni s hazatérni vágytam)



vonalzóm jelzi megcsökött

golyóm hajdani magassága

héthatvankettős lehetett

hála hogy így veszett a sárba



most ceruzával körberajzolom

hogy te is képet alkoss róla

nem szépségverseny mondatja velem

hogy szeretlek sorsom golyója



(Brassó, 2000. június 19–20. Az eredeti íróasztalom fiókjában van. Jutányos áron bárki, bármikor megtekintheti.)

Szász Ferenc: ISTENTISZTELET ELŐTT ÉS UTÁN

2012. 01. 14. ISTENTISZTELET ELŐTT ÉS UTÁN Szász Ferenc

TL tiszteletesnek

a templom árnyékának hűvöséből

napfényre lépek elnyomom cigarettám

lassan túlmelegszem

s már szállingóznak is

sarkok mögül lassan kibukkanva

a hűségesek

közben barátom kisétál

csak amúgy civilesen papucsban

ajtót kulcsol

karlendítve üdvözöl

számontart mint pásztor a pásztort

s juhai maradékát

tenyerén hordozva mindannyiunkat



kicsihitlerlaci mosolygok befele

s lassan már a kézfogások felénél járok



jó ez a vasárnap délután

megérte

megéri

gyümölcsötérlelő



fekete öltöny

fehér ing

fekete nyakkendő

fekete palást

kézben biblia

textus a fejben

nyílván a délelőtti

ima

miatyánk

beszéd mindközönségesen

közben zsoltár is

áldás és

kézfogások



röpke egy óra

és újabb cigaretta

mélyen

tüdőre



(Csernátfalu, 2011. augusztus)

Székely Kinga Réka: Vallásszabadság

2012. 01. 13. Vallásszabadság Székely Kinga Réka

A vallásszabadság, ami alatt azt értjük, hogy a különböző hitfelfogások követői nem ölik meg egymást, sőt a többségben levők kísérletet sem tesznek arra, hogy a tőlük eltérő meggyőződésűeket szabályokkal és különböző társadalmi furfangokkal sarokba szorítsák, nagyban hasonlít egy elhanyagolt, megroskadt fahídhoz. Hídnak híd, mert ha nagyon ügyel az ember, még át is mehet rajta. Ám ha nem ügyel, kitörheti a lábát, beleeshet a patakba, vagy éppen lefejelheti az egyetlen szeg tartotta karfát.

A megroskadt fahídban az a szép, hogy minden egyes megmaradt darabja emlékeztet a valamikori egész műre. Emlékeztet arra, hogy emberek milliói képesek voltak gyűlölet nélkül megvallani különböző hitüket, továbbmenve bele tudtak törődni abba, hogy sem vallásuk, sem hitük, sem egyházuk nem az egyedüli üdvözítő út. Mindannyian megtartó deszkái a hídnak, a földi emberi életnek. Időről időre rájövünk arra, hogy Istennek, a Teremtőnek az erőszak nem tetszik. Az élet ereje a szeretet, így gyűlölettel és pusztítással lehet ugyan egy ideig próbálkozni, de életet nyerni nem lehet.

A megroskadt híd beszakadt deszkái, kidőlt karfái azokra a vakhitűekre, inkvizítorokra és báránybőrbe bújtatott farkasokra emlékeztetnek, akik nyíltan és gátlástalanul, avagy sunyin és képmutatóan osztogatták a máglyát, a börtönt, a kínzókamrát és a reverzálist boldognak és boldogtalannak. Emlékezünk különböző politikai hatalmakra, akik felkaroltak egy-egy prófétát, és tanait örökérvényűnek és mindekire vonatkoztatva kötelezőnek rendelték el. Emlékezünk a fásult lelkű papokra, akik örömmel tapsoltak a karhatalom villogó fegyreinek: jaj, de jó, a király helyettünk elvégzi a hitterjesztést!

A vallásszabadság, ami alatt azt értjük, hogy az egyén feltérképezi azt a vallásos hagyományt, amibe beleszületett, összehasonlítja saját vallásos tudásával és tapasztalatával, majd hozzáfog a reformációhoz, az ébredéshez, a visszatéréshez, nagyban hasonlít egy kinőtt esőkabáthoz. Az ember a kinőtt esőkabátot csak időszakonként veszi elé, keveset használja. Megteszi úgy, ahogy van. Arra elég, amire használni akarjuk.

Az egyéni vallásszabadság akkor élne, ha készek lennénk mindig arra, hogy hitünket felülvizsgáljuk. Ha rá tudnánk venni magunkat arra, hogy tetteinket szembeállítsuk beszédünkkel és hitünkkel, elveinket belebújtassuk a hitből táplálkozó erkölcs formáiba.

Mit kezdhetünk egy roskadt híddal és egy kinőtt esőkabáttal?

1568 januárjában egy fejedelem, néhány pap, néhány nemes és néhány polgár úgy döntött, hogy Isten pártjára áll, és megvédi az életet. Az országgyűlés bízott a nép értelmében és erkölcsében, ezért rá merte bízni a hitet, a lelkiismeret szabadságát.

Mit hiszel? És miért? Szabad-e a lelked? Szereted-e az erkölcsöt? Kész vagy-e a szeretetet választani a gyűlölet helyett? Tudod-e nem bántani azokat, akik létedet is megkérdőjelezik?

1568 kötelez arra, hogy a fenti kérdéseket ma megválaszoljuk.

Lakatos Sándor: A kezdő lelkesedés

2012. 01. 12. A kezdő lelkesedés Lakatos Sándor

Az aikido mesteremtől hallottam először a Buddhizmusból eredő Shoshin kifejezésről. A keleti filozófiában, de a keleti harcművészeteket gyakorló mesterek tanításában is gyakran esik szó az újonc, a kezdő, a zöldfülű, a tapasztalattal nem rendelkező egyén példaértékű voltáról. A japán nyelvben a „Sho” jelenti a kezdetet, gyakran helyettesíti az egyes számjegyet, a „Shin” szó a japán szív-lélek érzelmi megnevezése.

Shoshin, tehát annyit tesz: kezdő lelkesedés, az első lelkesedés. Minden tapasztalás alapja lehet, mondják a keleti bölcsek. Ők tudják és tanítják, hogy a kezdő lelkesedés gyakran csúfosan megszégyenítheti a megkövesedett, merevvé vált, jól bejáratott, szokványos dolgokat, az önmaguktól eltelt, elkényelmesedett, magukat nagymesternek képzelő egyéneket, akik a kezdő lélek hangját már meg nem hallhatják. Pedig a kezdő gondolataiban rengeteg, szinte végtelen lehetőség rejlik. Egy tapasztalt ember gondolataiban túl sok a sablonos, sematikus, forgatókönyvszerű ismeret, ezért nehezebben látja meg a haladás lehetőségét, könnyebben válik korlátolttá, saját tapasztalatainak rabjává, és talán erősebbek benne az előítéletek is. A kezdő viszont tele van kérdésekkel, érdeklődéssel, lendülettel. A kezdő akarja tudni, érteni, beavatott akar lenni. Ez nem gyerekes naivitás, ez a megértésre, megérzésre való ösztönös vágyakozás, még mielőtt egy vélemény véglegesülne, megmerevedne, megkövesedne.

Egy nagyon kusza paradoxon ez, hiszen örök igazság, hogy a gyakorlat teszi a mestert, mégis a szó nemes értelmében vett mester csak az lehet, aki gyakorlatilag is türelmetlenül nyitott tud maradni mindenre, ami körülötte zajlik. Az igazi feladat ez: úgy lelkesedni valamiért tapasztalt haladóként, mint egy igazi zöldfülű újonc.

Az újesztendő első napjaiban és a tordai országgyűlés által 1568-ban kihirdetett vallásszabadsági ediktum évfordulója közelségében azt hiszem, hogy érdemes a „kezdő lelkesedés” bölcseletét egyházi, nemzeti, közéleti, családi, de akár egyéni életünkre is alkalmazni. Hazai nagymesterünk megerősít e gondolatban:

Ady Endre: Ifjú szívekben élek



Ifjú szívekben élek s mindig tovább,

Hiába törnek életemre

Vén huncutok és gonosz ostobák,

Mert életem millió gyökerű.



Szent lázadások, vágyak s ifjú hitek

Örökös urának maradni:

Nem adatik meg ez mindenkinek,

Csak aki véres, igaz életű.



Igen, én élni s hódítani fogok

Egy fájdalmas, nagy élet jussán,

Nem ér föl már szitkozódás, piszok:

Lyányok s ifjak szívei védenek.



Örök virágzás sorsa már az enyém,

Hiába törnek életemre,

Szent, mint szent sír s mint koporsó, kemény,

De virágzás, de Élet és örök.