Makkai-Ilkei Ildikó: Hóember

2012.01.23. Hóember Makkai-Ilkei Ildikó

Végre megérkezett a tél. Sok hó hullott, és teljesülhetett gyermekeink álma: szánkózás, síelés, hóember-készítés. Találkoztam is néhány hóemberrel, nemcsak az udvarunkon, amelyet apa és nagylánya készített, hanem a falu utcáin, a templom dombján is, amelyet a falu gyermekei együtt hancúrozva készítettek el.

Ahogy megpillantottam ezeket a hóembereket, és rohantam tovább a falun dolgom után, gondolatom egy pillanatra visszarepített gyermekkoromba, és megéreztem azt a nagy örömöt, amit én is átéltem valahányszor önerőből vagy édesapai segítséggel sikerült embert faragni a hóból. És ugyancsak a tél, a hó hozta elő belőlem egyik legkedvesebb történetem, Móra Ferenc Hogyan tanultam meg írni című írását, melyben a nagy hó miatt az édesanya nem engedi iskolába a gyermekét, hanem inkább maga tanítja meg írni. „Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik. Akárhogy fűtötték a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én szobatáblám, édesanyám gyűrűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, mely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyattvágódó, hol orrabukó furcsa ákom-bákomokat, melyek korcsolyázó tündérkék szeszélyes lábnyomához hasonlítanak.

Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

KINCs

Édesapám odaállt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.

– Te, az S-et megfordítva írtad – kacagott édesapám –, nézd, így kell azt írni.

Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.

S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi, szabók cégtábláján látni. S mikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, és megcsókolom a szívemmel a ráncos öreg kezet, mely a kígyóbetűt először mutatta meg nekem.”

Havazik, s miközben nézem a hópelyheket, sok minden kavarog fejemben, múltam és jövendőm, emberfaragás hóból és lélekből..., betűvetés lapon és jégvirágokon. És igen, az is eszembe jut, milyen rég nem láttam jégvirágot.