2012. 01. 19. Sors és végzet Gál Zoltán
Egy orosz meg egy német katonát hantoltak el a templom hűs falai mellé, valamikor a második világháború alatt. Az ellenséges tábor katonái egy székely-magyar faluban látták utoljára Isten csodálatos világát. De nem fegyver végzett velük: balesetek áldozatai voltak. Egyikük éppen a katonaautóra próbált felkapaszkodni, és alája esett. A másik a testvérét akarta üdvözölni egy másik kocsiban, amikor elgázolták. Talán soha nem is találkoztak életük során, azonban végzetük meglehetősen hasonló lett.
A szemtanúk a templom falai mellett biztosítottak nyughelyet az örökre megpihent bakáknak, akiket túl korán szólított el a Gondviselő. Fejfát állítottak, nevüket is rávésték, azonban az utókor már csupán a német katona nevét őrzi emlékezetében: Georg Kraft volt a neve.
Itt pihentek csendesen évekig, egymástól csupán néhány méterre. Itt már nem volt harag és gyűlölet. Itt már a békesség ölelte körül őket, akár ellenségek, akár hősök, akár csak áldozatok voltak. Nem számított már a rang vagy a nyelv. Katonák voltak, közös volt a sorsuk és a végzetük. Idővel az orosz katona ősei földjében talált végső nyughelyre. A német itt maradt, és a templomfal mellett, jeltelen helyen vár talán a feltámadásra.
Köztük és köztünk az a különbség, hogy ők nem választották egymást ellenségnek. Mi azonban saját akaratunkból vívjuk egymás elleni csatáinkat. Talán sokszor nem is emlékszünk, miért haragszunk a szomszédra, csak megszokottá vált köztünk a némaság. Nem is tudjuk, haragszunk-e még egyáltalán, azonban kicsinyes gyarlóságaink meggátolnak abban, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Azonban ha megtanulunk élni az Isten és embertárs szeretetének kettős parancsolata szerint, talán élhetőbb lesz emberi világunk. És ez mindenképp megér egy próbát...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése