Fekete Levente:

2012. 01. 18. Gombnyomásra a szeretet Fekete Levente

A számítógép, a világháló egyre jobban hozzászoktat ahhoz, hogy gyorsan jussunk hozzá az adatokhoz, minél rövidebb idő alatt lépjünk kapcsolatba egymással, ha kell a világ „túlsó felére” is elküldhetjük pillanatok alatt a képet, pályázatot, bármilyen írást stb. A maroktelefon is hosonlóan a segítségünkre van. Ráadásul mindkettő - mondhatni állandóan - mindennapjaink része. Valóban fontosak. Lehet, hogy már nem is nagyon tudnánk meglenni nélkülük. Ezt nevezem kérem, technikafüggőségnek!

Gondolkodom, hogy ez baj-e, mert a drogfüggőség bizony az. Az okos könyvek azt mondják, hogy, ha nem személyiségromboló, és társadalmi szempontból nem veszélyes, akkor nincs gond. Mert ugye élelemfüggők is vagyunk, meg szeretetfüggők is, és sorolhatnánk, de mintha valami aprócska gond mégiscsak lenne.

A hétfői vallásórán megkérdem a vasárnapi istentiszteletről hiányzó gyermekeket, hogy mi volt az oka a hiányzásnak. Angyali ártatlansággal általában ezt válaszolják: „papbácsi, gépeztem”. Nyilván, a szüleik sem voltak a templomban. Sőt, nemegyszer büszkén újságolják, hogy: „a gyermek aztán a komputert nagyon érti, sokszor meg se hallja, amikor hozzá szólnak, úgy belemerül a gépezésbe”.

Egy alkalommal megkérdeztem a gyermekeket, hogy milyen járművet szeretnének maguknak. „Hát azt, amelyik minél gyorsabb”. És a biztonság nem fontos?- kérdeztem. Rögtön rávágták: „hát azokban minden kompjúterrel működik, papbácsi, ha valami baj van, rögtön jelzi” - válaszolták a világ legtermészetesebb hangján.

Szó se róla, valóban fontos a technika, a számítógép, a maroktelefon, a biztonságos autó, a gyorsaság. Mert néha valóban nincs idő lacafacázni. De vannak dolgok, amelyekhez idő, türelem kell. Kell a kivárás, a nyugalom. Ahogyan a jó kenyérhez is kellő idő kell, hogy megkelljen és megsüljön,vagy a maghoz, hogy kicsírázzon és szárbaszökjön. A gyümölcsfához, hogy termőre forduljon. Az imádsághoz, hogy csendben, a szívünkben megszülessen. Ahogyan jó dolog, ha anyjának méhében kilenc hónap alatt, és nem hamarabb, hanem szépen, nyugodtan világra készül a magzat.

Sokszor elhangzik az az önmagában is abszurdum kijelentés, hogy nincs idő. Sietni kell állandóan. És ezt mindig nagyon komolyan állítják. Hisznek a kijelentés igazságában. Ijesztő.

Hát, stratégiai időket élünk? De ki az ellenség? Mert a harcban kell rögtön, azonnal visszavágni. De kivel harcolunk? Tesszük-e fel magunkban a kérdést, hogy tulajdonképpen mire nincs idő, és miért nincs idő? Mire nincs türelem?... Jó-e az, ha mindig rohanunk, ha mindent a leggyorsabban próbálunk elvégezni? Helyes-e, ha percre beosztjuk az időt? Jó az nekünk, ha a gépeket kezdjük utánozni, és gyermekeinket is így neveljük? Ez nem személyiségromboló és társadalmi szempontból sem veszélyes? Fog működni gombnyomásra a szeretet?