Sipos Mónika Rebeka: Hitelesség

2012. 10. 13.     Hitelesség     Sipos Mónika Rebeka    

Nemrég, egy önismereti csoporton azt a kérdést tették fel, hogy mit képviselek, vagy mit szeretnék képviselni életemben? Csoportosuljunk aszerint. Nem sokat gondolkodtam, mert tudtam, hogy leginkább emberként is, lelkészként is, a hitelességet szeretném képviselni, azt, amit hiszek. Hogy ne csak látszódjak valakinek, hanem az is legyek, akinek hiszem, vallom magam, vagy amire elhívott Teremtőm.

Kinek hiszem magam, milyen vagyok, és miben hiszek?

Ezekkel a kérdésekkel akkor kezdtem ismét foglalkozni, amikor négy éves lányom azt kérdezte, hogy te milyen anya vagy, hogy nem teszel nekem játékot a számítógépre, vagy amikor egy másik kislánytól hallottam hasonlót, hogy te milyen papnéni vagy, hogy…?

Ilyen vagyok, amilyenné születtem, amilyenné nevelem magam, amilyenné alakítjuk egymást, s amilyenné szül e világ, e társadalom. Olyan, hogy ne higgyek el mindent, amit hallok, amit látok. Ne higgyem el a számítógépek csodás „személyiségfejlesztő” képességét, amellyel érzelmi „intelligenciánkat” eltüntetik.

Olyan, aki tárgyközpontú világunkban embertársaimhoz emberként akarok közeledni, és őket nem tárgyként akarom kezelni.

Olyan, aki nem dől be harminc másodpercnyi tévéreklámnak, vagy újsághirdetésnek.

Olyan, aki keresi a hitből fakadó felelősségvállalást, a bizalmat, és a hiteles embertársakat!

Egyházköri választások alkalmából, a mai nap is olyanokat, akiknek a hitelesség nem divat, hanem életforma. S akik mögé nyugodt lelkiismerettel fölsorakozhatunk, mert a hiteles ember utánozható! Hiszem, hogy találok, és találunk ilyen embereket, és sok ilyen ember között élek én, és te is!

Moldován-Szeredai Noémi: Segélykiáltás a kedei unitárius templom megmentésére

2012. 10. 12.     Segélykiáltás a kedei unitárius templom megmentésére     Moldován-Szeredai Noémi    

Kis gyülekezetben szolgáló lelkész egyik félelme, hogy csak ő és a harangozó, legrosszabb esetben csak ő érkezik a templomhoz az istentiszteleti alkalomra. Anekdoták is keringenek közszájon ilyen alkalmakról, de valós a félelem a felgyorsult élet és sok esetben közömbössé vált egyháztagok számát látva. Mégsem egy ilyen történetet szeretnék megosztani, hanem egy másikat, mely szintén a lelkész egy félelméről szól.

Évek óta hallok a templomok legnagyobb ellenségéről a könnyező házigombáról. Ez egy távoli veszélynek tűnt, mely ijesztgetésre jó, de soha nem fog megtörténni közvetlen környezetemben. Időnként műemlékvédelmes szakemberek, vagy templomok állagmegőrzésével foglalkozók komoly veszélyként hívták fel a lelkészek figyelmét, s óva intették – mondván − ez a gomba hihetetlen károkat tud okozni. Számomra sokkal valódibb veszélynek tűnt a templomok elnéptelenedése, egészen mostanig.

A tavaszon, nagyjavításra készülve Kis-és Nagykede közös fatemplomában, mely a két falu közötti dombon áll, az összegyűlt közmunkázó hívek, szakértő vezetésével fedezték fel, a bomló vakolat alól kikandikáló könnyező gomba szürkés szálait. Az első megállapítást széleskörű felmérés, szakvélemények, különböző szakértők felmérése követte, mely csak megállapította a gomba jelenlétét és sejtést ad a kár méreteiről.  A baj nagyon nagy, a gomba évtizedek óta pusztítja a faanyagot, mostanra a templom folyamatosan süllyed, mert a fa templom  gerendáinak alsó részei elpusztultak s a padló jelentős része is. A gombafertőzés megállítása és gombamentesítés meghaladja a kis gyülekezet erejét, mely 40 egyházfenntartó személyt számol, s ahol a biztos jövedelem néhány kollektív nyugdíj.

A gyülekezet csupán közmunkázó erővel bír, de ott van mellette egy elkötelezett szakértő csapat, mögötte az elszármazott kedeiek közössége, akik mindig közösséget éreztek és vállaltak a szülőfölddel s a dombon álló templommal.

A próbatétel idején a közösség, a szolidaritás erejében bízva egyetemes gyűjtést hirdet a kedei unitárius templom megmentésére. Aki járt a templomnál, s szétnézett a kedei tájon érezte, hogy Isten áldása van azon. Ez áldás erejével, szívünkben hittel nézzünk e próbatétel elé.

Isten áldása legyen minden adományozó segítő életén!

Mátéfi Tímea: Egyensúlykeresés…

2012. 10. 11.     Egyensúlykeresés…     Mátéfi Tímea    

Ma egy hete már. Pont egy hete. Tovaröppent, s mégis olyan elevenen él bennem, s hiszem, hogy még sok két X kromoszómával születettben, aki négy napon keresztül élvezhette Marosvásárhely, a Grand Hotel, a helyiek és közelről vagy távolról érkezettek befogadó és elfogadó szeretetét.

Kerestük az egyensúly-recepteket ebben a kihívásokkal, megpróbáltatásokkal, pillanatnyi sikerekkel, megannyi változással teletűzdelt, sokszor mókuskeréknek vélt világunkban. Kerestük együtt és külön-külön is, két előadás közötti kávészünetben, az asztalt körülülve, vagy épp este, fejünket párnába süllyesztve, kezünket imára kulcsolva. Talán úgy érkeztünk oda, hogy tudatában voltunk már, melyek a hétköznapok azon örömmorzsái, amelyek erőt adnak, amikor már úgy érezzük végleg le- és kimerültünk.

Beszéltek velünk és hozzánk olyanok, akikre felnézünk, akik már látható és érezhető eredményeket tettek le az Élet asztalára. Megerősödtünk abban, hogy hitünk által meghatározott értékrendünk a megtartó, és hogy a hit az élet motorja. A kiscsoportos felmérések pedig bebizonyították, hogy a jelenben, közösségeinket érintő egyik legégetőbb probléma az értékválság.

Hogy tegyünk szert testi-lelki-szellemi egyensúlyra, ha körülöttünk minden a válságállapotról szól? Bíró Rozália szavai segítik a válaszadást talán a leginkább: életünkben az a legnagyobb egyensúly, amikor érezzük Isten gondviselését. Szabó Magda szerint: „Senki sem ígérte, hogy az élet harmonikus, döccenő nélküli. Anyám azt mondta, egyet tanulj meg: hétfőn hétfő, kedden kedd. Egyik sem ikertestvér. Hogy mit hoz a kedd, azt ne kezdd el siratni félelmedben hétfőn. Hogy mit adhat a kedd, azt ne tervezd hétfőn. Hátha nem hozza be. Az egyik nap ilyen, a másik olyan. Egyetlenegyet kell megjegyezni, ha harmonikusan élni akarsz. Ha jót hoz, akkor józanul viseld, hogy most örömöd van. Józanul és fegyelemmel. És ha baj van, azt is viseld józanul és fegyelemmel. Engem erre neveltek.”

Tanuljuk meg hát érezni a gondviselést, és ne feledjük „elég minden napnak a maga baja”(Mt 6, 34), s ha már annyi csomagot cipelsz, hogy nem bírod, állj meg, hagyd ott és menj tovább” (Bíró Rozália)!

Benedek Enikő: Hála

2012. 10. 10.     Hála     Benedek Enikő    

A vezetőszerkesztő sorait olvasva egy női magazinból: egészen izgalomba jövök: „Nemzetközi adatok szerint a nők hozzák meg a döntést a napi bevásárlások 91 százalékában. De döntő szavunk van például a családi autó, számítógép kiválasztásakor is…”
Végre egy jó hír!

Évekkel ezelőtt szólt a férjem: autót és számítógépet veszünk, és én lehetőséget kaptam, hogy kiválasszam. Volt ott minden: kicsi, nagy, közepes, földbarna, fehér, szürke és fekete. Most melyiket válasszam? …Végre döntö(he)ttem. Maradt: a fehér, közepes. De mi az a fehér, közepes: a családi autó vagy a számítógép?...Á, dehogy, csak egy plüss egér, amit az autó visszapillantó tükrére felszereltem.

Most végtelenül hálás vagyok, hogy ezt megte(he)ttem, hisz az évek folyamán annyi mindenre emlékeztetett.

Farkas Dénes: Magatartás

2012. 10. 08.     Magatartás     Farkas Dénes    

"Jókor kelj fel, öltözz, mosdjál,
Az Istenhez fohászkodjál.
Mosd meg szádat, szemed, füled,
Mert frissebb lesz egész tested.
Szoktasd hátra a hajadat,
Ne lepje be homlokodat.
Mellrenyakravalód légyen,
Mivel a csóré nyak szégyen.
Körmödet nagyra ne neveld,
Köntösödet be ne keverd.
Ruhádat portól megtisztítsd,
A csizmádat megcsinosítsd.
Szépen menj ki az utcára
Sokaknak szemeláttára.
(Sebess Pál, 1786-1864)

Elemezgetve a közel 200 éves (?) tanítást, arra a megállapításra jutottam, hogy Sebess Pál nem ajánlott Colgate fogkrémet, sem hajzselét, sem Triumf melltartót, de a rendezett külsőt sugallta s imigyen várta el a gyermek rendezettségét "sokaknak szemeláttára". Igaza volt! A fentieket REGGEL címszó alatt fogalmazta meg. A továbbiakban a viselkedés milyenségére tanít.

AZ UTCÁN

Menj az utcán szépen, folyvást,
Nem kullogva, nem is futvást.
Ne andalogj, ne kiabálj,
Ne verekedj, ne is hajigálj.
Nagyobb ember elől térj ki,
Kalapot végy, köszönj néki.
Ha elől van, ne előzd meg,
Ha hátul van,állj meg s várd meg.
Keresztül ne menj előtte,
Jobbfelől se menj mellette.
Ha megszólít,frissen megállj,
Mit akar veled arra várj.
Kalapvéve hajtsd meg magad,
Szokott címezettét megadd.
Amire int, azt megfogadd,
Ha elbocsát,hajtsd meg magad.

A kalap elmaradt, de a tiszteletadás számos más formája ma is igen megszívlelendő.
Ezt a 3 percest itt most befejezem, majd folytatása következik. Sebess Pál szelleme előtt egyelőre „meghajtom magam”!

Pál János: Ó idők, ó erkölcsök!

2012. 10. 07.     Ó idők, ó erkölcsök!     Pál János    

Történettudósok szerint a 17. század második felében és a 18. század folyamán az európai hadviselést egyfajta humanizmus hatotta át annak köszönhetően, hogy a kirobbanó konfliktusok alkalmával hivatásos katonák hadakoztak a harctereken, a hadviselést pedig a szembenálló felek igyekeztek szűkebb terültekre korlátozni, az anyag- és emberveszteséget pedig minimalizálni. Hasonló jellemvonásokat véltek felfedezni a korabeli diplomácia területén is, hangsúlyozva, hogy a korszak békekötései a kényszert háttérbe szorító, indulatmentes alkudozásokon, kölcsönös területi engedményeken és a veszteségeket méltányosan kiegyenlítő kárpótlásokon alapultak. Az indulat és bosszú nélküli háborúnak és békekötésnek a napóleoni háborúk vetettek véget, a két világháború és az azt követő szerződések idején pedig az indulat, ingerültség, az ellenfél teljes megsemmisítésének vágya a tetőpontra hágott.

Október 6, az aradi vértanúk és Batthyány Lajos emléke akaratlanul is a múlt és jelen összevetésére sarkall: elveknek, magatartásformáknak az értékelésére. Az ellentmondás, különbség a fentiekben vázolt példához hasonlóan, itt is szembetűnő. Múlt és jelen mérlege egyértelműen előbbi javára billen.

Ott vannak egyfelől a nemzeti, egyéni szabadságjogokat, vagyon- és jogegyenlőséget, testvériséget magukénak valló katonai parancsnokok, egykori miniszterelnök, a serpenyő másik felében pedig – púpnak a hátunkon – a hatalomért, befolyásért, vagyonért könyökölő önjelöltek. Az egyik nemzedéket a valós emberi értékek iránti legendaszerű elvhűség jellemezte, a másikat pedig a hatalomhoz és vagyonhoz való görcsös, „elvszerű” ragaszkodás. Az egyik az emberi méltóságot szavatoló értékekért szállt síkra és áldozta fel életét, a másik a húsosfazékért emészti erőit és folytat(ott) elkeseredett, „önfeláldozó” küzdelmet.

Azonban nemcsak a ranglétrán állók fetrengenek a gyarlóságok eme hínárjában, hanem mi, az istenadta nép is. Ne csodálkozzunk, ha tehát a történelem ítélőszéke előtt csupán csak ennyit tudunk majd kinyögni: „Miként a terhes asszony, aki közel a szüléshez, vajúdik, felkiált fájdalmiban, előtted olyanok voltunk, Uram! Mint terhesek vajúdtunk, de csak szelet szültünk […].” (Ézs 26, 17–18) … az pedig borzasztóan kevés, egyenlő a nullával!

Máthé Sándor: Mire jó az imádság?

2012. 10. 06.     Mire jó az imádság?     Máthé Sándor    

Gyermekkoromban szülőfalunk lelkésze Papp Ferenc volt. Hatalmas termetű ember. Dörgő hangja megremegtette a kicsi templom mennyezetét. Mindig méltóságteljesen ment fel a szószékre, s amikor oda felért még nagyobbnak látszott.   Mélyen búgó hangján szólaltatta meg a gyülekezeti imádságot.  Mindenkit magával ragadott. Mindenki érezte, hogy vele együtt és érte szól az imádság, és az meghallgatásra talál.

Az imádkozással kapcsolatosan különös felfogása volt, s azt sokszor el is mondta a gyülekezet előtt:  „Az imádság nem változtatja meg a dolgokat! Az imádság az embereket változtathatja meg. Az emberek pedig megváltoztathatják a világot”. Erre jó az imádság!

Két, vagy három éve a magyarországi televíziók egy négy éves kislány, Rebeka tragédiáját mutatták be. Bizonyára sokan emlékeznek erre. Sajnos a történet szomorúan végződött, Rebeka meghalt.

A tragédiából is mutatványt csináló tévések, a túlzott mediatizálás mellett, azt a hibát is elkövették, hogy a reggeli adásban a meghívott vendégnek, − aki mellesleg az egyik magyarországi teológiai intézet tanára −, ilyen kérdést tettek fel:

„Miért nem hallgatta meg Isten egy egész ország, sőt fél Európa imádságát? Miért nem gyógyította meg Rebekát?”

A kérdés célzatos volt, sajnos a válasz, talán mert váratlanul érte a kérdezettet, nem volt megnyugtató, legalábbis számomra nem. A kérdezett válaszában Isten akaratára hivatkozott, amivel én nem tudok egyet érteni, mert nem lehet, hogy a szeretet Istene ilyent akarna.

Számomra az imádság sok mindent jelent. Tanulmányaim során az első és legfontosabb értelmét az ősi keresztény imádságban fedeztem fel: „Kyrie eleison”, ami magyarul azt jelenti: Uram irgalmazz! Huszonegyedik századi nyelvre fordítva: Uram segíts!

Mennyire fontos tudni, különösen rohanó világunkban, hogy van, aki segítsen. A mai ember sokszor azt hiszi, hogy életének egyedüli ura, hogy nincs szüksége senkire, senkinek a segítségére. Azt hisszük biztonságban vagyunk, nem érhet semmi baj.

Aztán, ha valami történik velünk, vagy szeretteinkkel, megijedünk, s ekkor ismerjük fel, legtöbbször túl későn, hogy mennyire sebezhetőek, mennyire függőek vagyunk: a betegség, az elmúlás, saját bűneink és gyarlóságunk rabjai. Ilyenkor fordulunk a mindenség Urához: Uram segíts! Miért csak ilyenkor?

Végezetül Echart mester szavai jutnak eszembe: “Imádságból ennyi is elég: köszönöm.” Ez a lélek természetes megnyilatkozása: a hála érzésével gondolni Istenre, azokra, akikkel megajándékozott, akik törődnek velünk, akik szeretnek minket, akik mellettünk állnak. Ehhez az imádsághoz nem kell teológia, csak érzés és ez az egy szó: Köszönöm!

Lőrinczi Lajos: Lendület

2012. 10. 04.     Lendület     Lőrinczi Lajos    

1993. pünkösdjén, első évesen segesvári légátus voltam. Akkor ismertem meg Feri bácsit és Piroska nénit. Csodálattal hallgattam a fehér hajú lelkész ágendáját Segesváron, Fehéregyházán és Sárdon is. Magával ragadott az a pünkösdi lendület, ami belőle áradt, és amivel ünnepet varázsolt.

Másodnapján egyedül mentem Sárdra. Nem volt baj a szószéki szolgálattal, de a harmóniumon elnyikorgatott ünnepi énekek siralmasra sikerültek. A sárdiak azonban nagy szeretettel fogadták, mert itt minden szeretetből volt.

2012. szeptember 23-án, Nagy Ferenc lelkész kitüntetésének ünnepélyén jöttem el újra a sárdi templomba. Feri bácsival azóta sokszor találkoztunk, de ez az alkalom ismét rendkívüli volt. Ő prédikált, a 96 éves lelkész. 79 év lelkészi szolgálat után most is a lendületről beszélt a maga szeretetteljes, pünkösdi lelkületű, magával ragadó módján.

Mintha nem telt volna el közben 19 év! Mintha most is pünkösd volna! Ő pap, én teológus, ő mester, én tanítvány. És én, a sok évtizeddel fiatalabb, magamba szívtam üzenetét: a lendületről, az örök fiatalság szépségéről. Az örök tenni akarásról. A szolgálatról.

A Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt átvétele után Reményikre hivatkozva így szólt: „Mindig azért dolgoztam, hogy legyen még valami. Még most sem tudok megállani. Mennem kell tovább a sírig. Hogy legyen még valami”. Majd azt mondta: „csak évszázadok hagyományát kellett megsimogatnom, éltetnem, célba juttatnom. Most, íme, arannyá változott kezem alatt a lendület, ami nem engem, hanem unitárius népemet tünteti ki.”

A test hanyatlik. De a lélek örök lendületben él. Hogy lehet ezt tőle eltanulni?

Köszönjük, Feri bácsi!

Mikó Ferenc: Megtérés

2012. 10. 03.     Megtérés     Mikó Ferenc    

Nagyszerű dolog utazni. Új világot felfedezni, új ismerősökkel találkozni, új élményekben részesülni. Valamilyen okból kifolyólag az ember szeret összepakolni, felkerekedni, máshol időt eltölteni. Nomád őseink is ezt tették. Soha nem mondanánk, hogy ők turizmus céljával mentek Rómába vagy Bajorországba. De az utazás varázsa az ő kalandozásukban is benne van.

Érdekes módon, akármilyen szép helyen is járunk, akármilyen kellemes dolgokban van részünk, egyszer csak megszületik a honvágy. Az ismerősök, a rokonok, a család hiánya, amit alig tud valami is enyhíteni. És ilyenkor ugyanolyan vággyal, sőt talán még nagyobbal, mint az indulás volt egykoron, elindulunk hazafelé. Értékes volt az út minden pillanata, csodálatos élmények voltak, DE a családot semmi sem tudja helyettesíteni. A szeretteink, akiket, nap mint nap látunk, akik örök, szoros köteléket nyújtanak, akik ismernek bennünket, akik tudják, hogy mi volt gyermekkorunk beceneve, melyik a kedvenc süteményünk, azokat nem tudjuk másokkal pótolni. Ezért térünk haza mindig, bármilyen messze is mennénk. A görög nyelvben eredetileg a megtérés azt jelentette, amikor a halak a Jordán folyón lefelé úszva megtértek, amikor a víz a Holt tengerbe ömlött és kezdett túl sós lenni. A halak kívánkoztak mindig újabb és újabb helyre menni, és mindegyikük megtér, és visszamegy szülei ívási helyére, az otthonába.

Bármilyen messzire is utazunk, mindig megtérünk otthonainkba.

És Isten segítségével tudunk mi itthon, Erdélyben is boldogak lenni.

Székely Kinga Réka: A felelősség dicsérete

2012. 10. 02.     A felelősség dicsérete     Székely Kinga Réka    

Nem én vagyok a hibás, szokták mondani gyermekeim, amikor valami összetörik a konyhában, amikor valami kiömlik a szőnyegre, amikor nem kapunk meg valamit. Szeretném beléjük sulykolni, hogy legyenek felelősségteljesek, vállalják jó és rossz tetteiket, jó és rossz szavaikat.

Több belátásra vágyom. Nem azért, mert ítélkezni akarok, hanem azért, mert végtelenül bosszant a hazugság, a hamis beszéd és az érzéketlenség.

Volt egyszer egy falu. Volt neki iskolája. Volt egyszer egy szülő, akinek sok gyermeke volt, s e sok gyermekéből a legkisebb már nem járt a falubeli iskolába, elment városra. Volt ott egy másik szülő is, akinek egy gyermeke volt. Az az egy ott járt iskolába. Kiürítik a falusi iskolákat, elviszik a faluból a gyermekeket, mondja az egy gyermekes, s úgy beszél az előbbi szülőről, mintha az az ember a világ legrosszabb embere lenne.

Volt egyszer egy közösség. Voltak neki vezetői és képviselői. Csak akkor vagytok igaz tagjai e közösségnek, ha minket követtek, mondták a hatalmas vezetők. Csak nekünk vannak jó tanácsaink, csak mi tudjuk a helyes utat, dicsérték magukat, és a másként gondolkodókat vagy ellenségnek, vagy nem létezőknek tekintették. Úgy beszéltek azokról, akik más utat választottak, mintha azok a világ legrosszabb emberei lennének.

Mint hajdan a kiváló festőművésznek, Picassónak, gyermekeimnek is voltak különböző szín-járatai. Egyszer csak rájuk jött valami és mindennek zöldnek kellett lennie. A játék béka amúgy is zöld volt, de aztán a szürke egérnek és elefántnak, a csíkos zebrának, a sárga oroszlánnak és a hófehér jegesmedvének is zöldnek kellett lennie.

Szeretem a tágas horizontot, mert ott a kilátás nem a másik ember hibájától kezdődik, hanem az én hibám, tévedésem is benne van. Szeretem a különböző színeket, mert segítségükkel érzékelni és érzékeltetni tudom a teremtett világ sokszínűségét, az élet megannyi lehetőségét.