Bíró Attila: Hitvallás önmagamnak

2013. 02. 13.	Hitvallás önmagamnak	Bíró Attila
Hiszek abban az Isten adta életben, amely a végtelen univerzum vakító sötétjéből ősi titok módjára pattan ki s otthonát leli a mindenkori anyák méhében. Abban, amely magában rejti a színtiszta igazságot, és amely soha nem ismert halált. Hiszek abban az Isten adta énemben, amely megismételhetetlen, s amely magában őrzi a szándékot az igazság megismerésére, a szabadság megélésére és a szépség megteremtésére. Hiszek abban, ami isteni az emberben, a lélekben, amely sugarával be tud ragyogni a fénytelen gonoszság világába, s amely képes megvilágítani a szenvedés értelmét, szükségességét. Hiszek abban az összetett, magasabb rendű csodában, ami értelem, s amely naponta új- és új tüzet lop a mennyből, hogy tulajdon önmagát lássa.   Hogy visszaadja célját a tegnap elvesztett perceknek, s közelebb hozza a holnap álmait. Hiszek abban a láthatatlan erőben, ami a szeretet, s amely mindenekfölött Önmagáért van! Uralma égen és földön, közel és távol, a látható és láthatatlanban: egy és oszthatatlan. Ámen.

Makkai-Ilkei Ildikó: Ébredés

2013. 02. 12.	Ébredés	Makkai-Ilkei Ildikó
„Jákób pedig ottmaradt egyedül. Ekkor Valaki tusakodott vele egészen hajnalhasadtáig. De látta, hogy nem bír vele. (…) Akkor ezt mondta Jákóbnak: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ő azt felelte: Nem bocsátalak el, amíg meg nem áldasz engem!” 1 Móz 32, 25-28 Mikor elaludni készül a tél, felébred bennünk a tavasz hozta rajongás, és reggelenként fülledt levegőjű szobáinkat elhagyva lágy vagy csípős szellőd üdvözlése arra figyelmezted, hogy a világ él, mert Te élteted reggeli fénnyel, otthoni harangok zenéjével és a kipattanni karó élet örömével. Lassan lopkodod bele a világba egyszerű jeleit a hosszabbodó nappaloknak, a kedves melegnek és beleülteted életünkbe azt az érzést is, hogy ránk is új élet száll, mely a végtelenbe kifeszülve vár ránk. Köszönjük, hogy a tavasz ünnepet is jelent nekünk, mikor a nagy változásban kicsit ott maradunk egyedül, és magunkkal tusakodunk reggelig, hogy megtudjuk szerepünk: van mely csak a miénk, és ez a szerződés Veled Istenünk. A szerződés, mely csodákat művelhet velünk, hogy minden közömbös, sivár hétköznapba belecsempésszünk valamilyen varázslatos elemet, minden napba beleszőhessünk egy parányi szökdécselő örömöt. Köszönjük, hogy a Veled és önmagunkkal való találkozáskor érlelődik bennünk a felkiáltás: Bocsáss el, mert hajnalodik! Ilyenkor énekelve indulunk el, és közben megcsodáljuk ezerarcú világodat, és mégis megtörténhet velünk, Istenünk, hogy az első esti tűznél úgy érezzük, tűzbe hullanak szemünkből a régi vágyak. Bocsásd meg, hogy ilyenkor gyenge énünk uralkodik bennünk, és engedjük, hogy a látóhatár mögé bújjon lelkünkből formált megálmodott álmunk. Ilyenkor új hegyeket kell kövekből kirakjunk, és ahogy nő a kőrakás, úgy nő bennünk az elhatározás: Bocsáss el, mert hajnalodik, mert zakatolva rohangál az élet az utcán, és nekünk pár perc múlva ott kint kell továbbrakjuk az életköveket. Add, hogy csak a jóság, a szeretet köveit építsük be életünkbe, melyek idővel cseppkövekké változhatnak, és úgy ragyoghatnak.  Bocsáss el, mert bontakozó értelmünkben fényesedik valami nagy és igaz álom. Hasonló imaérzésekkel várjuk a tavaszt a Firtos alatt, amikor szinte naponta megfogalmazza nagyobbik lányom: „Anya, mikor lesz tavasz?” „Nemsokára” – szól a számára nem a legkielégítőbb válasz. Remélem, nem sokáig kell már magyaráznom.

Pál János: Kokettálásaink margójára

2013. 02. 11.	Kokettálásaink margójára	Pál János
Az Újszövetség egyik legnagyobb és leghírhedtebb „kokettáló” mesterének mindmáig Júdást tartják. Azt a tanítványt, aki felkeresvén a főpapokat ajánlatot tett arra, hogy Jézust a kezükre juttatja. Talán a jeruzsálemi pompa zavarta meg elméjét? Pontosan nem tudni, de a „Mit adtok nekem, ha a kezetekre juttatom őt?” kérdés, és a válaszként megadott harminc ezüstpénz azt sugallja, hogy a pénz, a hatalomvágy zavarta meg egy pillanatra elméjét. Azt mondják az idősebbek, hogy a mai világ már nem olyan, mint a régi. Lehet, hogy van ebben valami. Júdás rövid időn belül belátta bűnét, keserves sírásra fakadt, majd visszavitte a harminc ezüstpénzt. Napjaink kacérkodó emberei azonban mintha nem ezt tennék. Már nem ismerik az önvizsgálat, bűnbánat fogalmát. Mi több, még hangosabbakká válnak, még inkább hirdetik erkölcsi feddhetetlenségüket, miközben egyre mélyebbre csúsznak vissza önmagukban, emberi mivoltukban ...

Máthé Sándor: Bújócskázás Istennel

2013. 02. 10.	Bújócskázás Istennel	Máthé Sándor
Kis unokámmal játszunk, közben beszélgetünk. Egy ideig hallgat, én azt gondolom, hogy a játékra koncentrál, de máshol jár az esze. Ez rögtön kiderül, amikor egészen komolyan azt kérdezi: - Tata, milyen Isten? Olyan mint az angyalok? Meglep a kérdés, de rögtön vált az eszem, lehet nem olyan gyorsan, mint az övé. - Igen, olyan, mint az angyalok, láthatatlan, de mégis más, itt egy kicsit gondolkodom, s mondom: Ő az angyalok főnöke. Gondoltam, hogy ezzel le is zárhatjuk a témát, de unokám nem hagyja annyiban: - Azért nem látjuk Istent, mert elbújik előlünk? – kérdezi az előbbi komolysággal. - Igen, így is lehet mondani. Látom rajta, hogy nem igazán elégíti ki ez a válasz sem, ezért eképpen  folytatom a gondolatot: - Az igaz, hogy Istent nem látjuk, de azért mindenhol ott van, figyel, hogy mit teszünk, mit beszélünk, még azt is tudja, hogy mit gondolunk. Hirtelen egy mese jut eszembe, amelynek a címe Bújócskázás Istennel.[1] Valamikor réges – régen így szólt Isten:  „Nagyon unatkozom, mert nincs semmi dolgom. Játszani szeretnék az én barátaimmal.” Abban a pillanatban ott teremtek barátai.  Mit játszunk? – kérdezték. Isten egy kicsit elgondolkodott, majd így szólt: bújócskázzunk. Igen, bújócskázzunk, helyeselték barátai. Nagyon izgalmas volt a játék, mert Isten mindig csodálatos búvóhelyeket talált és barátainak kellett megtalálni Őt. Az egyik barát a természetben, a sarjadó zöld fűben kereste, s újjongva kiáltott fel: „Megtaláltam Istent: zöld és növekedik!” Egy másik barát az éjszaka sötét csendjében kereste, s mikor megtalálta, ő is újjongva mondta: „Megtaláltam Istent! Ő az éjszaka békéje!” A haramadik barát   az emberek között kereste: követte őket munkából hazamenet a bevásárló központba, majd otthonukba, s végignézte, amint asztalhoz ülnek s örömmel fogyasztják el az ebédet. „Megtaláltam Istent! Isten szeretet és gondoskodás. Istent azokban az emberekben találtam meg, akik vigyáznak egymásra.” Végül ketten indulnak keresésre, egy fiú és egy lány. Egy házhoz érkeznek s gondolják  megnézik nincs-e ott Isten.  Bemennek a házba, annak egyik szobájában egy tükröt találnak, s amint belenéznek valami különöset éreznek. Örömmel térnek vissza barátaikhoz mondván: „Megtaláltuk Istent. Önmagunkban találtuk meg Őt.” Istent mindenhol meg lehet találni, folytatom az „okoskodást”. Meglep, hogy unokám még mindig figyel. Nem tudom, hogy mit értett meg az elmondottakból, de számomra az a fontos, hogy kérdez, keres. Mindenki megtalálhatja Istent, ha keresi.  De nem is ez a lényeg, előbb-utóbb mindenki megtalálja, vagy ha nem, akkor Isten keres meg minket. Ennél fontosabb a játék öröme, a keresés izgalma. [1] Hide and Seek with God – Stories by Mary Ann Moore, Skinner House Books, Boston, MA - 1994

Gál Zoltán: A föld, amely nem létezik (?)

2013. 02. 09.	A föld, amely nem létezik (?)	Gál Zoltán
A mindennapi eseményeket valamelyest követő ember számára egyrészt keserű, másrészt pedig szomorú a felismerés, hogy az a része a világnak, amelyen életre hívta a Gondviselő, amely maga a színpompás Tündérország, valójában nem is létezik. Legalábbis egyesek szerint nem. Hiába állítjuk, hogy itt van, jelenvaló, mások csupán holmi ábrándozásnak, vagy lázálomnak tartják, és szentül hiszik, hogy csupán lázítást szítunk, mert el akarjuk venni azt, ami meg sem illet minket. Két évezrede hasonló cipőkben járt egy egyszerű ácsmester fia is. Ő is egy olyan országról beszélt, amiről mások a maihoz hasonló meggyőződéssel állították, hogy nem létezik. Bármennyire is alátámasztotta példázatokkal, az egyszerű ember által is érthető szavakkal világossá tette, mégis voltak, akik úgy vélték, hogy talán titkon királyságról áhítozik. Azonban ez az ország ott volt szívében. Ott épült tetteiben, kézmozdulatai által. Magával vitte, bármerre is vezette sorsa, és nyilvánvalóvá lett azok számára, akiknek fülük volt a hallásra. Igaz, az az ország nem volt térképen behatárolható, népét nem a közös történelem kötötte össze, hanem az emberi jóság és békesség. Történelmének lapjai nem voltak tele vérrel, megaláztatással és keserűséggel, és nem a többség parancsa szabta meg, hogy mit, mikor, miként szabad. Azt az országot a benne munkálkodók tették varázslatossá, és az egymás iránti tisztelet volt a mértékadó. Istenországában, amelyet ez az egyszerű ácsmester fia festett meg tanításainak ecsetvonásaival, mindenki egymásnak felebarátja volt. Nem hordták el falait téglánként, nem kerestek benne folyton egy szolgálatos bűnbakot. Igaz, a székely zászló sem zavarna ott ma sem senkit…

Lőrinczi Lajos: Láthatatlan ember

2013. 02. 08.	Láthatatlan ember	Lőrinczi Lajos
„Azt mondják,...hogy ismertek engem. Dehogy ismertek! Az állatok ismerik egymást, az ember nem…Az embereknek csak az arca ismerhető, de az arca nem ő. Ő az arca mögött van. Láthatatlan”. Gárdonyi Gézának ezek a gondolatai jutottak e farsangban, amikor a bibliaórán a Mt 7. fejezetéből az ítélet, a megítélés gondolatáról beszélgettünk híveimmel. Az ember nem veszi észre a szemében a gerendát. Vagy nem akarja észrevenni. Vagy tudatosan-tudatlanul takargatja, rejtegeti, sokszor azzal, hogy a más szemében lévő szálkát piszkálgatja, a többi ember figyelmébe ajánlja. Eltereli a figyelmet a saját gerendájáról, keresztjéről, bajáról, hibájáról, bűnéről stb., a más szemében lévő szálka miatti felháborodás kiváltásával. Ez is egy módja annak, hogy láthatatlan legyen. Bizony, nem kevés bátorság kell ahhoz, és nagyon sok bizalom, hogy az ember valaki előtt, le merje venni álarcát. Hogy engedje valódi önmagát felfedni, látni, láttatni. És nagyon sok szeretet kell ahhoz, hogy embertársaink néhány pillanatig félretegyék az álarcot, és bepillantást engedjenek lelkükbe. A mélybe, ahol a csoda lakik. Ezek azok a meghitt, drága, őszinte pillanatok, amikor a szálkák és gerendák mellett, a keménység mögött, megláthatjuk egymásban az érző, vívódó, álmodó egyedi, megismételhetetlen embert. Az Isten képű embert. Bárcsak mindenkinek minél többször megadatna az a lehetőség és bizalmas pillanat, amikor láthatatlanságából láthatóvá, megközelíthetővé, gyógyíthatóvá válik!

Mikó Ferenc: Csodavárás

2013. 02. 07.	Csodavárás	Mikó Ferenc
Vizsgaidőszakban, a megmérettetés előtti este, éjszaka mindig valamilyen érdekes érzés kerített hatalmába. A csodára vártunk és csak egyet kívántunk: ha még lenne egy napom, tökéletesen fel tudnék készülni, de ugyanakkor szerettük volna, ha már eljönne a megmérettetés pillanata, hogy túlessünk rajta, és vége legyen a feszült állapotnak. Legnagyobb meglepetésünkre a csoda néha bekövetkezett: a tanár halaszthatatlan okok miatt nem jött el vagy a diákok gyermeki ártatlan arcot mutatva, számtalan világrengető érvet felsorakoztatva kisírt néhány nap haladékot. És még nagyobb meglepetésünkre az a néhány ajándék nap soha sem volt elég. Úgy sem tudtunk tökéletesen felkészülni. Advent időszakában, már a legelső vasárnaptól arról prédikálunk, hogy idejében neki kell fogni a felkészülésnek, lélekben és külsőnkben is. A prédikáció mindig egy kicsit önmagunknak is szól – mindig szerettem volna karácsonyra tökéletesen felkészülni. Csak egy pár nap kellett volna még, hogy minden ajándék meglegyen, a fiatalokkal még csak egy próba kellett volna, a prédikációra még csak egyet kellett volna aludni, hogy igazi legyen. De ugyanakkor bennem volt a várakozás is, hogy jöjjön a csodálatos pillanat, a találkozás, az este a templomi áhítat. Volt alkalmam, amikor nagyon korán elkezdtem a rendszeres hangolódást, és úgy is sietés lett a vége, soha nem érkeztem el a tökéletes felkészültségig. Csodát várunk. Szülésre készülünk. Várjuk a pillanatot, ugrásra készen állva. Még szeretnénk egy pár napot, hogy készüljünk fel tökéletesen. Még beszerezni valamit a kórházi táskába, kigyógyulni a náthából, kivasalni minden kis inget és ágyneműt. De ugyanakkor már mennénk is, hogy túlessünk, hogy a feszültségtől megszabaduljunk, és lássuk, megtapasztaljuk a csodát. Hosszú hónapok óta készülünk, és még mindig lenne teendő. Tökéletesen nem tudunk felkészülni. A vágy a csodára, a várakozás indítja el bennünk a tökéletesedés folyamatát, de ezt a szintet soha nem érjük el. De ne kísértsük az Istent, ne akarjunk tökéletesek lenni, csak igyekezzünk azt elérni. Mert a pillanat, a csoda mindig eljön, és mi fogadjuk, éppen amilyen felkészülten talál bennünket. A csoda, a megérkezés pedig mindig boldoggá tesz majd bennünket.

Székely Kinga Réka: Akadálymentesítés

2013. 02. 06.	Akadálymentesítés	Székely Kinga Réka
Kétirányú utakon mindig nehéz vezetni. Kettős gond az előre haladás, mert önmagamon túl arra is kell vigyázzak, aki szembejön velem, és arra is, akit épp megelőzni akarok. Vannak elviselhető körülmények, de vannak olyan szövevényes helyzetek, melyekben egyszerűen elvesztem az előrejutás reményét. Valahogy úgy, mint a mindennapok kihívásaiban: ha csak fáj a fejem, de szép idő van, és nem vagyok elmaradva betartandó ígéreteimmel, és nem lep meg egy egész vendéglánc, akkor még jó napom van. De amikor a fejem is fáj, s a telefonom is azt mutatja, hogy legalább négy különböző személy követeli rajtam ígéreteim betartását, s a vendégfotel mindig, feszt, el van foglalva, akkor azt érzem, hogy végtelenül tehetetlen és elveszett vagyok. Szóval vezetek. Amikor csak esik az eső, de nem olyan forgalmas az út, és még világosság van, napfény, akkor valahogy megküzdök a kilométerekkel és az előzésekkel. Egy csúnya hajnalon azonban úgy esett, hogy sötét is volt, az eső is zuhogott, és az adott útszakaszon, mint szép sorban álló szentjánosbogarak, hosszú kocsisor haladt mindkét irányban. Többszöri előzés után be tudtam azonosítani az egyik fő akadályt. Egy különösen széles és hosszú vontatókocsi, melyen nehéz gépeket szoktak szállítani, robogott a sötét esőben. Hát ezt nem lehet megelőzni. Először is, mivel kivételesen széles, jó méterrel átlépte a választóvonalat. Aztán kegyetlenül veri szembe a lucskot, a vizes-sáros-olajas lét, amitől egyszerűen nem lehet látni. Dühöngtem a szembecsapó lucsoktól és feltettem az örök kérdést, melyet minden bajban levő feltesz: miért épp velem történik mindez? Ült volna otthon, soha se indult volna el, miért nem tud kimenni a szélére, mi a fenét fogok csinálni órákon át, megint elkések, miért nincs bátorságom megelőzni?! Ilyen és hasonló kérdésekkel marcangoltam magam és ismeretlen sofőrtársamat, amikor egy nagy kanyar után látom, hogy jelezz és félrehúz, készül leparkolni. Nem tudom, hogy milyen szándékkal állt félre, fáradt volt-e és aludni készült, vagy esetleg észrevette, hogy milyen hosszú kocsisor sorakozott föl mögötte. Csak azt tudom, hogy hirtelen két különböző érzés vett erőt rajtam: a szégyen és a megkönnyebbülés érzése. Nem hadakoztam az eső és a sötétség ellen, mert azok túlságosan is hatalmas erők voltak hozzám képest. Csak a szegény sofőrt szidtam, aki ugyanolyan kiszolgáltatott emberi helyzetben volt mint én. Szégyenérzetemet egy papos tanulsággal próbáltam elhessegetni: lám, lám, életünk sok-sok akadálya sokszor tőlünk függetlenül gördül félre utunkból. Legyünk hálások érte. E történettől függetlenül kétirányú utakon mindig nehéz vezetni, és ezután is adódnak olyan helyzetek, melyekben elveszítjük az előrehaladás reményét.

Sigmond Júlia: A búcsúlevél

2013. 02. 05.	A búcsúlevél	Sigmond Júlia
A címben jelölt szó hallatán az öngyilkosok jutnak eszembe, bár nem mindenik szánalomra méltó, életétől megválni akaró ember vagy gyermek (!) ír búcsúlevelet. Nemrég kaptam halálos beteg barátnőmtől egy búcsúlevelet. Napokig készült írni, míg nagy erőfeszítések árán sikerült papírra vetnie gondolatait, érzéseit. Leírta bánatát, hogy itt kell hagynia a földet, bár a szinte elviselhetetlen szenvedés miatt, melyet a töméntelen gyógyszer sem tudott semlegesíteni, minden reggel első gondolata az volt: vajon ma meghalok? Barátnőm megköszönte, hogy barátok voltunk, és nagyon szomorú, hogy többet nem látjuk egymást, mert szeretett volna még egyszer találkozni velem. Arra kért utolsó levelében, hogy néha gondoljak rá. Két fényképet is küldött magáról, ahol lánya és két unokája mellett boldogan mosolyog. Egy évet sem élt a tavaly karácsonykor készült kép után. Békés, csendes öregkort kívánt nekem és mindenkinek, akiket szeretek. Egy telefonszámot is küldött, hogy érdeklődhessem felőle sógornőjétől. Külföldön élő lánya naponta telefonált neki, de segíteni ő sem tudott, mert az orvosok közölték vele, hogy menthetetlen. Mély fájdalommal olvastam barátnőm búcsúlevelét. Soha életemben nem kaptam ehhez hasonló, ilyen szívgyötrő, bánatot okozó sorokat. Szerettem volna meglátogatni őt, de amikor sógornőjének telefonáltam, már csak haláláról értesültem. Mérhetetlenül sokat szenvedett, szegény. Búcsúlevele erősen meggondolkoztatott. Tulajdonképpen egy bizonyos koron túl akárki megírhatná búcsúlevelét azok számára, akik fontosak voltak életében. Az idő- és alkalomhiány miatt el nem mondott gondolatokat, érzéseket, vagy a soha senkinek el nem mesélt emlékeket, miért vinni a sírba?! Ha olyan levelet lehetne írni, mellyel örömöt lehetne szerezni, olyan lenne, mint egy óriási meglepetésként kapott, nem várt örökség! Ezért most azon gondolkozom, hogy vajon számomra eljött-e már az idő megírni a búcsúlevelet? És ha igen, mit írhatnék benne? Talán csak ennyit: Emberek! Szerettelek Titeket, és köszönöm, hogy Ti is szerettetek! Istenem! Köszönöm az életem! Jó volt embernek lenni!

Nagy László: Rézkilincs

2013. 02. 04.	Rézkilincs	Nagy László
Nemrég olvastam, hogy egy észak- német laboratóriumi szakcsoport bakteriológiai vizsgálat alá vette a nagy- és kis áruházak előtt sorakozó bevásárló kosarakat. Az eredményt le se kellene írni, azt mindenki gondolhatja: a kosarak fogantyúja olyan piszkos volt, mint egy elhanyagolt, nem takarított WC. Ugyanakkor nagy klinikákon megvizsgálták az ajtó kilincseket is. Erről is gondolom meg van a véleményünk. Jól gondoltuk. Az eredmények nagyon lesújtóak. És akkor gondoljuk el, milyen lenne az eredmény hazai tájainkon, ahol a szappan "fogyasztása" nincs az előkelő helyeken. Van egy jó ajánlat is. Rézkilincset kell az ajtókra szereltetni, mert azon a kórokozók csak néhány perctől két óráig életképesek, míg a rozsdamentes acélon három napig. (Átalvető, 2012.december). E fenti, nem mindennapi kutatások eredményeit olvasva az emberi lélekre tapadó mindennapi szenny mennyiségére és minőségére gondoltam. Lehet-e ezt laboratóriumban mérni? És ha igen, mivel? Nem mosatlan kézzel fogdossák ezt össze, de nem is lehet mosószerrel tisztára mosni. Vagy mégis? E változó időjárásban környezetemben egyik nap olvad a hó és a jég, és látom, hogy mi folyik alá a kanálisokba. Egy pár nap múlva újból minden patyolatfehér. De csak egy pár órára. Utána újból mindent sötétszürke szenny borít. Még a lelkeket is? Hallott-e valaki olyan zárról, amely távol tarthatná az embert ettől a minden nap ránk zúduló szennytől?  Vagy legalábbis rézből kellene lennünk, hogy kevés ideig maradjon bennünk a fertő. Vagy erre még várni kell?