2011. 03. 31. Lehetőség Lakatos Csilla
Böjt van. A testi és lelki megtisztulás ideje. A kényes kérdésekkel való szembenézés fáradságos útszakasza. A külvilág és valódi önmagunk közötti határhúzás időszaka. Ideje a nagy kérdéseknek. Ki vagyok? Mennyi hatalma van bennem Istennek? Hogyan ér el engem, honnan szólít meg a kísértő? S mit teszek olyankor én?
Mára a túlságosan felszínessé vált vallási gyakorlat már majdhogynem elveszítette hitelét. Pedig a böjt lehetőség. A test és a lélek kordában tartásával arra szánhatjuk el magunkat, hogy megtisztítsuk életünket, belső képeinket, önmagunkat… mindenestől. Nemcsak egyszerűen számba vesszük gyengeségeinket, bűneinket, hanem egyszersmind áthelyezzük életünk hangsúlyait. Miközben lemondunk a megszokottá vált dolgokról, rájövünk, ezek nélkül teljesebb az élet. Ennek felismerésére kellenek a próbatételek, a kísértések, mert azok leküzdése megtisztít.
Nem véletlen, hogy a böjti időszak nyitányában évszázadok óta Jézus megkísértésének a történetét olvasták elődeink, s mi is vissza-visszatérünk rá. Mindaz, ami akkor Jézussal történt, az rólunk is szól, saját kísértéseinket ismerhetjük fel benne.
Mert hát kísértései mindannyiunknak vannak. Választania mindenkinek kell. Egy-egy választás nyomán feltárul értékrendünk, kiderül belőle, mi fontos számunkra: hogy rövid vagy hosszú távban gondolkodunk-e, mennyire fontos a látszat és a valóság, s hogy választásainkon keresztül mások elismerését reméljük, vagy képesek vagyunk ettől függetlenül, amellett dönteni, amit belső meggyőződésünk diktál.
A böjti sivatagban megtalált válaszok aztán elkísérnek. Ott lesznek később is, amikor a kísértések váratlanul és alattomosan visszatérnek, új formában, más helyszínen. Amikor talán nem leszünk eléggé éberek ahhoz, hogy önmagunkat képviselve válasszunk, mert az élet forgatagában szem elől téveszthetőek a biztos fogódzók. Ám ha a böjtben kitisztulnak a viszonyítási pontok, s megszerezzük az azok melletti feltétlen kitartás tapasztalatát, ez később is elérhető lesz számunkra. Idén élsz-e ezzel a lehetőséggel?
2011. 03. 30. A tarisznya
2011. március 31., csütörtök
2011. március 30., szerda
Farkas Dénes: A tarisznya
2011. 03. 30. A tarisznya Farkas Dénes
Nem volt óvodánk. Az iskolában is csak pár gyermek volt. Beadtak lógóba 5 évesen. Édesanyám varrt egy tarisznyát, és azzal mentem reggelenként lógóba. Még volt egy barátom, Feri, aki ugyancsak ezt a programot követte. A lógóba járás azt jelentette, hogy a tanító bácsi engedélyezte azt, hogy ott ülhettünk a padban (az órák alatt), csak nem szabadott beszélgetni. Ha nem leszünk csendben – mondta –, akkor kidob az osztályból. Ha kidob, akkor otthon folytatása lesz, mert a tarisznya párhuzamában felruháztak kellő figyelmeztetéssel is a magaviseletet illetően.
Hallgattuk azt, amit tanítottak az I–IV osztálynak, ahol összesen még tízen sem voltak. Nekünk, lógósoknak nem jutott irka, sem ceruza, hiszen a nagyoknak sem igen volt. Egy farámás palatábla, néhány törött palavessző, egy kicsi vizes rongy, zsíros kenyér és a tarisznya volt minden vagyonom. Az én palatáblám egyik oldala kockás, a másik vonalas volt. A Ferié csak egyszerű fekete lap volt, de neki volt valóságos spongya törlője, ami jobban tartotta a nedvességet, mint az én rongyom. Vitatkoztunk is eleget azon, hogy kinek jobb a felszerelése, de ez immár végleg döntetlen maradt. Az én palatáblám piros vonalai ordítottak, ha a „pityókatánc” kilógott a sorból. Az o betűket összekötve pityókatáncnak nevezte a sort a tanító bácsi. A Feri vonaltalan palatábláján nem volt olyan kirívó az össze-vissza düledező pityókatánc.
Az iskolai reggelt mindig imádsággal kezdtük, amikor 1948-ban egy reggel azt mondta a tanító bácsi, hogy többet nem kell mondani, hogy „Isten nevében kezdem el, Ő segítsen kegyelmével! Ha Ő segít mi sem nehéz, ha Ő elhagy erőnk elvész. Ezért legjobb e feltétel: Isten nevében kezdem el. Ámen”. Ehelyett azt kell mondani, hogy: „Éljen a Román Népköztársaság!” Ekkor már nem voltam lógós, hanem iskolás. A tarisznya és a palatábla maradt. Ezen tanultuk meg a betűket. Második osztályba menet Ferinek az édesapja készített egy gyönyörű kicsi fatáskát, és a mezőpaniti bácsijától kapott pennahegyet, tolltartót, tintát, szépíró füzetet és még más kincseket is. Én még mindig a tarisznyával voltam, csak akkor gyötört az irigység, amikor a barátom olyan szakszerűen szánkázott az iskolás táskáján.
Még sokáig megvolt a tarisznya – tanúja annak, hogy milyen rudimentális körülmények között tanultuk meg a betűvetést. Azt hiszem, hogy a tarisznyámat Apám megörökölte, és a kaszaverő-fenő felszerelését tartotta benne. A palatáblám biztos, hogy még „idejében” összetört.
A tegnap bementem egy mobiltelefonos üzletbe, ahol láttam a „tarisznyákat”, amibe teszik a laptopokat. Láttam a „palatábla”-csodákat, és elgondolkoztam, hogy ez az evolúció nem is olyan lassú folyamat, mint ahogy Darwin feltételezte. Ha ilyen tempóban haladnánk vissza a laptoptól a palatábla felé, akkor néhány év múlva gyökereket ennénk, esetleg egymást...
Nem volt óvodánk. Az iskolában is csak pár gyermek volt. Beadtak lógóba 5 évesen. Édesanyám varrt egy tarisznyát, és azzal mentem reggelenként lógóba. Még volt egy barátom, Feri, aki ugyancsak ezt a programot követte. A lógóba járás azt jelentette, hogy a tanító bácsi engedélyezte azt, hogy ott ülhettünk a padban (az órák alatt), csak nem szabadott beszélgetni. Ha nem leszünk csendben – mondta –, akkor kidob az osztályból. Ha kidob, akkor otthon folytatása lesz, mert a tarisznya párhuzamában felruháztak kellő figyelmeztetéssel is a magaviseletet illetően.
Hallgattuk azt, amit tanítottak az I–IV osztálynak, ahol összesen még tízen sem voltak. Nekünk, lógósoknak nem jutott irka, sem ceruza, hiszen a nagyoknak sem igen volt. Egy farámás palatábla, néhány törött palavessző, egy kicsi vizes rongy, zsíros kenyér és a tarisznya volt minden vagyonom. Az én palatáblám egyik oldala kockás, a másik vonalas volt. A Ferié csak egyszerű fekete lap volt, de neki volt valóságos spongya törlője, ami jobban tartotta a nedvességet, mint az én rongyom. Vitatkoztunk is eleget azon, hogy kinek jobb a felszerelése, de ez immár végleg döntetlen maradt. Az én palatáblám piros vonalai ordítottak, ha a „pityókatánc” kilógott a sorból. Az o betűket összekötve pityókatáncnak nevezte a sort a tanító bácsi. A Feri vonaltalan palatábláján nem volt olyan kirívó az össze-vissza düledező pityókatánc.
Az iskolai reggelt mindig imádsággal kezdtük, amikor 1948-ban egy reggel azt mondta a tanító bácsi, hogy többet nem kell mondani, hogy „Isten nevében kezdem el, Ő segítsen kegyelmével! Ha Ő segít mi sem nehéz, ha Ő elhagy erőnk elvész. Ezért legjobb e feltétel: Isten nevében kezdem el. Ámen”. Ehelyett azt kell mondani, hogy: „Éljen a Román Népköztársaság!” Ekkor már nem voltam lógós, hanem iskolás. A tarisznya és a palatábla maradt. Ezen tanultuk meg a betűket. Második osztályba menet Ferinek az édesapja készített egy gyönyörű kicsi fatáskát, és a mezőpaniti bácsijától kapott pennahegyet, tolltartót, tintát, szépíró füzetet és még más kincseket is. Én még mindig a tarisznyával voltam, csak akkor gyötört az irigység, amikor a barátom olyan szakszerűen szánkázott az iskolás táskáján.
Még sokáig megvolt a tarisznya – tanúja annak, hogy milyen rudimentális körülmények között tanultuk meg a betűvetést. Azt hiszem, hogy a tarisznyámat Apám megörökölte, és a kaszaverő-fenő felszerelését tartotta benne. A palatáblám biztos, hogy még „idejében” összetört.
A tegnap bementem egy mobiltelefonos üzletbe, ahol láttam a „tarisznyákat”, amibe teszik a laptopokat. Láttam a „palatábla”-csodákat, és elgondolkoztam, hogy ez az evolúció nem is olyan lassú folyamat, mint ahogy Darwin feltételezte. Ha ilyen tempóban haladnánk vissza a laptoptól a palatábla felé, akkor néhány év múlva gyökereket ennénk, esetleg egymást...
Buzogány-Csoma István: Hogy a lélek utolérjen
2011. 03. 29. Hogy a lélek utolérjen Buzogány-Csoma István
Egyszer egy missziós lelkész magával vitt egy amerikai nagyvárosba egy eszkimót. Ez megbámulta a rádiót, a finoman ápolt embereket, a kirakatokat, a fényreklámokat, a felhőkarcolókat, a vasutat, aztán a természeti ember szűkszavú egyszerűségével csak annyit mondott: „A fehér emberek nagyon ügyesek. Tudnak nagy házakat építeni, olyan magasakat, hogy az ember elszédül, míg leér a tetejükről. Építenek másféle házakat is, amelyek ugyan nem olyan magasak, de igen-igen hosszúak és egészen maguktól futnak a síneken. Csinálnak kanalakat, amikkel a földet, sőt még a tengert is kiássák. Csinálnak tüzet, amit az ember nem lát, de amit a drótokon mindenhova elküldenek. Beleszorítják azután ezeket kis flaskókba, amik aztán világítanak. De sohasem látja őket az ember imádkozni. Mi, a mi kis falunkban nem tudunk olyan sok mindent, mint a fehérek, de mi többet imádkozunk, és boldogabbak vagyunk. ”
Mi többet imádkozunk, és boldogabbak vagyunk. Bárcsak a mi szánkból hangzana el naponként ez az egyszerű felelet. Nem azért vagyunk-e lelkileg olyan kihajszoltak, olyan kuszáltak, megtörtek, elveszettek és gyengék és mindig sírók… mert elfelejtünk imádkozni? Nem ennek az „elfelejtésnek” a pótlására próbálkozunk annyi mindennel, és feszülünk szakadatlan a mindennapoknak. Igen… Annyi mindennel ki tudjuk tölteni az imádkozás idejét… Kényelem, munka, fáradtság, fölöslegesség, naiv leszólás… (Horváth Richárd nyomán)
Álljunk meg egy pillanatra! Legalább néhány imádságos, zsolozsmás percre, amíg rohanásunkban utolér a lélek, nehogy lélektelenül, lélek nélküli lelki emberekként, üres reményekkel, erőtlenül zuhanjunk le Isten tenyeréről.
Mikor hallgatunk bele a csendbe, hogy ott a lélek mélyén meghalljuk, amint megsúgja nekünk Valaki a nagy titkokat? Csak néhány perc. Néhány szó. Csendben. Csak mi ketten: a Teremtő és a teremtett… és a mi titkaink.
Egyszer egy missziós lelkész magával vitt egy amerikai nagyvárosba egy eszkimót. Ez megbámulta a rádiót, a finoman ápolt embereket, a kirakatokat, a fényreklámokat, a felhőkarcolókat, a vasutat, aztán a természeti ember szűkszavú egyszerűségével csak annyit mondott: „A fehér emberek nagyon ügyesek. Tudnak nagy házakat építeni, olyan magasakat, hogy az ember elszédül, míg leér a tetejükről. Építenek másféle házakat is, amelyek ugyan nem olyan magasak, de igen-igen hosszúak és egészen maguktól futnak a síneken. Csinálnak kanalakat, amikkel a földet, sőt még a tengert is kiássák. Csinálnak tüzet, amit az ember nem lát, de amit a drótokon mindenhova elküldenek. Beleszorítják azután ezeket kis flaskókba, amik aztán világítanak. De sohasem látja őket az ember imádkozni. Mi, a mi kis falunkban nem tudunk olyan sok mindent, mint a fehérek, de mi többet imádkozunk, és boldogabbak vagyunk. ”
Mi többet imádkozunk, és boldogabbak vagyunk. Bárcsak a mi szánkból hangzana el naponként ez az egyszerű felelet. Nem azért vagyunk-e lelkileg olyan kihajszoltak, olyan kuszáltak, megtörtek, elveszettek és gyengék és mindig sírók… mert elfelejtünk imádkozni? Nem ennek az „elfelejtésnek” a pótlására próbálkozunk annyi mindennel, és feszülünk szakadatlan a mindennapoknak. Igen… Annyi mindennel ki tudjuk tölteni az imádkozás idejét… Kényelem, munka, fáradtság, fölöslegesség, naiv leszólás… (Horváth Richárd nyomán)
Álljunk meg egy pillanatra! Legalább néhány imádságos, zsolozsmás percre, amíg rohanásunkban utolér a lélek, nehogy lélektelenül, lélek nélküli lelki emberekként, üres reményekkel, erőtlenül zuhanjunk le Isten tenyeréről.
Mikor hallgatunk bele a csendbe, hogy ott a lélek mélyén meghalljuk, amint megsúgja nekünk Valaki a nagy titkokat? Csak néhány perc. Néhány szó. Csendben. Csak mi ketten: a Teremtő és a teremtett… és a mi titkaink.
2011. március 28., hétfő
Demeter Sándor Lóránd: Jóslat
2011. 03. 28. Jóslat Demeter Sándor Lóránd
Azt mondják, Isten a szívekben dolgozik. S milyen könnyű mások szívéről dönteni, pedig gyakran a sajátunkba sem látunk bele! Amikor összegabalyodunk a látással, olyankor van, hogy zavar és bosszant annak a látványa, hogy az általunk gorombának, tisztességtelennek, erkölcstelennek és templomkerülőnek tartott embertársunknak lám, mégis milyen jól megy sora. Úgy szeretnénk rajtakapni az isteni igazságot! Persze úgy, hogy az nekünk is feküdjön. De amint azt mondják, Isten a szívekben dolgozik. S oda mi nem láthatunk be. Így nem láthatjuk egy-egy embertársunkban a „miért legyek tisztességes?” és „miért ne legyek tisztességes?” kérdések között dúló harcot. Egy biztos: Istenben bízó ember, bár érveit a gonosz százszor cáfol(hat)ja – mégis a tisztesség, a jóság és igazság mellett dönt. Az unitárius hit és eszmerendszer ígérete szerint, ha ezeket tudjuk választani „jutalmunk a nyugodt szív, közöttünk a békesség és az örökélet öröme.”
Olvastam egy zsoltárt, – a 37.-et – amely néhány társával együtt az igazak és gonoszok sorsát vizsgálja. Ezer évekkel ezelőtt arra keresi a választ, hogy mit történik, ha a tisztesség, és mi akkor, ha a tisztességtelenség útját választja valaki? Megváltozik a jövő – ez történik. S a döntésünktől, választásunktól függ, hogy abban a jövőben jó vagy rossz fog-e történni.
A zsoltárban van egy jövendölés, amely ugyan az adott korban élő embereknek fogalmazódott meg, de azóta is változó korokon és történelmi eseményeken átívelve a jelenkori ember elé is tár egy jövőképet: „A jövő a béke emberéé.” Igazságérzetem, empatikus készségem és szociális érzékenységem fejlődése során szemlélője voltam az iraki, szerbiai, afganisztáni háborúnak, s ezt a zsoltárverset pont a líbiai bombázások másnapján olvastam. Úgy éreztem, hogy ha valaha is kétkedve, megkérdőjelezett igazságtartalommal, de legalábbis sok-sok kérdéssel olvasható, akkor azon a napon igen. A jövendöléshez kapcsolható, minden történelmi korban aktuális kérdéssor végülis nem a jövendölés igazságtartalmát vonja kétségbe, hanem figyelmünket arra irányítja rá, hogy minden a mi választásainkon és döntéseinken múlik. Müller Péternél így írja: „A jövő még nincs készen.”
Akarunk-e bármit is tenni azért, hogy a jövő, amit készítünk, békességes, jó és igaz legyen, hogy nyugodt szívvel élhessünk benne? Ha igen, akkor érdemes beleolvasgatni még a zsoltárba, amely javaslatot ad, hogy aki ilyen jövőképet tűzött ki célul, mit tehet a megvalósulásáért. Ezt javasolja: vigyázz és ügyelj! Hogy mi minden van ebben a két kicsinyke szóban! Jelenti azt, hogy szemmel tart, és így a testi lényegünkre vonatkozik. Jelenti azt, hogy figyelmet fordít rá, és az értelmünket is igényli. Benne van a virrasztás is, és így a lelki életünkre is hatással van. Szanszkrit eredetije azt jelenti: tudatában lenni valaminek. Test, értelem, lélek, tudat. Maradt ki valami az emberből? Nem. Egész embervoltunk benne van. És ha egész embervoltunkkal akarjuk, kívánjuk és törekszünk rá, a célként kitűzött jövőkép csak akkor, és csakis akkor válik válósággá. És akkor válnak valósággá az egy mondatos jövőkép tartalmi részletei is:
1. Biztonságos élet
2. Meghallgatott ima
3. Támogatás Istentől
4. Áldás gyermekeinkre
Ezt tehetjük: egész embervoltunkkal akarhatjuk a „jót, igazat és szépet.” Ha korábban nem, akkor
„Mikor elgurult az utolsó forint,
és a saját fiam csak úgy rám legyint,
mikor senkim nincs, és nem is lesz,
Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz.” (Presser)
Mondd, ugye akarjuk?
Azt mondják, Isten a szívekben dolgozik. S milyen könnyű mások szívéről dönteni, pedig gyakran a sajátunkba sem látunk bele! Amikor összegabalyodunk a látással, olyankor van, hogy zavar és bosszant annak a látványa, hogy az általunk gorombának, tisztességtelennek, erkölcstelennek és templomkerülőnek tartott embertársunknak lám, mégis milyen jól megy sora. Úgy szeretnénk rajtakapni az isteni igazságot! Persze úgy, hogy az nekünk is feküdjön. De amint azt mondják, Isten a szívekben dolgozik. S oda mi nem láthatunk be. Így nem láthatjuk egy-egy embertársunkban a „miért legyek tisztességes?” és „miért ne legyek tisztességes?” kérdések között dúló harcot. Egy biztos: Istenben bízó ember, bár érveit a gonosz százszor cáfol(hat)ja – mégis a tisztesség, a jóság és igazság mellett dönt. Az unitárius hit és eszmerendszer ígérete szerint, ha ezeket tudjuk választani „jutalmunk a nyugodt szív, közöttünk a békesség és az örökélet öröme.”
Olvastam egy zsoltárt, – a 37.-et – amely néhány társával együtt az igazak és gonoszok sorsát vizsgálja. Ezer évekkel ezelőtt arra keresi a választ, hogy mit történik, ha a tisztesség, és mi akkor, ha a tisztességtelenség útját választja valaki? Megváltozik a jövő – ez történik. S a döntésünktől, választásunktól függ, hogy abban a jövőben jó vagy rossz fog-e történni.
A zsoltárban van egy jövendölés, amely ugyan az adott korban élő embereknek fogalmazódott meg, de azóta is változó korokon és történelmi eseményeken átívelve a jelenkori ember elé is tár egy jövőképet: „A jövő a béke emberéé.” Igazságérzetem, empatikus készségem és szociális érzékenységem fejlődése során szemlélője voltam az iraki, szerbiai, afganisztáni háborúnak, s ezt a zsoltárverset pont a líbiai bombázások másnapján olvastam. Úgy éreztem, hogy ha valaha is kétkedve, megkérdőjelezett igazságtartalommal, de legalábbis sok-sok kérdéssel olvasható, akkor azon a napon igen. A jövendöléshez kapcsolható, minden történelmi korban aktuális kérdéssor végülis nem a jövendölés igazságtartalmát vonja kétségbe, hanem figyelmünket arra irányítja rá, hogy minden a mi választásainkon és döntéseinken múlik. Müller Péternél így írja: „A jövő még nincs készen.”
Akarunk-e bármit is tenni azért, hogy a jövő, amit készítünk, békességes, jó és igaz legyen, hogy nyugodt szívvel élhessünk benne? Ha igen, akkor érdemes beleolvasgatni még a zsoltárba, amely javaslatot ad, hogy aki ilyen jövőképet tűzött ki célul, mit tehet a megvalósulásáért. Ezt javasolja: vigyázz és ügyelj! Hogy mi minden van ebben a két kicsinyke szóban! Jelenti azt, hogy szemmel tart, és így a testi lényegünkre vonatkozik. Jelenti azt, hogy figyelmet fordít rá, és az értelmünket is igényli. Benne van a virrasztás is, és így a lelki életünkre is hatással van. Szanszkrit eredetije azt jelenti: tudatában lenni valaminek. Test, értelem, lélek, tudat. Maradt ki valami az emberből? Nem. Egész embervoltunk benne van. És ha egész embervoltunkkal akarjuk, kívánjuk és törekszünk rá, a célként kitűzött jövőkép csak akkor, és csakis akkor válik válósággá. És akkor válnak valósággá az egy mondatos jövőkép tartalmi részletei is:
1. Biztonságos élet
2. Meghallgatott ima
3. Támogatás Istentől
4. Áldás gyermekeinkre
Ezt tehetjük: egész embervoltunkkal akarhatjuk a „jót, igazat és szépet.” Ha korábban nem, akkor
„Mikor elgurult az utolsó forint,
és a saját fiam csak úgy rám legyint,
mikor senkim nincs, és nem is lesz,
Te majd kézen fogsz, és hazavezetsz.” (Presser)
Mondd, ugye akarjuk?
Orbán Erika: Mintha-ország
2011. 03. 27. Mintha-ország Orbán Erika
(a Színház Világnapja apropóján)
Megtévesztésig olyan, mint a valóság: ugyanaz a díszlet, ugyanazok a szereplők. A mindennapi probléma is valószerű: célok, érvényesülés, siker, élmények. Mintha-országban elvek szerint működik az élet. „Elv az, amiben egyetértünk.”
Történt egyszer, hogy Mintha-országban vetélkedőt szerveztek. (Ez is teljesen valószerű, nemde?!) Azaz úgy tettek, mintha vetélkedőt szerveztek volna. Mert tulajdonképpen a főszervezők reggel, ébredés után, fogmosás és borotválkozás alatt megvesztegették lelkiismeretüket: „Ez még belefér!... Nem először, nem utoljára; és, lám, lám, nem olyan borzasztó vele élni.” Azaz, mintha megvesztegették volna. De ami nincs, azzal nem lehet alkudozni. Az nem szabhat gátat. Sem mércét, sem igazságot. Tehát hernyó (az ugye, gerinctelen?!) önmagukra kacsintva máris mosolyogtak a látszat vetélkedő látszat eredményén.
A nap folyamán, a smink kedvéért még fölelevenítettek néhány fogalmat, melyek tartalmától rég elidegenedtek: sajnálom, igazság, hiba, bocsánat. A vetélkedő, miként neve is mutatja, a méltányosság és az igazság elvetélése volt. Mintha-ország testét az érdek ügyvédjei újra megvédték. Az áldozatok, az önmagukat elveszítők, ők maguk, akik újra meg újra teremtik és fönntartják e látszatbirodalmat. A látszat, az ő valóságuk kedvéért. A látszat-igazság és a mintha-értékek kedvéért. Mintha fontosak lennének egymásnak. Mintha.
Ezt követően Mintha-ország csúszó-mászó elvtársai békésen nyugtázták, hogy országukban nagyszerű a rend és a fegyelem. Családban, iskolában, egyházban, munkahelyeken szorgosan épül Mintha-ország. S csak akkor adódik egy kis zűrzavar, ha egy-egy elvetemült elvtárs föllázad a „közerkölcs” ellen. Mert ráébred, hogy a valóság nem a természeti csapások, nem a betegségek és az élet „általános nehézségei” miatt elviselhetetlen, hanem, ha ő is Mintha-országban élni kényszerül.
(a Színház Világnapja apropóján)
Megtévesztésig olyan, mint a valóság: ugyanaz a díszlet, ugyanazok a szereplők. A mindennapi probléma is valószerű: célok, érvényesülés, siker, élmények. Mintha-országban elvek szerint működik az élet. „Elv az, amiben egyetértünk.”
Történt egyszer, hogy Mintha-országban vetélkedőt szerveztek. (Ez is teljesen valószerű, nemde?!) Azaz úgy tettek, mintha vetélkedőt szerveztek volna. Mert tulajdonképpen a főszervezők reggel, ébredés után, fogmosás és borotválkozás alatt megvesztegették lelkiismeretüket: „Ez még belefér!... Nem először, nem utoljára; és, lám, lám, nem olyan borzasztó vele élni.” Azaz, mintha megvesztegették volna. De ami nincs, azzal nem lehet alkudozni. Az nem szabhat gátat. Sem mércét, sem igazságot. Tehát hernyó (az ugye, gerinctelen?!) önmagukra kacsintva máris mosolyogtak a látszat vetélkedő látszat eredményén.
A nap folyamán, a smink kedvéért még fölelevenítettek néhány fogalmat, melyek tartalmától rég elidegenedtek: sajnálom, igazság, hiba, bocsánat. A vetélkedő, miként neve is mutatja, a méltányosság és az igazság elvetélése volt. Mintha-ország testét az érdek ügyvédjei újra megvédték. Az áldozatok, az önmagukat elveszítők, ők maguk, akik újra meg újra teremtik és fönntartják e látszatbirodalmat. A látszat, az ő valóságuk kedvéért. A látszat-igazság és a mintha-értékek kedvéért. Mintha fontosak lennének egymásnak. Mintha.
Ezt követően Mintha-ország csúszó-mászó elvtársai békésen nyugtázták, hogy országukban nagyszerű a rend és a fegyelem. Családban, iskolában, egyházban, munkahelyeken szorgosan épül Mintha-ország. S csak akkor adódik egy kis zűrzavar, ha egy-egy elvetemült elvtárs föllázad a „közerkölcs” ellen. Mert ráébred, hogy a valóság nem a természeti csapások, nem a betegségek és az élet „általános nehézségei” miatt elviselhetetlen, hanem, ha ő is Mintha-országban élni kényszerül.
2011. március 26., szombat
Farkas Dénes: "Szolnokolás"
2011. 03. 26. "Szolnokolás" Farkas Dénes
Kezdő, fiatal pap korában Kovács Lajos püspök (akkor még mindenki kedves Lajoskája) Sepsiszentgyörgyön temetési szertartást végzett. A lelkész valamelyik előkelő család – közemberként is ismert – tagját kísérte utolsó földi útján.
A szertartás lezajlott a maga módján, de a temetőben – a gyászt enyhítendő – világi búcsúztatók is elhangoztak. A történet elmondója szerint előállt egy úriember, és annyit mondott, hogy: kedves gyászolók! Ezt a megszólítást még kétszer megismételte, és akkor beállt a rövidzárlat. Tovább egy szó se jött ki a száján. Beállt egy kínos csend, majd – Kovács Lajos püspök elmondása szerint – a gyászoló tömegben egy vénasszony kezdett sápítozni, és ezt mondta: Én Istenem, én Istenem, aki nem tud szolnokolni, az miért is kezd el szolnokolni? Humoros lett a temetés, de nem történt semmi különösebb, mert a halott azóta is ott pihen, és a szolnokló is azóta bizonyára örök álmát alussza.
Báró József néhai esperes mesélte, hogy Székelykeresztúr népét kirendelték, hogy valamelyik pártfejes előadásában hallgassák meg Ceauşescu egyik nagy horderejű expozéját. Abban az időben Romániában nem lehetett kapni egy szem kávét se. Pergelt árpából és csicseri borsóból főzött, ún. nekezolt ittunk.
A kierőltetett gyűlés záradékaként a házigazda pártfejes megköszönte a másiknak a beszédet, és a „híveinek” azt mondta, hogy az elhangzott, értékes utasításokat tegyük magunKÁVÉ. Persze,hogy kitört a röhögés…
Kezdő, fiatal pap korában Kovács Lajos püspök (akkor még mindenki kedves Lajoskája) Sepsiszentgyörgyön temetési szertartást végzett. A lelkész valamelyik előkelő család – közemberként is ismert – tagját kísérte utolsó földi útján.
A szertartás lezajlott a maga módján, de a temetőben – a gyászt enyhítendő – világi búcsúztatók is elhangoztak. A történet elmondója szerint előállt egy úriember, és annyit mondott, hogy: kedves gyászolók! Ezt a megszólítást még kétszer megismételte, és akkor beállt a rövidzárlat. Tovább egy szó se jött ki a száján. Beállt egy kínos csend, majd – Kovács Lajos püspök elmondása szerint – a gyászoló tömegben egy vénasszony kezdett sápítozni, és ezt mondta: Én Istenem, én Istenem, aki nem tud szolnokolni, az miért is kezd el szolnokolni? Humoros lett a temetés, de nem történt semmi különösebb, mert a halott azóta is ott pihen, és a szolnokló is azóta bizonyára örök álmát alussza.
Báró József néhai esperes mesélte, hogy Székelykeresztúr népét kirendelték, hogy valamelyik pártfejes előadásában hallgassák meg Ceauşescu egyik nagy horderejű expozéját. Abban az időben Romániában nem lehetett kapni egy szem kávét se. Pergelt árpából és csicseri borsóból főzött, ún. nekezolt ittunk.
A kierőltetett gyűlés záradékaként a házigazda pártfejes megköszönte a másiknak a beszédet, és a „híveinek” azt mondta, hogy az elhangzott, értékes utasításokat tegyük magunKÁVÉ. Persze,hogy kitört a röhögés…
Lakatos Sándor: Biztató
2011. 03. 25. Biztató Lakatos Sándor
Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene mindama foglyoknak, a kiket Jeruzsálemből Babilonba vitettem: Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket és szüljetek fiakat és leányokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férjhez, és szüljenek fiakat és leányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek. És igyekezzetek a városnak jólétén, a melybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek. (Jeremiás 29,4-7)
Két és fél évezreddel ezelőtt Nebukadneccar király, Babilon uralkodója, foglaló hadjárata következtében egész Palesztina babiloni fennhatóság alá került. Az ország vezetőit a messzi Babilon földjére, fogságba hurcolták. Az otthonmaradt, reményvesztett és darabjaiban szétesett közösségben találjuk Jeremiás prófétát is, aki fontos szerepet töltött be népe reménytelenségének idején. A babiloniak Jeruzsálemet a templommal együtt földig rombolták. A templom megsemmisülésével a korábban ítéletet hirdető próféta számára egyértelművé vált új küldetése: szenvedő népe lelki megerősítésén kezdett fáradozni. A fogságban sínylődőkhöz szóló prófétai biztatásból ragadtam ki a fenti idézetet.
Mindennapjaink egyik alapvető problémája a jólét kérdése. Hol keressük a boldogulásunkat? Jeremiás próféta üzenete egyszerű és egyértelmű: ott kell fáradozni a közösségért, ahova az Úristen az életünk útját vezérli. Függetlenül az élet nehézségeitől, az ellenséges környezettől, az idegen földön töltött rabságtól, ott kell a holnapért fáradozni, ahova Ő rendeli életünket, azon feltételek között, amiket Ő rendel számunkra. Az ember fáradozzon annak a közösségnek a javán, ahol él, ahová született, mert a szolgált közösség békességétől, előrehaladásától, jólététől függ az ember személyes békessége, előrehaladása és jóléte is.
Ezt mondja a Seregek Ura, Izráel Istene mindama foglyoknak, a kiket Jeruzsálemből Babilonba vitettem: Építsetek házakat és lakjatok azokban, plántáljatok kerteket és egyétek azoknak gyümölcseit. Vegyetek magatoknak feleségeket és szüljetek fiakat és leányokat, és a fiaitokat is házasítsátok meg, a leányaitokat pedig adjátok férjhez, és szüljenek fiakat és leányokat, és szaporodjatok meg ott, és meg ne kevesedjetek. És igyekezzetek a városnak jólétén, a melybe fogságra küldöttelek titeket, és könyörögjetek érette az Úrnak; mert annak jóléte lesz a ti jólétetek. (Jeremiás 29,4-7)
Két és fél évezreddel ezelőtt Nebukadneccar király, Babilon uralkodója, foglaló hadjárata következtében egész Palesztina babiloni fennhatóság alá került. Az ország vezetőit a messzi Babilon földjére, fogságba hurcolták. Az otthonmaradt, reményvesztett és darabjaiban szétesett közösségben találjuk Jeremiás prófétát is, aki fontos szerepet töltött be népe reménytelenségének idején. A babiloniak Jeruzsálemet a templommal együtt földig rombolták. A templom megsemmisülésével a korábban ítéletet hirdető próféta számára egyértelművé vált új küldetése: szenvedő népe lelki megerősítésén kezdett fáradozni. A fogságban sínylődőkhöz szóló prófétai biztatásból ragadtam ki a fenti idézetet.
Mindennapjaink egyik alapvető problémája a jólét kérdése. Hol keressük a boldogulásunkat? Jeremiás próféta üzenete egyszerű és egyértelmű: ott kell fáradozni a közösségért, ahova az Úristen az életünk útját vezérli. Függetlenül az élet nehézségeitől, az ellenséges környezettől, az idegen földön töltött rabságtól, ott kell a holnapért fáradozni, ahova Ő rendeli életünket, azon feltételek között, amiket Ő rendel számunkra. Az ember fáradozzon annak a közösségnek a javán, ahol él, ahová született, mert a szolgált közösség békességétől, előrehaladásától, jólététől függ az ember személyes békessége, előrehaladása és jóléte is.
Lázár Levente: Hol a szabad akaratom?
2011. 03. 24. Hol a szabad akaratom? Lázár Levente
Órára készülődtem, sietve, mert a Buddhista központ kissé messze van lakásunktól, s késni nem szeretek. Az volt a házi feladatom, hogy jegyezzem le, amit gondolok a szabad akaratról. Már napokkal ezelőtt megírtam. Mielőtt kiléptem a házból, hangosan gondolkodtam: Nálam van a szabad akaratom?
Azóta is visszhangzik bennem ez a kérdés és újabb kérdéseket szült: Amit teszek, azt azért teszem-e, mert én így akarom? Amikor beszélek, és amit mondok azért hangzik-e el, mert én így akarom? Vagy netalán van valami sorsszerűség az események sorozatában? Van-e felelősségem a döntésekért, vagy tehetek, amit akarok, mert úgy is az lesz, amire predesztináltak?
Sok embertől hallottam, hogy nem szereti a munkáját, a mindennapi robotot, de vállalni kell, végezni kell, mert szükség van a munkahelyre, a fizetésre, élni kell valamiből. Ugyancsak sok embert hallottam beszélni, és érdekes, hogy többségük nem a saját véleményének ad hangot, hanem annak, amit az emberek épp hallani akarnak tőle, hiszen csak így lehet sikeres. Befolyásol az érdek, a világ, az elvárás, a kötelesség, a „muszáj”…
Nálam van a szabad akaratom?
Ha nálam lenne, talán választanék olyan munkát, ami tetszik, és amit teljes odaadással végezhetek. Ha nálam lenne, mindig kimondanám az igazságot, még akkor is, ha kellemetlen azt hallani. Ha nálam lenne, nem csapnám be embertársaimat, felelőtlenül elhallgattatva a lelkiismeretet. Ha nálam lenne, nem szőnék terveket, azért hogy valamit megszerezzek, annak égisze alatt, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ha nálam lenne, nem ígérnék olyat, amiről tudom, hogy nem adhatom meg.
Nálam van a szabad akaratom?... A lelkiismeretem?... A hitem?... Az emberségem?... A becsületem? Ne hagyd otthon, mert nélküle csak színház az életed és a maszk, amit hordasz, eltorzítja arcodat. Nem érdemes Jónásként dacolni a valósággal, igazi önmagaddal, mert kellemesebb a fa árnyékában pihenni, mint a cethal gyomrában kétségbeesetten kiutat keresni… Te döntesz, mit választasz?
Órára készülődtem, sietve, mert a Buddhista központ kissé messze van lakásunktól, s késni nem szeretek. Az volt a házi feladatom, hogy jegyezzem le, amit gondolok a szabad akaratról. Már napokkal ezelőtt megírtam. Mielőtt kiléptem a házból, hangosan gondolkodtam: Nálam van a szabad akaratom?
Azóta is visszhangzik bennem ez a kérdés és újabb kérdéseket szült: Amit teszek, azt azért teszem-e, mert én így akarom? Amikor beszélek, és amit mondok azért hangzik-e el, mert én így akarom? Vagy netalán van valami sorsszerűség az események sorozatában? Van-e felelősségem a döntésekért, vagy tehetek, amit akarok, mert úgy is az lesz, amire predesztináltak?
Sok embertől hallottam, hogy nem szereti a munkáját, a mindennapi robotot, de vállalni kell, végezni kell, mert szükség van a munkahelyre, a fizetésre, élni kell valamiből. Ugyancsak sok embert hallottam beszélni, és érdekes, hogy többségük nem a saját véleményének ad hangot, hanem annak, amit az emberek épp hallani akarnak tőle, hiszen csak így lehet sikeres. Befolyásol az érdek, a világ, az elvárás, a kötelesség, a „muszáj”…
Nálam van a szabad akaratom?
Ha nálam lenne, talán választanék olyan munkát, ami tetszik, és amit teljes odaadással végezhetek. Ha nálam lenne, mindig kimondanám az igazságot, még akkor is, ha kellemetlen azt hallani. Ha nálam lenne, nem csapnám be embertársaimat, felelőtlenül elhallgattatva a lelkiismeretet. Ha nálam lenne, nem szőnék terveket, azért hogy valamit megszerezzek, annak égisze alatt, hogy a cél szentesíti az eszközt. Ha nálam lenne, nem ígérnék olyat, amiről tudom, hogy nem adhatom meg.
Nálam van a szabad akaratom?... A lelkiismeretem?... A hitem?... Az emberségem?... A becsületem? Ne hagyd otthon, mert nélküle csak színház az életed és a maszk, amit hordasz, eltorzítja arcodat. Nem érdemes Jónásként dacolni a valósággal, igazi önmagaddal, mert kellemesebb a fa árnyékában pihenni, mint a cethal gyomrában kétségbeesetten kiutat keresni… Te döntesz, mit választasz?
Dimény József : Édes vagy romlott?
2011. 03. 23 Édes vagy romlott? Dimény József
A Sion hegyén van a „Mária elszenderülése” bazilika. Csodálatos akusztikája van. A kriptában fekvő Mária-szobor mellett egy oltárt találtunk, amelyen ez áll: MAGYARORSZÁG KEGYES HÓDOLATA. Az oltár márványból van építve, fölötte mozaikból kirakott kép, melyen jobb felől István király és Imre herceg, bal felől László király és Erzsébet, középen pedig Mária ül egy trónuson a gyermek Jézussal az ölében.
Az oltáron három nagyon díszes kép is van az első vértanúkról. Középen Simon és Taddeus, jobbról István, balról pedig Péter. Az oltár alsó részén több koszorút és nemzeti színű szalagot láttunk elhelyezve, mellette márványba vésve a következő szöveg áll:
„Boldog asszony anyánk, Régi nagy patrónánk!
Nagy ínségben lévén, Így szólít meg hazánk:
Magyarországról, Romlott hazánkról
Ne feledkezzél meg Szegény magyarokról!”
Ezt az éneket még gyerekkoromból ismerem, anyai nagyszüleimtől tanultam, akik romai katolikusként úgy ismerték, mint régi magyar himnuszt. Hogy került ide a romlott szó? Mi így ismertük: „édes hazánkról”. Zarándok társaimat is kérdeztem, sem katolikusok, sem protestánsok nem tudtak megnyugtató választ adni. (Olyan vélemény is volt, hogy a Gyurcsány-kormány idején készítették!)
Miután hazatértünk a Szentföldről, elhatároztam, hogy utánanézek a dolognak. Kutatásaim során megtaláltam, hogy a 18. századból származik és Lancsarics Bonifác pannonhalmi szerzetes szerzeménye. Két hivatkozást is találtam bizonyítékként: az egyik a Szent István Társulat 1903-as Hitvalló imádságoskönyve, a másik pedig egy katolikus énekeskönyv 1936-ból, Harmat Artúr és Sík Sándor szerkesztésében. Mindkettőben a romlott szó szerepel. Frivaldszky János véleménye szerint a jelző az ország zivataros századaira utal, arra, hogy a történelem folyamán hányszor pusztultunk el. A romlott a 20. századra már erkölcsi értelemben is használatos lett. A katolikus püspöki kar az 1945 utáni időszakban (talán kommunista nyomásra) változtatta meg.
Nekem mindenképpen jobban tetszik az édes jelző. Úgy gondolom, a haza fogalmának nem jár le a szavatossága.
A Sion hegyén van a „Mária elszenderülése” bazilika. Csodálatos akusztikája van. A kriptában fekvő Mária-szobor mellett egy oltárt találtunk, amelyen ez áll: MAGYARORSZÁG KEGYES HÓDOLATA. Az oltár márványból van építve, fölötte mozaikból kirakott kép, melyen jobb felől István király és Imre herceg, bal felől László király és Erzsébet, középen pedig Mária ül egy trónuson a gyermek Jézussal az ölében.
Az oltáron három nagyon díszes kép is van az első vértanúkról. Középen Simon és Taddeus, jobbról István, balról pedig Péter. Az oltár alsó részén több koszorút és nemzeti színű szalagot láttunk elhelyezve, mellette márványba vésve a következő szöveg áll:
„Boldog asszony anyánk, Régi nagy patrónánk!
Nagy ínségben lévén, Így szólít meg hazánk:
Magyarországról, Romlott hazánkról
Ne feledkezzél meg Szegény magyarokról!”
Ezt az éneket még gyerekkoromból ismerem, anyai nagyszüleimtől tanultam, akik romai katolikusként úgy ismerték, mint régi magyar himnuszt. Hogy került ide a romlott szó? Mi így ismertük: „édes hazánkról”. Zarándok társaimat is kérdeztem, sem katolikusok, sem protestánsok nem tudtak megnyugtató választ adni. (Olyan vélemény is volt, hogy a Gyurcsány-kormány idején készítették!)
Miután hazatértünk a Szentföldről, elhatároztam, hogy utánanézek a dolognak. Kutatásaim során megtaláltam, hogy a 18. századból származik és Lancsarics Bonifác pannonhalmi szerzetes szerzeménye. Két hivatkozást is találtam bizonyítékként: az egyik a Szent István Társulat 1903-as Hitvalló imádságoskönyve, a másik pedig egy katolikus énekeskönyv 1936-ból, Harmat Artúr és Sík Sándor szerkesztésében. Mindkettőben a romlott szó szerepel. Frivaldszky János véleménye szerint a jelző az ország zivataros századaira utal, arra, hogy a történelem folyamán hányszor pusztultunk el. A romlott a 20. századra már erkölcsi értelemben is használatos lett. A katolikus püspöki kar az 1945 utáni időszakban (talán kommunista nyomásra) változtatta meg.
Nekem mindenképpen jobban tetszik az édes jelző. Úgy gondolom, a haza fogalmának nem jár le a szavatossága.
2011. március 22., kedd
Demeter Erika: Fagyöngy
2011. 03. 22. Fagyöngy Demeter Erika
Gyerekkorom emlékei közé tartozik az a történet, amikor először kérdeztem rá a fagyöngyre. Mi az ott a fán, ami úgy néz ki, mintha fészek lenne? Gyermekszemmel sejtettem, hogy valami olyan, ami úgy néz ki, mintha, de mégsem… A szüleim azt mondták az a fagyöngy. Én tovább gondoltam. Tehát van a fának gyöngye, vagy talán a gyöngy van fából?
Azóta már sok mindent megtudtam a fagyöngyről. A meghatározás így szól: „fél élősködő örökzöld növény. Leggyakoribb gazdanövényei az almafa, a nyárfa, a fűzfa, az akácfa. Rövid szerteágazó ágai ismételt álvillás elágazásúak. Levelei átellenesek, zöldessárgák bőrneműek. Zöldessárga színű redukált virágai ülők. Termése ragadós álbogyó.”
Amikor először olvastam a meghatározást, újra felerősödött bennem a gyerekkori érzés. Minden csak olyan mintha, de semmit konkrétan nem lehet mondani róla: félélősködő, zöldessárga, bőrnemű, redukált virág, álvillás, álbogyó. Valami homályos lény, ami tetszetős, de nem őszinte sem a gazdával sem környezetével, de nagyon úgy tesz.
Nem vagyok biológus, de az akácfát, fűzfát, nyárfát és almafát erős, életképes, nem túl igényes de szívós fának ismertem meg. Nyilván, hogy ilyen gazdát keres az élősködő, aminek az életnedvét lehet szívni bátran, mert megbírja! S közben talán mindketten azt hiszik, hogy együtt díszesebbek. A fagyöngy más életerejétől nő szépre, a fa azt hiszi, hogy dúsabb lesz a koronája a fagyöngytől, miközben valamiért fogy az ereje.
Tudom, hogy van neki gyógyhatása is, hogy sokaknak javított az életminőségén, talán olyan is van, akinek életét mentette meg. Azt is hallottam, hogy eredményesen használják a rák gyógyításában, ami nagyon dicséretes. Ám, az jutott ennek kapcsán eszembe, hogy jó fegyver: hasonszőrűt hasonszőrűvel.
Azt is mondják, hogy szerencsét hoz. Én nem gondolom, hogy a fagyöngy hordozza a szerencsét. Valahogy nem éreztem semmilyen késztetést alatta csókolózni, mert nem szeretem az élősködőket. Még a félélősködőket sem.
A felvetett téma gondolatokat ébresztett bennem és remélem az olvasóban is. A teljesség igénye nélkül írtam le s azért, hogy továbbgondoljuk. Jó gondolkodást!
Gyerekkorom emlékei közé tartozik az a történet, amikor először kérdeztem rá a fagyöngyre. Mi az ott a fán, ami úgy néz ki, mintha fészek lenne? Gyermekszemmel sejtettem, hogy valami olyan, ami úgy néz ki, mintha, de mégsem… A szüleim azt mondták az a fagyöngy. Én tovább gondoltam. Tehát van a fának gyöngye, vagy talán a gyöngy van fából?
Azóta már sok mindent megtudtam a fagyöngyről. A meghatározás így szól: „fél élősködő örökzöld növény. Leggyakoribb gazdanövényei az almafa, a nyárfa, a fűzfa, az akácfa. Rövid szerteágazó ágai ismételt álvillás elágazásúak. Levelei átellenesek, zöldessárgák bőrneműek. Zöldessárga színű redukált virágai ülők. Termése ragadós álbogyó.”
Amikor először olvastam a meghatározást, újra felerősödött bennem a gyerekkori érzés. Minden csak olyan mintha, de semmit konkrétan nem lehet mondani róla: félélősködő, zöldessárga, bőrnemű, redukált virág, álvillás, álbogyó. Valami homályos lény, ami tetszetős, de nem őszinte sem a gazdával sem környezetével, de nagyon úgy tesz.
Nem vagyok biológus, de az akácfát, fűzfát, nyárfát és almafát erős, életképes, nem túl igényes de szívós fának ismertem meg. Nyilván, hogy ilyen gazdát keres az élősködő, aminek az életnedvét lehet szívni bátran, mert megbírja! S közben talán mindketten azt hiszik, hogy együtt díszesebbek. A fagyöngy más életerejétől nő szépre, a fa azt hiszi, hogy dúsabb lesz a koronája a fagyöngytől, miközben valamiért fogy az ereje.
Tudom, hogy van neki gyógyhatása is, hogy sokaknak javított az életminőségén, talán olyan is van, akinek életét mentette meg. Azt is hallottam, hogy eredményesen használják a rák gyógyításában, ami nagyon dicséretes. Ám, az jutott ennek kapcsán eszembe, hogy jó fegyver: hasonszőrűt hasonszőrűvel.
Azt is mondják, hogy szerencsét hoz. Én nem gondolom, hogy a fagyöngy hordozza a szerencsét. Valahogy nem éreztem semmilyen késztetést alatta csókolózni, mert nem szeretem az élősködőket. Még a félélősködőket sem.
A felvetett téma gondolatokat ébresztett bennem és remélem az olvasóban is. A teljesség igénye nélkül írtam le s azért, hogy továbbgondoljuk. Jó gondolkodást!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)