2011. 11. 30. Gyermekek és szüleik Moldován-Szeredai Noémi
Időnk nagy részét töltjük el azzal, hogy szüleinkkel perelünk, gondolatban vagy kimondva. S most nem a serdülőkorú vagy a fiatal lázongására gondolok, hanem a felnőtt, családos nőkre és férfiakra. Mielőtt az olvasó felfortyanna, hogy „én már bizony nem, én tisztelem és szeretem szüleimet, soha nem szólnék ellenük semmit!” – hozzáteszem: akinek nem inge, az ne vegye magára.
Tehát, tiszteljük és szeretjük szüleinket, de: felnőtt emberekként sok mindent felróvunk nekik: hogy túl szigorúan neveltek, nem voltak mellettünk, mikor szükségünk lett volna rájuk, csak saját életükkel, betegségükkel törődtek, nem úgy szerettek, ahogyan kellett volna, nem álltak ki mellettünk, nem védtek meg, alkoholisták voltak, állandóan veszekedtek, megvertek, nem értettek meg, nem segítettek eleget, megkeserítették életünket, elhagytak, meghaltak… S a sort a végtelenségig lehet folytatni.
Sokszor folytatjuk és panaszkodunk rájuk. Felrójuk nekik gondolatban, ha már meghaltak, vagy nem merjük a szemükbe mondani, esetleg többé-kevésbé nyíltan a tudtukra is adjuk érzéseinket vagy csak frusztrációinkat. S mi haszna? Azt hiszük, hogy megváltoztatjuk őket? Azt gondoljuk, könnyebb lesz a lelkünk, ha kipanaszkodtuk magunkat? Másabb lesz, ha kiabálunk velük? Vagy eltűrjük, hogy ők kiabáljanak velünk?
Megfogadjuk, mi majd másként csináljuk! Ha ezen az úton járunk – a felrovás, panaszkodás, lázongás útján –, biztos, hogy ugyanúgy fogunk tenni, mint szüleink, mert ez az a viselkedési minta, melyet akaratlanul is megtanultunk. Megkérdezted édesanyádat és édesapádat, hogy miért így nevelt téged? Ha választ kaptál, szinte biztos, hogy a következő volt: Azért fiam, mert A LEGJOBBAT AKARTAM NEKED.
Elérkezett az ideje, hogy letegyük szüleink miatti frusztrációinkat, gyötrődéseinket és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt, és egyszerűen szeressük őket.
Ürítsd ki lelkedet, édesapád és édesanyád iránt csak a szeretet és hála érzése legyen benned. Legyen ez a karácsonyi ajándékod számukra! Ha ez megtörtént, hirtelen megváltoznak, lelki szemeiddel másnak fogod látni őket, felfedezed a sok áldást és ajándékot, melyet általuk Istentől kaptál! Megváltozol te magad is! Igazán felnősz, s egyre több szeretetet tudsz szétosztani, esélyed lesz, hogy gyermekeid számára olyan legyél, amilyennek Isten lát téged.
2011. november 30., szerda
2011. november 29., kedd
Szabó Előd: Adventi fényforrás
2011. 11. 29. Adventi fényforrás Szabó Előd
Az amerikai unitárius gondolkodó, Channing a vallásnak három fő oszlopát nevezte meg: ismeret, szeretet, cselekedet.
Az ismeretet a Biblia bölcsességként említi. Élettapasztalatot jelent, nyitott szemeket és nyitott lelket feltételez. Mindennek alapja az ismeret, a tudás, a bölcsesség léte vagy hiánya. Minden cselekedetünk vagy tétlenségünk, minden szavunk vagy hallgatásunk, magatartásunk, viselkedésünk erre alapszik. A bölcs ember az, aki nemcsak megtapasztalt sok mindent életében, hanem levonta a helyes következtetést: az Úr csodálatos, szent hegyén élünk, életünk az Ő ajándéka, s mindaz, ami fontos és értékes Tőle ered.
A szeretet az ismeretből fakad. Ha tudom, hogy az Úr teremtett, életem az Ő ajándéka, lábam alatt az Ő szent földje, fejem fölött szent ege, bennem szent lelke, akkor természetes, hogy szeretettel élek. Természetes, hogy meglátom és értékelem a természet csodáit és tápláló erejét; természetes, hogy megbecsülöm magam és tehetségeimet, mert isteni származásúak; természetes, hogy az isteni származást másokban, mindenkiben meglátom, s mindenkiben értékelem.
Az ismeret és szeretet következménye és külső megnyilvánulása a cselekedet. Az ismeret és a szeretet lelkünk vezetékében folyó láthatatlan áram, erő, a cselekedet pedig olyan, mint a világítótest által az áramból nyert és a világba szórt fényesség.
Advent a világítótesteket igyekszik mozgósítani. A tiéd nem fénylik? Valahol zárlat van a rendszerben? Járjunk adventi utunkon nyitott lélekkel, hogy bölcsességet nyerjünk, szeressük Istent minden teremtményben, s akkor kigyúl a mi életünknek fénye is, s része lesz a betlehemi csillag mellett a nagy karácsonyi világosságnak.
Az amerikai unitárius gondolkodó, Channing a vallásnak három fő oszlopát nevezte meg: ismeret, szeretet, cselekedet.
Az ismeretet a Biblia bölcsességként említi. Élettapasztalatot jelent, nyitott szemeket és nyitott lelket feltételez. Mindennek alapja az ismeret, a tudás, a bölcsesség léte vagy hiánya. Minden cselekedetünk vagy tétlenségünk, minden szavunk vagy hallgatásunk, magatartásunk, viselkedésünk erre alapszik. A bölcs ember az, aki nemcsak megtapasztalt sok mindent életében, hanem levonta a helyes következtetést: az Úr csodálatos, szent hegyén élünk, életünk az Ő ajándéka, s mindaz, ami fontos és értékes Tőle ered.
A szeretet az ismeretből fakad. Ha tudom, hogy az Úr teremtett, életem az Ő ajándéka, lábam alatt az Ő szent földje, fejem fölött szent ege, bennem szent lelke, akkor természetes, hogy szeretettel élek. Természetes, hogy meglátom és értékelem a természet csodáit és tápláló erejét; természetes, hogy megbecsülöm magam és tehetségeimet, mert isteni származásúak; természetes, hogy az isteni származást másokban, mindenkiben meglátom, s mindenkiben értékelem.
Az ismeret és szeretet következménye és külső megnyilvánulása a cselekedet. Az ismeret és a szeretet lelkünk vezetékében folyó láthatatlan áram, erő, a cselekedet pedig olyan, mint a világítótest által az áramból nyert és a világba szórt fényesség.
Advent a világítótesteket igyekszik mozgósítani. A tiéd nem fénylik? Valahol zárlat van a rendszerben? Járjunk adventi utunkon nyitott lélekkel, hogy bölcsességet nyerjünk, szeressük Istent minden teremtményben, s akkor kigyúl a mi életünknek fénye is, s része lesz a betlehemi csillag mellett a nagy karácsonyi világosságnak.
Andorkó Attila: Töprengő
2011. 11. 28. Töprengő Andorkó Attila
Néha meg-megállok, lehet, hogy lehajtott fejjel, és a megtett utam végiggondolom. Néha el-eltöprengek azon, hogy vajon mit csináltam rosszul, hol rontottam el… S van úgy, hogy ilyenkor „szomorú, lehangoló gondolataim vannak”, és úgy érzem, hogy „egyszer neki kéne menni igazán a falnak.” (Beatrice) Van úgy, hogy azért érzem így, mert a környezet, az emberek által viselt „őszinte” álarcok hatása alá kerülök. Amikor rádöbbenek arra, hogy „körülvesz a Képmutatás,/ Hajlongó szolgalelkek,/ Hízeleg a megalkuvás.” (Wellington)
Tudom, „néha megállsz te is,/ Hogyha nem lát senki./ És a megtett utat/ Végiggondolod./ Néha önmagad sem tudod/ Már szeretni. Mit csináltál,/ Hol rontottad el./ Nem tudod.” (Dinamit)
Advent lehetőséget ad ezeknek az érzéseknek a megváltoztatására. Lehetőséget teremt ebből a sokszor gépies világból való kitörésre. Advent lehetőséget kínál, hogy az összes álarcot összetörd, csak ismerd fel a lehetőséget, és élj vele!
Amikor sorra meggyúlnak az adventi koszorún a gyertyák, akkor gondolj arra a tiszta, őszinte gyermeki hitre, amelyet éreztünk, s lehet, hogy újból megérezhetünk. Gondolj a szeretetre, amelyet bár megfogalmazni sem tudsz olykor, de lelki képességeink koronája, s karácsony felé talán egyre fontosabb, és érezhetőbbé válik szerte a világon.
Csak engedni kell, s az adventi gyertyák lángja jéghegyeket tud olvasztani. Szánj időt a szeretteidre, szánj időt magadra, szánj időt Istenre, és szánj időt az ünnepre!
Néha meg-megállok, lehet, hogy lehajtott fejjel, és a megtett utam végiggondolom. Néha el-eltöprengek azon, hogy vajon mit csináltam rosszul, hol rontottam el… S van úgy, hogy ilyenkor „szomorú, lehangoló gondolataim vannak”, és úgy érzem, hogy „egyszer neki kéne menni igazán a falnak.” (Beatrice) Van úgy, hogy azért érzem így, mert a környezet, az emberek által viselt „őszinte” álarcok hatása alá kerülök. Amikor rádöbbenek arra, hogy „körülvesz a Képmutatás,/ Hajlongó szolgalelkek,/ Hízeleg a megalkuvás.” (Wellington)
Tudom, „néha megállsz te is,/ Hogyha nem lát senki./ És a megtett utat/ Végiggondolod./ Néha önmagad sem tudod/ Már szeretni. Mit csináltál,/ Hol rontottad el./ Nem tudod.” (Dinamit)
Advent lehetőséget ad ezeknek az érzéseknek a megváltoztatására. Lehetőséget teremt ebből a sokszor gépies világból való kitörésre. Advent lehetőséget kínál, hogy az összes álarcot összetörd, csak ismerd fel a lehetőséget, és élj vele!
Amikor sorra meggyúlnak az adventi koszorún a gyertyák, akkor gondolj arra a tiszta, őszinte gyermeki hitre, amelyet éreztünk, s lehet, hogy újból megérezhetünk. Gondolj a szeretetre, amelyet bár megfogalmazni sem tudsz olykor, de lelki képességeink koronája, s karácsony felé talán egyre fontosabb, és érezhetőbbé válik szerte a világon.
Csak engedni kell, s az adventi gyertyák lángja jéghegyeket tud olvasztani. Szánj időt a szeretteidre, szánj időt magadra, szánj időt Istenre, és szánj időt az ünnepre!
2011. november 27., vasárnap
Tófalvi Tamás: Az érintés csodája
2011. 11. 27. Az érintés csodája Tófalvi Tamás
Mióta felegyenesedtünk és két karunkat a járás helyett magasztosabb célok szolgálatába helyeztük, azóta tudja minden halandó, mekkora értéke van egy-egy szerető ölelésnek, egy baráti kézfogásnak.
Mélyen belénk ivódott születésünk pillanatától az édesanya simogató gondoskodásának mézédes érintése s az atyai pofon néhai szigora. Bár lázadtunk, tudatta velünk: neki van igaza!
Kezeimet nézem: már nem borítja gyermeki puhaság, de a kenyér küzdelme sem törte még kérgesre… Kezeimet, melyekkel oly sokszor szerettem, s tettem ezt érintéssel láthatóvá; kezeimet, melyekkel legalább annyiszor gyűlölködtem is…
E kezek építették múltamat megannyi színes téglából, s romboltak le szerelmet, örömöt, bánatot, fájdalmat. Elrejtették könnyeim, amikor hangtalanul sírtam, és léha táncot jártak a remegő nevetésben.
E két kéz a mindenem, s nyitott könyv, mely neked is mesél. Nem jóslatokról, babonákról, megannyi „tudós” tenyérolvasóról – csak az életről. Az életemről. A tiédről. Azokról az emlékekről, melyek mai napig is közösek veled.
Mesél, és elárul engem, elárulja ki voltam, s tán ki lehetek most. Titkokat fed fel, régmúlt, pókhálós pillanatait a nagy örökkévalóságnak.
Csak el ne feledj találkozásunkkor a szemembe nézni… A többi titkot a szemem rejti el…
Mióta felegyenesedtünk és két karunkat a járás helyett magasztosabb célok szolgálatába helyeztük, azóta tudja minden halandó, mekkora értéke van egy-egy szerető ölelésnek, egy baráti kézfogásnak.
Mélyen belénk ivódott születésünk pillanatától az édesanya simogató gondoskodásának mézédes érintése s az atyai pofon néhai szigora. Bár lázadtunk, tudatta velünk: neki van igaza!
Kezeimet nézem: már nem borítja gyermeki puhaság, de a kenyér küzdelme sem törte még kérgesre… Kezeimet, melyekkel oly sokszor szerettem, s tettem ezt érintéssel láthatóvá; kezeimet, melyekkel legalább annyiszor gyűlölködtem is…
E kezek építették múltamat megannyi színes téglából, s romboltak le szerelmet, örömöt, bánatot, fájdalmat. Elrejtették könnyeim, amikor hangtalanul sírtam, és léha táncot jártak a remegő nevetésben.
E két kéz a mindenem, s nyitott könyv, mely neked is mesél. Nem jóslatokról, babonákról, megannyi „tudós” tenyérolvasóról – csak az életről. Az életemről. A tiédről. Azokról az emlékekről, melyek mai napig is közösek veled.
Mesél, és elárul engem, elárulja ki voltam, s tán ki lehetek most. Titkokat fed fel, régmúlt, pókhálós pillanatait a nagy örökkévalóságnak.
Csak el ne feledj találkozásunkkor a szemembe nézni… A többi titkot a szemem rejti el…
Fekete Levente: Hiszem, hogy van értelme szólni
2011. 11. 26. Hiszem, hogy van értelme szólni Fekete Levente
Hiába veszekedik bárki,
a szavak csak kopognak, csapódnak a Lét testén,
szétgurulnak és lehullnak a porba,
mint élettelen, durva kavicsok.
Hiszem, hogy van értelme szólni
szépet, tisztát és igazat,
nincs értelme az erőszaknak,
egyszer úgyis meghalok.
S ami belőlem megmarad,
csak egy kép, mosoly és emlék,
megfoghatatlan,
mégis kerek, egész és szép.
Úgyis mindannyian ott vagyunk,
ahol közel a föld és távol az ég.
Hiába veszekedik bárki,
a szavak csak kopognak, csapódnak a Lét testén,
szétgurulnak és lehullnak a porba,
mint élettelen, durva kavicsok.
Hiszem, hogy van értelme szólni
szépet, tisztát és igazat,
nincs értelme az erőszaknak,
egyszer úgyis meghalok.
S ami belőlem megmarad,
csak egy kép, mosoly és emlék,
megfoghatatlan,
mégis kerek, egész és szép.
Úgyis mindannyian ott vagyunk,
ahol közel a föld és távol az ég.
2011. november 25., péntek
Lőrinczi Lajos: Kapcsolat
2011. 11. 25. Kapcsolat Lőrinczi Lajos
Amikor 1992-ben Kolozsvárra kerültem, még a postára jártam telefonálni. Megrendeltem a keresztúri számot, majd vártam egy negyedórát, amíg sorra kerültem, és a hangosbemondó kijelölte számomra a fülkét. Ha szerencsém volt, beszélhettünk. Ha nem, a kapcsolat megszakadt és – ha volt türelmem –, minden kezdődött elölről. Érmés köztelefon is volt, de ekkor már olyan rossz állapotban, hogy tizenöt hívásból egy sikerült. Valamikor, pár év múlva terjedtek el a kártyás telefonok.
Öt év múlva, Kolozson még mindig hasonló volt a módszer. Megrendelve beszéltem az otthoniakkal a postáról, csak hamarabb ment, mert ismertek. Esetleg megkértem valamelyik családot, hogy használhassam a telefonját. A papi lakon nem volt ilyen. Igaz, hét éve már üresen állt akkoe az is.
Csehétfalván egy öreg kurblis kollektív-telefon volt az egyik családnál. Oda járt az egész falu telefonálni. Róza néni volt a „szócső”, ő hordta az üzeneteket szerte (csehétfalvi szóhasználat) a faluba. Mentőt, doktort is innen kellett hívni. Persze, ha működött a telefon, mert csóré vasdróton volt vezetve, amely esőben letestelt. Sokszor úgy működött, hogy a két vége egy tócsába esett.
2000 elején elmentem Csíkszeredába, a megyei igazgatóságra, és kértem, tegyenek valamit, ez így tarthatatlan. Az igazgatónak én kellett befessem a megye térképére Csehétfalvát, mert rajta sem volt. Mivel az ígéretek ellenére sem történt semmi, a kanadai testvérgyülekezet által küldött (jó sok!) pénzen vettünk egy maroktelefont. Ekkor kezdtek elterjedni. Ezt a falu rendelkezésére bocsátottuk, ezután hozzánk jártak telefonálni az emberek, és én lettem Róza néni, éjjel-nappal hordozva szerte az üzeneteket. Hamarosan világhálónk (internetünk) is lett, és azóta is, kisebb-nagyobb döccenésekkel, tartjuk a kapcsolatot a világgal, amely ma már házhoz jön, a csehétfalvi dombok közé is.
Éppen a minap mentem be egy telefonos boltba, és leesett az állam, hogy mennyi okosabbnál okosabb szerkentyű van, egész könyvtár, könyvtár-sorozat. Egy zsebben az egész világ! Robbanás a kapcsolattartásban, információhoz jutásban.
Már nem kell a postára menni, nem kell kurblizni, nem kell a faluban szaladgálni, a 90 esztendős bácsinak is zsebében a világ. De vajon közelebb került-e ezzel a fiú az apjához, anyjához, a férj a feleséghez, az ember az emberhez, az ember az Istenhez? Gyorsabbak vagyunk, de boldogabbak-e?
Amikor 1992-ben Kolozsvárra kerültem, még a postára jártam telefonálni. Megrendeltem a keresztúri számot, majd vártam egy negyedórát, amíg sorra kerültem, és a hangosbemondó kijelölte számomra a fülkét. Ha szerencsém volt, beszélhettünk. Ha nem, a kapcsolat megszakadt és – ha volt türelmem –, minden kezdődött elölről. Érmés köztelefon is volt, de ekkor már olyan rossz állapotban, hogy tizenöt hívásból egy sikerült. Valamikor, pár év múlva terjedtek el a kártyás telefonok.
Öt év múlva, Kolozson még mindig hasonló volt a módszer. Megrendelve beszéltem az otthoniakkal a postáról, csak hamarabb ment, mert ismertek. Esetleg megkértem valamelyik családot, hogy használhassam a telefonját. A papi lakon nem volt ilyen. Igaz, hét éve már üresen állt akkoe az is.
Csehétfalván egy öreg kurblis kollektív-telefon volt az egyik családnál. Oda járt az egész falu telefonálni. Róza néni volt a „szócső”, ő hordta az üzeneteket szerte (csehétfalvi szóhasználat) a faluba. Mentőt, doktort is innen kellett hívni. Persze, ha működött a telefon, mert csóré vasdróton volt vezetve, amely esőben letestelt. Sokszor úgy működött, hogy a két vége egy tócsába esett.
2000 elején elmentem Csíkszeredába, a megyei igazgatóságra, és kértem, tegyenek valamit, ez így tarthatatlan. Az igazgatónak én kellett befessem a megye térképére Csehétfalvát, mert rajta sem volt. Mivel az ígéretek ellenére sem történt semmi, a kanadai testvérgyülekezet által küldött (jó sok!) pénzen vettünk egy maroktelefont. Ekkor kezdtek elterjedni. Ezt a falu rendelkezésére bocsátottuk, ezután hozzánk jártak telefonálni az emberek, és én lettem Róza néni, éjjel-nappal hordozva szerte az üzeneteket. Hamarosan világhálónk (internetünk) is lett, és azóta is, kisebb-nagyobb döccenésekkel, tartjuk a kapcsolatot a világgal, amely ma már házhoz jön, a csehétfalvi dombok közé is.
Éppen a minap mentem be egy telefonos boltba, és leesett az állam, hogy mennyi okosabbnál okosabb szerkentyű van, egész könyvtár, könyvtár-sorozat. Egy zsebben az egész világ! Robbanás a kapcsolattartásban, információhoz jutásban.
Már nem kell a postára menni, nem kell kurblizni, nem kell a faluban szaladgálni, a 90 esztendős bácsinak is zsebében a világ. De vajon közelebb került-e ezzel a fiú az apjához, anyjához, a férj a feleséghez, az ember az emberhez, az ember az Istenhez? Gyorsabbak vagyunk, de boldogabbak-e?
2011. november 24., csütörtök
Nagy Adél: Add tovább!
2011. 11. 24. Add tovább! Nagy Adél
A napokban egy ismerős egy érdekes kisfilm linkjét küldte körlevélben. Nyissam, ne nyissam, kattintsak, ne kattintsak – morfondíroztam. Legtöbbször nem kattintok, olvasatlanul maradnak ezek a körlevelek, sőt, mi több, ki is törlöm őket. Ritkán küldöm tovább, egyrészt azért, mert nem is értek ahhoz, hogyan kell ezeket a körüzeneteket „szórni”, másrészt mert egyszer biztosan, de talán többször is előfordult, hogy nem létező személynek, nem létező betegségre pénzbeli segítséget kértek.
Emlékszem, hogy gyerekkoromban – s talán sokunknak van ilyen élménye –, én is bekapcsolódtam egy-egy levélláncba, szorgalmasan másoltam és küldtem tovább a kapott levelet, mert az volt a kérés, hogy a lánc lehetőleg ne szakadjon meg. Kíváncsi várakozás, aztán nem történt semmi. Néha egy-egy eltévedt levél, amelyek feladójában sosem leltem barátra.
Most mégis kattintottam. A kisfilm arról szól, hogy egy koldus ül az utcán. Egyik kezében egy pléhdoboz, másikban egy kartonpapír a következő felirattal: aprópénz? Természetesen gyűl, ha lassan is, az apró, és azt látjuk, hogy a koldus bemegy az üzletbe, ahol kávét, gyufát vásárol. A kávét „elajándékozza” egy sorstársnak, néhány aprót betesz egy kosárba, amelyben beteg gyerek számára gyűjtenek, a gyufát továbbadja néhány hajléktalannak, utolsó apróját egy „csellengő” lánynak, aki arra használja, hogy felhívja édesanyját, és elmondja, szeretne hazatérni. És másnap kezdődik minden elölről: a pléhdoboz, a felirat, az aprók. És az add tovább!
Van egy játékfilm, amelynek éppen ez a címe: Add tovább! Egy kisfiúról szól, aki osztálytársaival együtt azt a feladatot kapja társadalomtudomány órán, hogy próbáljon meg valami olyasmit tenni, amivel szebbé, jobbá varázsolhatja a körülötte levő világot. A kisfiú kitalálja az Add tovább! játékot, amelynek az a lényege, hogy három emberrel kell jót cselekedni, és megígértetni, hogy ők is ugyanezt teszik további három emberrel. Lehet bármi ez a segítség: aprót ejthet egy pléhdobozba, hogy meglegyen valakinek a mindennapi kenyere. Három, kilenc, huszonhét, nyolcvanegy, kétszáznegyvenhárom… és sok kicsi sokra megy.
Add tovább! Csupán egy játék, egy elv, ami szerint működnünk kellene, lehetne. Akarsz-e játszani? Meg tudod-e tenni? Csak add tovább!
A napokban egy ismerős egy érdekes kisfilm linkjét küldte körlevélben. Nyissam, ne nyissam, kattintsak, ne kattintsak – morfondíroztam. Legtöbbször nem kattintok, olvasatlanul maradnak ezek a körlevelek, sőt, mi több, ki is törlöm őket. Ritkán küldöm tovább, egyrészt azért, mert nem is értek ahhoz, hogyan kell ezeket a körüzeneteket „szórni”, másrészt mert egyszer biztosan, de talán többször is előfordult, hogy nem létező személynek, nem létező betegségre pénzbeli segítséget kértek.
Emlékszem, hogy gyerekkoromban – s talán sokunknak van ilyen élménye –, én is bekapcsolódtam egy-egy levélláncba, szorgalmasan másoltam és küldtem tovább a kapott levelet, mert az volt a kérés, hogy a lánc lehetőleg ne szakadjon meg. Kíváncsi várakozás, aztán nem történt semmi. Néha egy-egy eltévedt levél, amelyek feladójában sosem leltem barátra.
Most mégis kattintottam. A kisfilm arról szól, hogy egy koldus ül az utcán. Egyik kezében egy pléhdoboz, másikban egy kartonpapír a következő felirattal: aprópénz? Természetesen gyűl, ha lassan is, az apró, és azt látjuk, hogy a koldus bemegy az üzletbe, ahol kávét, gyufát vásárol. A kávét „elajándékozza” egy sorstársnak, néhány aprót betesz egy kosárba, amelyben beteg gyerek számára gyűjtenek, a gyufát továbbadja néhány hajléktalannak, utolsó apróját egy „csellengő” lánynak, aki arra használja, hogy felhívja édesanyját, és elmondja, szeretne hazatérni. És másnap kezdődik minden elölről: a pléhdoboz, a felirat, az aprók. És az add tovább!
Van egy játékfilm, amelynek éppen ez a címe: Add tovább! Egy kisfiúról szól, aki osztálytársaival együtt azt a feladatot kapja társadalomtudomány órán, hogy próbáljon meg valami olyasmit tenni, amivel szebbé, jobbá varázsolhatja a körülötte levő világot. A kisfiú kitalálja az Add tovább! játékot, amelynek az a lényege, hogy három emberrel kell jót cselekedni, és megígértetni, hogy ők is ugyanezt teszik további három emberrel. Lehet bármi ez a segítség: aprót ejthet egy pléhdobozba, hogy meglegyen valakinek a mindennapi kenyere. Három, kilenc, huszonhét, nyolcvanegy, kétszáznegyvenhárom… és sok kicsi sokra megy.
Add tovább! Csupán egy játék, egy elv, ami szerint működnünk kellene, lehetne. Akarsz-e játszani? Meg tudod-e tenni? Csak add tovább!
2011. november 23., szerda
Orbán Erika: Két haiku
2011. 11. 23. Két haiku Orbán Erika
ködös kakasszó
kínja kufár kelése
koldus kiáltás
kenyeret kérek
kalapommal keresem
s köszönöm meg
ködös kakasszó
kínja kufár kelése
koldus kiáltás
kenyeret kérek
kalapommal keresem
s köszönöm meg
Csécs Márton Lőrinc: Őszintén
2011. 11. 22. Őszintén Csécs Márton Lőrinc
Senki idézete nem jut eszembe. Őszintén megmondom: nagyszerű gondolatoknak, ötleteknek ma sem szülője az agyvelőm.
Egy gondolat bizsereg a fejemben: megtalálni, megőrizni az egyensúlyt. Nem kell nekem a fele-fele arány a jó és rossz viszonyfogalmából.
Nem kell csak a pozitív élmény, a kritikátlan elfogadás.
Értéktelen nekem a szegénység nélküli gazdagság, a hideg nélküli nagy meleg, a könny nélküli boldogság, a távolság nélküli közelség.
Nem várom el, hogy mindenki szeressen. Nem akarok mindenről értesülni. Nem vágyam, hogy mindenkivel békében legyek. Nem akarok folyton mosolyogni. Szomorú is kívánok lenni. Csalódni is akarok. A völgy talajára is akarok lépni.
Meg akarom élni emberségemet. Ha már van ízlelőbimbóm a keserűre és a savanyúra: azokat is érezni akarom az édes mellett.
Esni akarok, de nem önsanyargatásból, hanem mert tudom, hogy emberként csak így lehetek teljes.
Nem kell túl sok a nap sugaraiból, mert rázni fog a hideg. Nem kell a túl sok hideg sem, mert égetni fog a láz. Nekem az egyensúly a vágyam, mert akkor szembe tudok nézni önmagammal.
Az egyensúlyom maradjon meg, mert akkor megmarad a békém. S akkor tudni fogom ki vagyok.
Senki idézete nem jut eszembe. Őszintén megmondom: nagyszerű gondolatoknak, ötleteknek ma sem szülője az agyvelőm.
Egy gondolat bizsereg a fejemben: megtalálni, megőrizni az egyensúlyt. Nem kell nekem a fele-fele arány a jó és rossz viszonyfogalmából.
Nem kell csak a pozitív élmény, a kritikátlan elfogadás.
Értéktelen nekem a szegénység nélküli gazdagság, a hideg nélküli nagy meleg, a könny nélküli boldogság, a távolság nélküli közelség.
Nem várom el, hogy mindenki szeressen. Nem akarok mindenről értesülni. Nem vágyam, hogy mindenkivel békében legyek. Nem akarok folyton mosolyogni. Szomorú is kívánok lenni. Csalódni is akarok. A völgy talajára is akarok lépni.
Meg akarom élni emberségemet. Ha már van ízlelőbimbóm a keserűre és a savanyúra: azokat is érezni akarom az édes mellett.
Esni akarok, de nem önsanyargatásból, hanem mert tudom, hogy emberként csak így lehetek teljes.
Nem kell túl sok a nap sugaraiból, mert rázni fog a hideg. Nem kell a túl sok hideg sem, mert égetni fog a láz. Nekem az egyensúly a vágyam, mert akkor szembe tudok nézni önmagammal.
Az egyensúlyom maradjon meg, mert akkor megmarad a békém. S akkor tudni fogom ki vagyok.
2011. november 21., hétfő
Farkas Dénes: „Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.”
2011. 11. 21. „Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.” Farkas Dénes
„Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.”
(Régi korál, 74 sz. unitárius ének)
Egy idős asszonynak eltört a karja. Azonnal vinni kellett az ortopédiára. Olyan jeges volt az út, hogy a kolozsi úton a mentő s más autó is képtelen volt megbirkózni a hegyekkel.
Megláncozott Trabantom sokak csodálatára „kikerregte” magát a jeges tetőn. Bevittem Erzsi nénit a kórházba, ahol sorban állt a sok tört kezű, lábú ember. Ameddig röntgenezték, gipszelték a pácienseket, mi, kísérők a kórház kapuja mögött az udvaron cigarettáztunk. Lehettünk vagy tízen, férfiak, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy nő egy kerekes székkel kínlódik, hogy besegítse tört lábú édesanyját egy taxiba. A taxis nem szállt ki, hogy segítsen. Mi, férfiak közömbösen néztük a kínlódásukat, mire felébredtem, hogy segíteni kellene – hiszen emberek vagyunk!?
Odamentem és elég nehézkesen valahogy „beszuszukáltuk” a nénit a a taxi hátsó ülésére. Amikor elvégeztük a beültetést, a nő zsebembe dugott tíz lejt. Összerezzentem és azonnal visszaadtam, de az eset annyira nagy hatással volt rám, hogy azóta sem feledtem.
Kérdések tömkelege gyötört napokon át, és elemzés tárgyává tettem a taxisofőrt, akinek semmi nem számított csak a fuvar és az azt követő pénz. Emberségből nulla.
Nem volt a tucatnyi cigarettázó férfi között egy sem, akinek eszébe jutott volna a segítés, még azután sem, hogy erre próbáltam példát adni. Emberségből nulla.
A lerokkant édesanyját cipelő nő el sem tudta képzelni, hogy valaki emberségből is segíthet. Ezért jött a tíz lej. Annak a társadalomnak, melyben rohad az erkölcs és sok ősi érték veszik el. Emberségből nulla.
Kötelező lett a téli gumiabroncs. Lehet, hogy a kolozsi hegyet is sózzák majd, így talán kevesebb lesz a kéz- és láb-, illetve nyaktörés. Azt azonban jobban szeretném, ha feléledne „a szeretet az emberek fiai közt”! Történetem kb. tíz évvel ezelőtti, de jegyzetem címének a mondanivalója azóta sem változott!
„Meglankadott a szeretet az emberek fiai közt.”
(Régi korál, 74 sz. unitárius ének)
Egy idős asszonynak eltört a karja. Azonnal vinni kellett az ortopédiára. Olyan jeges volt az út, hogy a kolozsi úton a mentő s más autó is képtelen volt megbirkózni a hegyekkel.
Megláncozott Trabantom sokak csodálatára „kikerregte” magát a jeges tetőn. Bevittem Erzsi nénit a kórházba, ahol sorban állt a sok tört kezű, lábú ember. Ameddig röntgenezték, gipszelték a pácienseket, mi, kísérők a kórház kapuja mögött az udvaron cigarettáztunk. Lehettünk vagy tízen, férfiak, amikor arra lettem figyelmes, hogy egy nő egy kerekes székkel kínlódik, hogy besegítse tört lábú édesanyját egy taxiba. A taxis nem szállt ki, hogy segítsen. Mi, férfiak közömbösen néztük a kínlódásukat, mire felébredtem, hogy segíteni kellene – hiszen emberek vagyunk!?
Odamentem és elég nehézkesen valahogy „beszuszukáltuk” a nénit a a taxi hátsó ülésére. Amikor elvégeztük a beültetést, a nő zsebembe dugott tíz lejt. Összerezzentem és azonnal visszaadtam, de az eset annyira nagy hatással volt rám, hogy azóta sem feledtem.
Kérdések tömkelege gyötört napokon át, és elemzés tárgyává tettem a taxisofőrt, akinek semmi nem számított csak a fuvar és az azt követő pénz. Emberségből nulla.
Nem volt a tucatnyi cigarettázó férfi között egy sem, akinek eszébe jutott volna a segítés, még azután sem, hogy erre próbáltam példát adni. Emberségből nulla.
A lerokkant édesanyját cipelő nő el sem tudta képzelni, hogy valaki emberségből is segíthet. Ezért jött a tíz lej. Annak a társadalomnak, melyben rohad az erkölcs és sok ősi érték veszik el. Emberségből nulla.
Kötelező lett a téli gumiabroncs. Lehet, hogy a kolozsi hegyet is sózzák majd, így talán kevesebb lesz a kéz- és láb-, illetve nyaktörés. Azt azonban jobban szeretném, ha feléledne „a szeretet az emberek fiai közt”! Történetem kb. tíz évvel ezelőtti, de jegyzetem címének a mondanivalója azóta sem változott!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)