Székely Kinga Réka: Idősíkok

2012. 12. 06.	Idősíkok	Székely Kinga Réka
Harminckét évvel ezelőtt is egy udvarhelyszéki unitárius papilak ablakán keresztül gyönyörködtem a lágy hullású és buja havazásban. Micsoda fenségesség?! Minden sár, minden szemét, minden kosz, minden összetörött ág és elszáradt virág békességesen viseli a vastagodó hótakaró ölelését. A sziporkázó fényben táncoló csendet néha megszakítja a leszúrt disznó visítása. A reggel fejt tejet most nem kell lehűteni, csak ki kell tenni a hóba egy rövid időre. Harminckét évvel ezelőtt szülőfalum harangozója, a heckiás bajuszú Orbán apó volt disznóvágásaink mészárosa, akit egyszerre csodáltunk és féltünk. Csodáltuk ósdi, mitikus történeteit, és féltünk tőle, mert mindig ajánlotta a pap bácsinak kiélesített disznóvágó kését, biztatva a pap bácsit, hogy a csúfat beszélő gyermekek nyelvét vágja ki. Mészárosok most is vannak, de történeteik csak a kollektívig nyúlnak vissza, és Orbán apó történeteivel ellentétben, nem sikerről, derűről és erőről szólnak, hanem meghunyászkodásról, túlélésről, beletörődésről. Ha Isten megadja, és a következő harminckét évet is a földön tölthetem el, újra ki fogok nézni egy ablakon decemberben, és újra azt fogom mondani: micsoda fenséges látvány, isteni ajándék ez. És ha Isten éltet, ezt fogom mondani gyermekeimnek és unokáimnak: harminckét évvel ezelőtt ráléptem egy útra, mert úgy éreztem, hogy most van ideje a szólásnak. Benti, lelki késztetésből indultam el, hogy felébresszek egy népet, hogy lelket öntsek azokba, akik ijedten és önfeladóan vesztükbe rohannak. Elindultam, mert úgy éreztem, hogy élére kell álljak azoknak, akik szembeszállnak a pénz hatalmával és a hatalom manipulációs mesterkedéseivel. Elindultam egy hosszú úton, mert hiszem, hogy tisztább emberközi utakra és ösvényekre van szükségünk. Becsületességre és igazságosságra van szükségünk a közvagyon felhasználásnál. Szellemi és erkölcsi példaképekre van szükségünk a gyermekek nevelésénél. Rendíthetetlen hitre, munkabírásra, tisztességes életvezetésre, valamint az élet és a teremtett világ iránti áhítatra van nagy-nagy szükségünk. Minden más segítség és támasz az előbbiekből származtatható. Hulljál gyönyörű, tiszta hó, ragyogjanak a hó takarta háztetők és bércek. Ragyogjon a józan értelem és az életet szülő szeretet.

Sándor Szilárd: A kapca, a petróleumlámpa és az ígéret

2012. 12. 04.	A kapca, a petróleumlámpa és az ígéret	Sándor Szilárd
Manapság az ember azt sem tudja is kezdjen azzal a szóval, hogy ígéret. Talán lassan hasznavehetetlenné lesz, mint a kapca vagy petróleumlámpa, vagy a palatábla szavaink. Mert hát az ígéretre lassan épp annyira nincs szükség, mint a kapcára, merthát ki látott korcsolyacipőben kapcát, s éppen manapság, amikor mindenki csak úgy csúszik a jegen a tél közeledtével mindjárt. Advent nekünk a telet is jelenti, s ha már tél, akkor jég is, mert elég csúszós kezd lenni amúgy is a világ, ha meg jég, akkor korcsolya is, azt pedig egy cipőtalpra szerkesztik rá, s abba viszont nem kell kapca. De nem kell petróleumlámpa sem, pedig még mindig szép a lángja, de hiába, mert hát az inframeghajtású izzók világában csak úgy izzik izzig-vérig minden, de ott nem kormosodik be a lámpacső, és lassan azt sem tudni, mire is való az a szó, hogy petróleumlámpa. Értjük ugyan a szót, de nem használjuk, mert nem tapad a jelentéséhez használható internetes szolgáltató. A palatáblával pedig hasonlóképpen vagyunk. Lehet, hogy lassan csak azok tudják, hogy mit jelent, akiket érdekel, de nem azokat, akik a trigonometriáról, tiangulációs viszonyokról vagy a triadikus kapcsolatok szóhasználatában vágják a rendet. Rendben van, csak el kell rázni, de ehhez a rázáshoz nem kell nagy feszültség, csak lazaság és életszeretet. Ez csak három olyan szó, fogalom, betűkapcsolat vagy nevezhetjük talán kódolt üzenetnek vagy bárminek, amire azt mondjuk, hogy kapca, petróleumlámpa vagy palatábla. Vajon így lennénk azzal a szóval, azzal a jelentést sugalló betűrenddel, vagy valamiféle üzenetet jelölő fogalommal, jelentéssel, kódolt kommunikációs információ-adathordozóval az ígéret esetében is?  Különösen most advent idejében – elővesszük e szót nosztalgiából vagy megszokásból, érzelgőségből vagy számításból, vágyálomból vagy logikai mutatók alapján, szociológiai felmérésekre alapozva vagy különböző lélektani iskolák rejtett vagy hasított lojalitást kutató tárgyiasított szubjektumok találkozásának egyik meghatározó elemeként böszörményi második dimenziójának a vetületében? Leporoljuk e szót vagy porosan használjuk, és ha nem poroljuk le, akkor prüsszögünk tőle? Mit tudunk kezdeni az egésszel? Hogy könnyebb, ha a mi ajkunkról hangzik el, vagy ha a mi fülünkbe mondja be valaki, ha a mi ujjbegyünk üti le a számítógép billentyűjére, vagy ha a szemünk mozgását hozza zavarba, ha látjuk vagy halljuk a szót: ígéret? Advent alkalmával érdemes elgondolkozni ebben várakozó vagy megvárakoztató, elváró vagy megváró, kiváró és beváró vagy ideváró világban, hogy mit jelent számunkra ez a szó: ígéret. Ne feledjük: van egy olyan ígéret is, amire talán legkevésbé számítunk, amikor e szóval szembesülünk és ez az isteni ígéret. Amit eddig írtam e szóról mind értelmetlen, ha erre az ígéretre figyelünk. Isten életet ígért, és ezért élünk. A kérdés az, hogy mi Istennek mit tudunk ígérni, amit be is tudunk tartani, és utána közelebb kerülünk nemcsak a szó ízéhez, zamatához, illatához, értékéhez, melegéhez, finomságához, de egyúttal arra a karácsonyra készülünk, amit megígér nekünk az Isten, ha el tudjuk fogadni és felismerjük az Ő ígéretét. Ez pedig épp olyan szép és világos, mint a petróleumlámpa, és épp olyan hasznos, mint a kapca, és épp olyan törékeny, mint a palatábla. Vigyázzunk rá!

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek I.

2012. 12. 03.	Pajkos egyházi történetek I.	Farkas Dénes
Az elmúlt rendszer nagyon korlátozta a papnevelést. Kevés teológust lehetett képezni, mert az akkori Vallásügyi Államtitkárság szabta meg a felvételire jelentkezhető ifjak számát. Egyértelmű volt, hogy az Egyházak elsorvasztása a cél. Mivel nem volt elegendő utánpótlás, úgy határozott az Egyházi Képviselő Tanács, hogy 70 éves korig kötelezi papjait a szolgálataik végzésére. Voltak, akik ezt remekül csinálták, de az öregedés hozta jelenségek akkor is éppen úgy megvoltak, mint ahogy ma. Ennek természetes velejáróit érzem magamon a mában, pedig most már 65 évesen „elvonulhat” a fáradt szolga, főleg ha − a mai divatos kifejezéssel élve − kiégettnek érezte, vagy érzi magát. Voltak nagyon szív-lélek papok, akik soha nem panaszkodtak, s állták a sarat Isten igájában. Ilyen volt idős Báró Józsi bácsi, kedves szolgatársam, később barátom, aki egy életen át szolgálta a homoródvárosfalvi gyülekezetet. Sok szép gondolatot vetet papírra vers és jegyzetek formájában, s még arra is tellett az energiájából, hogy majdnem hetvenévesen, új paplakot épített a régi helyett. Városfalva gyönyörű, nagy és új kultúrotthonának építésénél is bábáskodott, annak dacára, hogy ez időben minden közösségi dologból félretolták a papokat. Józsi bácsinak akkora volt a népszerűsége, hogy inkább a „sejt-titkár” (pártaktivista) vonult félre, minthogy belekössön a papba, s ezáltal a falu félreálljon. Egy alkalommal lementem Városfalvára, s kértem a jó öreget, hogy írjon nekem egy menyasszony búcsúztatót, mert valaki kéri a falumban, és én erre képtelen vagyok. Meg is csinálta ripp-ropp, és nagy sikert arattam vele. Szó szót hozott, s azt mondja nekem Józsi bácsi, hogy képzeld, hogy jártam: hallgattam s kezdte mesélni, hogy Székely Laci baróti lelkész meghívta, hogy tartson egy Dávid Ferenc ünnepélyt november 15-én. El is mentem − mondja Józsi bácsi − és volt egy albumom  Dávid Ferenc életével kapcsolatos képekkel, benne Déva vára, a Kerek Kő, János Zsigmond, A vallásszabadság kihirdetése stb. Amíg tartotta a megemlékező beszédet, az albumot körbe adta, hogy a hívek nézegessék, s adják kézről-kézre. Láttam, hogy komolytalanok −mondta Józsi bácsi −, mert az előadásom alatt mind vigyorogtak. Amikor hazajöttem, akkor vettem észre, hogy egy másik albumot vittem el, melyben Viola lányom és Emese (de szép volt) unokám képei voltak a tengerparton. Semmi baj, Józsi bácsi, mondtam én, hisz jár így az iparos. Kárpótlásként én is végignéztem Emese unokájának a képeit, mert Dávid Ferenccel már kollokviumokon találkoztam. Papi baki, mondhatja valaki, mely előfordul, de azokat a drágalelkű embereket nem feledem. Abban a világban nem ismertük a „kiégés” fogalmát, pedig nem volt sem „szupervájzer, sem modulozás”, csak lelkipásztori gondozás, legalább 70 éves korig. Az ilyen apró bakikat a népünk szeretettel bocsátotta meg!

Szász Ferenc: Fej, fejek

2012. 12. 02.	Fej, fejek	Szász Ferenc
Két fejem van. Annak a hátulján, amit nem a nyakamon viselek, ez a felirat található: B.S. 350.1985. Könnyen rekonstruálhatom tehát az emlékezetemben őrzött történetet, amelyet Benczédi Sándor szobrászművészről, Sándor bácsiról őrzök, ha nem is olyan színes, mint a legendák, amelyek róla keringenek azok ajkán, akik jobban ismerték. Az örökéletről prédikáltam húsvét ünnepén, ez hívta fel rám a figyelmét, s így lettem elég gyakori vendége a Bolyai utcai műteremben. Az általam hirdetett örökéletről való sommás ítélete (jó sok marhaságot összehordtál a szószéken) egyáltalán nem zavart, titokban magam is így éreztem, s cserébe óraszám megülhettem magam a műhelyben, hallgathattam eszmefuttatását a halál utáni dolgokról, s töltögethettem időnként hol a fehér, hol a vörös boros korsóból. Ő szinte egy pillanatig se pihent, a keze legalábbis soha. Egy alkalommal így kötöttünk székelyek módjára üzletet. „Ha most abbahagyja ezt a szobrot, fele áron megveszem” − tettem meg puhatolózó ajánlatomat. Megdöbbent, de végül elfogadta, ha nem is szívesen érvelésemet: „Hasonló szobra nagyon sok embernek lesz szerte Erdélyben, de ilyen − befejezetlen −, csak nekem”. Így került fel a polcra a dedikált B.S. 350.1985. És aztán hasonló csevegés közben megszoborintotta a fejünket. A lelkésztársamét percek alatt, s olyan nagy volt a hasonlóság, hogy evett a sárga irigység: magamnak a sajátomért hetekig kellett járnom a műhelyt, sehogy sem sikerült. Vonakodva látta be maga is: „Nem tudlak elkapni, de egyszer majd hasonlítani fogsz rá” − s mehettem volna a szárítóba, de előbb szépen kettévágta az agyagfejet, kikaparta belőle a fölös anyagot, szépen megpökdösött, s ujjaival simogatóan „visszacsinált”. „Drága az agyag” − mondta, „nem fogom reád pazarolni”. Elég ritkán nézek rá a másik fejemre. Leányom is csak annyira méltatta, hogy kicsi bajuszt rajzolt rá annak idején. Az idők folyamán hol hasonlítottam rá, hol nem, s valószínű még fogok, amikor a koponyacsontok jobban előtűnnek a kelleténél a valóságos fejemen. Egy valami nem változik: a sötét űr a koponyákban, habár lehet, a sötétség töménysége néha ugrásszerűen növekszik abban a fejemben, amelyet a nyakamon hordok. Mondott valamit akkor, tréfás kedvében is halál komolyan. Ha ritkán a Bolyai utcában járok, mindig hiányérzetem támad, szívesen betérnék hozzá egy kis csevegésre, pohár borra, egyszer talán a fejemet is elvinném mutatóba hozzá, mint beteg a fájó testrészeit az orvoshoz, hátha akad egy marék felesleges agyag. Nem szoktam ámítani magam: kár kockáztatni a törékeny dolgokat utaztatással, hiszen, ugye, bármikor, bármelyik − elég egy kis baleset −, szilánkjaira eshet szét, s akkor ragaszthatná majd az, akit ez egyáltalán még érint a sötét űr köré a szilánkokat, menteni a menthetetlent. Poén: ha majd a mennyei Bolyai utcába tévedek, műhelye közelébe, mégis betérek hozzá, s kiszámított alamuszisággal messze elkerülöm az örökélet kérdését. Korsóit figyelem, mennyei ambróziák után szimatolva, s aztán csak úgy, mintha véletlenül, a kettős teremtéstörténetet hozom szóba, kihasználva a hazai pálya előnyeit. Attól tartok csak, hogy bár ezt is marhaságnak minősíti, otthonosabbnak bizonyulna ezen a téren is. S ha − Kedves Olvasó s talán Emlékező, tegyük fel Sorstárs, − a te fejedből is kispórolt egy kis agyagot, akkor új munkáihoz is elegendő anyaggal rendelkezik. Utálom, amikor Pál apostol lelki testről beszél. Mi a fenét kezdhetne az emberfia azzal, ami bizonyára törhetetlen, amibe a férgek és az idő foga is belevásik?

Dimény József: Gazdálkodni az idővel

2012. 12. 01.	Gazdálkodni az idővel	Dimény József
Mióta megsűrűsödtek a teendőim, egyre többet gondolkodom azon, hogy használjam fel minél értékesebben az időmet. Vannak napjaim, amikor sikerül az események egymásutániságának az irányítása, és a nap végén elégedetten nyugtázom, hogy nem telt el hiába az idő. Egy-egy stresszes nap után rádöbbenek, hogy a feszültség oka a betervezett időkeret csúszása, melynek következtében elveszítem az irányítást a történések felett. Ismerek embereket, akik nagyon elfoglaltak, és mégis sok mindenre van idejük, mert nagyon jól tudnak gazdálkodni az idővel. Egy nap mindenkinek 24 órából áll. Hogyan tudom ezt jobban kihasználni, hogy elégedettebb, boldogabb, sikeresebb legyek? Bryan Tracy a téma nagy ismerője azt tanítja, hogy a jó időfelhasználás kulcsa az önfegyelem és az önuralom. Igyekszem megfogadni a tanácsát miszerint minden napra készítsük el a teendők listáját. Még előző este megtervezem a következő napot, és ami a lényeg, felállítom a fontossági sorrendet. Ha van tíz tennivalóm egy nap, biztos van kettő, ami nagyon fontos. Arra odafigyelek, hogy ez mindenképpen megtörténjen. A fontossági sorrendet a következőképpen állítom fel: a). első legfontosabb feladat: mindenképpen elvégezni b). második legfontosabb feladat: jó elvégezni c). nem túl fontos feladat: elvégzem, ha marad idő d). átruházható feladat: nekem kell mindent végezni? e). törlendő feladat: nem kell elvégezni Amikor sikerül felállítanom a helyes sorrendet, és be is tudom tartani, és a lényeges dolgokkal foglalkozom, sokkal eredményesebb a napom. Mindenkinek ajánlom kipróbálásra, ismerjük az apostoli figyelmeztetést: „Jól vigyázzatok tehát, hogyan éltek ne esztelenül, hanem bölcsen, kihasználva az alkalmas időt…” (Ef 5,15–16)

Gál Zoltán: Vízhiány

2012. 11. 30.	Vízhiány	Gál Zoltán
A hosszú, száraz ősz miatt immár kétszer kényszerültünk arra, hogy kutunkba vizet hozassunk a közeli város tűzoltóival. Szerencsésnek neveztek, mikor mondtam, hogy a hat köbméter víz, amit ki tudnak kocsijukkal szállítani, nagyjából három hétre elegendő. Sokszor az is megtörténik, hogy a kiszáradt föld a hirtelen érkező vízmennyiséget rövid idő alatt elnyeli. Mennyire természetesnek veszi az ember, hogy a víz mindennapjai részét alkotja. Mennyire természetesnek tűnik, hogy a Gondviselő megadja, mi meg „hálából” teleszórjuk a patakmedret pillepalackkal és szeméttel, hogy majd a víz elviszi. Melyik víz? Amely csak keskeny érként jelzi, hogy valamikor életet hozott a hegyi forrásból? Vagy amelyből kiöltük az életet és csupán a magunk hasznát láttuk benne? A vizet is, mint sok mást, hiányában tudjuk igazán értékelni. De ha beszennyezzük az utolsó forrást, elpusztítjuk az utolsó halat, mit adunk át gyermekeinknek, vagy unokáinknak? „Víz! Se ízed nincs, se színed, se zamatod, nem lehet meghatározni téged, megízlelnek, anélkül hogy megismernének. Nem szükséges vagy az életben: maga az élet vagy.” (Antoine de Saint-Exupéry) Akkor “válasszuk tehát az életet”, és örvendezzünk minden cseppjének!

Orbán Erika: Szeretem-lista

2012. 11. 29.	Szeretem-lista	Orbán Erika
Szemébe tekintek a változó évszaknak: hangulatokat és értelmet látok megcsillanni. Az alászállott szürkeség, a hideg sötétség hatással van érzéseimre. A nagyvárosi utca arctalan tömegében fürkészek. Elkapott mondatfoszlányokat kerekítek történetekké; az öltözék színei mögött egyéniségeket képzelek, és a testek tartását lefordítom magamnak. Ha másokra irányuló, csapongó gondolataimat megunom, egy forró tea mellett listákat készítek. Ezektől lesz megnyugtató rend bennem. Lista. Különleges szókapcsolatokról, meghatározó személyekről, hiányzó tárgyakról, a megunt vagy fölösleges újrahasznosításáról (pl. miképp fogom pulóvereimet szétvagdalni egy textilinstalláció kedvéért). De vannak hétköznapibb, teendőkről, vásárolni valókról, levél- és miegymás-írásról is listáim. Ha hű vagyok hozzájuk, és foglalkozom velük, azok igen hálásak: (át)alakulnak, helyükre kerülnek, beépülnek. Most leírom, mit szeretek. Mi minden fakaszt örömöt. Mert része életemnek. Vagy nem; csak sóvároghatok érte. Késő őszi lelkigyakorlat gyanánt. Kedves vagy, ha érdekel! És rendben, ha most mégsem. Akkor hallgasd a zenét, s írd meg a magadét! ... Leginkább, ha ülünk a fűtött autóban, és megyünk valahová. Sötét van, de nem késő este; látom a Dunát (a „nagy víz” megmagyarázhatatlan misztikumot ébreszt bennem) és a város fényeit. Ez pompás! Nagyon szeretek találkozni nyitott, érdekes emberekkel. Nyitott, aki képes beszélni élete nehézségeiről is. És érdekes (értékes?), ha „más”, kanyargós az élete. Szeretem hallgatni a panaszkodókat. Tökéletlenségük miatt elégtételt érzek (hogy nem tartozom közéjük). Aztán: a forró vízben való fürdést. Ezt csak úgy. Nyár kellős közepén is szeretem! Fölvenni egy szép fehér inget, színes kendővel. Az mindig elegáns. Hozzá a bordó köröm igazán nőies. Hidegek vannak, az édes-fanyar illat fölmelegíti lelkemet. Szeretek várakozni: rengeteg embert megvárakoztattam életem során. Irántuk való hálából. Ahogy a Kedvesem mondja: főtt rizs és murok. A leghálásabb vacsorázó! Szeretem a kisfiúkkal való életet, barátnőimet, s ha kifáradhatok az úszásban. Amint a városnak fölfut a láza, advent közeledtével... Aztán a „hűsülésben” való nyüzsgést. Szeretem látni reggelente a távlatot... Akkor is, ha titkolózó, ködfátyolba bújt. Szeretem a fájdalmat, ami szeretteim közelségének hiányából fakad. Nem jó, de szeretem. Nagyon szeretek terveket szőni; levelet írni; tortát sütni. Gondosan választott ajándékot kapni és álmodni. Szeretem, ha ölelnek és megértenek. Ha szeretnek. Mint ahogy én szeretek élni ilyenkor, november végén.

Dr. Ádám Attila: Miért nem születhetett Jézus Krisztus Kr.e./Kr.u. 0-ban?

2012. 11. 28.	Miért nem születhetett Jézus Krisztus Kr.e./Kr.u. 0-ban?	Dr. Ádám Attila
Talán unalmasnak is tűnik ismét az idővel foglalkozni, mint legutóbb, a maja próféciák kapcsán. De Jézussal kapcsolatban is ebbe a témakörbe ütközünk. A legtöbb, a közelmúltig  élő és gyönyörű biblikus népi hagyomány is elbeszéli Jézus születését, a Parasztbiblia (Magyar népi biblikus történetek. Gondolat, Bp. 1985.) csakúgy,  mint ez a  népköltési székely vers is, ha természetesen nem is az évszámot, hanem legfeljebb az évszakot. Az A.D. (Anno Domini, azaz „az Úr évében”) vagy B.C. (Before Christ) megjelölés viszont csak akkor válik fantáziánk megmozgatójává, ha kiderül, hogy Jézus Krisztus nem születhetett  Kr.e./Kr.u. „0”-ban, amint ezt a keresztény időszámítás sugallja.  Több okból sem. A különböző szerzők véleménye abban sem teljesen egységes, hogy miért nem volt „0.” év, azaz csak Kr.e. 1./Kr. u. 1. évfordulója?1,2,3 Az „eredeti” időszámítás alapja,  Róma alapításának évszáma, akár pontos volt, akár nem, létjogosultságát vesztette a Római Birodalom felbomlásával3. Az új naptár megszerkesztése a pápa kezdeményezésére Kr. u. 525-ben Dionüsziosz Exiguus (aki nem azonos a korábbi, hasonló nevű íróval, és ezért választotta szerényen az Exiguus [kicsiny] melléknevet)  nevéhez kapcsolódik.  A naptár alapjául Krisztus születését tekintette, ezzel is segítve a kereszténység további elterjedését. Számításához  Dionüsziosz egyes források szerint a római császárok uralkodási dátumait vette figyelembe, de két hibát is elkövetett3. Először is kihagyta 0. évet, ami egy éves csúszást okoz3. Hesemann4 szerint viszont a 0, mint szám ismeretlen volt a nyugati világban, vagyis ez nem Dionüsziosz rovására írható. Állítólag újabb hibát okoz az a négyéves időszak kihagyása, amikor Augusztus császár még saját nevén, azaz Octavianuszként uralkodott (Kr.e. 32-28.). Ez összességében 5 év tévedés, ami azt eredményezi, hogy Jézus paradox módon Kr.e. 5-ben születhetett3. Ebben az érdekes érvelésben csak az kérdőjelezhető meg, hogy a kritikus 4 éves időszak jóval Krisztus születése (vagyis a 0. év) „előttre” esik, vagyis ebből a szempontból érdektelen. Hesemann szerint viszont Dionüsziosz pont a Kr.e. 27-et, Octavianusz augustusi címének dátumát vette kiindulópontként figyelembe, ami így Alexandriai Kelement (lásd később) figyelembe véve Kr.u.1-et ad a születés dátumaként4. Grüll kijelenti: „Jézus semmiféleképp sem születhetett 0-ban” 2.  Ez a megállapítás viszont a fenti naptárszámítási bonyodalmak tükrében teljesen elfogadható.  A további miértek azért sokasodnak első pillantásra is, mert a két, ezzel kapcsolatos bibliai utalás (Mt, 2:1-2 és Lk, 2:1-6) Picknett és Prince1 szerint kölcsönösen kizárják egymást. Mások, például Hesemann4 szerint viszont Máté és Lukács egybehangzóan azt támaszják alá, hogy Jézus Nagy Herodes uralkodása alatt (vagyis Herodes halála, Kr.e. 4-et megelőzően) született.   Ez az ellentmondás azonban talán mégis feloldható és nagyobb valószínűséggel megadható a valós születési év, ha minden fellelhető bibliai és nem bibliai utalást alaposan körbejárunk. Tovább...

Rácz Mária: Vendégek

2012. 11. 27.	Vendégek	Rácz Mária
Jönnek-mennek. Van, aki itt felejt valamit: fogkefét, törülközőt, telefontöltőt, más meg véletlenül magával viszi a mienket. Van, aki rendet rak maga után, és már-már idegesít, hogy szebben összefogva hagyja az ágyneműt, mint ahogy kapta, s ráadásul el is mosogatott maga után. Mások jönnek, felforgatnak, s eltűnnek, mint az orkán. Egyesekkel gondosan, szépen válogatott szavakat osztunk meg egymással, mint első randevún szokás, kínosan betartva az etikett szabályait, ódzkodva minden oda nem illő vagy nem jelenlevőket minősítő megjegyzéstől. Másokkal bort iszunk, és akkorákat kacagunk, hogy biztosan a szomszédot is zavarnánk, ha nem lenne hozzászokva a belvárosi esték utcazajához. Mindannyian hoznak valamit. Nem az apró, sokszor zavarba ejtő figyelmességekre, a gyermekeknek szánt édességre vagy játékra gondolok, hanem valami sokkal fontosabbra. Mindenki hoz és nálunk hagy valamit magából. Egy mosolyt, egy fél mondatot, egy hangulatot, egy illatot a párnák között. Sokszor kérdezik, nem zavar-e bennünket, hogy szinte mindig vendégeink vannak? Engem igazából a kérdés maga zavar, és nem is igazán értem. Hogy fárasztó-e? Igen. Plusz munkát jelent-e az ágyneműk cserélése, a több személyre főzés? Természetesen. Nehezemre esik-e összehangolni a magam három gyermekét a nálunk időzőkkel, reggelenként sorban állni a fürdőszoba előtt? Igen. De nem zavar. Sokkal jobban zavarna, ha ismerőseink elkerülnének minket, ha a városba érkező barátaink máshol szállnának meg, vagy ha a gyermekeink az első táborban belebetegednének, hogy másokkal kell osztozzanak a hálón vagy a fürdőszobán. Jönnek-mennek. Mindannyian hoznak valamit. És remélem, ez így is marad.

Farkas Wellmann Endre: Hajnali kávé

2012. 11. 26.	Hajnali kávé	Farkas Wellmann Endre
Ülünk Istennel. Hajnali kávé vasárnap hatkor. Van úgy, hogy nem tud aludni az ember, van úgy, hogy nem tud aludni az Isten. Amíg fő a kávé, Szörényi Lászlót olvasom, nemrég igen jó könyve jelent meg a Kortárs kiadónál. Gondolkodtam, hogy írnom kellene róla, aztán rájöttem, hogy valamiért túl nehéz lenne ez. Megfőtt a kávé, leültem, megszólítottam Istent, vele megosztandó a gondolataimat. A család alszik, a vendégeim is, jó alkalom ez a csendes beszélgetésekre. Szóval, ülünk Istennel, és arról panaszkodom neki, hogy ott van ez a könyv, és fél éve nem tudok mit kezdeni vele. Az a bajom, hogy egy olyan ember írta, sőt, egy olyan nyelven írta, sőt, olyan dolgokról írta... mit mondhatnék? Talán azt, hogy valamikor volt a magyar értelmiségi embernek egy olyan ideálja, amely nagyon kiveszőfélben van. Olyan értelmiségi-képről van szó, amelyet ugyan nehéz körülírni, de mégis nem túl távoli élményeket ébreszt az emlékezetemben, a nyolcvanas évek értelmiségi-portréját talán, vagy a fene tudja mit, annak a nemzedéknek a műveltségét, tisztánlátását, keserűségét és optimizmusát, cinizmusát és humorát idézi meg, amelyiknek a folytatása vagyunk, sok esetben meglehetősen méltatlan utódai. Emlékszem néhány arcra, akiket gyerekként ismertem: Székely János, Bajor Andor, majd később, akikkel alkalmam volt többet beszélgetni, Faludy, vagy folytatva az itthoniakkal Lászlóffy Aladár, K. Jakab Antal, Cs. Gyímesi Éva, de sorolhatnám kevésbé ismert barátaimat, példaképeimet is, úgy, hogy csak az immár halottakról szólok szándékosan. Sok név maradt ki ebből a felsorolásból, de így, a reggeli kávénál ők jutottak eszembe, akik már Istenhez közelebb vannak, mint hozzánk. Isten bólint, tud róluk és egyetértünk abban, hogy valamikor tényleg így voltak a dolgok és egyetértünk abban, hogy manapság alig van olyan ember, akire azt mondhatjuk, hogy általános műveltséggel bír. Ezt szeretem Szörényiben, hogy ő ilyen. Visszaadta valamelyest a hitemet a kultúrában, az értelmiségi létformában s valamelyest a saját nemzedékemben is. Mert azt gondolom, hogy értem, amit ír. S morfondírozom tovább, és mondom Istennek, ugye, nem veszett el minden...