Szász Ferenc: Fej, fejek

2012. 12. 02.	Fej, fejek	Szász Ferenc
Két fejem van. Annak a hátulján, amit nem a nyakamon viselek, ez a felirat található: B.S. 350.1985. Könnyen rekonstruálhatom tehát az emlékezetemben őrzött történetet, amelyet Benczédi Sándor szobrászművészről, Sándor bácsiról őrzök, ha nem is olyan színes, mint a legendák, amelyek róla keringenek azok ajkán, akik jobban ismerték. Az örökéletről prédikáltam húsvét ünnepén, ez hívta fel rám a figyelmét, s így lettem elég gyakori vendége a Bolyai utcai műteremben. Az általam hirdetett örökéletről való sommás ítélete (jó sok marhaságot összehordtál a szószéken) egyáltalán nem zavart, titokban magam is így éreztem, s cserébe óraszám megülhettem magam a műhelyben, hallgathattam eszmefuttatását a halál utáni dolgokról, s töltögethettem időnként hol a fehér, hol a vörös boros korsóból. Ő szinte egy pillanatig se pihent, a keze legalábbis soha. Egy alkalommal így kötöttünk székelyek módjára üzletet. „Ha most abbahagyja ezt a szobrot, fele áron megveszem” − tettem meg puhatolózó ajánlatomat. Megdöbbent, de végül elfogadta, ha nem is szívesen érvelésemet: „Hasonló szobra nagyon sok embernek lesz szerte Erdélyben, de ilyen − befejezetlen −, csak nekem”. Így került fel a polcra a dedikált B.S. 350.1985. És aztán hasonló csevegés közben megszoborintotta a fejünket. A lelkésztársamét percek alatt, s olyan nagy volt a hasonlóság, hogy evett a sárga irigység: magamnak a sajátomért hetekig kellett járnom a műhelyt, sehogy sem sikerült. Vonakodva látta be maga is: „Nem tudlak elkapni, de egyszer majd hasonlítani fogsz rá” − s mehettem volna a szárítóba, de előbb szépen kettévágta az agyagfejet, kikaparta belőle a fölös anyagot, szépen megpökdösött, s ujjaival simogatóan „visszacsinált”. „Drága az agyag” − mondta, „nem fogom reád pazarolni”. Elég ritkán nézek rá a másik fejemre. Leányom is csak annyira méltatta, hogy kicsi bajuszt rajzolt rá annak idején. Az idők folyamán hol hasonlítottam rá, hol nem, s valószínű még fogok, amikor a koponyacsontok jobban előtűnnek a kelleténél a valóságos fejemen. Egy valami nem változik: a sötét űr a koponyákban, habár lehet, a sötétség töménysége néha ugrásszerűen növekszik abban a fejemben, amelyet a nyakamon hordok. Mondott valamit akkor, tréfás kedvében is halál komolyan. Ha ritkán a Bolyai utcában járok, mindig hiányérzetem támad, szívesen betérnék hozzá egy kis csevegésre, pohár borra, egyszer talán a fejemet is elvinném mutatóba hozzá, mint beteg a fájó testrészeit az orvoshoz, hátha akad egy marék felesleges agyag. Nem szoktam ámítani magam: kár kockáztatni a törékeny dolgokat utaztatással, hiszen, ugye, bármikor, bármelyik − elég egy kis baleset −, szilánkjaira eshet szét, s akkor ragaszthatná majd az, akit ez egyáltalán még érint a sötét űr köré a szilánkokat, menteni a menthetetlent. Poén: ha majd a mennyei Bolyai utcába tévedek, műhelye közelébe, mégis betérek hozzá, s kiszámított alamuszisággal messze elkerülöm az örökélet kérdését. Korsóit figyelem, mennyei ambróziák után szimatolva, s aztán csak úgy, mintha véletlenül, a kettős teremtéstörténetet hozom szóba, kihasználva a hazai pálya előnyeit. Attól tartok csak, hogy bár ezt is marhaságnak minősíti, otthonosabbnak bizonyulna ezen a téren is. S ha − Kedves Olvasó s talán Emlékező, tegyük fel Sorstárs, − a te fejedből is kispórolt egy kis agyagot, akkor új munkáihoz is elegendő anyaggal rendelkezik. Utálom, amikor Pál apostol lelki testről beszél. Mi a fenét kezdhetne az emberfia azzal, ami bizonyára törhetetlen, amibe a férgek és az idő foga is belevásik?