Sándor Szilárd: Remény

2013. 02. 03.	Remény	Sándor Szilárd
Felsejlik a gondolatból a suttogó esély, szavakká még nem formálódik a sekély vizeken is zöld ágon rügyező szirom. Illatát szomjasan csendben kiiszom. Nekem olvad a hó és nekem fúj a szél, s bár még morcosan sárosan él a tél, tudom, hogy érkeznek majd a fecskék, szárnyalnak neked is a vendég-lepkék. Madarak éneke ébreszti majd a reggelt, s álom útjaink rögein a szívünk is felkel. Szép lesz a hajnal és szép lesz az este, mert gondolataink Isten is felkereste.

Szász Ferenc: Sár a paláston

2013. 02. 01.	Sár a paláston	Szász Ferenc
Idén már másodszor kísértem el úgy utolsó útjára egy-egy atyámfiát, hogy a szülőfalu, illetve nemcsak temetője fogadta be földi maradványait. Az, amiről írni szeretetnék, itthon is előfordul, de akkor nem vált ki belőlem hasonló intenzitású érzést, gondolatot. Bárhogy is vigyáz a lelkész a palástjára a megásott sír közelében,  legtöbbször mindig hazahoz, hazavisz egy kis anyaföldet magával. Néha tudja is ezt, a cipőjét az emberfia már a temetőben elkezdi diszkréten tisztogatni szertartás után, a palást ez alól kivétel. Haza kell vinni, fel kell akasztani a fogasra, hagyni kell megszáradni, aztán alkalomadtán, néha, ha megfeledkezünk róla, csak a következő szolgálat előtt jól kidörzsölhető, kefélhető az a kicsi, szinte észrevehetetlen sárfolt. És száll a levegőben az immár légnemű anyaföld, anyapor, amelyből vétettünk, teremtettünk, amelynek ölére, ahogy oly gyakran hivatkozunk rá, pihenni mindannyian megtérünk. Nem lélek, nem szellemi valóság: közönséges föld, mégis mintha más szubsztanciája volna, mint a temetői közönséges földnek. Vajon kitenne-e egy kisebb urnával az a föld, amelyet élete során palástján a világban meg- és széthordoz a lelkész ? Bizonyára mérhető volna a mennyiség, egy homokórát el tudna működtetni, csak lélekedény szükséges hozzá, amely egybefogja, nem engedi semmibe veszni a palástnyi földet, port. Mert − valljam be −, amíg a palástom takarítgatom, akkor mondom el az utolsó imát azért, akit utolsó útjára kísértem. Nincs kötött szövege, nincs liturgiája, de ima, talán bensőségesebb mindahánynál, amit koporsó fölött hivatalosan elmondtam eddig. És nem is olyan szomorú, és mintha jobban kifejezné azt, amit érzek az elmúlásról. Igen, azt a hegyet, amiről utoljára minden ember szeretne széttekinteni az ígéret túlvilági földje felé, a pap már életében széthordja maga alól egy picikét a palástja aljával. Vagy magasítja? Ki tudja, talán nem is lényeges. S ha már ilyen szentimentálisra fordul a lélek, arra kérlek, hogy majd, amikor arról a bizonyos temetésről, abból a temetőből, amerről még sejtelmem sincs, hazatérsz, te, egyelőre még nevesítetlen szolgatárs, bárki lennél az, viselj majd gondot a palástod aljára. Mindig a következő, soron levő szolgálat a fontosabb. A temetőből kilépve pedig alaposan töröld le sarudról a föld porát. (Ps. Ha rágyújtanál, az egyenesen jólesne. Olyan szellemi...., hogy füst és pára)

Orbán Erika: Nyolcadik parancsolat

2013. 01. 31.	Nyolcadik parancsolat	Orbán Erika
A kisfiúk játszanak: Balatont építenek a kanapé és a föld közé. Díszpárnák a csúszda szerepében, pokróc a víz, s néhány papírlap-hajó. A hullámok kedvéért pedig masszív ugrándozás. Utólag azt is gyanítani vélem, hogy hallgatólagos megegyezés szerint volt Áron-csúszda és Samu-csúszda. Az erkölcsi dilemma ott kezdődik, amikor (Áron) „Samu ellopta a csúszdámat!” Merthogy (Samu) „...a csúszda most csónak, (és) ne félj, Áron, kimentelek a cápák elől a viharból”. De Áron hajthatatlan: „Samu tolvaj! Ellopta a csúszdámat!” S miközben átérzem a megfosztott fél azonnali igazságszolgáltató tettre kész dühét, s mintegy szigetként beemelem magam a Balaton felkavart vizének kellős közepébe, a súlyos szavak hatását enyhítendő, gyorsan fölmentem a kis tettest. Ám a kevesebb, mint lopás szintjére bagatellizálva a csúszda-ügyet, persze még nagyobb merényletet követek el. Vág az eszem! Hogy jóvátegyem, s magam számára némi gondolkodási időt nyerjek, még számonkérem Samukámat... Ő már menne is csónakjával. A maga 45 hónapja kevés ahhoz, hogy megfogalmazza: a hallgatólagosság mégsem volt mindkét részről magától értetődő. Hogy mely csúszda kié is; és egyáltalán, ha közösen játszunk, közös eszközökkel, miért baj, ha játszom?! A lopás fogalma abban a pillanatban ennyit jelentett: komoly fájdalommal járhat. De neki ezt, átérezni a másik fájdalmát, még tanulnia kell. Lógó válla, karja lemondóan adja meg magát; szemére, arcára kiül az értetlenség. Arra gondolok, most ébred a lelkiismerete. Ikerbátyjából lassan tovaszáll az indulat. Szeretném, ha azonnal éreznék a különbséget a lopás, a tolvajlás, a rablás, a csenés, a kölcsönvétel, a megosztás között. Helyette tudom, a kisbetűs tolvaj és a nagybetűs meglopott szerepe vár rájuk; a megannyi düh, csalódottság, kétely és lelkifurdalás érzésével, míg megtanulják Mózes parancsát, hogy általuk is jobb legyen a világ.

Dr. Ádám Attila L.: Kérdések és botladozó válaszok a cédrus helyett a vízről

2013. 01. 30.	Kérdések és botladozó válaszok a cédrus helyett a vízről	Dr. Ádám Attila L.
Eredetileg a cédrushoz kapcsolódó érdekes bibliai jelképekről akartam írni. A bibliai cédrushoz a szibériai cédrusban rejlő jelkép vezetett el (1). Meglepődve láttam, hogy a libanoni cédrus körülbelül 70-szer kerül említésre az Ószövetségben (az Újszövetségben egyszer sem, talán addigra kitermelték). Salamon király palotájának faanyagaként, a leprásokat megtisztító füstölőként és az idegen királyokat megszemélyesítő felfuvalkodott faként, akit az Isten kivágásra ítélt. De néhány januári hír irracionalitása ezt felülírta bennem. Így most megint hosszabb leszek a megszokottnál. Vízkereszti hír, „hogy megáldották a Rakaca-patak vizét és a megáldott vízből ittak a hívők, mert annak gyógyhatása lehet.”  A másik: „Közel százmillió hindut várnak a világ legnépesebb eseményének számító, 12 évente megtartott rituális fürdésre a Gangesz folyóba januárban. Az 55 napos Kumb Mela fesztivál első napján már majdnem 8 millióan megmártóztak a bűntől való szabadulás reményében”. A cédrus és a víz mégis hasonlít egymásra egy dologban: mindkettő keresztény és nem keresztény jelképeket hordoz, a libanoni és a szibériai csakúgy, mint a gangeszi, nem különben a magyarországi rakacai. De talán még ennél is bonyolultabb a víz, mint biokémiai molekula, a H2O amennyire kicsiny, annyira speciális is: az élet mindenes játékközege a Földön. A növények 95%-a víz. Lehetne még mást is sorolni. Fizikai, kémiai dipólusmomentumot és hidrogénhidat, Boltzmann-állandót, de a hópihe jégkristályok máig érthetetlen, de szívet melengető csodás furcsaságait is (2). Lehet, hogy minden irracionalitás mögött csak maga az élet (igenlése) van? A víz irracionális vetülete az esővíztől és a rituális kutaktól a folyók vizéig minden kultúrában jelen van.  Mexikótól a Jordánig, a Gangeszen át a Nílusig. Egy vélemény szerint a kereszténység, mint világvallás elterjedésének egyik, de korántsem elhanyagolható vetülete az irracionális és racionális elemek megfelelő aránya. Valóban, lehet, hogy mi unitáriusok aránytévesztésben vagyunk? Nem éllel írom ezt a kérdést. Vagy a világ van aránytévesztésben, folyamatosan. A végeredmény szempontjából ez majdnem mindegy. Az irracionalitás azonban önmagában véve nem jó vagy rossz. Jelentése lehet pozitív vagy negatív, hordozhat értékest vagy értéktelent, vagy akár semmit. De lehet, hogy még ennél is fontosabb a belső, a megélt és a külsődleges irracionalitás megkülönböztethetősége vagy megkülönböztetése. A külsődleges irracionalitás csak szimbólum, de a belső irracionalitás nélkül vajon emberek tudunk-e maradni? A kettőt néha mégis nehéz, nagyon nehéz szétválasztani. Sokak szerint talán nem is lehet. Ha a szimbólum belső, valós jelentést, tartalmat hordoz, valóban nehéz. De a tömegpszichológia mégis inkább azt mondja, a felszínes és könnyen elhihető válasz a mélyebb tartalom nélkül a legtöbb embernek elég (amit most itt nem tudok ígérni!). A csak külsődleges jelekben megnyilvánuló vallásos irracionalitás a vallásosság legprimitívebb szintje. Mégis, a tömegvallások etosza lehet, hogy ez? Két bibliai példán keresztül – bízom benne - talán jobban érzékelhetőek ezek a finom különbségtételek és kérdések. Tovább...

Rácz Mária: Egy pohár víz

2013. 01. 29.	Egy pohár víz	Rácz Mária
Amikor elvállaltam, hogy beszélni fogok a vallás dolgairól óvodás korú gyermekeknek, kicsit megijedtem a feladat nagyságától, s azóta is ezekre az alkalmakra készülök a legnagyobb odafigyeléssel és izgalommal. Nem kis kihívás az elvont dolgokat megértetni  azzal, aki még a konkrét világgal is csak megismerkedőben van. Éppen ezért arra törekszem, hogy minden egyes alkalommal vigyek magammal valamit: szemléltető rajzot, kézbe vehető játékot, megkóstolható gyümölcsöt. Egy alkalommal a jó és rossz közötti különbséget próbáltam szemléltetni, s úgy döntöttem, egy pohár vizet viszek a gyerekeknek. Beszélgettünk arról, hogy mit jelenthet ez a pohár víz számunkra egy forró nyári napon, amikor sokat szaladgáltunk, és teljesen kiszáradt a torkunk. Ki ne kívánna ilyenkor egy pohár vizet meginni. Aztán a vízbe egy csepp tintát csöppentettünk, ami azonnal sötétre festette a pohár tartalmát. Ezt már egyikünk sem inná meg szívesen. Na, valahogy így van a rosszasággal is. Minden ember olyan, mint egy pohár üdítő, friss víz. Mikor azonban szándékosan bántunk másokat, az olyan, mint amikor a tiszta vizet tintával feketítjük be. Ezen a ponton érdekes dolog történt. A gyerekek azt kérdezték: jó, de meg lehet-e még ezt a vizet tisztítani. Igen, persze, meg lehet várni, hogy leülepedjen, vagy meg lehet próbálni átszűrni itatóspapíron. És így van ez a rosszasággal is: bocsánatot kérhetünk, megjavíthatjuk azt, amit elrontottunk. Kis tanítványaimat azonban a magyarázatnál sokkal jobban izgatta az, hogy azonnal „javítsuk meg” azt a vizet. Javítsuk hát! Szűrjük és ülepítsük, tisztítsuk nap mint nap poharaink tartalmát, hogy aztán életet adó, tiszta víz lehessünk mások és önmagunk számára!

Gál Zoltán: Y generációsok

2013. 01. 28.	Y generációsok	Gál Zoltán
Olvasom, hogy állítólag egy új nemzedék tagja vagyok, amely együtt nőtt fel a technikával, és sokkal nyitottabb a technika irányába, nem tudnak élni számítógép és internet nélkül, könnyen kezelik a multimédiás eszközöket. Egy olyan nemzedék tagja vagyok (ismételten: állítólag), amelyet a szaktudomány Y generáció néven tart számon, vagyis akik 1976 és 1995 között sírták bele magukat Isten csodálatos világába. Kissé kételkedem, mikor ezeket olvasom. Pár évvel fiatalabbak már nem emlékezhetnek, hogy egykor bizony jegyre adták a kenyeret, tejet, olajat, vajat, és ha véletlenül narancsot ettem, akkor azt a Mikulás hozta el nekem. Tízéves is elmúltam, amikor színes televíziót láttam, és középiskolás koromban találkoztam először számítógéppel és az internettel. Nem is beszélve arról, hogy egyetemi éveim vége felé került kezembe az első mobiltelefon. Hol is állok akkor a kilencvenes évek derekán született „kortársaktól”? Persze a szüleim, vagyis a Baby boom generáció, sokkal kevesebb technikai lehetőségnek volt a birtokában, viszont hétvégenként a kertben szorgoskodott, és jól esett a szomszédokkal megbeszélni az ügyes-bajos dolgokat, vagy együtt szurkolni a fehér-fekete tévén közvetített focimeccs valamely csapatának. Nem a közösségi oldalakon, hanem egy kávé mellett beszélgettek egymással, és sokszor várni kellett a vonalat, hogy egy perc erejéig anyaországi ismerőseiket köszönthessék. Mégis boldogok voltak. A világ tényleg rohamosan fejlődött az elmúlt néhány évtizedben, főleg a világ ezen szegletén. Azonban azt szeretném, hogyha gyermekeim majd valamit átmentenének az utókornak azokból az igazi értékekből, amelyek nemzedékről nemzedékre öröklődtek át egy technika nélküli világból. Értékeket, amelyek a Z generációs jelenben, vagy akár jövendőben is, testben és lélekben egyformán egészséges felnőttekké formálják a most felcseperedőket. Értékek, amelyek megtanítanak szeretni, ragaszkodni, nyelvet és kultúrát ápolni. Mert valójában itt keresendők az igazi értékek…

Tófalvi Tamás: A teremtés után néhány héttel

2013. 01. 27.	A teremtés után néhány héttel	Tófalvi Tamás
A bűnbak-mechanizmus rendkívül jól működik minden közösségben. Mindannyian tudjuk, hogy a bajnak s még egynémely dolgoknak sosincs gazdája... Alapvető eleme e gondolkodásnak, hogy lennie kell egy gyenge láncszemnek, aki akarva-akaratlanul, de „elviszi a balhét”, s vállain cipeli mások fejetlenségének sokszor kegyetlenül nehéz következményeit. Mindemellett fontos még, hogy olyan személy legyen, aki bár próbálkozhat, de a nála „okosabbakkal”, hatalmasabbakkal szemben igazán sosem tudná megvédeni magát. A bűnbak-kereső történelem első szemérmetes példája az intim testrészét a fügefa levelével eltakaró Ádám, s kiváncsi asszonya, aki a nők természetes érdeklődésével fordul pont egy olyan állat felé, melytől a világ túlnyomó többsége írtózik. Adott tehát egy tökéletes világ, a maga mámorító mezítelenségével, s egy tökéletes emberpár, kiket az Úr a maga képmására teremtett. De a „kutya is jó dolgában vesz meg” alapelvből kiindulva, Ádám és Éva belefáradhatott mindabba, miről kései korok csak eképpen filozófálgattak: a jóból is megárt a sok. Új élményekre vágytak, kihívásra, melyről tán nem is sejtették, hogy ezzel évezredek utódainak ajkára csepegtetik a halandóság fájdalmas mérgét. Az isteni tökéletesbe az ember tökéletlensége keveredett oly súlyos következményeket vonva maga után, melyek vállalásakor mindenki másra mutogatott. Csak önmaguk felé nem hajlott a kezük... Az Úr számon kéri Ádámot, aki férfias kiállással mutat rá asszonyára, leporolva magáról a felelősség legapróbb porszemeit is, s mikor Éva felé fordul a Teremtő arca, csak egy törékeny nőt lát, kit csapdába ejtett a kígyó csalárdsága. Tán a kígyó is mutogatott volna ezt is, meg azt is, de nem lévén keze, s lévén annál több esze, tudta, hogy ő a gyengébbik láncszem, s az emberi kiváncsiságért neki kell megfizetnie jövendő évszázadok gyűlöletének, utálatának árát. A férfi elveszítette a munka és megpróbáltatás nélküli élet áldott nyugalmát, az asszony a fájdalom nélküli szülés örömét, és a kígyó... a kígyó veszített a legtöbbet. Ebben a felállásban ő volt a leggyengébb láncszem...

Farkas Dénes: Pajkos egyházi történetek. IV. Bakik... Dr Kiss Elek püspök úrnál

2013. 01. 26.	Pajkos egyházi történetek. IV. Bakik... Dr. Kiss Elek püspök úrnál	Farkas Dénes
Magamat sem kímélhetem, mert első éves teológus koromban olyan bakit követtem el, mely kortársaim (fájdalom: elmúltak) körében sokáig emlékezetes maradt, s gyakorta meg is cikiztek az alábbi történettel. Mielőtt a bakimra térek, dr. Kiss Elek hajdani unitárius püspökkel kell kezdjem. Azon kevés kiváltságos személy vagyok, ki öt püspöknek volt papként a szolgálatában. Ez azért érdekes, mert régebb a püspököket életfogytáig választották. Az emlegetett püspökök közül hármat valóban én is elkísértem amaz utolsó úton, sőt a harmincadik egyházfőt is, aki idejekorán hagyta el a földi pályát! Kiss Elek püspök úr kemény ember volt! Alkatában és határozataiban is egyaránt! Öregkorában, hogy merre vitték tanácsosai azt most nem taglalom. Nagy lelke volt, és annyira szerette az egyházát, hogy − bátran megreszkírozom − életét adta volna érte. Sötét ruhában járt, és nejével Milike nénivel, Főtisztelendő Asszonyával, amikor végigmentek a Szamos parton vagy a Sétatéren, akkor alig volt fején a kalap, mert lépésenként kellett emelgetnie. Mindenki tudta, hogy az unitárius püspök sétál, s őt illik köszönteni. Igaz, akkoriban még Kolozsvár egészen más volt. Élt a Hóstát, nem voltak tömbház-negyedek s egyetlen blokkot kezdtek akkor építeni a Malom-árok partján, a Széchenyi téren. Nem is sejtettük akkor azt, hogy hová fejlődik a tömbház-világ, s hogy alakulnak ki a XX. század beton nyomor-tanyái, s azt sem érzékeltük, hogy hova jut a város arculata! Kiss Elek püspök segítette a sok letartóztatott pap feleségét, gyermekeit és a teológusokat is nagyon kedvelte. Megkérdezett előmenetelünk dolgairól, minden évben meghívott egy-egy vacsorára.  A meglepő az volt, hogy a Milike néni Főtisztelendő Asszony finom húslevesét csuporban kaptuk, és tea-szerűen ittuk meg. Ez teljesen szokatlan volt a székely rendtartás szerint. Annyira szerette a szülőföldjét, hogy a szeme annak a kemény embernek mindig könnyekben úszott, mikor Nagymedesért kiejtette a száján. Fiatal korában sportolt, birkózott, mely sportot ő székelyesen „küzsdölődésnek” nevezett. Egyszer − mondta Ő − egy kihívómat úgy földhöz vágtam, hogy kórházba került, s akkor elhatároztam, hogy abbahagyom a „küzsdölődést.”  Volt egy szerkezete, mely az ember markát erősítette. Én a térdeim közt alig tudtam a rugós szerkezetet összeszorítani, míg ő a tenyerében simán kattogtatta azt. Kipróbálta a vegetáriánus életvitelt is, melyből azonban időben kiszállt orvosi tanácsra. Azt hiszem, hogy jól tette. Most jövök rá,hogy igen elkalandoztam az emlékezés mezején, de azt meg kell még jegyezzem, hogy igen gyors beszédű volt, szinte hadart ! Mire elkezdte a Miatyánkot már rögtön el is ért az Ámenhez. Főpapi státusza előtt Ószövetséget tanított s „hadarta” a paradicsomi történetet, nevezetesen a kiűzetést az Édenből! Az anekdota szerint kellő hévvel idézte az Úristen szavát − a bűnbeesés után − Ádám! Ádám! Hol vagy? Erre a padból Ádám Dénes, későbbi homoródkeményfalvi lelkész felállt, és azt mondta, hogy itt vagyok főjegyző úr! Szamár! − jött Kiss Elek válasza − foglaljon helyet! Amiért előszedtem emlékeimből a hajdani nagy püspököt, az azért történt, mert egy születésnapjára mentünk köszönteni. Én első éves voltam 1959-ben, egészen új a teológián. Nem is sejtettem, hogy a püspök név szerint tudja, hogy kik és mik vagyunk. Az első évről én kaptam megbízatást a Főtisztelendő köszöntésére. Ez abból állt, hogy a legfiatalabb kellett töltse a fiúknak az italt, amivel megkínáltak. Bal kézzel fogtam meg az üveget s erre a püspök kétszer jó hangosan azt kérdezi tőlem, hogy: maga balog-balog ? Én nem, mondom, hogy én Farkas Dénes vagyok! Akkora lett a kacagás, hogy ötven s valamennyi esztendő után is, ha Darkó Bélával találkozom Marosvásárhelyen, a balog...ságom esete kilocsog a régmúlt emlékek partjaira.

Molnár Imola: Kedves Olvasó

2013. 01. 25.	Kedves Olvasó	Molnár Imola
Tudod, van az a tekintet az emberek szemében, amivel sosem tudsz mit kezdeni, és mindig olyankor találkozol vele, amikor a legbénábbnak érzed magad. Tényleg, szó szerint bénának… Azokra a pillanatokra gondolok, amikor olyan kérdőn-várón néz rád valaki, és csak azt szeretné: mond már ki!!!!!!!! Az ég szerelmére: szólalj meg! Érzed is, hogy most kellene megszólalni, és azt is tudod, mit kellene mondani, de mintha egy idétlen nagy bog lenne a torkodban, nem tudod sem lenyelni, sem kiköpni… Bénán állsz vagy ülsz és nézel, s a legrosszabb az a lemondó fejcsóválás, amit kapsz a némaságért cserébe. Aztán hallod néhány tovatűnő lépés koppanását, és tessék: ezt jól megcsináltad… Aztán, ha elég erős vagy, utána szaladsz, és ha szerencséd van, utol is éred, és hebegve-dadogva kimondod. De legtöbbször erőd sincs, utol sem éred, és ki sem mondod. Ezekből van több, nem a filmvégi lassított felvételként ható happy and-ekből, hanem azokból, amikor mindent értesz, csak azt nem, hogy miért így tetted, pedig tudod, hogy egyedül rajtad múlt az egész. Annyival könnyebb lenne néha erőt venni magunkon, és megszólalni. Kimondani, amit várnak, amiért tudod, hogy sok mindent megadnának, ami valakit boldoggá tenne, ami valakinek fontos, ami valaki számára akkor, abban a pillanatban a legtöbbet jelenti, annyival könnyebb lenne… Miért kap el néha a béna-némaság? Az ég tudja, de nincs jól így. Nem arra a len ruhás, faölelgetős, egymás nyakába borulós hippi fajta, lelkizős megoldásra gondolok, hogy ugorjunk egymás nyakába és boci szemekkel, egy két könnycsepp kíséretében boruljunk ki, mondván: de én szeretlek…vagy: sajnálom…vagy amit éppen mondani kellene; hanem arra gondolok, hogy vegyünk erőt az önvédelmi mechanizmusunkon, büszkeségünkön, sértődöttségünkön, és szólaljunk meg. Nem baj, ha halkan tesszük, nem baj, ha közben elszorul a torkunk, nem baj, ha nem vagyunk életünk legméltóságosabb helyzetében, de a lényeg, hogy tegyük meg az első lépést, és legyünk őszinték. Ha a néma-bénaság megszólal és megmozdul, azt az illető is hallja, látja és értékeli…

Szabó Előd: Immunrendszer

2013. 01. 24.	Immunrendszer	Szabó Előd
Milyen csodálatos védelmi rendszere van emberi testünknek! Naponta hány és hányféle támadást ver vissza, s milyen mostoha körülményekhez is képes alkalmazkodni a túlélés érdekében! Amíg az ellenségeket kívül tudja tartani, addig gondtalanul éljük életünket, minden erőnket céljaink, vágyaink megvalósítására fordíthatjuk. A baj akkor kezdődik, amikor az ellenség, a kór behatol, áttöri a védelmi vonalakat, s belülről támadja meg szervezetünket. Egy egyszerű megfázás is, ha áttörte védelmi rendszerünk falait, ágynak dönthet, legyengíthet, képtelenné tehet a munkára, a küzdelemre. Azok a közösségek, melyekhez tartozunk évszázadokon keresztül csodálatosan megvédték magukat a külső ellenség ellen, alkalmazkodtak új és új történelmi körülményekhez, s megtartották egységüket, erejüket, vágyaikat, céljaikat. A baj akkor van, ha áttöri a külső ellenség a falakat, s belénk, közösségeink köreibe ülteti bomlasztó közömbösségét, gyanakvását, individualizmusát. És visszatérve az emberhez, mert a közösséget emberek, egyének alkotják, alkotjuk: erkölcsi falaink is erősek kell legyenek, hogy a külső támadásokat visszaverve ne adjunk magunkban helyet a bomlasztó, kórokozó jelenségeknek. Imádság és tudatos küzdelem vitaminjával erősítsük minden nap lelkünk immunrendszerét, hogy közösségeink megtartó erői lehessünk!