Rácz Mária: Hála az életért, ami úgy szép, ahogy van

2013. 09. 30.	Hála az életért, ami úgy szép, ahogy van	Rácz Mária
Tovaszállt az ünnep, olyan gyorsan és váratlanul, mint ahogy érkezett. De a hála érzése, amit az elmúlt napokban megpróbáltam megfogalmazni magamnak, valahogy még mindig körülöttem leng. De nem a termésért, nem az örömökért, az egészségért, a családomért vagyok csak hálás, hanem elsősorban küzdelmekkel, nehézségekkel, kihívásokkal, lehetőségekkel, feladatokkal teljes életemért. Sokan azt mondják, hogy az életünk olyan, mint egy előszoba, vagy mint egy felvételi, amin hogyha jól teljesítünk, az örök boldogság honába kapunk biztos útlevelet. Ha azt kérdezem tőlük, milyen ez a világ, amibe annyira vágynak, hogy képesek földi életüket bűnösségtől rettegve vagy épp a bűnösség levetkőzésének öntelt örömében, a biztos bejutók diadalával élni, egyszerű leírást kapok: az örök üdvösség országában nincs fájdalom, nincs szenvedés, mindenki egyenlő, nincsenek konfliktusok és háborúk, nincs halál. Ott az embernek nem kell küzdenie, nem kell dolgoznia, minden készen megterem. Elsőre felcsillan az ember szeme, már szinte elképzeli, hogy terülj-terülj asztalkám mellett, boldog önfeledtségben zenél vagy festeget, olvas és művelődik, aztán bejárja és felkutatja a világ minden szépségét és titkát... és aztán? Mihez kezd az örökkévalóság hátralevő részében? Nem tudom, de valahogy sokkal vonzóbb számomra a véges és küzdelmes élet, mint a végtelen és unalmas. Bár vágyom egy minél kevesebb szenvedést tartogató világra, nem hiszem, hogy jó lenne, vagy tudnánk mit kezdeni vele, ha csak úgy az ölünkbe pottyanna, ha nem kellene napról napra megküzdeni az idilli állapot eléréséért vagy fenntartásáért. Mit érne a szerelem, ha nem lenne benne az elválás lehetősége, mit érne a barátság, ha nem kellene kiállnia az idők próbáját, milyen lenne a kenyér íze, ha nem kellene dolgozni érte, tudnánk-e örülni az életnek, ha nem lenne halál? Popper Péter Az Istennel sakkozás kockázata című könyvében így ír: „Minden örömünk és boldogságunk a halálból származik. Az örök élet szétfolyó szürkeség, dögletes unalom és kétségbeesés. A halhatatlanság nem embernek való, csak istenek viselik el, ők is nehezen. Felelj magadnak őszintén: Meginnád a halhatatlanság italát? És ha nem, akkor miért irtózol annyira a haláltól?” Az örök boldogság honában élünk mindannyian, a lehető legtökéletesebb világban, ami nem attól eszményi, hogy minden a helyén van, hanem attól, hogy sok minden helyrerakható benne. Miért pazarolnánk tehát napjainkat arra, hogy elvágyódunk innen? Amíg lehetünk, legyünk itt, legjobb tehetségünk szerint. Ennyi. És ez minden.

Gál Zoltán: Hála

2013. 09. 29.	Hála	Gál Zoltán
A gazda elégedettséggel sétált hátra kertjébe. Ez az év is bőséges volt. A szőlő hordóban, az alma zsákban, a dió ládákban. Utóbbit a derűsebb napokon kiteríti, hadd sütkérezzenek az őszi napsütésben, hogy majd a padláson vagy a gabonásban kihúzzák a telet. Mennyi minden megadatott, panaszra okunk nem lehet – gondolja magában, és csendesen hozzáteszi: köszönöm Istenem! Az asszony a házban sürög-forog. A lekvárok, befőttek, különböző színekben pompáznak az immár szűkössé lett kamrában. Mindenik csalogatja a tekintetet, és a távoli gyermekkor ízvilágát sejteti. A nyári gyümölcsök különféle formában palackozva feszítenek és versengenek, hogy melyikük a szebb, melyiket fogja valamelyik gyerek elsőnek a polcról leemelni. Sok volt bizony a munka, de megérte. Ahány üveg, annyi szeretetteljes sóhaj. És minden sóhaj egy ima. Mikor pedig eljön az este, és elpihen város és falu, imára kulcsolódnak a kezek, és Istenhez száll ismét a fohász. Milyen jó, hogy valakinek gondja van mireánk! Hogy is történhetne meg mindez, ha valakinek odafent, vagy helyesebben: idebent, nem lenne gondja, hogy kellő napfénnyel simogassa, és kellő mennyiségben öntözze a csodálatosan pompázó világot. S ha majd eljön a tél, ugyancsak Ő lágy takaróval borít el mindent, hogy egy új tavaszban új életre keljen Isten csodálatos világa. És ismét felcsendül a hála, mert valakinek mindig gondja van mireánk.

Tófalvi Tamás: Az ősi udvaron

2013. 09. 28.	Az ősi udvaron	Tófalvi Tamás
Zokniba bújtatott lábam enyhe kényelemmel tölt el. Még nagyanyám kötötte. Áldott jó asszony, ki ugyanolyan gondoskodóan nevelte unokáit, ahogyan tette gyermekeivel egykoron. Töltött káposzta illatú terített asztalok képe sejlik fel előttem, s az udvar, hol gyermekként szemem a szőlőkacson megpihent… Elvánszorgott az idő. Lassan, kimérten, mély ráncokat szántva nagyanyám madonna arcára, ki a hitvesi ágy helyett már csak sírja széléről beszélhet szeretett urával. Az udvar is változott, a benne s körülötte lakókkal egyaránt; volt ki meghalt, s ki született, s tán még a szőlő íze sem a régi… Ahogyan változik az udvar, s vele változnak az ismert és ismeretlen arcok, úgy tépdesi az idő a falut, az azt ölelő dombokat. A természet együtt öregedik velünk, s avar sírjában megpihen régmúlt idők oly sok lehullott levele, s a nagy mindenség változásában porszemként, de mégiscsak jelen vagyunk. Mulandókként örök értékekké válunk, s amikor öreg fák ráncos kérgének arcát magunkra öltjük, nevetve sóhajt bennünk a meg-megélt múlt. Minden múlik, változik, már a jövő sem a régi… s mégis oly örök az udvar… az a talpalatnyi föld.

Farkas Dénes: Gondolatok egy „felfordult” szószék mellett...

2013. 09. 27.	Gondolatok egy „felfordult” szószék mellett...	Farkas Dénes
A közelmúltban sokat foglalkoztam II. Rákóczi Ferenc fejedelem életével. Nem tudom miért, de az agyamban minduntalan az a kuruc dallamtöredék fészkelődött, hogy  „Rákóczinak dicső kora, nem jön vissza soha, soha.” Van az úgy, hogy az ember nem tud szabadulni egy gondolattól, egy dallamtól, egy emléktől. Azt játszottuk gyermekkoromban, mondván egymásnak, hogy „te, kérlek, most ne gondolj a tarka tehénre” s máris gondolaton fogtuk egymást, mert  a figyelmeztetés párhuzamában mindenikünknek a tarka tehén jutott az eszébe. Valahogy így voltam a kuruc szöveggel, főleg sokat elméláztam annak dallamtöredékén is. Régi álmom teljesült, midőn megláthattam a dicső fejedelem emlékhelyeinek egy részét. A sárospataki Rákóczi vár után a zarándoklatom a felvidéki Kassára vezetett, ahol a dómban megállhattam a szarkofág mellett, mely őrzi II. Rákóczi Ferenc hamvait. Megnéztem a református templom udvarán a csodálatos szobrát és a rodostói háznak a hasonmását is. Útban Kassa felé a kísérőm elvitt Borsiba, ahol megláthattam a nagy fejedelem szülőházát. Az épület ma is sejteti, hogy micsoda pompa övezhette valamikor. Most romos állapotában is megihletett és főhajtásra ösztönzött. Az épület a magyar kormány támogatásával új fedelet kapott, ablakok nélkül – ugyan – de régi dicsőségről mesél. Előtte van Rákóczinak egy gyönyörű mellszobra, mely sok viszontagság közepette,de áll, melyet darabjaiból raktak újra és újra egybe s minden magyar embernek hirdeti  a nagy fejedelem dicső korának emlékét. A fenti élményemet akárki megélheti. Amiért leültem elmélkedni, annak az az oka, hogy nem megy ki a fejemből a „tarka tehén”, ugyanis a Rákóczi szülőházának az egyik folyosóján láttam egy szószéket, mely – gondolom én –  valamelyik felhagyott magyar templomból lett idemenekítve. „Fejreállított” állapota okán némely turista kandallónak nézte, mások közömbösen elhúztak mellette, mert a régi míves szószék a beszélő terével lefelé, talpazatával fölfelé éktelenkedik a folyosó plafonjának irányába. Úgy nézett ki, mint „az aranyperec a disznó orrában”  – hogy immár bibliai képet használjak. Lehet, majd lesz esély arra, hogy a szlovák sajtóban „fejreállt” magyar pap kerestetik.

Molnár Imola: Furcsa helyzet

2013. 09. 26.	Furcsa helyzet	Molnár Imola
Ebben a három percesben a múltkori román-magyar focimeccs alkalmával kitört „cirkuszra” emlékezve szeretnék írni. Ezt a fellobbanó román-magyar ellentétet egészen különös és személyes szinten „volt szerencsém” megélni. Az történt ugyanis, hogy a meccs előtti éjszaka vonattal utaztam haza egy temetésre. A váradi állomáson várakozva megdöbbenve figyeltem azt a 15-20 fiatalembert, akik lelkesen üvöltözték, hogy Románia az ő országuk, a magyarok menjenek a szemük világába, (vagyis pontosabban, csak ennyit merek megemlíteni a korántsem választékos fogalmazásmódjukból). Nos, megjött a vonat, felszálltunk, hallgattuk a bőgedezésüket, s lassan beállt az éjszaka. A fülkében egyedül maradtam, igyekeztem békében lenni, amikor is két fiatalember bekopogott, bejött, mert aludni akartak, de a többiektől nem lehetett. Nem volt sajátom a fülke, így kénytelen voltam megbékélni a gondolattal. Váltottunk néhány szót, de annyit nem, hogy a hiányos román nyelvtudásomból rájöttek volna, hogy magyar vagyok. Gondolom, azt hitték, valami eldugott vidékről jöttem, s nem volt semmi gond. Elaludtak, én is elszundítottam úgy három óra körül. Mikor megébredek, látom, hogy  egy sötétkék felső van rajtam, ami nem az enyém. Szól az egyik fiatalember, hogy reméli, nem haragszom, de nagyon huzat van az ablaknál (ott ültem és tényleg süvített be a levegő), nem akarta, hogy megfázzak. Hát elfogadtam s haladtunk tovább. Segesváron felszállt egy bácsi és a fiatalemberrel nagy egyetértésben, történelmi adatokkal és nevekkel alátámasztva bizonyították elsőbbségüket s felsőbbségüket. Elmondták, hogy igazából az itteni magyarokkal nincs is baj, csupán annyi kellene, hogy mindegyik szájába tesznek egy gránátot és a fogaikat összecsattintják, (ezt szó szerint idéztem). Hallgattam én s eltűrtem. Amikor Brassóba értem és  készülődtem leszállni, akkor annyit azért megtettem, hogy fogtam a sötétkék felsőt, szépen összefogtam, visszaadtam a fiatalembernek és ékes magyar nyelven megszólaltam: köszönöm szépen. Nem tudom szavakkal leírni, hogy az addig mosolygó és gondoskodó arc milyenre változott, de ha valaha is a pokolra kívánt valaki, azt hiszem, ez volt az a pillanat…. Milyen furcsán-buta az ember: amíg nem tud valamit, békében van vele, de ahogy kiderül, hogy ő azt „hivatalosan” nem szeretni, máris mennyivel másabbak a dolgok… Furcsa…

Szabó Előd: Adósság

2013. 09. 25.	Adósság	Szabó Előd
Őszi hálaadás nagy hetén mindannyian adósnak érezzük magunkat. Régen szégyen volt tartozni valakinek, ma már szinte lehetetlen adósság, kölcsön nélkül zöld ágra vergődni. Azt is nehéz eldönteni, hogy melyik kellemetlenebb helyzet: ha én tartozom másnak, vagy más tartozik nekem? Végülis a kölcsönnel nincs is semmi gond mindaddig, amíg a törlesztés az előre meghatározott terv szerint történik. A baj, a jaj akkor van, ha valami közbejön, és az adós nem tud fizetni. Ez történt a példázatbeli szolgával is: végtelenül nagy tartozását nem tudta időben törleszteni, és úgy tűnt, hogy a király türelme elfogyott. A szolga haladékot kér azonban, s a király haragja azonnal elpárolog, s elengedi az adósságot. Egy rossz és egy jó hír van Jézus példázatában. A rossz hír az, hogy, amint ezen az őszön is tapasztaljuk, Istennel szembeni adósságunk végtelen, s még így is egyre csak nő. A jó hír, az evangélium az, hogy Isten hajlandó elengedni tartozásunkat. A rossz és jó hír közötti kapcsot azonban mi kell létrehozzuk: nem kegyelemért való könyörgéssel, hanem igaz, őszinte törlesztési szándékkal. Ha őszintén igyekszünk adósságunk tízezer talentumát dénárocskánként törleszteni, akkor a hálaadás ünnepe nem számonkérés, hanem Isten és gyermekének bizalmi, szeretetben való találkozása lesz.

Szabó Adél: Nyolcvan év margójára

2013. 09. 24.	Nyolcvan év margójára	Szabó Adél
Olyan volt az életem, mint egy álom, mondta, és én ismerve élettörténetét beleremegtem. Most jött haza három hete az elmegyógyintézetből, ahol két hónapot feküdt.  A falu kinevette, lenézte őt. Pedig semmi mást nem tett, csak dolgozott egy életen keresztül. Nevelte gyermekeit. Aztán egyiket elveszítette, a másik elhagyta őt. Messzire költözött. Minden köteléket összetépett. Nem akar tudni róla. De ő gondolataiban csak fiával foglalkozott, és most is azt teszi. Harminc egy éve özvegy. A magány kiszárította, megtörte. Úgy ül kis háza előtt botjára támaszkodva, mint nyolcvanesztendőnyi kérdőjel. Már elfelejti, hogy milyen nap van, milyen hónapban vagyunk, mikor van kenyeres nap, hogy evett, de gyermekéről nem tud megfeledkezni. A nap minden percében őt várja. Minden étkezésnél étele felét meghagyná fiának. A szobában vetett ágy várja, melyhez hozzá sem lehet nyúlni. Este a kaput nyitva tartaná, hogy be tudjon jönni gyermeke. Naponta többször hallani véli a lovas szekér csengettyűjét, melyen fia érkezik az erdőből, hozva a téli tüzelőt. De csak a gondolataiban érkezik meg a gyermeke. A valóságban tudni sem akar a kiszáradt, meggörnyedt, a magánytól és a fájdalomtól kilúgozott asszonyról. A valóságban csak akkor jön majd, ha már többé nem lesz, ki hazavárja. Olyan volt az élete, mint egy álom. Nem tudja, hogy mikor van ébren és mikor álmodik. Milyen jó az Isten, hogy álmot borít azok szívére, akik amúgy a valóságot nem tudnák elevenen elhordozni.

Szász-Cserey Katalin: Álom és valóság

2013. 09. 23.	Álom és valóság	Szász-Cserey Katalin
Minden este a kisfiamnak mesét olvasok, s pár napja, amikor a Legendáriumból olvastam, eltűnődtem azon, milyen jó volt gyerekfejjel mesevilágban járni, tündérek és boszorkányok, angyalok és ördögök földjén. Még az is milyen szép volt, hogy boszorkánytól, álombeli betörőtől, betegségtől, haláltól riadtál fel. Mert fel lehetett ébredni a szelíd valóságra, ahol csend van, nyugalom és élet,ahol mindenki alszik békésen. Kinőttél az álomvilágból. Tudod már, hogy jó vagy rossz álmaid nem egy másik világból üzennek, nem is a jövőt kutatod bennük. Tudod, hogy rólad szólnak, a múltadról, a jelenedről. Örömeidről és félelmeidről. Vereségedről és önvádadról. Míg te alszol, agyad dolgozik. Képeket vetít, eseményeket fűz, lehetetleneket, mégis valóságosokat. Mondják, hogy megőrülnénk, ha nem álmodnánk: álmainkban agyunk kiüríti szemetesládáját, játszik egyet a valósággal. Néha kimondja azt is, amit elásni akartál magadban, máskor szépet ad, mert szépre vágysz. Álomvilág, mintha a valóság csak így lenne túlélhető: álmodva- játszva. Kinőttél belőle. Mégis álmaid megülik egész lényed. A szépek is, a félelmetesek is. Sokszor magad sem tudod, miért vagy olyan szomorú, máskor nem érted kitörő jókedvedet. Egyszerűen így ébredtél álmod után. Látod: mégis valóság. Mert hatása van, mert indít, mert mozgat, mert mosolyt csal az arcodra- lelkedre, vagy éppen szomorúsággal borít el. Álom és valóság. Mintha életünk egymást át-átformáló országai lennének. Élünk a valóságban, amivel az álomban játszunk. És játszunk álomban azzal, amit élnünk kellene. A határok áthatolhatatlanok. Aki éberen álmodik: bolond. Mint az is, aki csak álmában van valójában ébren, akinek alszik a lelkiismerete, embersége.

Bartha Mária Zsuzsánna: Kenyérgondok

2013. 09. 22.	Kenyérgondok	Bartha Mária Zsuzsánna
Kenyérgondok, templom, iskola, napi rutin, zajlik az élet. A gyerekek bemutatják az imamozdulatokat, az idősebbek fejet simogatnak. Vajon nekik sikerül őszintén találkozni a Teremtővel? A felnőtteknek sok elfoglaltságuk van a földi élet kellemének és kényelmének „megteremtésével”, gyerekszállítással, idősgondozással, gazdasági válság túlélésével. Csak legyen elég egy napra 24 óra... Ebben a pörgésben mutatja meg az utat a harmadik (király)fiú. Ha neki túl sok az élet, megáll imádkozni. Templomban, asztal mellett, átjáró közepén, ahol éppen éri az ihlet. Jaj, de ééédes - érkezik a visszajelzés. Mégis, ha valaki nem 5 éves szőke fiúcska, hanem felnőtt és nyilvánosan imádkozni kezd, nem csak formalitásból, hanem úgy igazán,  társadalmunkban nem azt váltja ki, hogy jaj, de édes, hanem valami egészen mást. Mert imádkozni a belső szobában kell?! Amennyiben a lélek kenyere az imádkozás, eléggé nagy ínségben élünk. Cifra nyomorúság. Legalábbis olyan a kenyerünk, mint amit a boltban lehet kapni, sokféle adalékkal kezelt csodakenyér. Fontosak az adalékok, hogy nagy tömegben lehessen előállítani a mindennapi kenyeret, hogy megfeleljen a közegészségügyi szempontoknak, hogy olcsó legyen és mindenki hozzájusson. Áldás a mindennapi kenyér léte sok-sok asztalon! Sok ember összehangolt, pontos munkája kell hozzá. Az áldás nyilvánvaló. Ehhez képest az íz és illat, a lélek, amivel készült, érdekel valakit? Engem nagyon is érdekel a lélek, amivel a kenyér elkészül. Jövő vasárnap Őszi hálaadás ünnepén úrvacsorát veszünk. Már izgalommal várom, milyen lesz a kenyér, lehet-e belőle úrvacsorai kenyérkockát vágni, milyen lesz a héja a szent forgácsnak, morzsálódik-e nagyon, betölti-e majd összehasonlíthatatlanul finom illata magát a templomot? Isten áldása minden pillanatban munkálkodik és mi is vele munkálkodunk. Ezért alakulnak a kenyérgondjaim! Olyan sokféle, olyan alapvető, olyan hiteles mindennapi betevőnk, megmutatja, milyen állapotban van a jelenben az emberi lélek, a közösség lelke. Ezzel ünnepelhetünk, ezzel vesszük magunkhoz az úrvacsorát, ezzel vigyázzuk Földünket, ez által vesszük magunkhoz szó szerint Isten szeretetét és gondoskodását. Ha bennünket is elér az ihlet és a kenyérgondok melletti pörgésben imádkozásra érzünk késztetést ...ide kellene beírni a jó tanácsot. Inkább kérdezek. Te mit tennél? Csak nem állhatunk meg az átjáró közepén imádkozni, ugye! Mégis az Istennel való kapcsolat égető szükség, ahogy válságaink, kríziseink is figyelmeztetnek. A rendszeresség itt is meghozza gyümölcsét. Asztal mellett, templomban, úrvacsorával való éléssel mi magunk tehetünk nagyon sokat azért, hogy válságainkból jól jöjjünk ki, tanuljunk, fejlődjünk, imádkozásunk elmélyüljön. Magam is sütni szoktam. Persze még messze van az igazitól, de a próbálkozás egyre finomabb eredményt hoz. Nehéz munka, mégis van idő közben a lélek dolgainak rendezésére, családi és közösségi életre, gyereknevelésre, munka és imádkozás értékeinek átadására. Ilyenkor ég és föld összeér, lélek és test táplálékot talál, úrvacsorára való kenyér készül.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: A megkönnyezett cipó

2013. 09. 20.	A megkönnyezett cipó	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Kenyérboltban vagy sütödében járva néha jól esik beszívni a friss kenyér illatát. Igaz, hogy ezek a mai „bolti” kenyerek még illatukban is alig emlékeztetnek gyermekkorom édesanyám-sütötte kenyereire, de arra jók, hogy eszembe juttassanak egy-egy, a kenyérsütéshez kapcsolódó régi történetet. Édesanyánk számára a dagasztás, a kemence befűtése, a „bevetés”, kiszedés, a ke- nyerek „megverése” mind-mind nehéz munkát jelentett, de mi gyermekek valóságos ünnepet láttunk a kenyérsütésben. A kemence száján át látszó hatalmas lángok lenyűgöző látványt jelentettek, csodáltuk édesanyánk zsonglőri „mutatványát”, ahogy a dagasztó teknőből kiszakasztott kenyértésztát még a bevető lapát felé emelve is formázta, majd a lapátra helyezve betolta és egy gyors mozdulattal beejtette a kemencébe. A kenyerek mérés nélkül is majdnem tökéletesen egyformák voltak, így biztos nem volt véletlen, hogy az utolsóként bevetett „cipó” még félkenyérnyi nagyságú sem volt. A cipó számunkra különösen fontos volt, hiszen azt legkésőbb az aznapi ebédnél, de néha már tízóraira, zsíros-kenyér formájában megkóstolhattuk. A cipó után aztán a régebbi sütésből meghagyott kenyeret kellett elfogyasztani és csak azután kezdtük meg az első, akkorra már kissé keményebb újsütésű kenyeret. Ezt a szokást biztosan az a tény alakította ki, hogy a friss kenyérből sokkal több fogy! Történt egyszer, hogy kenyérsütés napján átlátogatott hozzánk az abásfalvi lelkész, Sükösd Pali bácsi, aki a maga száz-száztíz kilójával és délceg termetével bizony szinte félelmet keltett bennünk. Édesapámat kereste valamilyen egyházi ügyben, de ő éppen a faluban volt valakinél, így letelepedett, hogy megvárja. Édesanyám nagyon udvariasan eléje tette az asztalra a még meleg cipót, hozott a kamrából egy tál hideg tejfölt és még egy kis üveg mézet is. Micsoda meggondolatlanság! A nagy darab embernek hatalmas étvágya is volt, különösen mert az Abásfalváról  Homoród-almásra vezető utat a hegyen keresztül gyalog tette meg. Mi gyermekek csak távolról lestük, mind jobban elszomorodva, hogy vendégünk egyik szelet kenyeret a másik után szeli, mártogatja a tejfölbe és pillanatok alatt tünteti el. A „mi cipónk” utolsó darabját aztán mézzel fogyasztotta el. A könnyünk is kicsordult, annyira el voltunk keseredve. Szerencsénkre előkerült édesapánk, Pali bácsi rövidesen távozott és nem maradt ebédre! Hiába mondta Édesanyánk, hogy az embernek örülnie kell, ha másnak adhat valamit és hogy „jobb adni, mint kapni”, csak akkor vigasztalódtunk meg amikor ebédhez ülve, az asztalon egy nagy friss kenyeret láttunk az asztalon.