Rácz Mária: Hála az életért, ami úgy szép, ahogy van

2013. 09. 30.	Hála az életért, ami úgy szép, ahogy van	Rácz Mária
Tovaszállt az ünnep, olyan gyorsan és váratlanul, mint ahogy érkezett. De a hála érzése, amit az elmúlt napokban megpróbáltam megfogalmazni magamnak, valahogy még mindig körülöttem leng. De nem a termésért, nem az örömökért, az egészségért, a családomért vagyok csak hálás, hanem elsősorban küzdelmekkel, nehézségekkel, kihívásokkal, lehetőségekkel, feladatokkal teljes életemért. Sokan azt mondják, hogy az életünk olyan, mint egy előszoba, vagy mint egy felvételi, amin hogyha jól teljesítünk, az örök boldogság honába kapunk biztos útlevelet. Ha azt kérdezem tőlük, milyen ez a világ, amibe annyira vágynak, hogy képesek földi életüket bűnösségtől rettegve vagy épp a bűnösség levetkőzésének öntelt örömében, a biztos bejutók diadalával élni, egyszerű leírást kapok: az örök üdvösség országában nincs fájdalom, nincs szenvedés, mindenki egyenlő, nincsenek konfliktusok és háborúk, nincs halál. Ott az embernek nem kell küzdenie, nem kell dolgoznia, minden készen megterem. Elsőre felcsillan az ember szeme, már szinte elképzeli, hogy terülj-terülj asztalkám mellett, boldog önfeledtségben zenél vagy festeget, olvas és művelődik, aztán bejárja és felkutatja a világ minden szépségét és titkát... és aztán? Mihez kezd az örökkévalóság hátralevő részében? Nem tudom, de valahogy sokkal vonzóbb számomra a véges és küzdelmes élet, mint a végtelen és unalmas. Bár vágyom egy minél kevesebb szenvedést tartogató világra, nem hiszem, hogy jó lenne, vagy tudnánk mit kezdeni vele, ha csak úgy az ölünkbe pottyanna, ha nem kellene napról napra megküzdeni az idilli állapot eléréséért vagy fenntartásáért. Mit érne a szerelem, ha nem lenne benne az elválás lehetősége, mit érne a barátság, ha nem kellene kiállnia az idők próbáját, milyen lenne a kenyér íze, ha nem kellene dolgozni érte, tudnánk-e örülni az életnek, ha nem lenne halál? Popper Péter Az Istennel sakkozás kockázata című könyvében így ír: „Minden örömünk és boldogságunk a halálból származik. Az örök élet szétfolyó szürkeség, dögletes unalom és kétségbeesés. A halhatatlanság nem embernek való, csak istenek viselik el, ők is nehezen. Felelj magadnak őszintén: Meginnád a halhatatlanság italát? És ha nem, akkor miért irtózol annyira a haláltól?” Az örök boldogság honában élünk mindannyian, a lehető legtökéletesebb világban, ami nem attól eszményi, hogy minden a helyén van, hanem attól, hogy sok minden helyrerakható benne. Miért pazarolnánk tehát napjainkat arra, hogy elvágyódunk innen? Amíg lehetünk, legyünk itt, legjobb tehetségünk szerint. Ennyi. És ez minden.