2012. 01. 24. Régi és új Fekete Levente
2011-ben a NaDFIE (Nagyajtai Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) tagjaival ismét jurtáztunk. E karikázó expedíció alkalmával Szovátára is elgurultunk. Miután kipihentünk magunkat a vadonatúj és gyönyörű unitárius templomnál − köszönet Lázár Levente és Demeter Erika unitárius lelkészházaspárnak − másnap a fenyőfák árnyékában, a tomboló nyári hőségben fürdeni indultunk mindannyiunk óriási örömére. Ahogyan ráérősen ballagtunk és bámészkodtunk, megszólalt a feleségem:
− Nézd, a régi lepusztult, beomlott fedelű villák mellett épülnek az újak, pedig a régiek milyen szépek, stílusosak. Kár, hogy tönkremennek.
Mire én:
− Állítólag könnyebb egy új épületet felhúzni, mint egy régit kijavítani. Kevesebb pénzbe kerül.
Aztán arról beszéltünk, hogy Székelykeresztúron az egyházközség csodálatosan kijavította a tulajdonában levő hatalmas, régi, valóban kritikusan romos állapotban levő közösségi házat. Így, felújított állapotában nemcsak a gyülekezetnek és Székelykeresztúrnak, hanem egész egyetemes unitárius egyházunknak egyik gyöngyszeme lett. A felújított épület korszerű kényelmét a csapat is élvezhette egy éjszakára, Szombatfalvi József volt esperes úr jóváhagyásával, Mikó Ferenc kollegánknak köszönhetően. Homoródszentpálon is jártunk, ahol a papilak régi pincéje klubbá, konyhával, illemhellyel ellátott közösségi teremmé alakult át, Tódor Csaba unitárius lelkész álmai szerint, aki szintén befogadott baráti szeretettel karikázó országlásunk idején. Felsőrákoson a régi kántori lak szintén újjászületett. Felsorolni se tudnánk a felújított, kijavított, ismét korszerűen használhatóvá tett sok, gyögyörű épületeinket. Aztán arról beszéltünk, hogy mindebben Gellérd Juditnak, a csupa lélek Zizinek és férjének, a kedves Georgenak, bizony ezekben mind valahol oroszlánrészük van és volt.
A kérdés az, hogy a mindennapi életünkben a régi, értékkel bíró dolgokat tudjuk-e eléggé becsülni? Vagy ami már úgy tűnik, hogy idejét múlta, régi, avítt, poros, romos, esetleg eresztékeiben meglazult, azzal már kár foglalkozni? Kell helyette az új, a modern, mert az esetleg jobban megfelel a követelményeknek? A régi unalmas-e, kár-e rá pazarolni az időt? Nagyanyáink rokkáját, a jegyes guzsalyt, a saroktékát kell-e tűzre vetni, mert tele van szúval, vagy a szobában is elfér, szem előtt, lekezelve a tisztesség sarkában. A posztózekét s a régi zsinóros harisnyát, ha még a moly nem ette meg, miért nem lehet ünnepeken felvenni? Vagy poros-e, elcsépelt-e az Istenbe vetett bizalom, az ő gondviselésébe vetett hit, a szeretet, a türelem, az alázat, a jóakarat, a Miatyánk, a mindennapi imádság, a megbocsátás kérése és gyakorlása, a bünbánat, a lelki és a testi böjt, a feltétlen szeretet és bizalom, úgy ahogy Unitárius Egyházunk immár 444. éve, Jézus tanítása alapján mindezeket fontosnak tartja, és szünet nélkül hirdeti? Pótolhatja-e mindezeket pusztána az analitikus , korszerű tanácsadás és a modern személyiségfejlesztő tréning? Amelyek egyébbként rendkívűl hasznosak. (Önismeret, meditáció. Szakemberé a szó.) Nem is beszélve a sportcsarnokokban megtartott ugynevezett „kongresszusokról”. Mert fenn egészen régi, és egyszerű dolgokról volt szó, ahogy régi a szép magyar nyelvünk, népmeséink, balladáink és népdalaink is.
Tudjuk-e eléggé becsülni őket? Részei mindezek életünknek, vagy kell nekünk más, új, valami olyansmi, amilyen a BUÉK vagy a pofakönyvön (facebook) a „micsi?”, ami azt jelenti, hogy: mit csinálsz?
Van-e polcainkon Vadrózsák, Álomlátó fiú, 77 magyar népmese, hogy gyermekeink lelkébe oltsuk türelemmel az ősi, szép éltető üzenetüket, vagy inkább hagyjuk őket, hogy bárgyuljanak a modern minimax kockafejű rajzfilmfiguráin, mert nem a könyv, a régi mese, hanem a többnyire agymosó televízió a korszerű? Hogy gyermekeink később fülhallgatóval a fülükön mellettünk is úgy elmenjenek, hogy észre sem vesznek.
Talán ezeken is illő elgondolkodni, s nemcsak év elején.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése