2012. július 31., kedd

Fekete Levente: Itthon

2012. 07. 31.     Itthon     Fekete Levente    

Nyár derekán, tomboló hőségben, június 24-én kiugrottunk Sepsiszentgyörgyre a Nagyajtához kötődő, Magyarországról hazaruccanó Biró Albert kedves ismerősömmel, hogy részt vehessünk a Székely Nemzeti Múzeumban sorra kerülő Gróf Bánffy Miklós életét és munkáját ismertető megemlékezésen.

A kellemesen hűvös, impozáns Bartók teremben visszaköszönt ránk a múlt. Emlékeztünk a polihisztorra, aki íróként, politikusként és képzőművészként magyar népünknek és az egyetemes kultúrának egyik kimagasló egyénisége. Az esemény fénypontja Bánffynak egy 1933-ban üvegfestés technikára készített tervrajza alapján készült festett üvegablak felszentelése. A leszegett fejű Csaba királyfi lovon vágtat Erdély szikláin, fenyőerdők karéjában. A pompás terv sokat váratott magára. Hála Istennek a Magyar Kormány támogatásával, a Csíkszeredai Főkonzulátus és a Székely Nemzeti Múzeum összefogásával a kolozsvári Makkay művészcsalád életre keltette ezt a páratlan szépségű álmot. Lélegzetelállító formájában, színeiben. „Mi magyarok csak azért is itthon vagyunk a Kárpát-medencében” fogalmazódott meg bennem váratlanul, miután lehullt róla a lepel.

Aztán következett a Bánffy életét nagyvonalaiban ismertető, méltató fotógaléria. Szívszorító volt újból látni a lepusztult bonchidai kastélyt. Az a keserű érzés gomolygott újból a torkomban, mint ami hajdanán, amikor a Jurta Expedíció keretén belül 2004-ban nagyajtai és magyarszováti ifjainkkal Szék felé karikázva útba ejtettük Erdély hajdani Versailles-ját, és bejártuk a siralmasan romhalmazzá vált kastély lepusztult termeit, a szeméttel teli hatalmas, boltíves pincéket, és hallgattunk nagyokat az omladozó falak alatt. És most is arra gondoltam, mint akkor: „De meddig vagyunk még itthon?”

Aztán hazagurultunk Nagyajtára. Citeraszó fogadott, ahogy vártuk. A III. Zengő húron szól a dal citeratábor utolsó napi nekifeszülése. Az Áldás Háza dísztermének nyitott ablakain át, mint forgószél úgy zengett ki és ölelt magához bátran, erővel a Szatmári verbunk. Bent kipirult arcú fiatalok. Ők a nagyok, a már hétpróbás Áfonya. Tüneményesen táncol ujjuk a húrokon, mosolygós arcukon ránk nevet a siker öröme, és minden túlzás nélkül, szemükből valóban sugárzik a hit, az erő, a lendület, ahogy Nagy László tanár úr vezényletét precízen, magabiztosan követik. Lenn az alagsorban bájosan harsogják a kicsik: Mackó , mackó ugorjál. Ők az új ígéret, a Motolla , akiket Nagy Imola igazgat komoly mosollyal. Aztán következnek a beszélgetések, a meghagyások, hogy majd a feleségem miként gyakoroljon velük hétről hétre.

Már nem volt torkomban a szorongató, keserű érzés, és tudtam, hogy amíg lesznek ifjak és gyermekek, áldozatkész, lelkes felnőttek, amíg naponként meg tud születni az új csoda és a szívünk szerint is alakulni tud ez a világ, amíg nemcsak emlékezni tudunk, hanem teszünk is valamit a jövőért, addig mi itthon leszünk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése