2010. 09. 12. Máthé Sándor Iskolakezdéskor
Az iskolakezdés mindig a gyermekeinkre irányítja a figyelmet. Eddig valahogy el- és meg voltak a vakációban. Most itt az iskola, menni kell. Ez nemcsak a gyermeknek gond, hanem elsősorban a szülőnek, mert rendkívüli anyagi megterhelést jelent a legtöbb családnak. Persze minden szülő igyekszik a tőle telhető legtöbbet, legjobbat adni gyermekének, igazodva az egyre nagyobb igényekhez, elvárásokhoz. Sok minden kell ilyenkor: új ruha, cipő, iskolatáska, tanszerek, talán egy új számítógép…
Ez rendben is volna, ez mind kell, csak az a baj, hogy a legtöbben ezekre fektetik a hangsúlyt. Arra kevesen gondolnak, hogy milyen lelkülettel megy iskolába a gyermek, hogy fel van-e készítve, készülve az új kihívásokra?! Azt mindaannyian tudjuk, hogy nem lesz könnyű. A jézusi szoros kapu, keskeny út is azt jelenti, hogy nem könnyű, de minden sikerért meg kell küzdeni, minden elénk tornyosuló akadályt le kell küzdeni.
Ez a jutalom: a küzdés, a munka szépsége.
Valamikor, régen egy király hatalmas kőtömböt helyeztetett az egyik forgalmas kereskedelmi út közepére. Majd elrejtőzött és leste, hogy ki fogja elhengeríteni a követ. A király leggazdagabb kereskedői és udvarnokai jártak arra, de eszükbe sem jutott elmozdítani a követ. Egyszerűen megkerülték. Sőt, fennszóval bírálták a királyt, hogy nem képes rendben tartani az utakat. Aztán egy paraszt jött, hátán átalvetővel, melyben zöldséget vitt a közeli vásárra. Levette válláról a batyuját, és megpróbálta elmozdítani a követ. Nagyon sokáig küzdött, minden erejét összeszedve, amíg végül sikerült szabaddá tenni a teljes útszélességet.
Aztán vette a batyuját és indulni akart, amikor észrevette, hogy a kő helyén egy pénzes zacskó hever. Felvette, és meglepetésére tele volt arany tallérokkal, s a pénz mellett egy írás a királytól, mely arra utalt, hogy, aki elhengeríti a követ, azé az arany.
A paraszt megtanulta, azt, amit mi legtöbbször nem értünk: minden legyőzött akadály lehetőség arra, hogy életünk minőségén javítsunk.
2010. szeptember 14., kedd
Lakatos Csilla: Isten országában minden mag számít
2010. 09. 11. Lakatos Csilla Isten országában minden mag számít
Amikor Isten országáról beszélünk, hajlamosak vagyunk növekedésként, virágzásként leírni azt. De nem foglalkozunk azzal, hogyan teljesedik ki. Mint ahogyan hajlamosak vagyunk rosszallóan tekinteni a példázatbeli félrehullott magvakra, s hosszan bizonygatni, mi bizony jó talaj vagyunk…
Ha ma beszélni kellene életünk „veteményeséről”, annak utóbbi tíz-húsz évéről, sejthetően mindenki fejében íródna egy lista, a magvető példázatában olvasható arányokkal (Lukács 8, 4-8). Sikerek mellett félresikerült dolgok sorozata, amiért bosszankodunk, esetleg szégyenkezünk, talán olyan lista, amire ránézni is zavaró, fájó.
Amikor az Isten országa természetéről tanít, Jézus teljesen higgadtan, mindenféle negatív értékelés nélkül beszél arról a részről, amiből nem lett termés, hangnemében izgatottságnak nyoma sincs. Mert a félresikerültnek is van helye, létjogosultsága Isten előtt. Van helye az eltaposott fájdalmának, az elszáradás miatti szomorúságnak, az elfojtottság miatti kétségbeesésnek. Sikernek és kudarcnak, fénynek és árnyéknak, a kikelt és a ki nem kelt magnak, mindnek megvan a helye Isten előtt.
Gyakran látom, a sikerült élet nemcsak azon múlik, hogy hány mag kelt ki, hanem azon is, hogyan viszonyulunk ahhoz, ami nem. Ha mindig csak arra várunk, hogy az élet napos oldalán járjunk, akkor lemaradunk az élet több mint a feléről. Arról, amit az eső, köd, vihar magában rejt.
Pedig ahol a Nap fénye és az eső együtt megjelenhet, ott jön létre a szivárvány, Isten és ember szövetségének jele. Az ellentétek összeférhetetlenségében valami új, látóhatárt is átszínező csoda teljesedik ki, ami gyönyörűségesen több annál, mint ami sikerült, és ami nem. E szivárvány alatt minden lehetséges, sokkal több, mint amit mi lehetségesnek tartanánk. Inkább teljesül a Valódi, mint az a kicsi valóság, amire görcsösen vágyunk. Ami szürkének és nyomasztónak látszik, az a szivárvány alatt egyszercsak színessé lesz.
Valahogy így jön létre az Isten országa. Nem itt, vagy amott, hanem bennünk és közöttünk.
Amikor Isten országáról beszélünk, hajlamosak vagyunk növekedésként, virágzásként leírni azt. De nem foglalkozunk azzal, hogyan teljesedik ki. Mint ahogyan hajlamosak vagyunk rosszallóan tekinteni a példázatbeli félrehullott magvakra, s hosszan bizonygatni, mi bizony jó talaj vagyunk…
Ha ma beszélni kellene életünk „veteményeséről”, annak utóbbi tíz-húsz évéről, sejthetően mindenki fejében íródna egy lista, a magvető példázatában olvasható arányokkal (Lukács 8, 4-8). Sikerek mellett félresikerült dolgok sorozata, amiért bosszankodunk, esetleg szégyenkezünk, talán olyan lista, amire ránézni is zavaró, fájó.
Amikor az Isten országa természetéről tanít, Jézus teljesen higgadtan, mindenféle negatív értékelés nélkül beszél arról a részről, amiből nem lett termés, hangnemében izgatottságnak nyoma sincs. Mert a félresikerültnek is van helye, létjogosultsága Isten előtt. Van helye az eltaposott fájdalmának, az elszáradás miatti szomorúságnak, az elfojtottság miatti kétségbeesésnek. Sikernek és kudarcnak, fénynek és árnyéknak, a kikelt és a ki nem kelt magnak, mindnek megvan a helye Isten előtt.
Gyakran látom, a sikerült élet nemcsak azon múlik, hogy hány mag kelt ki, hanem azon is, hogyan viszonyulunk ahhoz, ami nem. Ha mindig csak arra várunk, hogy az élet napos oldalán járjunk, akkor lemaradunk az élet több mint a feléről. Arról, amit az eső, köd, vihar magában rejt.
Pedig ahol a Nap fénye és az eső együtt megjelenhet, ott jön létre a szivárvány, Isten és ember szövetségének jele. Az ellentétek összeférhetetlenségében valami új, látóhatárt is átszínező csoda teljesedik ki, ami gyönyörűségesen több annál, mint ami sikerült, és ami nem. E szivárvány alatt minden lehetséges, sokkal több, mint amit mi lehetségesnek tartanánk. Inkább teljesül a Valódi, mint az a kicsi valóság, amire görcsösen vágyunk. Ami szürkének és nyomasztónak látszik, az a szivárvány alatt egyszercsak színessé lesz.
Valahogy így jön létre az Isten országa. Nem itt, vagy amott, hanem bennünk és közöttünk.
2010. szeptember 11., szombat
Orbán Erika: Különbség
2010. 09. 10. Orbán Erika Különbség
Sokan vannak az úton.
Mindenki egy irányba halad. Többnyire felnőttek zsákokkal, batyukkal, kamionokkal, talicskával, szekérrel, szatyorral. Jól felszerelkezve! Ki-ki húzza, tolja, cipeli, lógatja, s akad, aki megosztja, ami összegyűlt. Tömegben vannak, s ettől vélt biztonságban. A különbség nem a „csomag” méretén és jellegén, hanem hordozó tulajdonosának bölcsességében rejlik. Ahogyan mindennapi terhét megéli.
Azt figyeltem meg, vannak, akik kimondottan büszkék fölös nehézségeikre. Nyilván, mert nem tudják, hogy nehézség; hogy fölösleges; hogy megszabadulhatnának tőle. S főképp, mert nem bíznak abban, kipróbálják, milyen nélküle. Nem tudják, mitől olyan lassú a tempó, amelyben beteljesednek életfeladataik, csak azt érzik, valami nem megy..., vagy nehezen…, igen nagy kínok között. Elakadnak, visszaesnek; minták szerint, külső célok eszközeiként élnek. Eladják magukat cégeknek, intézményeknek, „szent ügyeknek”, márkaneveknek. Beállnak a sorba. Elégtétel lesz, hogy „más is ezt csinálja”, s ha annak még terhesebb. Az ember lassan közömbössé válik önmaga iránt.
Még egyszer el kellene indulnunk önmagunkba vetett hitünk felé. Hogy egyszeriségünk és egyedi jelentőségünk; (ítélő)képességeink, lelkiismeretünk hatalma elvezessen bennünk rejlő célok felé. Ne csak értsük, de eszerint is éljünk: az Élet több a tápláléknál, a test a ruházatnál. A közösség a tömegnél; a személyesség a hivatalosnál. A személyiség a meghasonló azonosulónál. A bölcsesség a tudásnál. És az ég madaraihoz hasonlóan, könnyedén táncoljunk könnyebb-nehezebb terheinkkel! Mennyei Atyánk látja ezt; és bennünk él. Ha hagyjuk élni.
Sokan vannak az úton.
Mindenki egy irányba halad. Többnyire felnőttek zsákokkal, batyukkal, kamionokkal, talicskával, szekérrel, szatyorral. Jól felszerelkezve! Ki-ki húzza, tolja, cipeli, lógatja, s akad, aki megosztja, ami összegyűlt. Tömegben vannak, s ettől vélt biztonságban. A különbség nem a „csomag” méretén és jellegén, hanem hordozó tulajdonosának bölcsességében rejlik. Ahogyan mindennapi terhét megéli.
Azt figyeltem meg, vannak, akik kimondottan büszkék fölös nehézségeikre. Nyilván, mert nem tudják, hogy nehézség; hogy fölösleges; hogy megszabadulhatnának tőle. S főképp, mert nem bíznak abban, kipróbálják, milyen nélküle. Nem tudják, mitől olyan lassú a tempó, amelyben beteljesednek életfeladataik, csak azt érzik, valami nem megy..., vagy nehezen…, igen nagy kínok között. Elakadnak, visszaesnek; minták szerint, külső célok eszközeiként élnek. Eladják magukat cégeknek, intézményeknek, „szent ügyeknek”, márkaneveknek. Beállnak a sorba. Elégtétel lesz, hogy „más is ezt csinálja”, s ha annak még terhesebb. Az ember lassan közömbössé válik önmaga iránt.
Még egyszer el kellene indulnunk önmagunkba vetett hitünk felé. Hogy egyszeriségünk és egyedi jelentőségünk; (ítélő)képességeink, lelkiismeretünk hatalma elvezessen bennünk rejlő célok felé. Ne csak értsük, de eszerint is éljünk: az Élet több a tápláléknál, a test a ruházatnál. A közösség a tömegnél; a személyesség a hivatalosnál. A személyiség a meghasonló azonosulónál. A bölcsesség a tudásnál. És az ég madaraihoz hasonlóan, könnyedén táncoljunk könnyebb-nehezebb terheinkkel! Mennyei Atyánk látja ezt; és bennünk él. Ha hagyjuk élni.
2010. szeptember 9., csütörtök
Demeter Sándor Loránd: Forgok a mindenséggel
2010. 09. 09. Demeter Sándor Loránd Forgok a mindenséggel
Homoródalmáson belépni készültem az unitárius templomba, amikor valami megfordította velem a világmindenséget.
A kőkorszakban az ember pattintással, leütéssel készítette eszközeit. A kőkorszak megújulásának, technikai fejlődésének egyik jele, hogy az ember elkezdte csiszolni a követ. Aztán termelni kezdett. Végül letelepedett. Vannak tárgyak, amelyek azóta kísérik az emberiség történelmét. Tárgyak, amelyek a technikai fejlődés gyors változásaival most múlnak ki, és ítéltetnek feledésre. Vagy kapnak új feladatot. Ilyen tárgy a malomkő.
Az új kőkor óta része az ember életének. Megkockáztatom: akkora találmány volt, mint a tűz megismerése. A mózesi törvények valószínű ezért tiltották az elzálogosítását. Az ókori görög, arab, hindu csillagászatban, az északi népek elbeszéléseiben és magyar népmeséinkben a mormoló malomkövek a forgó világmindenség jelképei.
Az egykor nélkülözhetetlen malmok kövei ma nem mormolnak. Hallgatnak. Oldalukról mállik a vakolat, tetejükön a födém igencsak foghíjas. Van, amelyiknek romjait már benőtte a moha. Köveik ide-oda széthordva. Elborzadva gondolok arra, hogy a profétikus és apokaliptikus látomásokban, amikor a malom zúgása nem hallatszik többé, akkor az „egész ország szörnyű romhalmazzá lesz” (Jer 25,11) és levettetik „Babilon, a nagy város egyetlen lendülettel, és többé sehol nem lesz található” (Jel 18,21)
Az nyugtat, hogy nem feledésre ítéltetnek. Új feladatot kapnak. Az egykor nélkülözhetetlen, nagy értékű találmánynak mára spirituális jelentése és üzenete erősödött fel. Az ide-oda széthordott köveket ott találjuk kutak mellett, házak lépcsőjénél, templomok bejáratánál. Amikor éltető vizet merít a gazda, amikor hajlékába vagy „Isten szent házába” lép az ember – akkor két világ határán együtt forog a mindenséggel.
Így forogtam együtt a világmindenséggel, amikor rálépve egy malomkőre „Isten szent házába bémentem, az én Uram eleibe”, Homoródalmáson.
Homoródalmáson belépni készültem az unitárius templomba, amikor valami megfordította velem a világmindenséget.
A kőkorszakban az ember pattintással, leütéssel készítette eszközeit. A kőkorszak megújulásának, technikai fejlődésének egyik jele, hogy az ember elkezdte csiszolni a követ. Aztán termelni kezdett. Végül letelepedett. Vannak tárgyak, amelyek azóta kísérik az emberiség történelmét. Tárgyak, amelyek a technikai fejlődés gyors változásaival most múlnak ki, és ítéltetnek feledésre. Vagy kapnak új feladatot. Ilyen tárgy a malomkő.
Az új kőkor óta része az ember életének. Megkockáztatom: akkora találmány volt, mint a tűz megismerése. A mózesi törvények valószínű ezért tiltották az elzálogosítását. Az ókori görög, arab, hindu csillagászatban, az északi népek elbeszéléseiben és magyar népmeséinkben a mormoló malomkövek a forgó világmindenség jelképei.
Az egykor nélkülözhetetlen malmok kövei ma nem mormolnak. Hallgatnak. Oldalukról mállik a vakolat, tetejükön a födém igencsak foghíjas. Van, amelyiknek romjait már benőtte a moha. Köveik ide-oda széthordva. Elborzadva gondolok arra, hogy a profétikus és apokaliptikus látomásokban, amikor a malom zúgása nem hallatszik többé, akkor az „egész ország szörnyű romhalmazzá lesz” (Jer 25,11) és levettetik „Babilon, a nagy város egyetlen lendülettel, és többé sehol nem lesz található” (Jel 18,21)
Az nyugtat, hogy nem feledésre ítéltetnek. Új feladatot kapnak. Az egykor nélkülözhetetlen, nagy értékű találmánynak mára spirituális jelentése és üzenete erősödött fel. Az ide-oda széthordott köveket ott találjuk kutak mellett, házak lépcsőjénél, templomok bejáratánál. Amikor éltető vizet merít a gazda, amikor hajlékába vagy „Isten szent házába” lép az ember – akkor két világ határán együtt forog a mindenséggel.
Így forogtam együtt a világmindenséggel, amikor rálépve egy malomkőre „Isten szent házába bémentem, az én Uram eleibe”, Homoródalmáson.
2010. szeptember 8., szerda
Csécs Márton Lőrinc: Mit jelent?
2010. 09. 08. Csécs Márton Lőrinc Mit jelent?
Az álombeli öregúr furcsa kéréssel állt az elmúlt napokba elém. Álmat láttam, de nem tudam, mit jelent – mondta.
Elmondtam neki, hogy nem vagyok álomfejtő, spekuláló gazember pedig nem akarok lenni. S csak azért, hogy mondjak valamit… inkább hallgatok. De furcsa módon rámenős volt az öregúr.
Idefigyelj, kicsi barátam! Nem képeket kell nekem megfejts, sem pedig jeleket. Á dehogy. Valami írást láttam. Nem tudam mit jelent. Tudam, hogy angolul van. Azt tudam. De hogy mit jelent, azt nem. De, hogy megtudjam, megtanultam álmamban a szöveget, a betűk sorrendjét. A képlet így néz ki, ni:
„A great civilization is not conquered from without until it has destroyed itself from within.” S azt hiszem így volt aláírva, hogy: W. Durant.
Ez mit jelent? Me, ha álmamba jelent meg, csak kell jelentsen valamit rám nézve. Vagy ki tudja, ha nem rám, akkor a világra, családamra, országamra, egyházamra?! Valakire csak igaz kell, hogy legyen. Az istenek..., az Isten csak úgy nem izen. S én úgy tudam, hogy unitárius teológiát elvégzett fiatalember csak tud annyi anglust, hogy ezt nekem megfejtse! Kérem szépen!
Bonyolult mondat. Nekem talán túl kemény dió, de nekifogtam. Mondanom sem kell, nem kis izgalommal. Fordításom eredménye pedig ez lett: „Nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg belülről nem pusztítja el önmagát!”.
S amint sikerült megfogalmazni, felébredtem. Azóta is gondolkodom, vajon mit jelenthet ez rám nézve? Mit jelenthet ez a világra, a családomra, országomra, népemre, egyházamra nézve? Mit üzennek vele az istenek…, az Isten? Vajon mire figyelmeztet?
Az álombeli öregúr furcsa kéréssel állt az elmúlt napokba elém. Álmat láttam, de nem tudam, mit jelent – mondta.
Elmondtam neki, hogy nem vagyok álomfejtő, spekuláló gazember pedig nem akarok lenni. S csak azért, hogy mondjak valamit… inkább hallgatok. De furcsa módon rámenős volt az öregúr.
Idefigyelj, kicsi barátam! Nem képeket kell nekem megfejts, sem pedig jeleket. Á dehogy. Valami írást láttam. Nem tudam mit jelent. Tudam, hogy angolul van. Azt tudam. De hogy mit jelent, azt nem. De, hogy megtudjam, megtanultam álmamban a szöveget, a betűk sorrendjét. A képlet így néz ki, ni:
„A great civilization is not conquered from without until it has destroyed itself from within.” S azt hiszem így volt aláírva, hogy: W. Durant.
Ez mit jelent? Me, ha álmamba jelent meg, csak kell jelentsen valamit rám nézve. Vagy ki tudja, ha nem rám, akkor a világra, családamra, országamra, egyházamra?! Valakire csak igaz kell, hogy legyen. Az istenek..., az Isten csak úgy nem izen. S én úgy tudam, hogy unitárius teológiát elvégzett fiatalember csak tud annyi anglust, hogy ezt nekem megfejtse! Kérem szépen!
Bonyolult mondat. Nekem talán túl kemény dió, de nekifogtam. Mondanom sem kell, nem kis izgalommal. Fordításom eredménye pedig ez lett: „Nagy civilizáció nem hódítható meg kívülről, amíg belülről nem pusztítja el önmagát!”.
S amint sikerült megfogalmazni, felébredtem. Azóta is gondolkodom, vajon mit jelenthet ez rám nézve? Mit jelenthet ez a világra, a családomra, országomra, népemre, egyházamra nézve? Mit üzennek vele az istenek…, az Isten? Vajon mire figyelmeztet?
2010. szeptember 6., hétfő
Tófalvi Tamás: A „nézem, de nem látom” igazsága
2010. 09. 06 Tófalvi Tamás A „nézem, de nem látom” igazsága
A tegnap este az egyik magyar kereskedelmi csatornát bambulva egy Hír ütötte meg a fülem. Meg fogják mutatni, hogyan ment az első napon iskolába az egyik magyar sztárocska kisfia…
A Hír annyira nem is érdekelt, mint a közölt információ abszolút jelentéktelensége.
Elgondolkodtam, hogy vajon a műsorvezető ezen mondatára hány magyar ajkú ember kapta fel a fejét… és miért?!
Másnap tudatosan néztem végig több műsort is az adott csatornán. Kíváncsi voltam, hogy hány olyan információt közölnek, ami tényleg hasznomra válik, amiből tényleg tanulhatok, esetleg élettapasztalatokat gyűjthetek. Sajnos a „sztárcsinálásba” merült műsorok egyikéről sem tudom elmondani, hogy lelki épülésemet szolgálta volna.
Átkapcsoltam egy másik csatornára, majd még egyre, majd ismételten váltottam. Ugyanaz. Ugyanaz a semmitmondó, vastag sminkekkel dekorált műsorvezetői mosoly és az okoskodásban fuldokló meghívott. Tízből kilenc olyan információ, aminek semmi köze az életemhez, az életteremhez, csupán egy ismert arc ráncaira próbálja meg felhívni a figyelmemet…
És csak néztem, és néztem, de semmit sem láttam, ami értelemmel töltötte volna el a rá szánt időt.
A gyors információáramlás világát éljük: egyetlen kattintással megnyílik a világ, egyetlen pillanat, és mindent megtudhatsz arról, hogy a szomszédon túli világ mivel van elfoglalva.
De ha rosszul kattintasz…
A tegnap este az egyik magyar kereskedelmi csatornát bambulva egy Hír ütötte meg a fülem. Meg fogják mutatni, hogyan ment az első napon iskolába az egyik magyar sztárocska kisfia…
A Hír annyira nem is érdekelt, mint a közölt információ abszolút jelentéktelensége.
Elgondolkodtam, hogy vajon a műsorvezető ezen mondatára hány magyar ajkú ember kapta fel a fejét… és miért?!
Másnap tudatosan néztem végig több műsort is az adott csatornán. Kíváncsi voltam, hogy hány olyan információt közölnek, ami tényleg hasznomra válik, amiből tényleg tanulhatok, esetleg élettapasztalatokat gyűjthetek. Sajnos a „sztárcsinálásba” merült műsorok egyikéről sem tudom elmondani, hogy lelki épülésemet szolgálta volna.
Átkapcsoltam egy másik csatornára, majd még egyre, majd ismételten váltottam. Ugyanaz. Ugyanaz a semmitmondó, vastag sminkekkel dekorált műsorvezetői mosoly és az okoskodásban fuldokló meghívott. Tízből kilenc olyan információ, aminek semmi köze az életemhez, az életteremhez, csupán egy ismert arc ráncaira próbálja meg felhívni a figyelmemet…
És csak néztem, és néztem, de semmit sem láttam, ami értelemmel töltötte volna el a rá szánt időt.
A gyors információáramlás világát éljük: egyetlen kattintással megnyílik a világ, egyetlen pillanat, és mindent megtudhatsz arról, hogy a szomszédon túli világ mivel van elfoglalva.
De ha rosszul kattintasz…
Nagy László: Isten szemébe nézni!
2010. 09. 05. Nagy László Isten szemébe nézni!
Egymás szemébe nézni és elmondani véleményünket jó, becsületes dolog. Nagyon sok kellemetlenségtől megóvja az embert.
Józsefet Potifár felesége (1 Móz 39,7-23) szeretné behálózni, megnyerni. Bizonyára nem volt könnyű kitérni a csábítás elől, és megmaradni tisztának. Mi vezérelte Józsefet? Nyugodt lélekkel gazdája szemébe akart nézni, és nem tudta volna elviselni azt a szégyent, hogy visszaél annak a bizalmával, aki rábízta egész vagyonát. Mi ez, ha nem önbecsülés?
A legnagyobb kár, amit az elmúlt rendszer okozott, az erkölcsi kár, amit a lelkekben véghez vitt. Ma már kevés az önbecsülés. Ma már nem szégyen lopni és hazudni, mások letaposása árán meggazdagodni, megvásárolt diplomával érvényesülni és nagy fizetést kapni. Ez már nem szégyen. Ez leleményesség.
József legnagyobb gondja az volt: „hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?!” Még úgy ahogy Potifár szemébe néznék, és kimagyaráznám magam, de hogyan tudnék Isten szemébe nézni?
Jó érzés, ha kapcsolataink olyanok, hogy embertársaink szemébe tudunk nézni, szégyenérzet nélkül. Mennyire boldogabb az az ember, aki megteheti ezt Istennel is!
Egymás szemébe nézni és elmondani véleményünket jó, becsületes dolog. Nagyon sok kellemetlenségtől megóvja az embert.
Józsefet Potifár felesége (1 Móz 39,7-23) szeretné behálózni, megnyerni. Bizonyára nem volt könnyű kitérni a csábítás elől, és megmaradni tisztának. Mi vezérelte Józsefet? Nyugodt lélekkel gazdája szemébe akart nézni, és nem tudta volna elviselni azt a szégyent, hogy visszaél annak a bizalmával, aki rábízta egész vagyonát. Mi ez, ha nem önbecsülés?
A legnagyobb kár, amit az elmúlt rendszer okozott, az erkölcsi kár, amit a lelkekben véghez vitt. Ma már kevés az önbecsülés. Ma már nem szégyen lopni és hazudni, mások letaposása árán meggazdagodni, megvásárolt diplomával érvényesülni és nagy fizetést kapni. Ez már nem szégyen. Ez leleményesség.
József legnagyobb gondja az volt: „hogyan követhetném el ezt a nagy gonoszságot, vétkezve az Isten ellen?!” Még úgy ahogy Potifár szemébe néznék, és kimagyaráznám magam, de hogyan tudnék Isten szemébe nézni?
Jó érzés, ha kapcsolataink olyanok, hogy embertársaink szemébe tudunk nézni, szégyenérzet nélkül. Mennyire boldogabb az az ember, aki megteheti ezt Istennel is!
Lázár Levente: Porszem a fényben
2010. 09. 04. Lázár Levente Porszem a fényben
Annyi minden van körülöttünk, amire gyakran nem gondolunk! Egyszerűen ott vannak, és sokszor észrevétlenül megyünk el mellettük. Például, ki gondol arra, hogy lélegezzen? Vagy arra, hogy dobogjon a szíve? Ki vette, veszi észre a napsugárban meg-megcsillanó porszemet?
Emlékszem, gyermekkoromban dél körül, amikor hét ágra sütött a nap, gyakran feküdtem le a szoba közepébe, és próbáltam követni egy-egy porszem útját az ablakon betörő nap fényében. Nem volt könnyű feladat, mert azonnal kiderült, hogy van mellette még legalább egymillió azonos nagyságú és fényű porszem.
Itt vagyunk ebben a világban, akik egyazon időben szívjuk e föld levegőjét, akik azonos nagyságú, kis porszemekként világítunk a mindennapokban, és milyen nehezen tudjuk követni egymást! Főként mikor egy-egy fénysugár betör közénk, vagy netán szél lobban közöttünk. Cikázunk a lehetőségek között, és úgy gondoljuk, mi irányítjuk a döntéseinket, hogy urai vagyunk életünknek.
Pedig csak porszemek vagyunk a gondviselés tenyerében.
Annyi minden van körülöttünk, amire gyakran nem gondolunk! Egyszerűen ott vannak, és sokszor észrevétlenül megyünk el mellettük. Például, ki gondol arra, hogy lélegezzen? Vagy arra, hogy dobogjon a szíve? Ki vette, veszi észre a napsugárban meg-megcsillanó porszemet?
Emlékszem, gyermekkoromban dél körül, amikor hét ágra sütött a nap, gyakran feküdtem le a szoba közepébe, és próbáltam követni egy-egy porszem útját az ablakon betörő nap fényében. Nem volt könnyű feladat, mert azonnal kiderült, hogy van mellette még legalább egymillió azonos nagyságú és fényű porszem.
Itt vagyunk ebben a világban, akik egyazon időben szívjuk e föld levegőjét, akik azonos nagyságú, kis porszemekként világítunk a mindennapokban, és milyen nehezen tudjuk követni egymást! Főként mikor egy-egy fénysugár betör közénk, vagy netán szél lobban közöttünk. Cikázunk a lehetőségek között, és úgy gondoljuk, mi irányítjuk a döntéseinket, hogy urai vagyunk életünknek.
Pedig csak porszemek vagyunk a gondviselés tenyerében.
Csáki Levente: Találkozások
2010. 09. 03. Csáki Levente Találkozások
A mindennapi életben gyakran hallhatjuk, hogy az emberek találkoznak egymással. Az ember embertársával találkozik a faluban, az utcán, a színházban, a templomban, még az otthonaikban is, ha felkeresik egymást. Bár ezek a találkozások legtöbbször összefutások, én örülök annak, hogy az emberek még találkoznak egymással.
Minap a lelkészi ház előtt találkozott – rövidre szabott beszédjükből ítélve – két régi ismerős. A jól megszokott kérdés indított. Hogy vagy? – s másodpercek töredéke alatt érkezett is a válasz – mintha csak erre várt volna a megkérdezett: Egyáltalán nem jól! Nem volt hosszú a beszélgetés, hiszen a harmadik mondat lezárta eme gyakran tapasztalt találkozást: Az nem jó, de ne haragudj, majd később még beszélgetünk.
Ha egyáltalán kimozdulunk otthonainkból, szinte lehetetlen, hogy ne találkozzunk valakivel. A találkozások elengedhetetlen tartozéka a falu, az utca, a templom, a színház, még otthonaink is, ha felkeresnek, de úgy érzem, ahhoz, hogy találkozhassunk, többre van szükség. Az emberek akkor találkoznak igazán, ha hasonló az érdeklődési körük, az érzéseik, az értékeik, múltjuk, jelenük, a jövőképük, a reményeik…
Miért fontos, hogy találkozzunk időnként egymással? Talán azért, mert az elkötelezettségek a találkozásokban születnek.
A mindennapi életben gyakran hallhatjuk, hogy az emberek találkoznak egymással. Az ember embertársával találkozik a faluban, az utcán, a színházban, a templomban, még az otthonaikban is, ha felkeresik egymást. Bár ezek a találkozások legtöbbször összefutások, én örülök annak, hogy az emberek még találkoznak egymással.
Minap a lelkészi ház előtt találkozott – rövidre szabott beszédjükből ítélve – két régi ismerős. A jól megszokott kérdés indított. Hogy vagy? – s másodpercek töredéke alatt érkezett is a válasz – mintha csak erre várt volna a megkérdezett: Egyáltalán nem jól! Nem volt hosszú a beszélgetés, hiszen a harmadik mondat lezárta eme gyakran tapasztalt találkozást: Az nem jó, de ne haragudj, majd később még beszélgetünk.
Ha egyáltalán kimozdulunk otthonainkból, szinte lehetetlen, hogy ne találkozzunk valakivel. A találkozások elengedhetetlen tartozéka a falu, az utca, a templom, a színház, még otthonaink is, ha felkeresnek, de úgy érzem, ahhoz, hogy találkozhassunk, többre van szükség. Az emberek akkor találkoznak igazán, ha hasonló az érdeklődési körük, az érzéseik, az értékeik, múltjuk, jelenük, a jövőképük, a reményeik…
Miért fontos, hogy találkozzunk időnként egymással? Talán azért, mert az elkötelezettségek a találkozásokban születnek.
2010. szeptember 3., péntek
Újvárosi Katalin: Egy délután – egy élet
2010. 09. 01. Újvárosi Katalin Egy délután – egy élet
A nő haját összeborzolta a szél. Nekidőlt a megroggyant kapufélfának. Otthon volt, a szülői háznál. Lenézett és fel. Aztán újra és újra. Az úton egy lélek sem járt. Végignézte a házakat, s nem gondolt semmire. Várt. Anyja nemrég lépett ki a kapun, ismét a szokásos módon: morogva, szitkozódva. Már elhalkult a csoszogása, de tudta: most hajtja le a fél decit. Hátranézett, a gyermek aludt a kocsiban. A nagyot reggel óta nem látta. Megfordult és végignézte a bennvalót – úgy nézte, mintha most látná először. Fájdalom szorította össze a torkát, amikor a csűrre nézett; igen, ott látta az apját utoljára. De miért? Most sem érti. Ott lógott, és ő ismeretlen érzéseket hallott dübörögni a fülében. Itt hagyott mindent, hogy kínlódjanak. Neki most már könnyű, de nekik, akik itt maradtak...
A tekintete a házra vándorolt, a megritkult tornáclécekre, a sokat ígérő szőlőtermésre. Nem ártana egy kis javítás, de minek? S főleg kinek? Csak kínlódás ez az élet. Állatok, szitkozódás, szénacsinálás, hideg és meleg, a munka s a munka, a pénz, s újra a pénz. A pénz. Milyen sokat ígért s milyen keveset adott! A gyermek mocorgott. A pénz. Amikor az elsőt várta, nagy reményei voltak: jobb lesz azután. Azóta sem tud róla... S nem lett jobb azután. De most más lesz, most az ember ideáll, s ők ketten megmutatják! Meg! Hogy legyen immár csend.
Harangszó kondult bele a csendbe. Holnap vasárnap – jó lenne ott lenni. De mindenki lenézi, inkább marad. A harangszóba lódobogás vegyült és egyre hangosabb lett. Megállott a szekér, s ő kinyitotta a kaput. Amikor visszacsukta, lenézett és fel, aztán újra és újra, de nem jött senki. A gyermekre nézett. Édesen aludt. Visszaállt a csend. A torkába gombóc gyűlt, megfogta a villa nyelét s elindult...
A nő haját összeborzolta a szél. Nekidőlt a megroggyant kapufélfának. Otthon volt, a szülői háznál. Lenézett és fel. Aztán újra és újra. Az úton egy lélek sem járt. Végignézte a házakat, s nem gondolt semmire. Várt. Anyja nemrég lépett ki a kapun, ismét a szokásos módon: morogva, szitkozódva. Már elhalkult a csoszogása, de tudta: most hajtja le a fél decit. Hátranézett, a gyermek aludt a kocsiban. A nagyot reggel óta nem látta. Megfordult és végignézte a bennvalót – úgy nézte, mintha most látná először. Fájdalom szorította össze a torkát, amikor a csűrre nézett; igen, ott látta az apját utoljára. De miért? Most sem érti. Ott lógott, és ő ismeretlen érzéseket hallott dübörögni a fülében. Itt hagyott mindent, hogy kínlódjanak. Neki most már könnyű, de nekik, akik itt maradtak...
A tekintete a házra vándorolt, a megritkult tornáclécekre, a sokat ígérő szőlőtermésre. Nem ártana egy kis javítás, de minek? S főleg kinek? Csak kínlódás ez az élet. Állatok, szitkozódás, szénacsinálás, hideg és meleg, a munka s a munka, a pénz, s újra a pénz. A pénz. Milyen sokat ígért s milyen keveset adott! A gyermek mocorgott. A pénz. Amikor az elsőt várta, nagy reményei voltak: jobb lesz azután. Azóta sem tud róla... S nem lett jobb azután. De most más lesz, most az ember ideáll, s ők ketten megmutatják! Meg! Hogy legyen immár csend.
Harangszó kondult bele a csendbe. Holnap vasárnap – jó lenne ott lenni. De mindenki lenézi, inkább marad. A harangszóba lódobogás vegyült és egyre hangosabb lett. Megállott a szekér, s ő kinyitotta a kaput. Amikor visszacsukta, lenézett és fel, aztán újra és újra, de nem jött senki. A gyermekre nézett. Édesen aludt. Visszaállt a csend. A torkába gombóc gyűlt, megfogta a villa nyelét s elindult...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)