2010. 09. 01. Újvárosi Katalin Egy délután – egy élet
A nő haját összeborzolta a szél. Nekidőlt a megroggyant kapufélfának. Otthon volt, a szülői háznál. Lenézett és fel. Aztán újra és újra. Az úton egy lélek sem járt. Végignézte a házakat, s nem gondolt semmire. Várt. Anyja nemrég lépett ki a kapun, ismét a szokásos módon: morogva, szitkozódva. Már elhalkult a csoszogása, de tudta: most hajtja le a fél decit. Hátranézett, a gyermek aludt a kocsiban. A nagyot reggel óta nem látta. Megfordult és végignézte a bennvalót – úgy nézte, mintha most látná először. Fájdalom szorította össze a torkát, amikor a csűrre nézett; igen, ott látta az apját utoljára. De miért? Most sem érti. Ott lógott, és ő ismeretlen érzéseket hallott dübörögni a fülében. Itt hagyott mindent, hogy kínlódjanak. Neki most már könnyű, de nekik, akik itt maradtak...
A tekintete a házra vándorolt, a megritkult tornáclécekre, a sokat ígérő szőlőtermésre. Nem ártana egy kis javítás, de minek? S főleg kinek? Csak kínlódás ez az élet. Állatok, szitkozódás, szénacsinálás, hideg és meleg, a munka s a munka, a pénz, s újra a pénz. A pénz. Milyen sokat ígért s milyen keveset adott! A gyermek mocorgott. A pénz. Amikor az elsőt várta, nagy reményei voltak: jobb lesz azután. Azóta sem tud róla... S nem lett jobb azután. De most más lesz, most az ember ideáll, s ők ketten megmutatják! Meg! Hogy legyen immár csend.
Harangszó kondult bele a csendbe. Holnap vasárnap – jó lenne ott lenni. De mindenki lenézi, inkább marad. A harangszóba lódobogás vegyült és egyre hangosabb lett. Megállott a szekér, s ő kinyitotta a kaput. Amikor visszacsukta, lenézett és fel, aztán újra és újra, de nem jött senki. A gyermekre nézett. Édesen aludt. Visszaállt a csend. A torkába gombóc gyűlt, megfogta a villa nyelét s elindult...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése