2010. 09. 06 Tófalvi Tamás A „nézem, de nem látom” igazsága
A tegnap este az egyik magyar kereskedelmi csatornát bambulva egy Hír ütötte meg a fülem. Meg fogják mutatni, hogyan ment az első napon iskolába az egyik magyar sztárocska kisfia…
A Hír annyira nem is érdekelt, mint a közölt információ abszolút jelentéktelensége.
Elgondolkodtam, hogy vajon a műsorvezető ezen mondatára hány magyar ajkú ember kapta fel a fejét… és miért?!
Másnap tudatosan néztem végig több műsort is az adott csatornán. Kíváncsi voltam, hogy hány olyan információt közölnek, ami tényleg hasznomra válik, amiből tényleg tanulhatok, esetleg élettapasztalatokat gyűjthetek. Sajnos a „sztárcsinálásba” merült műsorok egyikéről sem tudom elmondani, hogy lelki épülésemet szolgálta volna.
Átkapcsoltam egy másik csatornára, majd még egyre, majd ismételten váltottam. Ugyanaz. Ugyanaz a semmitmondó, vastag sminkekkel dekorált műsorvezetői mosoly és az okoskodásban fuldokló meghívott. Tízből kilenc olyan információ, aminek semmi köze az életemhez, az életteremhez, csupán egy ismert arc ráncaira próbálja meg felhívni a figyelmemet…
És csak néztem, és néztem, de semmit sem láttam, ami értelemmel töltötte volna el a rá szánt időt.
A gyors információáramlás világát éljük: egyetlen kattintással megnyílik a világ, egyetlen pillanat, és mindent megtudhatsz arról, hogy a szomszédon túli világ mivel van elfoglalva.
De ha rosszul kattintasz…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése