Újvárosi Katalin: Ősz van

2010. 09. 22.	Újvárosi Katalin  Ősz van
Ősz van. Napos, szőlőillatú, elmúló ősz. A nyári melegnek már nyoma sincs, a napnak pedig foga van – ahogy a régiek mondták. Esténként tüzet gyújtunk. A füst szaga belengi a szobát, beívódik a bútorokba, és sokáig érezni ottlétét. Az árnyak kilopóznak a kályha pocakjából, és mesés alakokat rajzolnak a falra. Visszacseng a gyermekkor (óh, a gyermekkor!) és eltűnődöm: vajon az én lányomnak milyen emléke lesz ez? Bár akad kint is tennivaló, többnyire bent vagyunk a házban. Tesszük a dolgunk, és este korán lefekszünk. Jól esik ez a megpihenés a nyári hajrá után. Ősz van. Iskolaszagú, befelé fordulós ősz. Hálaszavak születnek lépten-nyomon: bőségesen mérte idén a termést az Úristen. Ám a hálaszavak harmóniájába be-bevegyül az istentelen káromkodás, a semmiért nem járó köszönet és az egyházra, Istenre legyintő ember rosszindulatú nemtörődömsége. Ősz van. Bár csípős a reggel és tudom, hogy közelít a tél, még reménykedek egy-egy meleg napban. Ha megadatik, bájosan keresem a tenyérnyi helyet is, hogy meglebbentsem lelkemet a melegségben. És felsóhajtok: maradj még ősz!

Csécs Márton Lőrinc: Lecke az egyik félelemről

2010. 09. 21.	Csécs Márton Lőrinc:     Lecke az egyik félelemről
Tudad, ez úgy van, hogy mindannyiunkba él egy fajta félelem. Több is, de én ma éjjel egyről akarak neked mesélni. Figyelj csak! Attól félnek az emberek, hogy: ha semmit nem tartanak vissza, ha mindent odaadnak, nem marad semmi, amitől érdekesek lennének. Ezért csak részleteket adnak; és csak mutagatják, húzagatják a mézesmadzagat. Azt gondolják, hogy  imígyen, mint az ezeregyéjszakás leányka rejtélyeikkel meg tudják őrizni életüket, barátaikat. Ha nem engedik, hogy a barát, a társ egészen megismerjen, akkor nyert ügye van mindenkinek. Ezt azért teszik, mert félnek attól, hogy, ha egyszer majd egészen kiismerik őket, akkor elveszítik az érdeklődést irántuk. Ezért néhány sarkat elzárva tartanak önmagukban, hogy a másik találgathassan: Vajan mi van azakban a sarkakban? Mit tudunk még adni? ... és további kutatást, keresgélést, győzködést, vágyat remélnek ettől a magatartásuktól. S mert az ember szereti, vonzódik a titokzatos után, talán sikeres is a módszer. Szeressük a titkakat, az ismeretlent. A szoknyából is inkább a sejtető hosszú szoknyát, me’ az az, ami megmozgatja az agyvelőt, az érzést. Az ad szabad teret belelátni esetleg azt is, ami nincs ott. Ezzel csak az a baj kicsi barátam, hogy ha a rejtély egyszer ismertté válik, akkor lőttek az egésznek! Ha egyszer megismertük a titkat, feltérképeztük, felmértük a valóságat, akkor az egésznek annyi! Azt gondoljuk buta fejjel, hogy a titkakat ha kiismertük, ha a rejtély nincs már ott, akkor a másiknak oda a lelke. Mindenki ezt a logikát követi; sőt hangaztatják, hogy az élet is attól szép, hogy nem ismerjük a jövőt. Hogy őszinte legyek hozzád, elismerem a fentiek igazát. Részben. S azt mondam, hogy nem kell félni. Ha őszinte a dolag, s igazi, akkor a barátat, az életet nem a rejtély vagy az ismeretlen titak fogja megtartani, hanem az a biztas valami, ami te vagy. Te, akit soha nem lehet megunni, te, akiben örömet talál az ember, még ha sokszor előre tudja már mondanivalód lényegét. Te aki megértő vagy és eléggé bölcs ahhoz, hogy átláss a felszínen, a látszaton, s képes vagy bármikor segítő jobb vagy balkezet nyújtani. Nem a kiváncsiság lángját kell életben tartani, hanem a szeretet tűzét kell nap mint nap eltetni. Ennyi az egész! A mély dolgok erről szólnak. Legalábbis azt mondják. Mára ezt kaptam az öregúrtól. Remélem, más is hasznát veszi.

Bálint Róbert: Vigaszkeresők

2010. 09. 20 .	Bálint Róbert     Vigaszkeresők
Már az első nap felfigyeltem a ládára. Ott terpeszkedett a Berkeley-i iskola épületében, rögtön a bejárat mellett. Jó nagy és mély volt. El nem tudtam gondolni, hogy mire szolgál. Aztán megláttam: Reggelente, amikor az elemisek felvonultak az udvarról az osztálytermekbe, a nyomukban mindig maradt néhány szanaszét heverő ruhadarab, esetleg iskolatáska. Ezeket gyűjtötték össze a ládába. Szóval a talált tárgyak ládájára akadtam, vagy ahogyan a később odakerült felirat is hirdette: az „elveszett és megtalált” kabátok, melegítők és egyéb iskolaszerek ládájára. Néhány nap alatt szép kis felsőruha-gyűjtemény állt össze, két hónap múlva már inkább a megboldogult forradalmi idők segélycsomag-szállítmányára emlékeztetett a tornyosuló ruhakupac. Mindig csak nőtt és sohasem fogyott... Azaz az iskolatáskákat el-elvitték, csak a ruhák maradtak. Azoknak nem érezték hiányát. Egy idő után még egy mozgatható ruhatartó fogast is odahúzott valaki a láda mellé, és a már nem férő ruhákat kezdte szép sorban felaggatni rá. Sokszor eltűnődtem azon, hogy mi fog e sok feleslegessé vált holmival történni. A „bizony otthon sok gyermeknek jól fogna...” is elindult bennem. Még azon is elcsodálkoztam, hogy az iskola vezetősége semmiféle hirdetménnyel vagy felszólítással nem rukkol elő e mérhetetlen tékozlás ügyében. Egy december eleji napon azonban ilyen erős hideg szél kezdett fújni, épp mint ma. A havas eső is megeredt. Rendesen fázott az ember. Szinte gyönyörködve tapasztaltuk, hogy az addig figyelemre sem méltatott láda körül csak úgy tolongtak a didergő gyermekek, és egymással vagy inkább a hideggel versenyre kelve keresték a holmijukat. Aha! Szóval itt van a kutya elásva. Tudta az iskola vezetősége, amit én nem: hogy egyszer Berkeleyben is lesz olyan hideg, hogy a tékozló gyerkőcöket visszatéríti a vályúhoz. Nekik csak az a dolguk, hogy addig is, amíg lesz rá igény, összegyűjtsék és megőrizzék a ruhákat. A ’60-as évek végén néhány szociológus arra kereste a választ, hogy az amerikai episzkopális egyház hívei miért kötődnek eltérő mértékben egyházukhoz. Kutatásuk során azt a „vigaszhipotézis”-nek elnevezett feltevésüket sikerült bebizonyítaniuk, miszerint azok a hívek, akiket életkörülményeik a mindennapi életben kevesebb megelégedettséghez juttattak, vallásosabbak azoknál, akiknek a világi társadalomból több öröm jutott (pl. a nők jobban kötődnek az egyházhoz a férfiakkal, az idősekkel, a fiatalokkal, a kisjövedelműek a jómódúakkal szemben). Tehát az inkább „vigaszra” szorulóknak, az inkább szükségben levőknek erősebb az egyházhoz való kötődése, legyen ez a szükség anyagi, vagy érzelmi természetű. Most, hogy odakint tombol a hideg szél, újra a didergő amerikai elemisekre gondolok, akik a szép, meleg napok elteltével újra megkeresték ruháikat, s talán hálával gondoltak az iskola személyzetére, hogy megőrizte azokat. S eszembe jutnak egyik idős lelkésznek a szavai, aki az elkallódott báránykák felett való kesergésemet hallva mondta: „Hadd el fiam, egyszer mindenki megjön.” Igen, egyszer talán, ha nem is mindenki, de sokan „megjönnek”. Addig is a „vigasznyújtó”, lelki meleget adó hajlékot, lelkületet, üzenetet befogadásra készen kell tartani.

Székely Kinga Réka: A szilvaszedés filozófiája

2010. 09. 19.	Székely Kinga Réka   A szilvaszedés filozófiája
Amikor érni kezd a hargas magú szilva, hamvaskékké változnak a szilvafák. Ha beállsz a szilvafa alá, és felnézel rá, maga az égbolt is terebélyes szilvafának tetszik. Ilyenkor elmúlnak világvégés hangulataid. Hitté simul a rücskös csüggedés. Reménnyé szilárdulnak szertefoszlott álmaid. Bizalommá melegszik fojtogató, rideg aggodalmad. Ilyenkor újra hiszed, hogy Isten a teremtő, a világmindenség ura, tehát minden úgy van jól, ahogy van. Ilyenkor elfogadod, tiédnek érzed éltedet, megelégszel azzal a terméssel, ami léleknedűidből számodra gyümölcsé érett. A szilva szép gyümölcs. Hamvasságáról eszedbe jut az ártatlanság. A tiszta lélek utáni sóvárgás megtisztító imára serkent. Formájáról eszedbe jut a kezdet és a vég, a kitárulkozás és a bezárulás. Körültekintésre indít a kíváncsiság: mennyire szabályos kapcsolataid köre?! A szilva magja a létezés titkait tárja eléd. Az újjászületés tökéletes jelképe. Megszámlálhatatlanul sokszor nyílik szét, és zárul össze markod, amíg egy veder szilvát felszedsz. (Egy kád megszedése végtelenségnek tűnik). Érett gyümölcseidet szedd össze te is a mai vasárnap. Imádságod legyen ártatlan, szándékod barátságos, körültekintésed teljes. Az élet azért van, hogy éljed és továbbadjad. Nemcsak a munka a tiéd, hanem az áldás is.

Farkas Dénes: Gyerekszoba

2010. 09. 18.	Farkas Dénes    Gyerekszoba
Valamikor réges-régen Kedei Mózes ösztökélésére írtam vagy két prédikációt, melyet közölt is a Vallomás magunkról című könyv második kötetében. Sohasem volt erősségem a szószerinti leírása a gondolataimnak. Mivel e felkérés elől nem illett elhajlani írtam egy eszmefuttatást (prédikációt?) Júdásról. Arról írtam, hogy vajon mi késztette Júdást az árulás gyalázatára? Kezdtem taglalni az Iskariotesz család szellemiségét, a zelóták mozgalmát és azoknak mély patriotizmusát, mely a Róma elleni zendülésekben jutott kifejeződésre. Júdással elég sokat foglalkoztattak teológus koromban. Nem egy szemináriumi dolgozatot írattak e tárgyban. Azt is tudtam, hogy egy rabszolga ára pontosan 30 ezüstpénz volt, ami megegyezik a júdási „napszámmal”. Feltettem a kérdést, hogy vajon mit akart venni a szerencsétlen ezért az összegért? Aztán röviden megpróbáltam taglalni azokat a szempontokat, amelyek hozzájárulhattak később ahhoz, hogy Júdás ilyen gyalázatos jellemű ember lett. Megfogalmaztam a kérdést, hogy vajon milyen lehetett a gyermekkora? Fenyítették-e meg vagy bántak-e durván vele? Vajon volt elegendő neki abból, ami egy gyermeknek kijár, vagy nem halmozták-e el túlságosan a bőség kosarából? Stb., stb… Ha már megszületett ez a beszédféleség egyszer a kolozsvári szószéken „megreszkíroztam”. Visszhang: semmi! Másnap hétfőn az irodában Mikó Lőrinc tele szájjal mindenkinek elmondta, hogy Dénes a tegnap azt prédikálta, hogy Júdásnak nem volt gyerekszobája. Sok esztendő eltelt azóta, és mégis minduntalan eszembe jut a nagy kérdés: hogy is állunk a gyerekszobákkal?

Czire Szabolcs : Kit szabad szeretni?

2010.09.17.

Czire Szabolcs      Kit szabad szeretni?

Jézus örömüzenetének legtömörebb foglalatát az első János-levél adja: Isten szeretet. És ehhez hozzáteszi: aki a szeretetben marad, az Istenben marad, és Isten is őbenne. (4,16)

Isten szeretet – forradalom volt annak idején kimondani is, és forradalom lenne ma komolyan venni.

Na persze, prédikálunk róla... Főként, amikor félelmeinket, tragédiáinkat, bűneinket, képtelenségeinket rejtegetnénk a „szeretet” puha takarója alá.  De gondoljunk csak bele, mi történne, ha egyszer velejéig komolyan vennénk azt a tényt, hogy Isten szeretet, és csak szeretve, szeretetet adva vagyunk Istenben és ő bennünk?

Mindannyian szeretünk: a hozzánk tartozókat. Családunkat és még néhány embert. Azokat, akik a biztonságos határon belül vannak. Szeretet-biztonságos határon belül. Határok, melyeket a társadalmi együttélés szabályai, konvenciók és moralitásba öltöztetett félelmek védelmeznek.

Mert a szeretet ellentéte a félelem (és nem a gyűlölet, ami a szeretetnek egy eltorzult arca). Mindegyik vallási hagyomány pontosan tudja, hogy a szeretet ellenpólusa a félelem. Végső soron félelem a szeretettől. Két verssel odébb János is kimondja: A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.

Félelmeink – talán a túlélés ösztönének evolúciós maradékai, talán az Isten közelségétől távolra kallódott énünk bugyrai, s így birtokvágyunk, irigységünk, gyűlölségünk, képzelgéseink és démonjaink – jogosak és megalapozottak, mondhatjuk. Jogos félelmünk a szeretettől. Mert aki szeretni mer, az sebezhetővé válik. Azt kihasználhatják. Alkalmanként még saját otthonának békéjét is veszélyeztetheti.

Aki szeretni mer, annak a biztonságos közömbösségből ki kell lépnie. Onnan kezdve visszavonhatatlanul közünk van egymáshoz, és ez fáradságba, törődésbe kerül. Ez már önmagában is veszélyes. Határok átlépéseként értelmezve pedig még inkább.

Márpedig az evangélium ezeknek a határoknak az átlépéséről szól: Isten szeretetének a társadalmi határok átlépésével való átélhetővé tételéről, embervilágú kiteljesítéséről.

Szegény lelkészek és mindazok, akik ezt tudják…

Rácz Norbert: Jézus arcok – végkövetkeztetések

2010. 09. 16.	Rácz Norbert  Jézus arcok – végkövetkeztetések
Úgy döntöttem, hogy nem szobrászkodom többet a szavakkal. Azt gondolom, hogy a kedves Olvasó érti már, miről is beszéltem. Lehet, hogy ezután már fárasztó és unalmas lenne folytatni a témát. További különböző kultúrákba lehetne elmélyülni, a helyi színfoltokat kiemelni, konkrét helyzeteket teremteni vagy átírni, de az már nem ehhez a műfajhoz tartozna. Ez így bőven elég lesz. Mégis fontosnak tartok néhány következtetést megfogalmazni, már csak azért is, hogy legyen fedő ezen a sorozaton. Első, amit le kell írjak azzal a pár Jézus-arccal kapcsolatosan, amit tehetségem szerint megrajzoltam, az, hogy meglepően sokat morfondíroztam egy-egy írással. A legnagyobb nehézséget az újszerűség megragadása jelentette. Az első szöveg megírása után a következő esetekben azzal a bajjal küzdöttem, hogy a megfogalmazásra váró alapprobléma, ami az új Jézust foglalkoztatná a legmélyebben, azonos. Árnyalatnyi különbség akadt, de az alapkérdések ugyanazok maradtak. Sőt, az „eredeti” evangéliumi Jézus is nagyjából ezekről beszélt. Éppen ezért az első és legfontosabb megfogalmazás az, hogy az elmúlt kétezer évben az alapkérdések rendjén semmit vagy nagyon keveset léptünk előre. Vagy másképpen: a Jézus korában megfogalmazódó kérdések, a jézusi forradalom ugyanolyan aktuális ma is. Kétezer évvel ezelőtt Galileában ugyanannyira fontos volt a megalkudni nem tudó Mester számára a tiszta, elegyítetlen igazság, mint manapság. A kompromisszum, amit manapság a kényelem és a társadalmi elismerés, elfogadás érdekében megkötünk – feladva ezáltal a legfontosabbat – ugyanúgy valós ma is, mint annak idején. Ugyanakkor feltűnő a problémák egyetemes volta. Lehet, hogy a saját szemszögem zavart okoz ebben a kérdésben, ám nem gondolom, hogy alapjában befolyásolja azt. Bármerre nézünk, Erdélytől Afrika törzsi világáig, mindenhol ugyanazokkal a kérdésekkel találkozunk: a társadalmi igazságtalansággal, az elnyomással, a felelőtlenséggel, a megalkuvással, az önzéssel, és a sort folytathatnám. Továbbá azt emelném ki, hogy bármerre nézünk, azt tapasztalhatjuk ma is, hogy a Jézus-szerű embereket itt is, ott is, most is, rég is ugyanúgy próbálták beolvasztani, ha pedig ez nem sikerült, akkor félreállítani. Végül pedig azt mondanám el, hogy Jézus bennünk él. Ez nem egy metafizikai, teológiai kijelentés, hanem egy lélektani és vallási tény. Van mindannyiunkban jézusi oldal, amit sajnos túlságosan is sokszor keresztre feszítünk magunkban. Nos, itt van az alapprobléma, itt a bölcsek köve, a haladás legnagyobb gátja és lehetősége! Az emberiség nem lép előre egy tapodtat sem mindaddig, amíg az egyes ember nem ébreszti (támasztja?) fel magában a jézusit, a tisztát, a látnokot, a szomjasan keresőt, a mélyen érzőt, az őszintét, az álmodót. Hogy erre mikor vagy hogyan kerül sor, az csak és kizárólag rajtunk, nem, helyesebben: rajtam és rajtad áll. Jézus, ébredj!

Szabó Előd: Hívás

2010. 09. 15.

Szabó Előd                    Hívás

Első percünket Örkény István tölti ki. Egypercesében egy Petőfi-rajongót hajnalban telefonhívás riasztja fel: maga a nagy költő beszél a vonal másik végén. A hívás időtartama három perc. Emberünk annyira zavarba jön, hogy csak hebeg-habog, s nem tudja, mit kezdjen a nagy lehetőséggel, nem tudja, mit mondjon vagy kérdezzen, s a percek semmitmondó közhelyekkel telnek meg. „Na, alászolgája. Jó éjszakát kívánok.” – zárul a beszélgetés.

Második percünk az első perc okozta mosollyal indul, de a következő pillanatban eszembe jut néhány olyan személy – a múltból vagy jelenből –, aki hasonlóképpen zavarba hozna egy hajnali hívással. Akikkel annyira szeretnék beszélni, akik annyira érdekelnek, akikről annyit beszélek, vagy annyit gondolok rájuk, s mégis talán a pillanatok telnének, s amikor a közhelyek betöltik az időt, akkor nem lenne más hátra, mint: „Na, alászolgája. Jó éjszakát kívánok.”

Harmadik percemet rád bízom. Mert az óra ketyeg, a hívás ideje fogy, nem minden hajnal hoz rendkívüli találkozást. Fogd meg a kezét, öleld, keresd, vagy hívd fel, akár hajnalban azt, azokat, akik fontosak számodra. Ne töltsd az időt közhelyekkel, hanem kérdezd, mondd, tedd azt, amit a szíved, a lelkiismereted parancsol.

Lejárt a három percünk. Alászolgája, szép napot kívánok!

Farkas Dénes: Székek

2010. 09. 14.	Farkas Dénes             Székek
Az Unitárius Püspökségen, a közigazgatási előadótanácsos szobájában van két szék, melyek közül az egyiknek a támláján faragott unitárius címer van, kissé stilizált formában. Ezek a székek egyidősek az új (Pákei) kollégium többi bútorzatával. 1940-ben, amikor a magyarok bejöttek Kolozsvárra, Horthy Miklós kormányzó urat a címeres székre ültették, melyet az akkori város vezetői „kölcsönkértek” az egyháztól erre az alkalomra. A szék kis emelvényen a főtér torony felőli részén volt elhelyezve. Ezt a dolgot néhai Dr. Lőrinczi Mihály professzor úr mondta nekem és bizonyára másoknak is. Ez az állítás nem lehet „abszolút badarság”, mert a „bejövetelt” megörökítő korabeli filmkockákon magam is felfedeztem a már „történelminek” nevezhető széket, melynek alkati elemei kivehetően felsejlenek. A másik szék a püspöki kabinetben áll, én 1959 óta ott látom. Jelenleg bordó vagy inkább bíborba hajló szövettel van bevonva. Az évek során az ablakon beszűrődő napfény megette a textília szálait, és a hátáról végérvényesen eltűnt, szétmállott egy selyemből készült hímzett rátét, amelyen a hímzés szövege a következő volt: „Dávid Ferenc székének hiteles másolata. Az eredeti a bonchidai kastélyban őriztetik.” Talán Andrási György és Mikó Lőrinc azok, akik még emlékezhetnek második „történelmi” székünk adataira. A harmadik széket nem láttam, csak hallásból való a tájékozottságom. Amikor még megtekinthető volt a tordai múzeumban Kőrösfői Krisch Aladár festménye, több alkalommal megnéztük azt az amerikai érdeklődő testvérekkel. Ott megismerkedtem egy angolul is jól beszélő bűbájos muzeológusnővel, aki azt mesélte nekem, hogy az a szék, amelyen János Zsigmond ül a festményen, ma is megvan egy tordai magyar család birtokában. Azt már nem jegyeztem meg, hogy ki ez a család. A több mint tíz éve húzódó tatarozás miatt a múzeum zárva tart, de a muzeológus remélhetőleg él, és megkeresés esetén bizonyára nem zárkózik el a részletek közlésétől. „Száraznak” tűnő  három percesem azért írtam, hogy valahol nyoma maradjon „történelmi” székeinknek ebben a „pad alá” ült világban.

Lakatos Sándor: A forráslátogató előjoga

2010. 09. 13. Lakatos Sándor A forráslátogató előjoga

A Tisza két forrásból ered. A Fekete- és a Fehér-Tisza forrása légvonalban 53 kilométerre van egymástól. A Tisza elsődleges forrásának az elsőt tekintik. Ettől az 1265 méteres magasságban lévő csorgótól mérik a Tisza hosszát is. Augusztus végén, amikor tanártársaimmal Kárpátaljára látogattunk, ehhez a forráshoz is elmentünk. Orosz katonai terepjárókkal vágtunk neki a Fagyalos nevű hegységnek.

Ki gondolná, hogy még egy távoli hegytetőn is nagy erővel hatnak a történelmi-politikai változások? 1889-ben, a magyar időben kőfalat építettek, közepén egy csurgóval. Trianon után a magyar nyelvű táblát cseh-ruszin kétnyelvű táblára cserélték. 1939-ben, az emlékkő tetejére turulmadár került, amit később a szovjetek alatt természetesen eltávolítottak. 2006-ban egy szegedi egyesület új, magyar-ukrán kétnyelvű táblát helyezett el a forrásnál.

Kárpátalján úgy tartják, hogy aki egyszer az életben ellátogatott a Fekete-Tisza forrásához, annak joga van a Tisza mentén minden kocsmában feltenni az egyik lábát az asztalra. Fokozásképpen, aki a Fehér-Tisza forrását is megpillantja akár egyszer, jogot formálhat arra, hogy a Tisza menti kocsmákban mindkét lábát feltegye az asztalra. Magyar virtus, a rézangyalát!

Kedves történet, ami arra késztet, hogy a mondanivalót többszintű közösségi életünkre vonatkoztassam. Valahogy így: vajon azok, akik manapság lábukat az asztalra teszik, mind jártak a Tisza-forrásoknál?