Szabó Előd: Erő és ének

2010. 11. 22. Szabó Előd Erő és ének

Mózes és népe csodálatos módon szabadul meg a Vörös tengernél. Ennek a jól ismert bibliai történetnek újraolvasása két gondolatot érlelt meg bennem.

A menekülő nép az egyiptomi üldözők és a tenger vize közé szorul, s úgy tűnik, nincsen számukra szabadulás. És mégis, a lehetetlennek tűnő helyzetet is túlélik. Ne kutassuk most, hogyan, ne keressünk rá áltudományos magyarázatot. A történet talán arról is beszél, hogy az ember haragját, gyűlöletének makacsságát nehezebb feltartóztatni, feloldani, mint kettéválasztani a tenger vizét.

A szabadulás után Mózes így énekli meg háláját: „Erőm és énekem az Úr…” Erőre és énekre van nekünk is folyamatosan szükségünk. Erőre a küzdelmekhez, a munkához, a kitartáshoz, s énekre, hogy mindezekben ne keseredjünk meg, hanem jókedvvel fedezzük fel az élet csodáit. Ezeknek tiszta forrása pedig maga az Úr.

S az Úrtól kapott erő felhasználásával, az Úrtól származó ének dalolásával talán még haragunk, gyűlöletünk, makacsságunk tengerének vizei is kettéválnak, hogy a túlsó parton lévőkkel találkozhassunk.

Demeter Erika: Az ember nem veszélyes az állatra (eredetileg)

2010. 11. 21. Demeter Erika Az ember nem veszélyes az állatra
(eredetileg)

Megyek az utcán és előttem mókus, mellettem mókus, fölöttem a fán mókus és egyik sem zavartatja magát, hogy ember van a közelben. Megyek tovább. Egy bokor kihajló ágán madár ül, csak úgy egymagában. Odaérek, megállok tőle fél méterre, és nem repül el. Nem zavarja, hogy ember állt meg mellette.

Valahol azt olvastam, hogy belekódolódik, átöröklődik az állatokba, hogy mitől kell tartani, mi veszélyezteti az életüket. Ebből kiindulva arra gondoltam, hogy jó régen nem bántotta őket az ember, ha nincs beléjük kódolva, hogy menekülni kell, mert az ember veszélyes a madarakra és a mókusokra nézve.

Tehát eredetileg nem volt veszélyes az ember. Jó persze, lehet azt kérdezni, hogy mi van a természet törvényével, a tápláléklánccal stb. Én inkább mégis ennél a békés képnél maradnék, hogy az állat nem menekül az ember elől, mert tudja, hogy nem bántja.

Hát, szép lehetett a paradicsomi állapot még képzeletben is. (Vajon milyen szép lehetett annak a lelke, aki kitalálta, leírta vagy esetleg csak ráérzett, átélte valamilyen szinten?)

Tudom, tudom, utópisztikus várakozás és vágyakozás! De jól esett belemerengeni egy kicsit.

Szerintem az ember eredendően nem veszélyes semmire, de könnyen azzá válhat bármire nézve!

Pál János: „Rendes feltámadás”?!

2010. 11. 20. Pál János „Rendes feltámadás”?!

A minap jól meg kellett kapaszkodjak, mert úgy tűnik, van új a nap alatt, legalábbis a politikumnak mindig lapul egy-két kártya a zsebében...

Kelemen Hunor művelődési miniszter ódát írt a gonosz kultuszát építő, annak oltárán áldozó Păunescunak. Pedig az irodalommal is kacérkodó Kelemennek talán illene ismerni a magyar irodalom klasszikusainak erkölcsi intelmeit, imperatívuszait. Pl. Radnóti Nyolcadik ecloga-ját, Babits Jónás könyve-t, Dsida Tekintet nélkül-ét. Azt, amiről utóbbi így vall: „Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeusoknak és vámosoknak / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet.”

De olvassuk Kelement!

„Adrian Păunescu a legmagasabb intenzitással élte le az életét: beleéléssel, kitörésekkel, olykor végletes szenvedéllyel, emberi hibákkal, de angyali nagylelkűséggel is, kiállva tagadhatatlan értékek és elveszett ügyek mellett egyaránt. Ha egyetlen sort sem írt volna, Adrian Păunescu akkor is megmaradt volna a román kultúrában, életét minden jóval és kevésbé jóval a kultúrának áldozta, a szó legnemesebb értelmében.

De Adrian Păunescu írt. Úgy írt, ahogyan lélegzett, a szívdobogás ütemében írt, egy századvég örvénylésével írt. És írt, legfőképpen, szeretettel. Márpedig a szeretet az, ami mozgatja a napot és a többi csillagot.

Az Egy másodperc története véget ért, következik az örökkévalóság története! A kórházi ágyon a költő bocsánatot kért és elbúcsúzott. A bölcsesség és a megbékélés jele ez.

A költők nem szentek. Ők csupán megfestik a szentek ikonjait.

Adrian Păunescu, Isten nyugosztaljon békében [kiemelés P.J.]!”

Mit mondjak (vagy inkább ne mondjak)?! Hiszek Ézsaiásnak, hogy „Jaj azoknak, akik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; akik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik, és teszik a keserűt édessé, s az édest keserűvé! [...] Jaj azoknak, [...] akik a gonoszt ajándékért igaznak mondják, és az igazak igazságát elfordítják tőlük [...].” (Ézs 5, 20, 23)

Gyarló emberként hiszem a tékozló fiú megbocsátó Istenét, de remélem, még sincs „rendes feltámadás”, mert, ha igen, akkor én is visszafekszem majd oda, ahova annak idején Tamási Áron atyjafiai is!

Dimény József: Aggódás, avagy negatív fantázia

2010. 11. 19. Dimény József Aggódás, avagy negatív fantázia

Életünk egyik legfontosabb célja, hogy lelkileg békességben éljünk. Azt tapasztalom mégis, hogy kevés ember él a lelki nyugalom állapotában. Enne legfőbb oka a negatív fantázia. Ha tíz perccel később jön haza a gyerek, már arra gondolunk, biztos valami szörnyűség történt. Ha elkezd fájni valamink, rögtön a legrosszabbra gondolunk. Félelem ébred bennünk, a képzeletben lezajló tapasztalatok pedig egyre valóságosabbnak tűnnek. A negatív fantáziára egy másik kifejezés az aggódás – mely nem más, mint hosszan tartó félelem, mely bizonytalanságot okoz.

Miért aggódunk?

Néha olyasmiért, ami be sem következik: hátha elkésünk, mi lesz, ha elveszítjük az állásunkat, mi történik, ha rosszul alakul egy kapcsolat vagy házasság. Aggódunk a múltbéli dolgokért: ha nem így történt volna... Aggodalmaskodunk apróságokért, olyasmiért, ami nem is tőlünk függ...

Az aggodalom félelem a változástól. Az egyén mindig jól, kellemesen szeretné érezni magát; a kellemes dolgokat élvezzük, ragaszkodunk hozzájuk, a kellemetleneket pedig el akarjuk kerülni. Az emberek általában megfeledkeznek tudatuk hatalmáról, gondolataik erejéről. Hatalmas energia-mennyiségekkel képesek félelmeiket táplálni, rettegésben töltik hétköznapjaikat, és utána megadóan vonják meg vállaikat: „na ugye, megmondtam”. A negatív fantázia valóra válik.

Feladatunk elűzni az aggódást. Néhány ötlet:

Ma csak a mának élj! A hegyi beszédben ez így van megfogalmazva: „elég minden napnak a maga baja” (Mt 6,34). Egy másik jó tanács: „Tedd, amit tudsz, ott, ahol vagy, azzal amid van, és a többivel ne törődj!” (Roosevelt T.)

Csak a tényekre figyelj! Nem a látszólagos tényekre, az elképzeltekre, amelyek nyilvánvalónak tűnnek, hanem csak a valódi tényekre.

Az aggódás ellenszere a határozott cselekvés! Leginkább akkor aggódunk, amikor túl sok időnk van rá. Aggódni és megoldást keresni egyszerre nem lehetséges. A határozott cselekvés megszünteti a félelmet. Ha félsz az élettől, saját magadtól félsz. Tudnod kell, hogy mindenki minden élethelyzetben a tőle telhető legjobb módon cselekszik, abban az adott pillanatban a rendelkezésére álló tudásának vagy bölcsességének megfelelően. Kár a tegnapon tépelődni, és a holnapért reszketni. Inkább „csak ma” légy tudatában életednek, és hidd el, nem omlik össze a világ, ha ma egy kicsit félreteszed félelmeidet, vagyis a negatív fantáziádat.

A legnagyobb bölcsesség: beismerni, hogy nincs mitől félned.

Székely Kinga Réka: Időutazás Keletre

2010. 11. 18. Székely Kinga Réka Időutazás Keletre

Hátborzongatóan izgalmas érzés így középkorúan gyermekekkel avagy idősekkel beszélgetni. Életem delén állva gyengéden és kéjesen ölelem át a gyermekkor tiszta Keletét, és az időskor bocsánatért esdeklő Nyugatát. Mintha egy időutazáson vennék részt.

Amikor gyermekekkel beszélgetek, újraélem gyermekkoromat. Tudom, hogy másfajta környezetben más hatások értek, de mégis öröm tölt el, amikor elcsípek egy-egy hangulatot, amely valaha az enyém volt, most pedig a kisgyermekeké.

Középső fiúnk nagy lelkesedéssel rajzolta a minap a képzeletbeli gyümölcsfát. Képzeletbeli, mondja, nem kell valóságos legyen. Így hát megismerhettem a szárnyas szilvát, a nagyorrú kókuszdiót, a sárkányfejű ananászt, a csizmás körtét, az üvegszemű banánt és a szúrós nyelvű almát. Valahányszor kitalált egy újabb képzeletbeli gyümölcsöt, sietett lerajzolni, majd megmutatni nekem. Minden képzeletbeli gyömücsnél tudatta velem, hogy melyek a gyümölcs valós tulajdonságai, és elmagyarázta, hogy a képzeletbeli tulajdonság miért is illik arra a gyümölcsre. Hosszasan hahótáztunk a sok mókán.

Eszembe jutott az az év, amikor gyermekként kórházba kerültem. A kórterem ridegségétől, a gyógyszer- és kantinszagtól sírógörcsöt kaptam. Azt hittem belehalok. Szüleim azt mondták, csináljak úgy mintha nem is lennék kórházban, képzeljem el, hogy otthon vagyok. Tetszett az ötlet. Ceruzát és papírt kértem. Legalább húsz lapot telefirkáltam mindenféle kedvenc rajzzal, majd a lapokat megvizeztem, hogy ráragaszthassam a kórterem falára. Egészen elnyerte tetszésemet a feldíszített kórterem. Ültem a betegágyon, és öntelten forgatva fejemet rá-ránéztem egy-egy műalkotásra. Milyen szép, milyen érdekes!?

Csakhogy, amikor az esti viziten a nővér meglátta a teleaggatott kórtermet, majdnem megütötte a guta, és nagyon barátságtalan hangon utasított, hogy szedjem le műveimet. Megtettem, de nagyon szomorú voltam.

Ezt a szomorúságot láttam középső fiúnk szemében is, amikor hangosabban rászóltam, hogy hagyja abba a képzeletbeli gyümölcsök rajzolását, és azonnal fogjon neki a román leckének. (Activitati in familie, végtelenül fontos.)

Amikor a gyermekeket beráncigálom a felnőtt valóságba, mindig olyan fájdalmas érzésem van, mint amikor a szálka beleszalad a tenyerembe. Nem itt lenne a helye, nem itt kellene legyen a helyük. Azonban amikor rátekintek az öregekre, amikor velük együtt mustrálgatom az eltelt életet, s benne az érdemesen és érdemtelenül elkövetett dolgokat, megnyugszom.

Életünk célja a hajnal-pirkadaton át a perzselő dél, s az erejében megszelídült alkony. A hajnal is el kell teljen, a gyermek felnőtté kell érjen, akkor is ha fáj.

Rácz Norbert: Egy zsoltár margójára

2010. 11. 17. Rácz Norbert Egy zsoltár margójára

Egy írásjel az Ember. Egy egyszerű írásjel. Talán egy pont csupán a lét könyvében. És ezen a parányi ponton él mindahány. E pontban születik és hal meg több milliárd egy szempillantás, egy villanás, egy gondolat ideje alatt. E pontban szeret és gyűlöl, ölel és alkot, rombol és álmodik mindahány. Egy pont csupán az Ember a lét nagy könyvében. Egy a rengeteg más írásjel között, amit Isten keze ró megállíthatatlanul. Milyen parányi e pont szemben a kézzel, mely odaírta, a lappal, mely befogadta, a mondattal, melynek része, a gondolattal, mely miatt testté lett, az álommal, mely csak sejtette közelgő születését, az Íróval, aki ebben a pillanatban is alkot. És mégis, Írón, álmon, gondolaton, mozdulaton, tollon, papíron, mondaton és szón át, Ő odafigyel a pontban élő és születő minden egyes lényre. A villanásnyi létű emberre. Rád és rám, most, ebben a pillanatban is odafigyel, és őrzi álmod, óvja ébredésed. Ez – kérlek – nem más, mint a SZERETET.

Máthé Sándor: Hová tartozol? Kié vagy?

2010. 11. 16. Máthé Sándor Hová tartozol? Kié vagy?

Lehet, hogy költőien hatnak a címben megfogalmazott kérdések, de szerintem nagyon fontosak. Még fontosabbak a kérdésekre adott válaszok. Gyermekkoromból emlékszem, hogy nyári, kora őszi vasárnap délutánokon faluhelyen az idős emberek kiültek a ház előtti padra. Főleg a szomszédok gyűltek össze, de néha az arra járók is csatlakoztak a beszélgetéshez. Minket, gyermekeket is sokszor odavitt a kíváncsiság, s ilyenkor egy-egy idős bácsi vagy néni megsimogatta fejünket, megcirógatta arcunkat, miközben ránk kérdeztek: Hát te kié vagy?

A legtöbb esetben szégyenlősen megmondtuk apánk vagy anyánk nevét, de volt eset, hogy válaszra se méltattuk a kérdést, elszaladtunk a többi kíváncsiskodóval együtt, hogy folytassuk játékunkat. Akkor, gyermekfejjel, nem tulajdonítottunk különösebb fontosságot a kérdésnek, s a kérdésre adandó válasznak sem.

Az utóbbi időben többször kapom rajta magam, hogy szülőfalumban járva ugyanazt teszem, mint azok a régi jó öregek. Különösen a gyermekeket, de a fiatalok nagy részét sem ismerem, így hát rékérdezek én is egyikre-másikra: Hát te kié vagy? A valamikori kapcsolatokat, talán éppen akkori önmagamat, a gyermeket keresem. Hova is tartozom? Kié vagyok? Tart-e még számon valaki abban a közösségben? Jelent-e bármit is nekem ez a kötődés? Nehéz kérdések. Megpróbálok legalább önmagamnak válaszolni. Ha hasonló kérdéseid, kétségeid vannak, te is próbálj meg válaszolni, bár önmagadnak!

Farkas Dénes: Nemzedékek

2010. 11. 15. Farkas Dénes Nemzedékek

Farkas Lázár nagyapám soha életében nem evett vinetét (padlizsánt, török paradicsomot), pedig édesanyám valahonnan hozott, mert én emlékszem, hogy gyermekkoromban a szokásos módon – ritkán ugyan, de került az asztalunkra. Azt hiszem, hogy a regátiak hoztak a keresztúri piacra, és ott vásárolhatta esetenként a jó anyám. Az, hogy apó nem ette az még hagyján, de meg sem kóstolta. „Nem a mi fajtánk étke” jelzéssel taszította el magától. Csökönyös szamár vagy – tüntette ki nagyanyám az öreget. Ma már igen keménynek találom ezt a jelzést, amit apó elég gyakran megszerzett nagyanyámtól, kivel leéltek félszázadnál is többet, azt hiszem, hogy verekedés nélkül, de ahol azonban békekötés nem igen volt, esetleg fegyverszünet. Eltűnt velük egy nemzedék, kik közül egy embert – biztosan tudom – nem lehetett megtanítani arra, hogy a vinete az jó.

A múlt század hatvanas éveinek elején Gyepesben még nem volt villany. Szenzáció volt, ha néha jött a mozikaraván. Ilyenkor a mozgásképesek mentünk filmet nézni. Mihály bácsi mellett ültem, és néztük Latabárékat és valami szép természeti filmet is vetítettek. Ha nem csal az emlékezetem, a Gyöngyvirágtól a hervadásig (?) vagy valami efféle állatos film volt, amelyben a medve sétálgatott az erdőben. Mihály bácsi (a teljes nevét – az élő utódaira való tekintettel – mellőzöm) azt mondja nekem, hogy az csak „viaszmedve”. Mondom neki: hogy mondhatja ezt, hiszen világosan le van fényképezve ahogy mozog, eszik, két lábra áll, dörmög stb. Maga nekem „hijába magyaráz, mert az úgyis viaszmedve”. Azóta, ha valaki értetlenkedik a családban, azt szoktuk mondani, hogy nem érdemes magyarázkodni, mert úgy is „viaszmedve”. Szegény öreg úgy ment el, hogy látott vetített „viaszmedvét”?

A cselédlány miután megtakarította a halat elég sok pikkelyt rajta felejtett. A nagysága kifogásolta a minőséget, melyre a lány azzal replikázott hogy „ilyenek ezek a mai halak!”

Vinete, viaszmedve, mai halak...Nemzedékek...Vajon hogyan tovább?

Szabó Előd: Mennyit ér az élet?

2010. 11. 14. Szabó Előd Mennyit ér az élet?

Az élet mindennél többet ér! – válaszoljuk határozottan, talán azért is, mert öntudatlanul is úgy érezzük, hogy a kérdező ezt várja el tőlünk. A válasz azonban számomra ennél sokkal bonyolultabb. A válasz történelmi korok, földrajzi helyek és emberi életszakaszok és életkorok függvényében változik.
Mennyit ért egy uralkodó vagy egy rabszolga élete az ókorban? Mennyit ért önmaguknak, s mennyit a társadalomnak?
Mennyit ért az ember élete a háborús időkben?
Mennyit ér az ember élete ma, amikor a törvények és a gyógyítás egyre fejlődő tudománya úgy tűnik, mindent megtesz azért, hogy ez a felbecsülhetetlen érték minden áron megmaradjon?
De mennyit ér ma is önmaguk, s mások számára (a világ, a társadalom számára, számunkra) a 21. században is éhező vagy háborúzó emberek élete?
Mennyit ér az élet az öntudatlanul boldog gyermek vagy a lázadozó, helyét kereső ifjú számára? Mennyit ér az élet a súlyos betegségben élőnek? Mennyit ér az élet annak, aki úgy érzi sokan, vagy legalább egy valaki számít rá? Mennyit ér az élet annak, aki arra ébred rá, hogy nincsen senkinek szüksége rá?
Mit találtak meg a hősök, (akikre ilyenkor, ősszel emlékezünk) amiért életüket is érdemes volt feláldozni?
Szóval: mennyit is ér az élet, az életed?

Csécs Márton Lőrinc: Házasságról diákszemmel (SzM)

2010. 11. 13. Csécs Márton Lőrinc Házasságról diákszemmel (SzM)

Gondolataimat szívesebben kezdtem volna idézetekkel, történetekkel, de nem kaptam megfelelőt, mivel még én sem tudom, mit gondolok igazából erről a témáról. Nincsenek tapasztalataim, és véleményem adott helyzettől függően változik. Nem tudom, milyennek kell lennie a jó férfi-női kapcsolatnak; igazán csak elképzeléseim vannak, de ahogyan a mindennapok bizonyítják a „gyakorlat eltér az elmélettől”.

Szerintem a titok abban rejlik, hogy megkapjuk azt az egyetlen embert, akit nem ununk meg, és akit elfogadunk hibáival együtt, és legfőképp: feltételek nélkül megbízunk benne, és nevetünk. De ugyanakkor nem elég, hogy megismerjük, egy kapcsolatot fenn kell tudni tartani, és ennek kulcsa a kommunikáció. Rengeteg házasság ment már tönkre annak hiánya miatt, hogy nem beszélték meg mi a probléma, mi nem tetszik, és mit tartanak igazán jónak. Ugyanakkor fontos a türelem. Anélkül minden csak veszekedés, ami már annak a jele, hogy a dolog nem működik.

Annak érdekébe, hogy ne legyen unalmas, ne laposodjon el, és ne váljunk egymás számára közömbössé egy kapcsolatba folyton valami újat kell hozni, egymásban valami újat felfedezni; de ez mindkét oldalról kell történjen, de úgy hogy ezáltal ne tulajdonítsuk ki a másikat.

A házasság, ha jó, bizalmat áraszt, és boldogságot tükröz; és persze megvan benne a harmónia…

Jó tudni, hogy van számunkra valaki, aki biztonságot nyújt, aki lelki társad; támaszt nyújt és tanácsot ad. Ez egyfajta kiteljesedés, energiát és erőt ad jóban és rosszban. Ez tud minket motiválni még akkor is, ha már végképp ki-, esetleg belefáradtunk.

Ennek megvalósítása egyelőre számomra lehetetlennek, elérhetetlennek tűnik, hiszen nehéz annyi mindent egyetlen emberben megkapni…

Úgyhogy nem gondolkodom, talán sosem házasodok meg, talán igen.

Ha talán mégis… és nem működik, akkor a szép emlékkel telítődve tovább fogok állni.

Gyümölcsöző gondolkodást! Szép napot!