Székely Kinga Réka: Imágó 1.

2011. 02. 19. Imágó 1. Székely Kinga Réka

Ma könnyebb önmagamon kívül lenni, mint önmagamban. Némileg hasonítva a lélekvándorlás nagy misztériumához, kiengedem magamból – na, nem a lelkemet – hanem az önmagamról alkotott képet. Az imágo-t.

Mennyi minden mást csinálhatnék, és mennyire másképpen csinálhatnám azt, amit csinálok.

Lehetnék Ghanaban izzadó kecskepásztor, ukrán maffiozó édesanyja, laosi rizstermelő, ujgur határőr, tibeti menekült, hutu törzsfőnök kuruzslója, egyiptomi rebellis, ortodox papfeleség, palesztin öngyilkos merénylő, holland virágárus, amerikai bankár szeretője.

Lehetnék minden más, de a lelkem mélyére aláhulló bölcsesség hópihék talán ugyanazok lennének, mint amelyeket eddig sikerült összegyűjtenem.

Mennyire titokzatos és mennyire nyugtalanító, hogy a felsorolt képek otthonra találnak lelkemben.

Mennyire titokzatos és megható, hogy a kitartás és a helybenmaradás ugyanolyan értékű életbölcsesség mint a kilépés, avagy a változtatni tudás.

Mennyi minden mást csinálhatnék másképpen.

Szaladhatnék gyorsabban és sétálhatnék lassabban. Imádkozhatnék mélyebben és prédikálhatnék felkészültebben. Főzhetnék ízletesebben és teríthetnék ízlésesebben. Hallgathatnék együttérzőbben és kérdezhetnék kedvesebben.

Mennyire lehangoló, hogy poshadásra is tudom ítélni magamat, és mint a tányér közepén levő víz mely csak ki-kilocsan a szélre, és nem mossa, hanem csak maszatolja azt, létezésem korlátait én is csak érintem, de nem teljesítem ki.

Mennyire titokzatos és megható, hogy az egy gondolatra való fókuszálás, a céltudatosság és a felforgató képzelgés, a lazaság is azonos értékű viszonyulás az élethez.

Nézem magam kívülről. Szánalmas, vonzó, mókás, visszataszító képeket látok.

Kívülről semmi sem tűnik pótcselekvésnek. A kitartás és a kilépés, a helybenmarardás és a menekülés, az összpontosítás és a szétziláltság, a keménység és a lazaság is értelmet nyer.

Mindent elképzelhetek, mert a tükröt Isten tartja nekem, tehát amit benne látok, javamat szolgálja. Nagy kérdésemre, hogy miért így és miért itt élek, a választ Ő segít megkeresni. Minél erősebben hiszek az Ő szeretetében, annál tisztábban látom tükörképeimet. A hit segít önmagamon belül lenni, és gyönyörködve élni az életet.

Sándor Szilárd: Biztató

2011. 02. 18. Biztató Sándor Szilárd

Nézz csillagod jégtükrére,
s láttasd meg szíved mosolyát.
Ha nem találsz az ütemére
reménységgel zokogd át,
ébredésed riadt álmát
holnapok bezárt ajtaján.
Nem kellene könnyes párnád
néma csendjével dacolj.
Jobb lenne, ha kitalálnád
ott vagyok-e valahol:
meglásd ajtódról lakatod
lemossa meleg mosolyod.

Lázár Levente: A reménytelen remény is remény!

2011. 02. 17. A reménytelen remény is remény! Lázár Levente

Több millió éves kövön ülök, és elnézem, ahogy a hullámok szüntelen kitartással minden második másodpercben ostromolják. Vajon mióta hömpölyög ez a harc? Vajon mióta süti a nap ezt a követ? Vajon hányszor járta meg azóta az égboltot az a víz, ami épp az adott hullámmal partot ért, de egy része tajtékként párállik most is az ég felé? Visszahull valamikor, az áramlatok hordozzák, és kezdi elölről a kövek ostromát, mint tajtékzó hullám.

Az jutott eszembe, hogy milyen könnyen feladjuk álmainkat, mi emberek. Egyszer, valamikor fiatalon álmokat dédelgettünk, célokat tűztünk ki magunk elé, aztán ahogy telt múlt az idő egyre többet vesztettünk álmainkból, céltalanná vált vágyainkból.

Fiatalon nagyon szerettem volna motorozni, de valahogy semmiképp nem kerültem közel hozzá. Feltett célom volt, hogy veszek egyszer egy motorbiciklit. De autó lett belőle, előnyösebb, télen is használható, gyülekezeti „munkára” is jobban befogható. Aztán jött a család, gyermekek. Nem lehet motorral, négyen közlekedni. Szóba sem jött. Már-már el is felejtettem, hogy valaha akartam motorozni.

De most itt ülök a több millió éves sziklán, látom a szüntelen hullámok ostromát, és látom a szikla rendíthetetlen kitartását. Bár helyenként fehérre festette az elpárolgó víz hagyta só, de állja az ostromot. A hullám célja partot érni. A kő célja hullámot fogni. Mikor találkoznak, szivárvány az eredménye egy pillanatra.

Valahol azt hallottam, a remény nélküli remény tulajdonképpen reménytelen remény, de remény.

Döntöttem: nem adom fel álmaimat, a legparányibbat sem. Lesz időm beszédeimet leírni, a világ megváltásából részt vállalni, lesznek híveim a felépült új templomokban, lesz ifjúság, lesz jövendő, lesz otthona Erdélyben a sok hazatért vándornak, lesz hit, remény és szeretet az emberek között, a világon mindenhol… és lesz motorbiciklim is…, mert „ha feladod az álmaid, meghalsz, élve halsz meg…”

Pál János: Hogyan fűrészel(t)ünk?

2011. 02. 16. Hogyan fűrészel(t)ünk? Pál János

„Méltó a munkás a maga kenyerére” – de sajnos, sokaknak lassan nemhogy a tisztes megélhetésre, hanem a mindennapi betevőre sem jut, bár becsületesen elvégez(te)i munkáját. Magyarázzák is szorgalmasan, belevörösödve az erre illetékesek: azért van mindez így, mert válság van.

Minderről nekem Móricz Zsigmond A birkaitató válu című elbeszélése jut eszembe. A történet szerint meghalt a falu legszegényebb zsellére, a temetésből hazatérő és zsellérházat elhagyni kényszerülő fiúk pedig osztozkodni kezdtek az apjuk után maradt néhány értéktelen, elhasznált limlomon. Hosszas osztozkodás után sikerült dűlőre jutniuk, de összebékíthetetlenül meggyűlölték egymást. Mikor elindultak, a kisebbik fiú meglátott az udvar fenekén egy hosszú és rettenetesen rossz birkaitató vályút. Tanakodtak, mit kezdhetnének vele. A közben megérkező zsellér nevetve javasolta: vágják ketté. Az idősebb testvér kapott az ötleten, hiszen – gondolta –, ha a levágott végire deszkát szegez, jó lesz az még vályúnak, és átvetette a fűrészt annak derekán. Erre öccse kitalálta bátyja számítását, és így morfondírozott: „Hm, még ez a váju teszi gazdává a bátyót, ebből malacot lehet etetni, ha a malacot eladja bornyút vesz, ha a tehenet eladja, házat vesz, gazda lesz, ő meg kódus az országúton... Fogta a fűrészt s hosszába tette a válun... Így vágták el a válut kétfelé, hosszában, hogy egyiknek se legyen belőle haszna...”

Mindenki a maga szíve szerint fűrészel. És sokan vannak, akik a kisöcshöz hasonló lélekkel sürögnek-forognak a hétköznapokban. Sokan vannak, akik csak maguknak, vagy csak hosszában fűrészelnek, mert a szívbe könnyen fészket verő pénz-, és hatalomimádat azt diktálja: csak Te vagy, nincs testvér, nincs embertárs. Ezért van, hogy e világban egyeseknek teljes kenyér jut, másoknak pedig morzsa vagy még az sem. Nem a gazdaság, hanem a szív van válságban...

Egyébként: jut-e néha eszünkbe, hogy mi hogyan fűrészel(t)ünk? Ha nem kenyeret, hát legalább Istentől kapott talentumainkat… Volt-e úgy, hogy néha keresztbe vetettük a fűrészt, vagy mindig csak hosszába, a magunk akarata szerint fűrészeltünk?

Sándor Szilárd: teher a támaszod?

2011. 02. 15. teher a támaszod? – terhed a támaszod Sándor Szilárd

Mi újat tudsz mondani kicsi ember,

könnyebb lesz tőle vállamon a teher ?



Mi újat tudsz írni nagy emberem,

rám száll a mennyből a kegyelem ?



Miért a szó és miért a hallgatás,

miért a faggató lélek-vallatás ?



Miért a kérdés és miért a válasz,

miért a fény és miért a támasz ?



Miért a teher és miért a vállamon,

miért a sáros panasz a lábamon ?



Kegyelem vagy gondviselés áldása és hite,

lábam panaszát vállam terhét behintse:

legyen szó és legyen vigasznak hangja,

lélekben a hit gyümölcshozó magja.



Vállamon – ha kell – leljen otthonra a teher,

csak legyen alatta, ki elhordozza: ember!

Legyen készséges a lelkem a csendre,

a szavak békéjén támasszá lett rendre.

A panasz sara ragadjon két lábamra,

gondviselés szárnya nőjön a vállamra.

Mi újat is mondhatna, írhatna nekem

a megváltó áldás vagy a kegyelem ,

kicsi ember vagy nagy ember legyen,

faggató reménység otthonra leljen.



Miért a sok kérdés miért a nagy csend

legyen hát szívedben békévé a rend,

s legyen szabad a lélek és a gondolat

és áldást szórjon minden mondat.



Béke áldása szálljon rád kedves olvasóm,

a reménység lelkedben bizalmat arasson !

A terhet majd vedd le gyönge válladról,

hogy legyen botod, hűséges támaszod.



Terhed a támaszod, vedd hát két kezedbe.

Ha teher a támaszod, inkább hát – engedd el.

Csécs Márton Lőrinc: Cím nélkül

2011. 02. 14. Cím nélkül Csécs Márton Lőrinc

„Sárón nárcisza vagyok én, a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan kedvesem a lányok közt. Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a legények közt. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse édes ínyemnek. Elvitt engem a borozóhelyre, melynek jelvénye a szerelem. Erősítsetek aszú szőlővel, üdítsetek fel almával, mert a szerelem betege vagyok! Bal karja a fejem alatt, jobbjával átölel engem. Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, a gazellákra és a mező szarvasaira: Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja! Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon. Mert olyan szerelmesem, mint a gazella, mint a fiatal szarvas. Itt áll már falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton. Szerelmesem így szólított meg: Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már! Nézd, vége van a télnek, elmúlt az esőzés, elment” Énekek 2,1–11

1. Jelezz vissza, értékelj! Rangsorolj!

2. Fogadd el őt magadnak egészen azzal együtt, ami elszakít tőle. Ne légy a börtöne!

3. Ne engedd szerelmedet szeretetté szelídülni, dolgozz érte! Meglásd a fektetett erőfeszítés kamatostul megtérül.

4. A jeles napokat, évfordulókat szenteld meg!

5. Tiszteld az érzéseket! Beszélgess! Hallgass!

6. Kerüld mindazt, amiről úgy érzed, hogy megöli a szerelmet.

7. Ne csalj! Felejtsd el a folyamatos kritikát!

8. Ne lopd meg a társad! Fogadd el a változást és a növekedést!

9. Légy őszinte!

10. Légy szerető, barát, de irigy vetélytárs ne!

„Sárón nárcisza vagyok én, a völgyek lilioma. Mint liliom a tövisek közt, olyan kedvesem a lányok közt. Mint almafa az erdő fái közt, olyan szerelmesem a legények közt. Árnyékában vágyom ülni, gyümölcse édes ínyemnek. Elvitt engem a borozóhelyre, melynek jelvénye a szerelem. Erősítsetek aszú szőlővel, üdítsetek fel almával, mert a szerelem betege vagyok! Bal karja a fejem alatt, jobbjával átölel engem. Kérve kérlek titeket, Jeruzsálem lányai, a gazellákra és a mező szarvasaira: Ne keltsétek, ne ébresszétek föl a szerelmet, amíg nem akarja! Szerelmesem hangját hallom! Jön már, ugrálva a hegyeken, szökdelve a halmokon. Mert olyan szerelmesem, mint a gazella, mint a fiatal szarvas. Itt áll már falaink mellett, benéz az ablakon, betekint a rácsozaton. Szerelmesem így szólított meg: Kelj föl, kedvesem, szépségem, jöjj már! Nézd, vége van a télnek, elmúlt az esőzés, elment” Énekek 2,1–11

Farkas Dénes: Groteszk

2011. 02. 13. Groteszk Farkas Dénes

1944-ben „erősen” felszabadultunk. Vörös lett a régió. Nagyon vörös! Ilyen lett a gyermekek nyakán a háromszögű rongy, vörös lett az acél, vörös lett a csillag és nagyon vörös lett a nép egy része is. Az a szólásmondás járta, hogy a régiónk lehet, hogy kibírna még egy háborút, de egy újabb felszabadítást aligha.

Rettegtek az emberek, mert éjszakánként járt a fekete autó, keresve azokat, akiknek a piros-vörös szín szúrta a szemét. Így történt, hogy apám és anyám tanító testvérei is egy pár évig a Duna csatorna építői lettek, mert „nem léptek egyszerre”.

Ebben a félelmetes korszakban keletkezett az a poén, mely szerint Dr. Vörös István tanár urat –akinek volt egy kedves Előd nevű fia –, kellő pajkossággal nyugtatták meg a barátai: Pista! Neked nem kell félned, mert vörös elődöd van! Erre a tanár úr „vette a lapot”, és azt mondta, hogy hátha még születik egy leánykám is, és úgy hívnák, hogy Vörös Hajnal?!

Egyszerű, dolgos falusi emberekből kulákokat csináltak, és az ún. osztályharc szelleme lengte be az egész élet minden szegmensét. Megindult szovjet mintára a Toz-típusú társas gazdaság szervezése, mely a kollektivizálás előjátékának tekinthető. A falvak tönkretételének a párhuzamában az iparosokat is kikezdte a vörös vonulat. Már diák voltam Keresztúron az ötvenes években, amikor a cipészekből, szabókból, asztalosokból, borbélyokból és más iparosokból megalakult a Törekvés kisipari termelőszövetkezet.

A főtér nyugati csücskében dolgozott az öreg Kapronczai. Ő volt a vidék egyetlen koporsógyártója, s valószínűleg egy napon bekényszerült a szövetkezetbe. A fekete betűkkel írott Kapronczai koporsógyár fölé feltettek egy vörös betűs táblát Törekvés felirattal. Na, ezt jól kivívtuk – mondogatták a székelyek.

Máthé Sándor: A prédikálás „szépsége”

2011. 02. 12. A prédikálás „szépsége” Máthé Sándor


Vita az írás kapcsán az erdely.ma oldalon, a szöveg alatt.

Lehet annak már két éve, hogy az unitpap levelező csoport arról vitázott, hogy mi is a prédikáció, milyen a jó prédikáció. Természetesen én is hozzászóltam a témához. Azóta is sokszor visszatérnek az akkor megfogalmazott kérdések, s időnként megpróbálok, legalább a magam számára, megfogalmazni egy néhány választ, gondolatot.

Tény, hogy az egyházi beszédeink tartalma, korszerűsége és „üzenete” körül gondok vannak. „Hány percig akarod, hogy prédikáljak?” – kérdezte sok évvel ezelõtt egyik helyettesítésre fölkért kedves paptársam. És tényleg tudott akár órák hosszat is beszélni, anélkül, hogy valami lényegeset mondott volna. Talán ebből a valóságból fakadt a kérdésfelvetés, nem véletlenül épp a világiak részéről.

Egy másik történet jut eszembe, amely szemléletesen rávilágít arra, miről is van szó valójában. A történet szerint egy egészen fiatal, kezdő pap kolléga elismerő szavakat, dicséretet várt volna paptársaitól az ünnepi istentiszteleten elmondott prédikációjáért. Miután rájött, hogy erre hiába vár, megszólalt benne a hiúság, s megkérdezte a közvetlenül mellette ülő idősebb paptársát:

„Mondd, milyen volt a prédikáció?” A válasz: „Olyan, mint Nagy Sándor kardja.” „És az milyen volt?” – kérdezett vissza kíváncsian. Újabb válasz: „Hosszú és lapos.”

A mindenkori lelkész számára a legnagyobb kísértés, amikor azt hiszi, hogy a meghallgatására összegyűlteknek nincsenek különösebb gondjai és kínzó kérdései, vagy ha igen, akkor ő helyből és biztosan rendelkezik számukra a legmegfelelőbb receptekkel, kérdéseikre adandó pontos válaszokkal.

Ez nem igaz. Az emberek ugyanis a legkülönfélébb élethelyzetekből és háttérrel érkeznek a templomba, szívükben, lelkükben különféle gondokkal, kérdésekkel. Elidegenedő világunkban a találkozás, a közösség az egyik legnagyobb érték. A közösségteremtés a közösség tagjait érdeklő igazság kimondásával kezdődik. Igazság nélkül nem tarthatók össze hosszú távon egy közösség tagjai. Jézus legfőbb igazsága az egymást megbecsülő szeretet és annak kimondása: „Új parancsot adok nektek: szeressétek egymást.”

Az olyan hangulatú együttlétben, mint amilyen Jézus és tanítványainak a találkozása volt, nem nehéz többre vágyódó lélekkel a Jézus által meghirdetett Isten országa felé fordulni, és mások érdeklődését is arra felé irányítani.

Hadd mondjam el még azt is, hogy nagyon fontos a nyelvezet milyensége és minősége. Sajnos ez a fajta nyelvi igényesség és „szépség” is egy idő óta sorvadóban van. Meggyőződésem, hogy a szó szépsége is hatékony eszköze az örömhírnek. Szépen megformált mondatokkal és logikus gondolatfűzéssel a „nagyothallók” részére is „elfogadhatóan” közölhetők az alapvető igazságok.

„A hit hallásból van, a hallás pedig a Krisztus igéje által.” Nos, ha ez így van, akkor nem mindegy, hogy a keresztény hívő ember mit hall a templomba, és milyen annak a nyelvi „ruhája.”

Egy azonban biztos: amint a vérnek szüksége van a friss és tiszta oxigénre, ugyanúgy az emberi léleknek is a tiszta, szépen csengő, éltető szóra. Ez a természetes igény vezéreljen prédikálásunkban!

Lakatos Csilla: Hajnali könyörgés

2011. 02. 11. Hajnali könyörgés Lakatos Csilla

A szeretet és hűség szavaival kereslek fel e napnak kezdetén, Isten, amikor érzések és gondolatok szárnyán kívánok Hozzád emelkedni, hogy elmerüljek Benned hitet és erőt meríteni.

Az ima nyújtotta biztonságban mondok hálát, amiért Benned célt és értelmet nyert életem. Hiszen akaratod szült emberré, miközben a magad hasonlatosságára alkottál, szavad kiemelt a föld porából, leheleted tiszta lelket formált bennem. S e tiszta lélek által a legnagyobb ajándék részesévé tettél, az élet hordozójává, hogy a Te dicsőségedet hirdethessem.

Valahányszor kinyilatkoztatod közelséged, s ezt megtapasztalom, megerősödik bennem a bizonyosság, hogy Te munkálsz bennem. Mert hogyan is ismerhetné fel a végtelent az, ami szűk határok közé van szorítva, hogyan venné észre a világosságot az, akiben nincs egyetlen fénysugár sem? Az emberi lélek ugyan felismeri az emberi lélekre vonatkozó dolgokat, de a Te megismerésedre mindenkor a Te Lelkedre van szükségem Atyám. Arra a Lélekre, amely rejtett titkaidat, mélységeidet is megvizsgálja, s így visz egyre közelebb Tehozzád.

Erre a közelségre vágyom e mai reggelen is. Most nem dacolok, nem követelőzöm, nem feleselek, egyszerűen átadom magamat, egész létemet Neked, s ebben az átadásban ott van a köszönet, amiért gondviseléseddel átölelted, megtartottad életemet, a hála, hogy részese vagyok teremtett világod csodájának. És ott húzódik benne a hit, a Beléd vetett bizalom is, mely állandó kapocsként köt össze lényeddel.

A Tőled kapott eddigi segítség a jövendőre nézve is reménységre indít, ezért most arra kérlek Atyám, segíts a Te akaratodat teljesítenem. A Te jó Lelked vezéreljen e napon is, hogy életem Téged befogadó hajlék lehessen, s alázatos lélekkel megláthassam örök dicsőséged sugarát. Ámen.

Lázár Levente: Vadrózsa-kert

2011. 02. 10. Vadrózsa-kert Lázár Levente

Sokan vágyakoznak az új világba, ide Amerikába. „Itt van igazán jó élet” – mondogatják sokan. Ahol van becsülete a munkának, a szabadságnak, az egyénnek. Ahol van joga mindenkinek, ahol jól élhet, és gyermekét is békességben nevelheti. Bár hatalmas városokban csoportosulnak, ahol esténként a Fiastyúkot sem lehet látni az égen, mert nagy a fényáradat, de sok előnye is van. Minden nap, szinte minden percben történik valami érdemleges: színház, opera, előadások számtalan sora, sőt a Csík zenekar is itt van, otthoni hangokat hoztak. Vagy ott van a mozi, ajaj, a 3 dimenziós világ már a képernyőkön, sőt még a székek is mozognak. Az utcán hangtalanul suhanó elektromos autók, s mit sem számít, hogyha egy játékhelikopter átrepül a kerítésen, veszünk mást, nem keresgélünk, kéregetünk.

Nem is messze a lakásunktól van egy kert, rózsakert a neve. Csodálatos, lenyűgöző. Hasonlít egy kicsit a görög színházakhoz: félkörív alakban, lépcsősen, kónuszosan egymás fölé helyezett rózsasétányok. Természetesen illatfelhő, kínai kapukhoz hasonlító faállványok és a látvány… Az öböl, teljes valójában, háttérben pedig a Golden Gate, a híres híd. S ha mindezt „tetézni” szeretném, akkor azt is hozzáteszem, hogy nemsokára itt a naplemente, a maga vöröses, majd ciklámen árnyalataival, festői látványával.

Hát, érthető, hogy vonzó, csak az a baja, hogy nem természetes. Semmi nem természetes. Az utak, a város, a domboldalak, mindenhol az emberi kéz nyoma. A rózsakert szép, de valahogy nem annyira, mint az erdőszéli vadrózsabokor, amiből ősszel hecsedli-lekvár fő. Az emberek sem természetesek, sokat dolgoznak azért a sok pénzért, de mindennek az az ára, hogy néznek, és nem látnak, várnának, de sietnek, észrevennék, de nem volt szenzáció, s elmennek mellette. Nincs idő, mert az idő pénz. Erről szól minden… Nincs idő… Sokan tudatában vannak annak, hogy elszakadtak a természettől, a földtől, a levegőtől, a tűztől, a víztől. Istentől, embertől, érzésektől… S visszavágyakoznak oda, ahol épp mi még vagyunk.

Mi MÉG otthon, Hála Istennek, természetesek vagyunk, közel Isten teremtett világához, Istenhez, egymáshoz. Ahol nincs pénz, de van idő. Van idő egymással találkozni, a földet időnként megszagolni, a hecsedli bogyót egyenként leszedni. Ne vágyakozzunk ebbe a világba, s ha mégis kikeverednénk, ne vigyük haza azt, ami nem oda való, csak magunkat! Hiszen mi még mindig jó ösvényen járunk, s a járt utat nem érdemes elhagyni a járatlanért.