2011. 06. 29. Jog és kötelesség Andorkó Attila
Néhány évvel ezelőtt egy előadáson azt mondta az előadó, hogy: A jogállam a törvények betartásán és betartatásán alapul. József Attila szerint: Jogállamban a pénz a fegyver. Nem tudom (mert talán nem akarom), hogy a gyakorlati élet melyiket támasztja alá. Csak azt tudom, hogy manapság egyre több helyről halljuk azt, hogy ehhez vagy ahhoz jogom van, joga van egy közösségnek, egy vezetőnek. Azt is gyakran hangoztatják, hogy nincs joga senkinek megmondani, hogy szabad emberként mit szabad nekem s mit nem, személyes döntéseimet senki nem kérheti számon, mert nincs joga, elvégre szabad országban, szabad emberként azt teszem, amit szabad.
Az érem másik oldala sokkal soványabb: a kötelességeim. Hiszek abban, hogy alapvetően egy hármas kapcsolatrendszerben élünk: kapcsolatunk van Istennel, önmagunkkal és embertársainkkal. Ezek a kapcsolatok határozzák meg mindennapjainkat. Ezekkel nemcsak a jogok, hanem a kötelességek is együtt járnak, s amíg kötelességeimet nem teljesítem, addig nincs jogom jogaimat követelni sem Istentől, sem önmagamtól, sem embertársaimtól.
Jogaim követelése előtt kötelességeimet kell teljesítenem. Jézus arra tanította tanítványait, hogy amikor egy mérföld megtételére kötelezi őket a hatalom (mert jogában állt), akkor menjenek el kettőre. Vajon mi hogy állunk ezzel a kötelező első mérfölddel? Megtettünk-e bár néhány lépést belőle, amikor jogunkat (jogainkat) követeljük?
„A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.
Így okoskodtam s jónapot
kívánva elhúzódtam oldalt”
József Attila: Gyönyörűt láttam (részlet)
2011. június 29., szerda
2011. június 28., kedd
Dimény József: Az élet törvényei: 2. Az elvárás
2011. 06. 28. Az élet törvényei: 2. Az elvárás Dimény József
Felfigyeltem arra, hogy a kérdéseink megfogalmazásában benne vannak az elvárásaink. Nem kérsz? Nem jössz el? Nem láttad? Mi erre az értelmes válasz: nem. Gyakran nem is tudatos ez, és csak rácsodálkozunk, hogy miért nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk.
Családlátogatás rendjén döbbentem rá, hogy mennyire szeretnek panaszkodni az emberek. Nézik a tévét, hallgatják, olvassák a híreket, melyek legtöbbször rossz, negatív, kellemetlen dolgokról számolnak be. Ezek hatására kialakul egy kép az emberekben, és azt várják el, hogy az életükben, a környezetükben végre történjen valami kellemetlen, negatív, rossz dolog. A törvény egyszerű: úgy alakul az életünk, ahogy elvárjuk annak alakulását.
Az elvárással kapcsolatban évekkel ezelőtt végeztek egy kísérletet az Amerikai Egyesült Államokban. Kétszeresen vak kísérletnek nevezték el. Egy iskolában kiválasztottak 3 tanárt, és azt mondák nekik, hogy ők a legjobb 3 tanár a régióban. Felkérték, hogy tanítsanak egy különleges osztályt, ahová a környék legtehetségesebb gyerekeit válogatták össze, de a gyerekeknek és a szülőknek nem szabadott tudniuk erről. Elkezdődött a közös munka, a diákok és a tanárok komolyan készültek, és egy év alatt csodálatos eredményeket értek el. Az év végén behívták a tanárokat, és örömmel állapították meg, hogy a gyerekek sokat fejlődtek. Volt olyan diák, akinek az IQ-ja 27 pontot nőtt. Ezután elmondták, hogy a diákok véletlenszerűen voltak kiválasztva. A tanárok elcsodálkoztak. Hát persze, hisz mi vagyunk a 3 legjobb tanár a régióban! Pedig az igazság az volt, hogy a tanárokat is véletlenszerűen választották ki. A kísérletben semmi sem volt állandó, csak az elvárás. Így jöttek rá arra, hogy mekkora fontossága van ennek az életben.
Már a gyerek életét is meghatározza a szülő elvárása. Akár pozitív, akár negatív elvárásaink vannak, azok beteljesednek. Ha azt szeretnénk, hogy életünkben csupa jó dolgok történjenek, akkor ezt várjuk el Istentől, és minden napot így kezdjünk el: „Hiszem, hogy ma valami csodálatos dolog fog történni velem!” Bármi történik, kérdezzük meg: ez az a jó dolog, ami ma történik velem? Ha valóban szeretnénk nagyszerű dolgokat megtapasztalni az életben, legyünk pozitív „paranoiások”! Csak tőlünk függ!
Felfigyeltem arra, hogy a kérdéseink megfogalmazásában benne vannak az elvárásaink. Nem kérsz? Nem jössz el? Nem láttad? Mi erre az értelmes válasz: nem. Gyakran nem is tudatos ez, és csak rácsodálkozunk, hogy miért nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk.
Családlátogatás rendjén döbbentem rá, hogy mennyire szeretnek panaszkodni az emberek. Nézik a tévét, hallgatják, olvassák a híreket, melyek legtöbbször rossz, negatív, kellemetlen dolgokról számolnak be. Ezek hatására kialakul egy kép az emberekben, és azt várják el, hogy az életükben, a környezetükben végre történjen valami kellemetlen, negatív, rossz dolog. A törvény egyszerű: úgy alakul az életünk, ahogy elvárjuk annak alakulását.
Az elvárással kapcsolatban évekkel ezelőtt végeztek egy kísérletet az Amerikai Egyesült Államokban. Kétszeresen vak kísérletnek nevezték el. Egy iskolában kiválasztottak 3 tanárt, és azt mondák nekik, hogy ők a legjobb 3 tanár a régióban. Felkérték, hogy tanítsanak egy különleges osztályt, ahová a környék legtehetségesebb gyerekeit válogatták össze, de a gyerekeknek és a szülőknek nem szabadott tudniuk erről. Elkezdődött a közös munka, a diákok és a tanárok komolyan készültek, és egy év alatt csodálatos eredményeket értek el. Az év végén behívták a tanárokat, és örömmel állapították meg, hogy a gyerekek sokat fejlődtek. Volt olyan diák, akinek az IQ-ja 27 pontot nőtt. Ezután elmondták, hogy a diákok véletlenszerűen voltak kiválasztva. A tanárok elcsodálkoztak. Hát persze, hisz mi vagyunk a 3 legjobb tanár a régióban! Pedig az igazság az volt, hogy a tanárokat is véletlenszerűen választották ki. A kísérletben semmi sem volt állandó, csak az elvárás. Így jöttek rá arra, hogy mekkora fontossága van ennek az életben.
Már a gyerek életét is meghatározza a szülő elvárása. Akár pozitív, akár negatív elvárásaink vannak, azok beteljesednek. Ha azt szeretnénk, hogy életünkben csupa jó dolgok történjenek, akkor ezt várjuk el Istentől, és minden napot így kezdjünk el: „Hiszem, hogy ma valami csodálatos dolog fog történni velem!” Bármi történik, kérdezzük meg: ez az a jó dolog, ami ma történik velem? Ha valóban szeretnénk nagyszerű dolgokat megtapasztalni az életben, legyünk pozitív „paranoiások”! Csak tőlünk függ!
2011. június 27., hétfő
Nagy Adél: Imádságot vinni
2011. 06. 27. Imádságot vinni Nagy Adél
Kórházba hívtak, beteghez. Nem az első alkalom, hogy megyek, ha jelzik, vagy tudomást szerzek arról, hogy valaki benn fekszik. Mély, meleg hangú beszélgetések, vallomások fakadnak fel ilyenkor a kórtermek fehér, nyomasztó csendjében: betegségről, családról, életről, reménységről.
A mai kifejezett kérés az, hogy vigyek egy imát a betegnek. Eszembe jut erről Nyirő egyik írása. Farkas bércin székelyek döngetik a fát a brassói zsidóknak. Közülük való Éltes Dávid is, akihez elközeleg a vég. Amikor megérzi, hogy nincs sok hátra, magára erőlteti az „emberek eleibe való gúnyáját”, s elindul a paphoz gyónni. Konok tél ereszkedett a havasra, nincs az az ember, aki megteheti az utat a havastól a faluig és vissza, az öreg székely mégis visszatér. A penitencia – ahogy fogalmaz – nem több, nem kevesebb három imádságnál. Mi Atyánk… szentöltessék meg a te neved… – rebegik együtt tehetetlenül, és egyszer csak elfogy az imádság az ajkukról. Elfelejtették. Feri, a szolgalegény eszeli ki, hogy ő majd elmegy a paphoz, megtanulja az imádságot, s kiviszi a havasra, miközben a többiek bizakodón a fülébe súgják a betegnek: Nincs semmi baj, Dávid bá’! Feri hozza az imádságot! Kied addig valahogy szorítsa az életet! Egy-két óra nem a világ!
Vigyünk imádságot a betegnek, embertársainknak, az éhezőnek, a haldoklónak, a rászorulónak, a hitetlennek, a reményvesztettnek, a szenvedőnek, hogy szárnyain közelebb kerüljünk Istenhez, önmagunkhoz, embertársainkhoz.
Kórházba hívtak, beteghez. Nem az első alkalom, hogy megyek, ha jelzik, vagy tudomást szerzek arról, hogy valaki benn fekszik. Mély, meleg hangú beszélgetések, vallomások fakadnak fel ilyenkor a kórtermek fehér, nyomasztó csendjében: betegségről, családról, életről, reménységről.
A mai kifejezett kérés az, hogy vigyek egy imát a betegnek. Eszembe jut erről Nyirő egyik írása. Farkas bércin székelyek döngetik a fát a brassói zsidóknak. Közülük való Éltes Dávid is, akihez elközeleg a vég. Amikor megérzi, hogy nincs sok hátra, magára erőlteti az „emberek eleibe való gúnyáját”, s elindul a paphoz gyónni. Konok tél ereszkedett a havasra, nincs az az ember, aki megteheti az utat a havastól a faluig és vissza, az öreg székely mégis visszatér. A penitencia – ahogy fogalmaz – nem több, nem kevesebb három imádságnál. Mi Atyánk… szentöltessék meg a te neved… – rebegik együtt tehetetlenül, és egyszer csak elfogy az imádság az ajkukról. Elfelejtették. Feri, a szolgalegény eszeli ki, hogy ő majd elmegy a paphoz, megtanulja az imádságot, s kiviszi a havasra, miközben a többiek bizakodón a fülébe súgják a betegnek: Nincs semmi baj, Dávid bá’! Feri hozza az imádságot! Kied addig valahogy szorítsa az életet! Egy-két óra nem a világ!
Vigyünk imádságot a betegnek, embertársainknak, az éhezőnek, a haldoklónak, a rászorulónak, a hitetlennek, a reményvesztettnek, a szenvedőnek, hogy szárnyain közelebb kerüljünk Istenhez, önmagunkhoz, embertársainkhoz.
2011. június 26., vasárnap
Szabó Előd: Utas a hajóban
2011. 06. 26. Utas a hajóban Szabó Előd
A tizenkét tanítvány a nyílt vízen hajózik, amikor nagy szélvihar támad, és a hullámok becsapnak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Kapkodnak jobbra és balra, keresik a megoldást, a mentő ötleteket, s végül úrrá lesz rajtuk a kétségbeesés: elveszünk! És akkor ráébrednek arra, hogy a hajóban még van valaki, és amikor felismerik, hogy nincsenek egyedül, megnyugszik bennük és körülöttük minden, csendesség költözik közéjük.
Mi is az élet nyílt vízén hajózunk. Egyedül, családi közösségek meghittségében, nagyobb közösségekben, ketten vagy hárman, tizenketten vagyunk a hajóban. Minden ember és minden közösség hajója kerül viharba, s a jó hajós tudja, hogy a vihart nem lehet elkerülni, hanem abban helyt kell állni, s minden erőt meg kell feszíteni, mozgatni a túlélésért és továbbhaladásért. A nagy viharokban mi is kapkodunk, keressük a mentő megoldásokat, s bizony néha bennünk is felsír a kétségbeesés jajkiáltása: elveszünk!
Van-e valaki a hajódban? Magunkkal visszük-e őt, Őt? Van-e a viharban és kétségbeesésben valaki, akihez szólhatunk? Vajon tanítványi közösségeinkben mindig csak a saját erőnkben bízunk, vagy nem bízunk, vagy él bennünk a meggyőződés, hogy a hajóban olyan erő és hatalom is utazik, aki képes lecsendesíteni a viharzó tengert?
A vasárnap szélcsendes áhítatában keressük meg a hajóban azt, akinek a szél, a vihar, a félelem, a kétségbeesés is engedelmeskedik és elcsendesedik.
A tizenkét tanítvány a nyílt vízen hajózik, amikor nagy szélvihar támad, és a hullámok becsapnak a hajóba, úgyhogy az már kezdett megtelni. Kapkodnak jobbra és balra, keresik a megoldást, a mentő ötleteket, s végül úrrá lesz rajtuk a kétségbeesés: elveszünk! És akkor ráébrednek arra, hogy a hajóban még van valaki, és amikor felismerik, hogy nincsenek egyedül, megnyugszik bennük és körülöttük minden, csendesség költözik közéjük.
Mi is az élet nyílt vízén hajózunk. Egyedül, családi közösségek meghittségében, nagyobb közösségekben, ketten vagy hárman, tizenketten vagyunk a hajóban. Minden ember és minden közösség hajója kerül viharba, s a jó hajós tudja, hogy a vihart nem lehet elkerülni, hanem abban helyt kell állni, s minden erőt meg kell feszíteni, mozgatni a túlélésért és továbbhaladásért. A nagy viharokban mi is kapkodunk, keressük a mentő megoldásokat, s bizony néha bennünk is felsír a kétségbeesés jajkiáltása: elveszünk!
Van-e valaki a hajódban? Magunkkal visszük-e őt, Őt? Van-e a viharban és kétségbeesésben valaki, akihez szólhatunk? Vajon tanítványi közösségeinkben mindig csak a saját erőnkben bízunk, vagy nem bízunk, vagy él bennünk a meggyőződés, hogy a hajóban olyan erő és hatalom is utazik, aki képes lecsendesíteni a viharzó tengert?
A vasárnap szélcsendes áhítatában keressük meg a hajóban azt, akinek a szél, a vihar, a félelem, a kétségbeesés is engedelmeskedik és elcsendesedik.
Farkas Dénes: Szaktársak
2011. 06. 25. Szaktársak Farkas Dénes
A napokban valakinek a címemet kellett bediktálni. Mondom, hogy az utca neve Ilie Pintilie. Megrökönyödve jegyezte meg, hogy soha nem is hallotta ezt a gyönyörű nevet. Magyarázom, hogy e név egy „ittfelejtett” időszerűtlenség, mert az illető éltében illegális kommunista harcos volt, és mindent megtett, hogy győzzön és megvalósuljon a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom, melynek a levét itta nemzedékem évtizedeken keresztül. Ilyen volt a szirénás Vasile Roaita, Filimon Sirbu és még sokan mások, kik között akadt bőven erdélyi magyar is. Eme kommunista hősök emlékét megörökítendő – gyárak, utcák kaptak ilyen elnevezéseket. A Dermata így lett Herbák János, a kötöttárú gyár Ocskó Teréz, a bútorgyár Simó Géza és így tovább. Ezek a groteszk nevek nemcsak a szűk régiónkat ékesítették, hiszen Brassó Sztálinváros lett, a magyarországi Dunapentelle hasonlóképpen, míg a nagy Szovjetunió Leningrádot csinált Szentpétervárból, Gorkijt a Nizsnij-Novgorodból, s hadd ne kínozzam magam, hogy még hány efféle torzszülött jutna az eszembe el egészen a Napocáig!
A „múltat végképp eltörölni” szlogen érvényesült a polgári világban is, ami szintén eltüntetés tárgya lett. Így lett az úr elvtárs, az üzemben szaktárs, vagy egyszerűen szaki címen szólították egymást a melósok.
A Csepeli művek először Vörös Csepel, majd Rákosi Mátyás nevét öltötték magukra. Erre az időre tehető két munkás beszélgetése, mely szerint egyik megkérdezte a másikat, hogy te hol melózol, szaki? Én a Rákosi Mátyásba, szaki!
Székelykeresztúr a múltszázad harmincas éveiben már I. G. Duca volt. Mátyás szobrán már volt Magyar Korona is, most előtte díszeleg a Iorga-féle tábla, melyet kéjelegve tettetett fel a város „fura ura”, kivel az utódja is kezet foghat. A Székely székek sorsáról most folyik a gyötrelmes vajúdás, s közben az én utcám neve még mindig Ilie Pintilie! Mi a véleményed, hogy még meddig lakom e sárba, szaki?
A napokban valakinek a címemet kellett bediktálni. Mondom, hogy az utca neve Ilie Pintilie. Megrökönyödve jegyezte meg, hogy soha nem is hallotta ezt a gyönyörű nevet. Magyarázom, hogy e név egy „ittfelejtett” időszerűtlenség, mert az illető éltében illegális kommunista harcos volt, és mindent megtett, hogy győzzön és megvalósuljon a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom, melynek a levét itta nemzedékem évtizedeken keresztül. Ilyen volt a szirénás Vasile Roaita, Filimon Sirbu és még sokan mások, kik között akadt bőven erdélyi magyar is. Eme kommunista hősök emlékét megörökítendő – gyárak, utcák kaptak ilyen elnevezéseket. A Dermata így lett Herbák János, a kötöttárú gyár Ocskó Teréz, a bútorgyár Simó Géza és így tovább. Ezek a groteszk nevek nemcsak a szűk régiónkat ékesítették, hiszen Brassó Sztálinváros lett, a magyarországi Dunapentelle hasonlóképpen, míg a nagy Szovjetunió Leningrádot csinált Szentpétervárból, Gorkijt a Nizsnij-Novgorodból, s hadd ne kínozzam magam, hogy még hány efféle torzszülött jutna az eszembe el egészen a Napocáig!
A „múltat végképp eltörölni” szlogen érvényesült a polgári világban is, ami szintén eltüntetés tárgya lett. Így lett az úr elvtárs, az üzemben szaktárs, vagy egyszerűen szaki címen szólították egymást a melósok.
A Csepeli művek először Vörös Csepel, majd Rákosi Mátyás nevét öltötték magukra. Erre az időre tehető két munkás beszélgetése, mely szerint egyik megkérdezte a másikat, hogy te hol melózol, szaki? Én a Rákosi Mátyásba, szaki!
Székelykeresztúr a múltszázad harmincas éveiben már I. G. Duca volt. Mátyás szobrán már volt Magyar Korona is, most előtte díszeleg a Iorga-féle tábla, melyet kéjelegve tettetett fel a város „fura ura”, kivel az utódja is kezet foghat. A Székely székek sorsáról most folyik a gyötrelmes vajúdás, s közben az én utcám neve még mindig Ilie Pintilie! Mi a véleményed, hogy még meddig lakom e sárba, szaki?
Sándor Szilárd: Néhai Kolcsár Sándor esperes virrasztása
2011. 06. 23 Néhai Kolcsár Sándor esperes virrasztása Sándor Szilárd
Elfújta lángját a gyász gyertyája.
Kinyitja lelkét sok ezer csillag.
Az öröklét hitét ránk testálta.
Csend szitálja a tegnapok porát,
s a mozdulatlanságok záporát.
Megpihent a tisztaszavú ember.
Fohászaink megtartó mezsgyéjén,
Vasárnapok és hétköznapok éjén,
Csillagok tükrében ragyog a tenger!
Elfújta lángját a gyász gyertyája.
Kinyitja lelkét sok ezer csillag.
Az öröklét hitét ránk testálta.
Csend szitálja a tegnapok porát,
s a mozdulatlanságok záporát.
Megpihent a tisztaszavú ember.
Fohászaink megtartó mezsgyéjén,
Vasárnapok és hétköznapok éjén,
Csillagok tükrében ragyog a tenger!
2011. június 18., szombat
Demeter Sándor Lóránd: Érted
2011. 06. 17. Érted Demeter Sándor Lóránd
Ki ne szeretné azt megtapasztalni, hogy Isten érte is történik? Hogy rá is figyel? Hogy érte is van? Ki ne szeretné ezt hinni, tudni, megélni? Olyan férfias bevallással, ahogyan Babits zsoltára megénekli:
„Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsúlsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.” (Babits Mihály: Zsoltár férfihangra)
Isten érted is történik. Rád is figyel. Érted is van. Isten téged is meghallgat.
Ha ezt hinni, tudni, megélni akarod, akkor Jézus hagyatéka szerint legkevesebb három dolgot tehetsz érte: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek.” (Mt 7,7)
Kérés, keresés, zörgetés... Van három lehetőséged arra, hogy mozgósítsd Istent az életedben. Bizalom kell hozzá, semmi több. Nem önbizalom! Bizalom Istenben. Annak elfogadása, hogy a megkereséssel, a zörgetéssel, kéréssel, a hozzá fordulással nem leszel kevesebb. A feltörekvő ego lecsendesítése kell hozzá. Szemléletváltás. Ez két mondat felcserélésével megoldható. Ahelyett, hogy Nagy Lászlót idézed: „nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”; elkezded gyakrabban ezt mondani: „Mi Atyánk …legyen meg a te akaratod … mindennapi kenyerünket add meg… és bocsásd meg...”
De! De kérhetsz, kereshetsz, zörgethetsz, egyvalamit tudnod kell. Ezt most egy történettel fogom elmondani neked:
Élt egyszer egy ember, akinek a gyermeke nagyon szeretett volna egy igen drága ajándékot. Minden este azért imádkozott Istenhez, hogy megkaphassa, de sajnos a szülők szűkös anyagiak miatt mégsem tudták megvásárolni. Bíztak benne, hogy ez nem lesz rossz hatással a gyermek hitéletére. Egy napon kíváncsiak érdeklődtek, hogy haragszik-e Istenre, amiért nem hallgatta meg az imádságát? A kislány így válaszolt: Isten meghallgatta a kérésemet, csak nemmel válaszolt rá.
Isten érted is történik. Rád is figyel. Érted is van. Isten téged is meghallgat.
De kérésedre, keresésedre, zörgetésedre nemet is mondhat.
És ezzel a nemmel mást üzen, mint amire emberi szívvel és ésszel számítottál.
Hosszútávon előbb-utóbb bebizonyosodik, hogy Isten válasza helytálló.
Ki ne szeretné ezt hinni, tudni, megélni?
Te mennyi ideje éled?
Ki ne szeretné azt megtapasztalni, hogy Isten érte is történik? Hogy rá is figyel? Hogy érte is van? Ki ne szeretné ezt hinni, tudni, megélni? Olyan férfias bevallással, ahogyan Babits zsoltára megénekli:
„Tudod, hogy érted történnek mindenek – mit búsúlsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.” (Babits Mihály: Zsoltár férfihangra)
Isten érted is történik. Rád is figyel. Érted is van. Isten téged is meghallgat.
Ha ezt hinni, tudni, megélni akarod, akkor Jézus hagyatéka szerint legkevesebb három dolgot tehetsz érte: „Kérjetek és adatik nektek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik nektek.” (Mt 7,7)
Kérés, keresés, zörgetés... Van három lehetőséged arra, hogy mozgósítsd Istent az életedben. Bizalom kell hozzá, semmi több. Nem önbizalom! Bizalom Istenben. Annak elfogadása, hogy a megkereséssel, a zörgetéssel, kéréssel, a hozzá fordulással nem leszel kevesebb. A feltörekvő ego lecsendesítése kell hozzá. Szemléletváltás. Ez két mondat felcserélésével megoldható. Ahelyett, hogy Nagy Lászlót idézed: „nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”; elkezded gyakrabban ezt mondani: „Mi Atyánk …legyen meg a te akaratod … mindennapi kenyerünket add meg… és bocsásd meg...”
De! De kérhetsz, kereshetsz, zörgethetsz, egyvalamit tudnod kell. Ezt most egy történettel fogom elmondani neked:
Élt egyszer egy ember, akinek a gyermeke nagyon szeretett volna egy igen drága ajándékot. Minden este azért imádkozott Istenhez, hogy megkaphassa, de sajnos a szülők szűkös anyagiak miatt mégsem tudták megvásárolni. Bíztak benne, hogy ez nem lesz rossz hatással a gyermek hitéletére. Egy napon kíváncsiak érdeklődtek, hogy haragszik-e Istenre, amiért nem hallgatta meg az imádságát? A kislány így válaszolt: Isten meghallgatta a kérésemet, csak nemmel válaszolt rá.
Isten érted is történik. Rád is figyel. Érted is van. Isten téged is meghallgat.
De kérésedre, keresésedre, zörgetésedre nemet is mondhat.
És ezzel a nemmel mást üzen, mint amire emberi szívvel és ésszel számítottál.
Hosszútávon előbb-utóbb bebizonyosodik, hogy Isten válasza helytálló.
Ki ne szeretné ezt hinni, tudni, megélni?
Te mennyi ideje éled?
2011. június 17., péntek
Székely Kinga Réka: Illatos örökség
2011. 06. 16. Illatos örökség Székely Kinga Réka
Az 1930-as évek elején az akkori konfirmandusok fákat ültettek a templom és az egyházközségi telek köré. Tíz hársfát és két akácfát. Amikor eljön június első hete, a két akácfán ezernél több ragyogóan fehér fürt csüng alá, és már messziről bódít a mézes illat. Nem lombkoronák, hanem óriás virágkoronák díszítik a két akácfát. Annyira szépek, olyan ragyogóan tiszta érzést sugallnak, hogy az ember nem talál szavakat annak kifejezésére.
Amikor eljön a július, a tíz hársfa is kitesz magáért. A zöld közé aranysárga szirmok keverednek, és az esti lég súlyos a mézes-édes illattól. Nem lehet nem észrevenni, s az embernek – hacsak egy pillanatra is – elszáll minden keserűsége, mert érzékeli, magába fogadja a szépet.
Az illatok emlékeket idéznek.
Akácnyíláskor jött hozzám előszőr vizitába néhai uram – mondja az egyik asszony, amint elmegy a papilak előtt.
A hársfák virágoztak, amikor én megszülettem. Ezt mondta mindig néhai jó anyám – emlékezik egy idős ember, amint megpihen a Paphegye közepén, a hársfák alatt.
Mi már jóval az akácnyílás előtt konfirmáltunk hajdanán – szól a feddés nekünk, akik talán az őszirózsákat is megérjük, mert olyan lassan haladunk a kátéval.
A déli napfényben kell szedni a teának való hársfa virágot, ezt mondta mindig néhai nagyanyám, rá pedig még az apám is hallgatott - mondja egy idősebb férfi, akinek a nagyanyja ott lehetett azok között a konfirmandusok között, akik valaha a fákat ültették.
Akácnyíláskor és hársnyíláskor mindig hálás vagyok. Lelki szemeim előtt végigfuttatom a hajdani jól sikerült vizitát, a fájdalmas, de örömteli szülést, az áldozócsütörtöki konfirmációt és a déli tűző napon való hársvirág-szedést.
Szeretnék én is fákat ültetni. Jó illatút az út mellé, sokféle gyümölcsöt a kert végébe, susogó fenyvest ki a dombra, fűzet a víz mellé, puha kőrisfát a temető felé.
Szeretném remélni, hogy néhány évtized múlva fáim alatt majd meg-megáll valaki, aki hálás lesz a jó Istennek a fák illatáért, azok gyümölcséért, de legfőképpen a hozzájuk kapcsolódó emlékekért.
Az 1930-as évek elején az akkori konfirmandusok fákat ültettek a templom és az egyházközségi telek köré. Tíz hársfát és két akácfát. Amikor eljön június első hete, a két akácfán ezernél több ragyogóan fehér fürt csüng alá, és már messziről bódít a mézes illat. Nem lombkoronák, hanem óriás virágkoronák díszítik a két akácfát. Annyira szépek, olyan ragyogóan tiszta érzést sugallnak, hogy az ember nem talál szavakat annak kifejezésére.
Amikor eljön a július, a tíz hársfa is kitesz magáért. A zöld közé aranysárga szirmok keverednek, és az esti lég súlyos a mézes-édes illattól. Nem lehet nem észrevenni, s az embernek – hacsak egy pillanatra is – elszáll minden keserűsége, mert érzékeli, magába fogadja a szépet.
Az illatok emlékeket idéznek.
Akácnyíláskor jött hozzám előszőr vizitába néhai uram – mondja az egyik asszony, amint elmegy a papilak előtt.
A hársfák virágoztak, amikor én megszülettem. Ezt mondta mindig néhai jó anyám – emlékezik egy idős ember, amint megpihen a Paphegye közepén, a hársfák alatt.
Mi már jóval az akácnyílás előtt konfirmáltunk hajdanán – szól a feddés nekünk, akik talán az őszirózsákat is megérjük, mert olyan lassan haladunk a kátéval.
A déli napfényben kell szedni a teának való hársfa virágot, ezt mondta mindig néhai nagyanyám, rá pedig még az apám is hallgatott - mondja egy idősebb férfi, akinek a nagyanyja ott lehetett azok között a konfirmandusok között, akik valaha a fákat ültették.
Akácnyíláskor és hársnyíláskor mindig hálás vagyok. Lelki szemeim előtt végigfuttatom a hajdani jól sikerült vizitát, a fájdalmas, de örömteli szülést, az áldozócsütörtöki konfirmációt és a déli tűző napon való hársvirág-szedést.
Szeretnék én is fákat ültetni. Jó illatút az út mellé, sokféle gyümölcsöt a kert végébe, susogó fenyvest ki a dombra, fűzet a víz mellé, puha kőrisfát a temető felé.
Szeretném remélni, hogy néhány évtized múlva fáim alatt majd meg-megáll valaki, aki hálás lesz a jó Istennek a fák illatáért, azok gyümölcséért, de legfőképpen a hozzájuk kapcsolódó emlékekért.
2011. június 15., szerda
Koppándi Benczédi Zoltán: Szórványmozgalmak
2011.06.15. Szórványmozgalmak Koppándi-Benczédi Zoltán
A szórványkérdés XX. századi történelme 1934-ben kezdődik. Ez év szeptemberében jelent meg Nagyenyeden a református lelkészek Baráti Szövetsége támogatásával egy tizenhat oldalas füzet. Írója Földes Károly, mezőújlaki (Maros megye) református lelkész, címe: Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból. Ez a kis füzet jelenti a szórványmozgalom kezdetét. A különböző egyházi újságok, lelkészi értekezletek, egyházi szövetségek ettől fogva állandóan napirenden tartják a kérdést, noha a maga teljességében, szélességében még mindig nem ismeri senki. A szórványmozgalom második nagy lépéseként a dr. Tavaszy Sándor szerkesztésében megjelenő egyháztársadalmi folyóirat, a kolozsvári Kiáltó Szó 1935-ben könyvet ad ki Szórványainkról címmel. Igaz, csak a református egyház akkori szórványhelyzetét ismerteti. A könyv célja az ébresztés volt, s az öt idevágó tanulmányt tartalmazó, összesen 148 oldalas könyv a romániai szórványkérdés kódexe és forrása lett.
A nem egyházi szórványmozgalom megindítója az egykor maga is szórványpap Nyírő József, aki Földes Károly füzetének adatait novellisztikusan feldolgozva, a Keleti Újság 1934. december 23-i számában Papbeiktatás címmel nagyhatású és megrázó elbeszélést írt. Földes naplójának azt a részletét dolgozza fel, amikor megérkezik Mezőújlakra, az elrománosodott faluba, majd istentiszteletet akar tartani és úrvacsorát osztani, de minthogy hívei a román templomba mennek, a papi földből kifordult régi magyarok csontjainak tart prédikációt és oszt úrvacsorát. A novellának nem várt hatása volt: felrázta a közömbös erdélyi kedélyeket. Nyírő erről így nyilatkozik: „végre sikerült a magunk életének valóságával megrázni a magyar társadalmat, figyelmét reá irányítani ezekre a súlyos dolgokra és ezekkel is siettetni öntudatra ébredését. Ez is volt a szándékom. (…) Sajátos világ ez: temetővé változott történelmünk, melyet régi nagy bűnök és mulasztások döntöttek pusztulásba. Meg kell rázni értük a magyarság lelkiismeretét, és fel kell rája hívnunk úgy a magyarság, mint egyházaink vezetőségének figyelmét, és mindent meg kell tennünk a mi árva, magunkra hagyatott, szétszórt, örvényben vergődő, szerencsétlen magyar testvéreinkért.” Nyírő „az erdélyi magyarság katasztrófájának” nevezi a szórványkérdést…
A szórványkérdés XX. századi történelme 1934-ben kezdődik. Ez év szeptemberében jelent meg Nagyenyeden a református lelkészek Baráti Szövetsége támogatásával egy tizenhat oldalas füzet. Írója Földes Károly, mezőújlaki (Maros megye) református lelkész, címe: Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból. Ez a kis füzet jelenti a szórványmozgalom kezdetét. A különböző egyházi újságok, lelkészi értekezletek, egyházi szövetségek ettől fogva állandóan napirenden tartják a kérdést, noha a maga teljességében, szélességében még mindig nem ismeri senki. A szórványmozgalom második nagy lépéseként a dr. Tavaszy Sándor szerkesztésében megjelenő egyháztársadalmi folyóirat, a kolozsvári Kiáltó Szó 1935-ben könyvet ad ki Szórványainkról címmel. Igaz, csak a református egyház akkori szórványhelyzetét ismerteti. A könyv célja az ébresztés volt, s az öt idevágó tanulmányt tartalmazó, összesen 148 oldalas könyv a romániai szórványkérdés kódexe és forrása lett.
A nem egyházi szórványmozgalom megindítója az egykor maga is szórványpap Nyírő József, aki Földes Károly füzetének adatait novellisztikusan feldolgozva, a Keleti Újság 1934. december 23-i számában Papbeiktatás címmel nagyhatású és megrázó elbeszélést írt. Földes naplójának azt a részletét dolgozza fel, amikor megérkezik Mezőújlakra, az elrománosodott faluba, majd istentiszteletet akar tartani és úrvacsorát osztani, de minthogy hívei a román templomba mennek, a papi földből kifordult régi magyarok csontjainak tart prédikációt és oszt úrvacsorát. A novellának nem várt hatása volt: felrázta a közömbös erdélyi kedélyeket. Nyírő erről így nyilatkozik: „végre sikerült a magunk életének valóságával megrázni a magyar társadalmat, figyelmét reá irányítani ezekre a súlyos dolgokra és ezekkel is siettetni öntudatra ébredését. Ez is volt a szándékom. (…) Sajátos világ ez: temetővé változott történelmünk, melyet régi nagy bűnök és mulasztások döntöttek pusztulásba. Meg kell rázni értük a magyarság lelkiismeretét, és fel kell rája hívnunk úgy a magyarság, mint egyházaink vezetőségének figyelmét, és mindent meg kell tennünk a mi árva, magunkra hagyatott, szétszórt, örvényben vergődő, szerencsétlen magyar testvéreinkért.” Nyírő „az erdélyi magyarság katasztrófájának” nevezi a szórványkérdést…
2011. június 14., kedd
Pál János: Hősök, Csillagok közt...
2011. 06. 14. Hősök, Csillagok közt... Pál János
„[...] de én nem is kívántam soha hős lenni – mondta Kálmán, most már egy kis támadó éllel, válaszként a főszerkesztő siettető mozdulatára. Hiszen amúgy is sok már a hős körülöttünk ... de egyre kevesebb a megértő ember... Lehet, hogy helytelenül ítélem meg a helyzetet ... de szerintem a hősök sorozatgyártása helyett oda kell hajolnunk a panaszoló szájak elé...” (Bálint Tibor: Zokogó majom)
Az osztályharcban – humánus igazságérzete miatt – elbukott Vincze Kálmán fent idézett szavai egyre többször visszhangoznak koponyámban, és sehogy sem akarnak elhallgatni. És van ez azért – gondolom –, mert a hétköznapok eseményei ismételten hozzákongatnak azokhoz. A sűrű kopogások nagy zajjá összeolvadva pedig azt zúgják: „Igazad van, Vincze!”
... rohamosan közeleg a nagy osztozkodás éve. Egyre több hőst, messiást látnak szemeim, akik buzgón ígérnek megváltást a népnek, tejjel-mézzel folyó Kánaánt, toronyórát láncostól, vagy mindazt, ami szájnak, léleknek ingere. Azt hiszem, nincs amit panaszkodnunk: ez esztendőben és a következőben még bőségesebb lesz a „hőstermés”, mint máskor.
... gombamód születnek csillagok, tele van szórva velük minden, akárcsak virággal a rét. Ragyognak, vakítanak. – a napra lehet nézni, de rájuk nem. „Tehetségesek”, de a lélek talentumait, a példázatbeli szolgához hasonlóan, – úgy érzem – mintha ők is elásták volna jó mélyen a feledés gyomrában.
Messiások, születő csillagok megszámlálhatatlan tucatjai …, és mégis oly szomorú sokszor az a világ, mely átkarol. Az élet megannyi zugából szakadatlan tör fel megduzzadt folyamként a nyomor, keserűség, bánat, és rántja le a leplet előttünk, hogy a (képmutató, száj-)hősök gyávák, nyomorultak az önzetlenségben, a sziporkázó csillagok fénye pedig nem a szereteté, lelki tisztaságé, hanem a hiúságé.
Igazad van Vincze: nem ideológiákért, hatalomért, alantas szándékokért küzdő hősökre, hamis csillagokra van szükség, hanem megértő, szerető szívekre, akik képesek lehajolni és karjukat kitárni a szükséget szenvedők felé, akik képesek meghallani a panaszoló szájak hangjait.
... csakhogy egy gond van, kedves Vincze: kevesen értik meg a leckét!
„[...] de én nem is kívántam soha hős lenni – mondta Kálmán, most már egy kis támadó éllel, válaszként a főszerkesztő siettető mozdulatára. Hiszen amúgy is sok már a hős körülöttünk ... de egyre kevesebb a megértő ember... Lehet, hogy helytelenül ítélem meg a helyzetet ... de szerintem a hősök sorozatgyártása helyett oda kell hajolnunk a panaszoló szájak elé...” (Bálint Tibor: Zokogó majom)
Az osztályharcban – humánus igazságérzete miatt – elbukott Vincze Kálmán fent idézett szavai egyre többször visszhangoznak koponyámban, és sehogy sem akarnak elhallgatni. És van ez azért – gondolom –, mert a hétköznapok eseményei ismételten hozzákongatnak azokhoz. A sűrű kopogások nagy zajjá összeolvadva pedig azt zúgják: „Igazad van, Vincze!”
... rohamosan közeleg a nagy osztozkodás éve. Egyre több hőst, messiást látnak szemeim, akik buzgón ígérnek megváltást a népnek, tejjel-mézzel folyó Kánaánt, toronyórát láncostól, vagy mindazt, ami szájnak, léleknek ingere. Azt hiszem, nincs amit panaszkodnunk: ez esztendőben és a következőben még bőségesebb lesz a „hőstermés”, mint máskor.
... gombamód születnek csillagok, tele van szórva velük minden, akárcsak virággal a rét. Ragyognak, vakítanak. – a napra lehet nézni, de rájuk nem. „Tehetségesek”, de a lélek talentumait, a példázatbeli szolgához hasonlóan, – úgy érzem – mintha ők is elásták volna jó mélyen a feledés gyomrában.
Messiások, születő csillagok megszámlálhatatlan tucatjai …, és mégis oly szomorú sokszor az a világ, mely átkarol. Az élet megannyi zugából szakadatlan tör fel megduzzadt folyamként a nyomor, keserűség, bánat, és rántja le a leplet előttünk, hogy a (képmutató, száj-)hősök gyávák, nyomorultak az önzetlenségben, a sziporkázó csillagok fénye pedig nem a szereteté, lelki tisztaságé, hanem a hiúságé.
Igazad van Vincze: nem ideológiákért, hatalomért, alantas szándékokért küzdő hősökre, hamis csillagokra van szükség, hanem megértő, szerető szívekre, akik képesek lehajolni és karjukat kitárni a szükséget szenvedők felé, akik képesek meghallani a panaszoló szájak hangjait.
... csakhogy egy gond van, kedves Vincze: kevesen értik meg a leckét!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)