Dimény József : Dudálj, ha boldog vagy!

2012. 03. 10. Dudálj, ha boldog vagy! Dimény József

A Panaszmentes világ című könyvben van egy nagyszerű történet. Egy házaspárról szól, akik az óceán partján közel laktak ahhoz a helyhez, ahová nyaralni jártak az emberek. Az asszony nagybeteg lett, egész nap egyedül ült a szobájában és állandóan a betegségére gondolt. A férjnek egy nagyszerű ötlete támadt. Kertjük végébe, a főút mellé kitett egy táblát: Dudálj, ha boldog vagy! Eleinte ritkán, majd egyre sűrűbben hangzott fel az autók dudája. A beteg asszony a szobájában egyre többször feledkezett meg a betegségéről, és elképzelte a családokat, amint boldogok, mert nyaralni mennek. Történeteket talált ki róluk, és teljesen megfeledkezett saját helyzetéről. Férje ezzel a felirattal az életét néhány évvel meghosszabbította.

Egy-egy gyógyíthatatlan betegség, fiatalon bekövetkezett haláleset rádöbbent arra, hogy értékelni kell az életet, annak minden napját, minden óráját, minden percét. Az élet így is, úgy is eltelik, panaszkodhatunk helyzetekre, körülményekre, emberekre, de ha visszatekintünk a megtett életútra, igazából azok a pillanatok, percek, órák maradnak értékesek, amikor boldogok voltunk.

A boldogság ritkán jön magától, legtöbbször meg kell teremteni a feltételeit, és kis trükkökkel figyelmeztetni kell magunkat, hogy el ne feledkezzünk róla. A mi családunkban nagy élmény a nyaralás. Mindenki vidám, időnként szinuszosan kanyargunk az út egyik oldaláról a másikra, és hosszasan dudálunk. Nem mindig értik a szembe jövők, de ez minket nem zavar. Elgondolkodtam, miért csak ekkor vagyunk boldogok? Elég sokat utazunk év közben is, de olyankor nem ugyanezt érezzük és a szembe jövő autósról sem tudjuk, hogy mikor boldog valamiért. Jó lenne kitalálni egy egyezményes jelet a boldogság kifejezésére. Már az is jó érzéssel töltene el, ha tudnánk másokról, hogy boldogok valamiért. Ha több boldog emberrel találkoznánk, mi is jobb kedvre derülnénk, és elfelednénk napi bosszúságainkat, mint a beteg asszony a fent idézett történetben.

Addig is amíg megszületik boldogságkijelző, ne csak akkor használd a hangjelzést, ha bevágnak eléd az úton, hanem: dudálj, ha boldog vagy!

Orbán Erika: Két perc

2012. 03. 09. Két perc Orbán Erika

Lábait maga alá húzva ült az ágyon, és figyelt.

Egyedül volt a nyugati fekvésű szobában, és amint a kora délutáni nap besütött az ablakon, kiült a pokrócra. Kezével simogatta a fényt a sötétbarna, kopott gyapjún, és élvezte annak melegét. Ingszerű, tiszta pamutpizsamája valamiféle férfiasságot kölcsönzött félig lapos mellének. Lábán vastag zokni, mint a rossz vérkeringésű öregeken. Pedig alig volt negyvenöt.

Tekintetében derű honolt; arcának finom vonásait a megjárt mélységek tovább csiszolták. Harmadízben kinőtt haja veszített hullámaiból. A nagy kilengések ideje lejárt. S bár halántékainál deres szálak simultak, a keskeny hajpánt dús, fekete hajat fogott vissza. Szeplős orrával kislányos benyomást keltett.

Az erős érzések szép rendben álltak képzeletbeli polcán, és ő afféle tárgyilagossággal beszélt megélt élményeiről, mint aki sokszor olvasta teljes gyűjteményét. Születésekor anyja alig volt fiatalabb, mint ő most. A megkésett lét meglopottságát; a testvérnélküliség árvaságát azóta hordozza. A magánnyal csak távoli ismerős, hisz alig tapasztalta a megosztott élet biztos izgalmát. Férje és megboldogult lányának apja a féltékenység foglya volt. Tizenéves gyászában eltemette anyaságát, nőiségét. A bánat és a szenvedés biztonságában, egy új társ képében kikezdte a keserű remény. És a mindennapi duplaműszak öröme. Ekkor kezdett testében dagadni az újabb erőket mozgósító kétely és bizonytalaság. A csendes odasimulást fölváltotta az undor. A férfi számára megcsonkított teste, számára az alkohol és a szüntelen bántalmazás okozott rövidzárlatot.

„– De megmutatom, hogy még így is erősebb vagyok!”

Szelíd lényével sorsára mered, és farkasszemet néz fájdalmaival. A sok élet terhét sűrítő évekkel. Két perc düh, két perc bizonytalaság; két percnyi sírás a lázadás és újjászületés. Aztán újra magasba lendül. Hiszek neki; fényében látom erejét. Száll, mert a változó élet előre megy, és minden emléke itt marad a napfényes, csillagos ég alatt.

Bartha Mária Zsuzsánna: Mi leszel, ha nagy leszel?

2012. 03. 08. Mi leszel, ha nagy leszel? Bartha Mária Zsuzsánna

Három a magyar igazság. Három gyermeket nevelünk. Háromszor olyan rugalmasnak kell lennünk, hogy a mindennapos meglepetésekkel megbirkózzunk.

Középső fiam egészen kisbaba kora óta vonzódik a templomokhoz. A másik kettő „normálisan” unatkozik, ha hosszúra sikeredik egy istentisztelet, de a középső nem is igen akar hazaindulni az ámen után. Alighogy nyiladozott értelme, felhívta figyelmünket, ha harangoztak. Minden délben bimm-bamm-oztunk. Ha meglátott egy tornyot, hittani értelmezésre való tekintet nélkül, fel akart mászni a haranghoz. Járni tanult egy éves kora körül, és beszökött egy nyitott templomajtón. Mikor megtudta, hogy a fiúk is lehetnek papok (esetében anyuka a lelkész) 3 éves korára megérlelődött benne az elhatározás, hogy ő is erre a pályára lép. Büszkén bejelentette a családnak, hogy pap lesz, ha majd megnő.

Nagy meglepetésemre nemrégiben szomorúan közölte, hogy meggondolta magát, mégsem felvételizik a teológiára, mert a papok is szoktak rosszalkodni.(!?) Sajnos, bárki tud rosszalkodni, bármi a mestersége – világosítottam fel.

Nemsokára ötéves lesz, majd csak kialakul benne, mi akar lenni az elkövetkező 13 évben, túl korai még dönteni óvodáskorban. El is mondtam neki szépen: ha kijárja az iskolát, többet fog tudni és majd akkor meglátja milyen pályára lép, mivel akar foglalkozni. Persze az anyai lelkizés után megkérdeztem, mert nagyon furdalta az oldalamat:

– És mi leszel, ha nagy leszel?

– Én szent leszek – válaszolta magától értetődő természetességgel.

Erre hallgattam egy hosszú verset, gondolataimba merülve... Összes gyermeknevelési baklövésem eszembe jutott, hogy az életutamon hozzám tapadt hibákról ne is beszéljek!

– Miért? – nyögtem ki nagy nehezen.

– Mert aki szent, a rosszaságon túl is lát! – ragyogott arcocskája a játékautónak, rám pedig vetett egy értetlenkedő pillantást, hogy még ennyit sem tudok!

A mesében a három fiú közül a legnagyobb szokta kapni az örökséget, a legkisebb, a legügyesebb a szerencse fia. Nálunk a középső, mikor megnő, szent lesz.

Farkas Dénes: Furcsaságok

2012. 03. 07. Furcsaságok Farkas Dénes

Azt hallom valamelyik slágerben, hogy „ma van a holnap tegnapja”, vagy „ma van a tegnap holnapja”, a fene tudja a megfogalmazás pontosságát, azonban e logika mentén elgondoltam, hogy akkor ma lehet a holnapután tegnapelőttje, vagy ma van a tegnapelőtt holnaputánja és így tovább... Lehet ragozni: a jövő hét múlt hete, a múlt hét jövőhete és így tovább...

Tele van az élet pajkos, de sokszor nagyon furcsa esetekkel, fogalmazásokkal, melyek meghaladják az én agyam felvevőképességét. Azt mondta a rádió, hogy a hosszú tél okán csúsznak a primőrök. Uccu neki saláták, uborkák csússzatok – gondolom én –, mert a késés kifejezést teljességében kiszorította a csúszás. Csúszik a metró, a Margit híd átadása, csúszik Románia és Bulgária bizonyos csatlakozása, s csúsztunk mi is a télen a jeges járdán. Azt azért szeretném hinni, hogy a jó reménység nem csúszik, még akkor sem, ha néha úgy látszik, hogy késik.

Eltűnőben van az ajtó, ablak, mert valaki kitalálta a nyílászárót. Szegény Kazinczy! Vajon milyen nyílászárót használt a nadrágja elején? Vagy az Ő idejében a nadrág elején ajtó, ablak volt?

Nézem a pofakönyv képeit, ahol többen a családi képeken megjelenítik a „tesójukat”. Lehet, hogy pajkos a szleng, de mi lenne, ha a pap a textusát a szószéken imigyen kezdené: kedves keresztény tesóim, előttetek tartandó beszédem... stb. Furcsa, nemde?

Számomra az is nagyon furcsa volt, amikor egy pap gördeszka-tudományával reverendában szórakoztatta a nebulókat. Lehet ugyan a papnak is gördeszkázni, csak a fél világ röhögte a reverendát.

Azt sem értem, hogy a pofakönyvben az egyik képen a szószéken, ünnepi ruhában szolgálattevő papnövendéket látok, s a másikon amint a nyelvét öltögetve idétlenkedik.

Azt hiszem, hogy én lettem a jövendő múltja, a holnap tegnapja! Így járunk mindnyájan, drága tesóim! Csúszunk!

Buzogány-Csoma István: Önismeret, böjti út

2012. 03. 06. Önismeret, böjti út Buzogány-Csoma István

A felekezetek közötti – és egyben internacionálisra sikeredett – imahét világhálós beharangozójának egyetlen megjegyzése volt, egy mélységes keresztény, vérmes szemű kiborulás: az unitáriusok mit keresnek a szolgálattevők között, amikor ők ilyenek meg olyanok, se ezt, se azt nem hiszik stb. Szinte láttam magam előtt az atyafit, aki ruháját megszaggatva, kezeit az ég felé rázva igyekszik felnyitni keresztény testvérei ködbe merengő szemeit, tekintetét. A válaszom ez volt, persze az ő nyelvére is lefordítva: „Jézus azt mondta, új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogy Én szerettelek titeket. Arról ismernek fel benneteket, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.” (János 13,34-35)

A farizeus és a vámszedő példázata jutott még eszembe, ráadásként:

Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik fiatal, a másik idős. A fiatal megállt és így imádkozott magában.

– Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Életunt, panaszkodó, vagy mint ez az idős is. Csak megszokottságból imádkozó, a kákán is csomót kereső. Új énekekkel dicsérlek nap mint nap, elmegyek minden alkalomra.

Az idős pedig térdre borulva, szinte magába roskadva így szólt:

– Istenem, elfáradtam a hitharcban. Légy irgalmas hozzám.

Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.

Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik idős, a másik fiatal. Az idős meghajtotta fejét, és így imádkozott magában:

– Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Könnyelmű, vagy mint ez a fiatal is. Pillanatnyi hangulata mozgatja, a gyülekezeti élet rendjét nem ismeri. Egész életemben tiszteltem nevedet. Naponta imádkozom gyermekeimért és unokáimért.

A fiatal pedig az előtérben állva, még hátul sem akart leülni, hanem csendben így szólt:

– Isten, látod milyen üres nélküled az életem. Légy irgalmas hozzám.

Mondom nektek ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.

Nos, kinek van igaza?

Ha emberi mértékkel mérünk, ha magunkból indulunk ki, akkor mindenkinek – a maga módján. De az ember, több annál, hogy csak magától lefele nézzen, és ennyivel elrendezze a dolgait, a megmérettetést, a számadást.

Életünk paragrafusai nem a dzsungel törvénye és nem farkastörvény. Az ember abban a kiváltságos helyzetben van, hogy a tökéletesedés útján haladva magasabb rendű törvényekhez, erkölcshöz igazíthatja az életét.

A farizeus megállva így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember... De milyen vagyok? Nagy veszély az önelégültség, az önigazultság, melyek páncéljáról lehet, hogy sok minden visszapattan, de ez csak vélt biztonságérzetet ad: nincs szükségem senkire és semmire. Így sorvad el bennem a lélek.

Tudnunk kell, milyen állapotban vagyunk; különben nem érezzük, hogy szükségünk van Istenre. Tudnunk kell, milyen veszélyben vagyunk; különben nem keresünk oltalmat. Csak akkor vágyunk gyógyulásra, ha sebeink fájnak. (E. G. White nyomán)

Az Úr ezt mondja: „Mivel ezt mondod: meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss" (Jel 3,17.18).

Nagy Adél: Kolozsváros olyan város

2012.03.05. Kolozsváros olyan város Nagy Adél

Kolozsváros olyan város, a kapuja kilenc záros,

Abban lakik egy mészáros, kinek neve Virág János.

Talán az első énekek között lehetett, amit megtanultam az óvodában. S a Kolozsváros akkor még amolyan képzeletbeli világ volt, amelyben ott lakik Virág János. Valamivel később aztán nagyanyám történeteiben élni kezdett a Jókai utca, a Főtér, a Fellegvár, a piac, a kapualjak, amelyekre idős korában is emlékezett. Böske néni, aki nyaranta látogatott hozzánk, mesélt a Házsongárdi temetőről, Mátyás királyról, s Virág János városa a kilenc záras kapuval kezdett összeállni a fejemben.

Az első, valódi találkozás által kiváltott benyomásokra, érzésekre nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy nagy készülődés előzte meg az osztálykirándulást, s emlékszem, annyira izgatottak voltunk, hogy Aranyosgyérest elhagyva a vonatban már kicsődültünk a folyosóra, és készülődni kezdtünk a leszállásra. Amiről addig csak hallottam, vagy ami csak a képzeletemben élt, valósággá lett: Házsongárd, botanikus kert, Bánffy palota, Fellegvár, s sorolhatnám azokat a helyeket, amelyek az ott töltött hat év alatt sokszor voltak színhelyei baráti beszélgetéseknek, szessziós készülődéseknek vagy éppen magányos sétáknak.

Volt még egy hely, ahová néha-néha betértem: a sarki egyetemi könyvesbolt. Legtöbbször csak néztem a könyvtől roskadozó polcokat, s ahogy a zsebem engedte, vásároltam. Néhány évvel ezelőtt már érzékelni lehetett, hogy eljön az idő, amikor kiszorítanak onnan, de akkor még a padlótól a plafonig nyúló polcokon sorakoztak a magyar könyvek. Ez már a múlté lett, ahogyan sok más egyéb is. A múlt héten éppen végkiárusítás címen igyekeztek megszabadulni attól a néhány magyar könyvtől, ami a nyakukon maradt. Kerestem a polcokat a sarokban – hiába, s keserűséggel gondolok arra, hogy ezt is feladtuk, elveszítettük, s tizenhatszázaléknyian immáron kérdezhetjük, az LGT-t parafrazálva: kié itt a tér?

Moldován-Szeredai Noémi: Járvány, melynek neve: „Ha a másik gyerekének van, akkor az enyémnek is legyen!”

2012. 03. 04. Járvány, melynek neve: „Ha a másik gyerekének van, akkor az enyémnek is legyen!” Moldován-Szeredai Noémi

Nagyon sok gondolkodás és barátokkal, ismerősökkel való beszélgetés szülte a címben leírt mondatot, jobban mondva, annak első részét, mert az idézet gyakran elhangzik a szülők szájából. Úgy tapasztalom, ez a „gyermeknevelés” egyik alapvető tételévé vált sok család életében. Nincs azzal semmi baj, ha utánozom a másik szülőt abban, amit megad gyermekének, ha az létfontosságú és testet-lelket örvendeztető. A világ mindig is úgy fejlődött, hogy az emberek egymást utánozták a pozitív dolgokban, egymástól példát vettek.

Napjainkban is a legfontosabb példa a szomszéd, a barát, a gazdagabb szülő, de ez nem mindig a jó példa is. Tudom, hogy sokkal könnyebb a már kitaposott ösvényen járni, nagyon nagy a megfelelni akarás, de kinek? Miért? S könnyebb végső soron, sok kiabálás, esetleges tiltás ellenére mégis meghajolni a gyermek vasakarata előtt, és teljesíteni kívánságát. Szülőként tudom, hogy nem egyformák a gyermekek, másként kell közelíteni hozzájuk, ha megakarjuk értetni magunkat. Ha az egyik gyermekkel megharcoltuk a nehezét, felállítottuk a szabályokat, s ő kezdi megérteni, elfogadni értékrendünket, a következővel már másként működik, más húrokat kell pengetni, mondani, mutatni, hogy számára is érthetővé és elfogadhatóvá váljon. Ez mindennapos küzdelem, már akkor a kortól, amikor általában azt mondják, még kicsi, s úgysem érti. Pedig érti ő, sokszor még azt is, amit a szülő nem.

Ha a szülők abban utánoznák egymást, hogy több odafigyelést ajándékoznak a gyereknek, többször játszanak vele, több minőségi időt töltenek vele, folyamatosan figyelnék az iskolai teljesítményét, hangulatát, valóban tudnának a barátairól, akkor azt mondanám: „nagyszerű, a szülők Istentől való elhivatásuk szerint cselekednek”.

„Beleugrunk a kútba.” Tapasztalatom, hogy szülőként sokszor feladjuk elveinket, meggyőződésünket, még akkor is, ha még hangoztatjuk azokat, de mégis másként cselekszünk. Megvesszük a teljesen fölösleges olcsó és a drága dolgokat (márkás cuccokat, drága kütyüket), melyeket nem is engedhetünk meg maguknak, de a gyermeknek ugye, mindent meg kell adni! Elengedjük olyan társaságba, amelyet nem tartunk megbízhatónak, csak azért, mert a többi szülő is ezt teszi, s gyermekünk ne sérüljön életre szólóan szülői szigorunktól! Mindezek mellett még magyarázzuk is tetteinket, védjük döntéseinket, voltaképpen csak azért, mert lelkünk mélyén tudjuk, hogy rosszul döntöttünk, s egy kis mostani nyugalomért (nem hisztizik a fülünkbe a gyerek) feláldozunk sok mindent.

Szülőként lépkedek az úton, vívom a mindennapok harcát a divatos szlogenekkel, a társadalmi járványokkal s emlékeztetem magam: az Istentől kapott ajándékok – lányaim nevelése, vigyázása, óvása testi-lelki egészségük őrzése nemcsak hivatásom, de kötelességem is.

Kiss Zsuzsánna: Munkám és értelme

2012. 03. 03. Munkám és értelme Kiss Zsuzsánna

Munkánk értelmét annak eredménye adja meg. Valószínűleg a szabó annak örül, hogy az elkészült ruhadarabban gyönyörködhet, az építész a felépült házban, a fodrász a gyönyörű hajkoronában. Talán ezért is van, hogy több közvélemény-kutatás eredménye is azt mutatja, hogy boldogabbak azok az emberek, akik láthatják, kézzel foghatják munkájuk eredményét. Eszerint boldog emberek a virágkötők, a fodrászok, a kozmetikusok. A másik oldalon állnak azok az emberek, akik sok idő múlva láthatják munkájuk eredményét, vagy az is lehet, hogy sohasem. Így a kevésbé boldog kategóriába sorolódnak a pedagógusok, pszichológusok, lelkészek.

Sokszor gondoltam arra, hogy lelkészként, a papi munka mellett jó lenne foglalkozni valami olyasmivel is, aminek azonnal van látszatja, hogy legyen meg az egyensúly. Még nem találtam ki, mi lenne az. Valami, ami pont olyan értékes és fontos számomra, mint a lelkészi munka.

Addig is, igyekszem megtalálni munkám értelmét a közös ima erejében, az együtt munkálkodásban. Gyönyörködni az emberekkel teli templompadok látványában, amely ritkán, de megadatik. S hálát adni mindezért. Mert már az is eredmény, ha hálás tudok lenni. Nem?

Fekete Levente: Gyarmatosítás

2012. 03. 02. Gyarmatosítás Fekete Levente

Olvasom Gellérd Judit, a kedves Zizi Ahol leoldom saruimat (ProPrint kiadó, Csíkszereda 2011) című könyvének a 224. lapján az inka civilizáció ismertetése rendjén a következőt: „Építkezésük és várostervezésük egyszerűsége, időtálló ereje és szimmetriája az inka civilizációnak valóban óriási tekintélyt kölcsönöz. Míg a hódító spanyolok legbüszkébb épületei minden földrengés alkalmával nyomoruságos kőhalmazzá omlottak össze, az inkák falai meg sem inogtak, szilárdan állnak mind a mai napig.” Nyilván kérdezheti a kedves olvasó, hogy miként tűnhetett el egy ilyen technológiával, tudással rendelkező kultúra csak úgy a történelem süllyesztőjében, pusztán épületei által megmaradva. Az író erre a kérdésre is vállaszt ad: a hódító spanyol gyarmatosítás katonai erővel, kulturálisan és a behurcolt betegségek által szó szerint lefejezte, megsemmisítette az inka birodalmat.

Nemrég találkoztam gyermekkorom falujából, Felsőrákosról Sepsiszentgyörgyre költözött régi ismerőssel. Kiderült, hogy az ő szülei is meghaltak. Az atyai örökséget eladták. Ők városra költöztek. „Tudod, minden átalakulóban van. Otthon nincs munkahely, mozog a világ. A népvándorlás új korszakát éljük. Lassan kicserélődik falvakon a lakosság. Mit lehet ez ellen tenni? Az Európai Unió a tagállamokat megyerendszer szerint igazgatja.” Én egy bizonyos önigazolást, mentegetőzést is kihallottam e védőbeszédből. Hála Istennek, van ellenpélda is. Szép számban költöztek vissza falvainkba városról, éppen a munkahely megszünése után. De a hallottak mindenképpen elgondolkoztattak. Szász falvaink jutottak eszembe. A lepusztult épületsorok, a ma már omladozó, hajdani büszke, kőből rakott kapulábak, közöttük sok, apró, barna, mezítlábas, az erdő gyümölcseit kosárkákban kínáló, előretolt helyőrsége a gyarmatosító, balkáni kultúrának. Elnéptelenedett gyönyörű, szász vártemplomok. 800 év után a múlt rendszer eladta az erdélyi szászokat fejenként – tudomásom szerint – 8.000 német márkáért Németországnak. Az akkori, adósságban fuldokló Romániának jól fogott a pénz, Németországnak az agyelszívás, de az erdélyi szászokra ez a szász kultúrát érintő gyarmatosító mestervágás halálos döfést mért. Megmaradtak az épületek. Viszont az is igaz, hogy a szászok Németországban jobban érzik magukat. Vissza – tudtommal - egy se telepedett, legfennebb turistaként „haza- hazalátogat”.

Dél-Amerikának a spanyolok által erőszakosan tönkre tett, letűnt kultúrák építészeti emlékei ma már felbecsülhetetlen értéket jelentenek. Az évenként odaözönlő több millió turista óriási állami bevételt jelent. Romániának a gyönyörű szász vártemplomok hatalmas turisztikai vonzerőt és jövedelmet biztosítanak.

Nem vagyok szakember, de úgy gondolom, hogy a gyarmatosítás nagyon sok formában meg tud valósulni. Lehet, hogy van gazdaságpolitikai, kulturális gyarmatosítás, és lehet, hogy ezek között nagyon komoly összefüggések vannak. Úgy gondolom, hogy hamarabb végbemegy, ha önként enged egy nép, egy közösség ennek. Ha önként veszi át és cseréli le régi értékeit, az újonnan felkínált, úgynevezett korszerű, modern értékekre. Mosolygok azon, hogy ami „menő”, az elmenő. Érdemes végignézni, hogy mi a kínálat Farkaslakán, Korondon, Kenden, Körösfőn vagy általában az úgynevezett népművészeti piacainkon. Érdemes őszintén szembenézni azzal a ténnyel, hogy hol vannak vasárnap többen: a templomban vagy a tévé előtt. Érdemes lenne egy kimutatást készíteni arról, hogy milyen jellegű tévécsatornát és műsort néznek az emberek, és különböző korcsoportok – gyermektől idős emberig – mit és mennyit olvasnak? A fiatalok milyen zenét hallgatnak és énekelnek?

Természetesen, bár többször volt róla szó, de nem maradhat ki: édes magyar anyanyelvünk hogyan is él? Akik beszéljük, mennyire „hódolunk be” az új kor ilyen jellegű szellemi gyarmatosításának? A latin kifejezések és mondatszerkezet egyre erőteljesebb térnyerése miatt a ragozó magyar hátrányba kerül. Például: „Meg volt mondva, hogy az invitáció mindig aktuális”. Pedig ezt magyarul így kellene mondani: „Megmondtam(-ad stb.), hogy a meghívás mindig időszerű.” Érdemes azon is elgondolkodni, hogy mit jelentenek ezek a fogalmak: igény és érték, és melyek azok a tényezők, amelyek befolyásolják. Kényelem, közömbösség, félelem? Lehet folytatni a gondolatot. Ismerős a régi mondás „Ha Európa partjából a víz egy marék földet elmos, azzal egész Európa kisebb lesz.” Értékeinkért, magmaradásunkért mindannyian és külön-külön, kicsik és nagyok felelősek vagyunk. Nem bújhatunk el egymás és az ujjunk mögé.

Arra kérlek, hogy lefekvéskor gondolj őseidre, szeretteid kezét fogd meg, és mondd velük együtt:

Hiszek abban, hogy a családban kezdődik megtartó értékeink szeretete.

Hiszek abban, hogy a templomban, a közös imádkozásban megerősödök értékeim szeretetében.

Hiszek abban, hogy teljes életet csak megtartó értékeim által élhetek. Ámen.

Szeretettel ajánlom Gellérd Judit csodálatos könyvét azoknak, akik még nem olvasták.

Gál Zoltán: Meseautó adományba

2012. 03. 01. Meseautó adományba Gál Zoltán

Az állam elkobzott autókkal kedveskedik egyházi intézményeknek. Így került sor arra is, hogy a Szeben megyei Körpödön az egyik kolostor apácái is átvehették e csekély „figyelmességet”: egy Audi A6-os személygépkocsit. Persze csupán azért fogadták el a lelkes ajándékot, mert jó állapotban van, és nem is fogyaszt túl sokat. Mert ugye, nálunk felé „szegény az eklézsia, s a pap a harangozó”. Aztán egy ilyen kis csekélység sokat segít majd a rászorult apácákon, akik sokak lelki üdvéért fáradoznak naponta.

Gondolom, hogy majd a rend éber őrei is elcsodálkoznak, amikor egy közúti ellenőrzés alkalmával egy apáca tekeri le a luxuskocsi ablakát, és elmagyarázza, hogy szegény sorsú testvéreihez igyekszik, lelki támaszt nyújtani.

Persze az irigység nem jó tanácsadó. Amúgy sem lenne amiből egy ilyen autót naponta tankolni, vagy éppen adóját és a különféle illetékeket fizetni.

Azonban úgy érzem, hogy Pál apostol szavai mára mintha megkoptak volna kissé: „Nincs zsidó, sem görög; nincs szolga, sem szabad; nincs férfi, sem nő; mert ti mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban.” (Gal. 3,28.) Vannak egyenlők és egyenlőbbek, vannak egyházak és egyházak. S ha kis falvainkban a templom összedől, mert nincs miből a javítás árát kikuporgatni, majd megáll a meseautó a romoknál, siető léptekkel kiszáll belőle egy serény apáca, felméri a terepet, és lesz rögtön új templom. Falai a régit olvasztják magukba, teteje hagymakupolás, és egykori falait téglánként hordják ki a régi nyelvet nem értő szorgos építők.

Már láttunk ilyent… S ha nem vagyunk eléggé óvatosak, még fogunk…