2012. 03. 09. Két perc Orbán Erika
Lábait maga alá húzva ült az ágyon, és figyelt.
Egyedül volt a nyugati fekvésű szobában, és amint a kora délutáni nap besütött az ablakon, kiült a pokrócra. Kezével simogatta a fényt a sötétbarna, kopott gyapjún, és élvezte annak melegét. Ingszerű, tiszta pamutpizsamája valamiféle férfiasságot kölcsönzött félig lapos mellének. Lábán vastag zokni, mint a rossz vérkeringésű öregeken. Pedig alig volt negyvenöt.
Tekintetében derű honolt; arcának finom vonásait a megjárt mélységek tovább csiszolták. Harmadízben kinőtt haja veszített hullámaiból. A nagy kilengések ideje lejárt. S bár halántékainál deres szálak simultak, a keskeny hajpánt dús, fekete hajat fogott vissza. Szeplős orrával kislányos benyomást keltett.
Az erős érzések szép rendben álltak képzeletbeli polcán, és ő afféle tárgyilagossággal beszélt megélt élményeiről, mint aki sokszor olvasta teljes gyűjteményét. Születésekor anyja alig volt fiatalabb, mint ő most. A megkésett lét meglopottságát; a testvérnélküliség árvaságát azóta hordozza. A magánnyal csak távoli ismerős, hisz alig tapasztalta a megosztott élet biztos izgalmát. Férje és megboldogult lányának apja a féltékenység foglya volt. Tizenéves gyászában eltemette anyaságát, nőiségét. A bánat és a szenvedés biztonságában, egy új társ képében kikezdte a keserű remény. És a mindennapi duplaműszak öröme. Ekkor kezdett testében dagadni az újabb erőket mozgósító kétely és bizonytalaság. A csendes odasimulást fölváltotta az undor. A férfi számára megcsonkított teste, számára az alkohol és a szüntelen bántalmazás okozott rövidzárlatot.
„– De megmutatom, hogy még így is erősebb vagyok!”
Szelíd lényével sorsára mered, és farkasszemet néz fájdalmaival. A sok élet terhét sűrítő évekkel. Két perc düh, két perc bizonytalaság; két percnyi sírás a lázadás és újjászületés. Aztán újra magasba lendül. Hiszek neki; fényében látom erejét. Száll, mert a változó élet előre megy, és minden emléke itt marad a napfényes, csillagos ég alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése