Buzogány-Csoma István: Önismeret, böjti út

2012. 03. 06. Önismeret, böjti út Buzogány-Csoma István

A felekezetek közötti – és egyben internacionálisra sikeredett – imahét világhálós beharangozójának egyetlen megjegyzése volt, egy mélységes keresztény, vérmes szemű kiborulás: az unitáriusok mit keresnek a szolgálattevők között, amikor ők ilyenek meg olyanok, se ezt, se azt nem hiszik stb. Szinte láttam magam előtt az atyafit, aki ruháját megszaggatva, kezeit az ég felé rázva igyekszik felnyitni keresztény testvérei ködbe merengő szemeit, tekintetét. A válaszom ez volt, persze az ő nyelvére is lefordítva: „Jézus azt mondta, új parancsot adok nektek: szeressétek egymást, ahogy Én szerettelek titeket. Arról ismernek fel benneteket, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretitek egymást.” (János 13,34-35)

A farizeus és a vámszedő példázata jutott még eszembe, ráadásként:

Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik fiatal, a másik idős. A fiatal megállt és így imádkozott magában.

– Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Életunt, panaszkodó, vagy mint ez az idős is. Csak megszokottságból imádkozó, a kákán is csomót kereső. Új énekekkel dicsérlek nap mint nap, elmegyek minden alkalomra.

Az idős pedig térdre borulva, szinte magába roskadva így szólt:

– Istenem, elfáradtam a hitharcban. Légy irgalmas hozzám.

Mondom nektek, ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.

Két ember ment fel a templomba imádkozni. Az egyik idős, a másik fiatal. Az idős meghajtotta fejét, és így imádkozott magában:

– Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember. Könnyelmű, vagy mint ez a fiatal is. Pillanatnyi hangulata mozgatja, a gyülekezeti élet rendjét nem ismeri. Egész életemben tiszteltem nevedet. Naponta imádkozom gyermekeimért és unokáimért.

A fiatal pedig az előtérben állva, még hátul sem akart leülni, hanem csendben így szólt:

– Isten, látod milyen üres nélküled az életem. Légy irgalmas hozzám.

Mondom nektek ez megigazulva ment haza, nem úgy, mint amaz. Mert mindenki, aki felmagasztalja magát, megaláztatik, aki pedig megalázza magát, felmagasztaltatik.

Nos, kinek van igaza?

Ha emberi mértékkel mérünk, ha magunkból indulunk ki, akkor mindenkinek – a maga módján. De az ember, több annál, hogy csak magától lefele nézzen, és ennyivel elrendezze a dolgait, a megmérettetést, a számadást.

Életünk paragrafusai nem a dzsungel törvénye és nem farkastörvény. Az ember abban a kiváltságos helyzetben van, hogy a tökéletesedés útján haladva magasabb rendű törvényekhez, erkölcshöz igazíthatja az életét.

A farizeus megállva így imádkozott magában: Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember... De milyen vagyok? Nagy veszély az önelégültség, az önigazultság, melyek páncéljáról lehet, hogy sok minden visszapattan, de ez csak vélt biztonságérzetet ad: nincs szükségem senkire és semmire. Így sorvad el bennem a lélek.

Tudnunk kell, milyen állapotban vagyunk; különben nem érezzük, hogy szükségünk van Istenre. Tudnunk kell, milyen veszélyben vagyunk; különben nem keresünk oltalmat. Csak akkor vágyunk gyógyulásra, ha sebeink fájnak. (E. G. White nyomán)

Az Úr ezt mondja: „Mivel ezt mondod: meggazdagodtam, és semmire nincs szükségem; és nem tudod, hogy te vagy a nyomorult és a nyavalyás és szegény és vak és mezítelen: azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss" (Jel 3,17.18).