Szász Ferenc: Elena Florea elvtársnő

2012. 07. 20.     Elena Florea elvtársnő     Szász Ferenc    

Valamikor 1984-ben vagy 85-ben hívatott egyik egyháztanácsos urunk s közölte, hogy egyházunknak kell kidolgoznia a lelkészi értekezletek soros előadását, és azt is, hogy erre a feladatra méltónak találtattam. Kilógott a lóláb: továbbhárítás és kitolás. A téma ugyanis ez volt: a nemzetiségi kérdés megoldása a sokoldalúan fejlett szocialista társadalomban.
Természetesen vállaltam és azonnal elrohantam Erdő János főjegyző úrhoz. Annyi eszem már volt akkoriban, hogy közöltem vele a méltóságos, azaz kiválasztott voltomat, és azt, hogy legnagyobb sajnálatomra a közeljövőben nem látogathatom könyvtárát, ugyanis az Egyetemi Könyvtárban leszek foglalatos. Jó munkához idő kell.

Szemrebbenés nélkül adta beleegyezését, én pedig dolgoztam és lógtam becsületesen hetekig.

Hamarosan kiderült, hogy a téma legszakavatottabb szerzője Elena Florea elvtársnő: könyvek és tanulmányok garmadája tett erről bizonyságot. Ínyenckedve olvastam Lenin és a nagy Sztálin idevágó (számunkra akkoriban bizony több jogot biztosító) kinyilatkoztatásait e kérdésben, de a régi brosúrák Szentírást sugalló világából újra és újra visszatértem az én Elenámhoz.

Egy nagy idézet az elvtárstól, még egy idézet Elenától, holmi kenetteljes töltelékszöveg – és haladt a munka, gyűlt a forrásirodalmi jegyzék, s idézőjelek és idézőjelek, még álmaimban is. Közben olajban sütögetett miccset, hal fasírozottat ettem, s hálbás sört ittam.

Remekművem a tanácsossal magyarítottuk, a kolozsvári bemutatót egy vásárhelyi sakkmérkőzés miatt lekéstem, de én voltam a nap és a kor hőse, a reformátusok is megdicsérték munkámat – jött a visszhang.

Miért ver bottal az Isten mégis, ennyi év után? (a plága bot is, mellyel a hajdani diákba beleverték a múzsák és erények tiszteletét). Tán a lelkiismeretem vádol a plagizálás miatt, amelyet nem követtem el, technikailag semmiképpen?

Nocsak. Az bánt csupán, miért nem közöltem előjáróimmal, hogy haladéktalanul Bukarestbe kell utaznom Elena Florea elvtársnőhöz dokumentálódás végett. Összefut a nyálam: hideg ser, igazi miccs a Cismigiu-ban vagy Herastrau-ban, s Elena, a kedves, akivel némi etyepetyézés közben jól megoldottuk volna a nemzetiségi kérdést. Az egyház, ebben biztos vagyok, szemrebbenés nélkül utalta volna ki a dupla napidíjat s én most írhatnám pikáns emlékirataimat.

A kutya se vádolna plágiummal, másként se vádol, csak az emlékezet, mert ugye, hová levél, hová lettél, te, lelkem Elenája?

Orbán Erika: Táborlakók

2012. 07. 19.     Táborlakók     Orbán Erika    

“A gyerekek a jövő. A gyerekek az Élet.” – szoktuk mondani, és e fogalmak közé képzeletünkben egyenlőségjelet teszünk. E két mondat mélyebb tartalmának lehetséges feszültségeiről ritkán gondolkodunk. Csak olyankor, ha a gyerek, az Isten adta, hirtelen átfesti a holnapról álmodott képünket; ha gyarló természetével vagy ember voltából fakadó tökéletlenségével beláthatóvá szűkíti a jövőt, sziklákat gördít elénk. Például gyógyíthatatlan betegségével vagy a serdülő, önpusztító életmódjával. Hogy most az előbbiről írok, annak az a közelmúltbeli élményem az oka, mely megerősített: a környezeti (rá)hatás, a tanítás, az életmód-változtatás, -jobbítás, a (társadalom számára) akár drága áron való segítés, nemcsak a felelőtlenül élő vagy “szerencsés” egészségesek, az életet “túlélők” körében küldetésünk, hanem ott is, ahol alig pislákol az élet. Ahol nem “teljes értékű” (méltatlan jelző, mintha terméketlen gabonáról beszélnénk!), felnőtt élet a remény, hanem egy-két hónap, néhány év.

Egy kép van előttem: a 12 éves Andrea eteti a 14 éves Sorint. Rendkívüliségük ereje: mindketten onkológiai “esetek” (a személy iránt érezni lehet; az érzelmek olykor nehezek; beteg gyerekek iránt érezni fáj!). A lány jobb lába combtól hiányzik; a csont-bőr srác kerekes székben ül, karját, kezét alig mozdítja, és baseball sapkáján át is látni horpadt koponyáját. Uzsonnájukat majszolják, és közben szurkolnak egy pingpongozó párnak. A szintén jobb lábát protézissel pótló Martin gumiszerű testéhez fürgeség társul. Asztaliteniszben nem akad párja a táborban. Ezt maga is tudja, mégis játszik a kopasz Jánossal. “Csak” a játék kedvéért. Odébb, a medence mellett néhány nyolc-tíz éves kislány fürödni készül; jól beöltöznek: úszómellény, úszókarika, kalap, kendő, ahogy a biztonság megkívánja. Hiszen korabeli társaiknál kisebb növésűek, néha túlsúlyosak vagy véznábbak, sérülékenyebbek, pihe hajúak, remegő karúak. Aztán irány az örömöket, izgalmakat, kihívásokat hullámzó víz! És gyermeteg felszabadultságukban is csak óvatosan, saját határaikon úszkálva, figyelve a társukra és tiszteletben tartva képességeit.

Az örök mókás, félvállú Dani a karkötőt bogzó, tízéves kortársát, Rolandot szórakoztatja. Olaszországi kezelését ecseteli felnőttet meghazudtoló humorral, és felvilágosítja Rolit a szerelem illanó természetéről. Hiszen fiatal barátja szerelmes lett a húszéves, önkéntes táborvezető Ramonába. Mert szép a haja, és mert az első vacsoránál mellé ült… Neki a karkötő. És fogadja, jövőre a fényképezőgépét is elhozza, és majd kiteszi a számítógép lapjára. Ha Isten is megsegíti! (Isten, ugye, megtartod?!…) A szorgos kézimunkás könnyedén vált anyanyelvéről a többség nyelvére. Anyjától hallottam: hároméves korában, egy hét hónapos fővárosi kezelés után “felejtett el” az anyanyelvén beszélni, és vált kétnyelvűvé.

Táborlakók. Egy évtizedben is alig mérhető életük során hosszú hónapokat töltöttek, töltenek kórházban. Az orvos százalékban méri esélyeiket. Ismerik a szaknyelvet, saját képességeiket, egymásra utaltságukat, a szavak és az érintés erejét. A nagy egészet illető hasonlatosság miatt nagyvonalúan tolerálják a részleteiben különbözőt. A biztatás mellett véletlenül sem kritizálnak. A biztos jelent méltósággal feszítik közeljövővé. Valahogy megtanulták, hogy kevesebb is elég a jóból. Csak a jótündértől kérnének több gyógyszert, ha tehetnék. És, ha varázspálcájuk volna, eltüntetnék a betegséget a földről. Jobb napjaikon, mint ezek, imádnak játszani, és szeretik a palacsintát és a fagyit. Olyan gyerekek, amilyenekké (vissza)változnunk kellene, ha a mennyek országába bemenni óhajtunk.

Azt írtam, felelősségünk az élet könnyítése, szépítése akkor is, ott is, amikor (nagyon csúnyán, “korszerűen” mondva) nem térül meg a gondozás, ahol rövidre szabott, terhes a jövő. És igen, tudom, társadalom-gazdasági kérdés, hol mennyit költenek a gyógyíthatatlan gyerekek gondozására. De azt is hiszem, valamennyi segítő hivatású személy, és mindenki, aki kapcsolatban van beteg gyerekekkel, egyéni felelőssége, hogy a maga területén megtörje a felnőttek riadt hallgatását. Hogy a féltésből fakadó félelmet és a félelemből fakadó sajnálatot legyőzve mosolyogjon reményt a hűvös valóságba. Ne áltató, hanem biztató reményt. Mely könnyű légzéssel azt suttogja: a külső körülmények ellenére, a testi fájdalom hosszú szüneteiben játszani kell. Apró örömöket varázsolni, a jelenlévő jövőt szépnek, tartalmasnak, értelmesnek lát(tat)ni. Hinni, hogy az élet annyi, amennyit megélsz. A felmorzsolódó türelmet gyakorlással újragyúrni. Az álmok mércéjét nem realitás értékükkel mérni. És bízni abban, hogy amit Isten adott és tart meg, azt Ő is veszi el.

Lakatos Sándor: Lélek – Légzés

2012. 07. 18.     Lélek – Légzés     Lakatos Sándor    

Az élet legelemibb feltétele a levegő. Az első, vagy utolsó lélegzetvétel misztériuma minden idő emberét lenyűgözte. Nem csak magyar nyelvünkben, hanem sok más nyelvben is megtalálható a közhelyszerű lélek-légzés fogalmak etimológiai egybecsengése, összekapcsolása.

Zsidó-keresztény hagyományunk teremtéstörténetében olvassuk, hogy Isten életnek leheletét lehelte a föld porából megformázott ember orrába, hogy élőlénnyé tegye. A zsidó hagyományban Isten megnevezése és Isten lényege ez az első lélegzetvétel, a kimondhatatlan JHVH. Hagyományos gondolkodásunk szerint pedig, ha utolsó leheletünk ideje elérkezett, azzal együtt a lélek is távozik a testi börtönből. Közismert, hogy az arab világban Allah minden lélegzetvétel ura és minden lélegzetben jelen van az, akit dicsérni kell a létezésért. A teremtménynek pedig emlékezni kell erre a legnagyobb szentségre. Lélegezve imádjuk az Istent, szuszogásunk legyen hálaadó zsoltár.

A japán harcművészetek alapvető témája a Chi, ami az ember legbelsőbb életerejét jelenti, és ez ugyancsak a légzésben keresendő, tehát az ember testi, lelki és szellemi ereje is a légzésben rejlik. Minden erő, mozdulat, vagy gondolat a légzésben összpontosul. A láthatatlan Chi tagadhatatlan létezését a japán ember a rizs főzésével szemlélteti: ha a lobogó tűz fölé helyezett fazékban rizs fő, megláthatjuk, hogy a főzéskor a rizs gőzével olyan erő szabadul fel, ami láthatatlan, mégis „titokzatosan” elmozdítja a fazék fedelét. Valami hasonló az emberben rejlő Chi is – tanítja a Budo bölcselet – ami a test és a lélek harmóniája által végtelen erőforrás az ember számára. Egy lélegzet, ami egyazon mozdulat, és egyazon gondolat: ez a létezés teljes egysége.

Mindkét gyermekem születésekor lélegzetemet elfojtva figyeltem azt a titokzatos pillanatot, amit utópisztikus eszmefuttatásokban felemlegetünk: az első lélegzetvételt. Az apás szülés, mondhatni egyedüli kiváltsága, hogy az apa hamarabb megláthatja az újszülöttet, mint maga a szülő anyja. (A szülés többi része az apa számára nem más, mint lábatlankodás és alázatgyakorlás felsőfokon.) Szóval, fogszorítva lestem azt a titokzatos, első lélegzetvételt, figyeltem, az elképzelésem szerint fájdalmas pillanatot, amikor a megszületett gyermek makulátlan tüdeje először megtelik a szent, életet adó levegővel. Elképzeltem az első lélegzetvétel érzését, valami olyannak, mint amikor téli hajnalon az ember a meleg hajlékból kilépik a csípős mínusz fokos hidegbe, és velejéig kirázza a hideg. Aztán egy erőset, hangosat lehel a semmibe és megnézi magának, hogy a kutyatörő hidegben milyen kegyetlenül mutatkozik a benti meleg és a kinti hideg közötti különbség, majd indul dolgára.

No, de csalódottan kellett nyugtázzam: semmi szentséges „Szusszanás”-t nem észleltem, egyáltalán nem hallottam sem „Az Ah”, sem "A Ha" nyilvánvalóságát, mondhatom, mindkét alkalommal lemaradtam az első „Chi” tömény erejéről, mely – hogy a képszerűséget megtartsuk - az élet fedelét titokzatosan elmozdítja. De volt mindkét alkalommal orrból, szájból nyálkát, váladékot, trutyát szippantó slag sustorgó hangja, majd ezt követve jött a mindenkit megnyugtató babás üvöltés, ami nőietlen prózaisággal rántott vissza a filozofikus isteni magaslatokból a földhözragadt, halandóemberi, mégis megfizethetetlen valóságba. Alig találva szuflát és hangot, mondhattuk gyermetegül, idétlenül, csuklandozva, könnyeket nyeldesve: Isten hozott gyermekem a világra!

Máthé Sándor: A szeretet kiűzi a félelmet…

2012. 07. 17.     A szeretet kiűzi a félelmet…     Máthé Sándor    

„A szeretetben nincs félelem, sőt a teljes szeretet kiűzi a félelmet; mert a félelem gyötrelemmel jár, aki pedig fél, nem lett tökéletessé a szeretetben.” 1Jn. 4,18

Azt hiszem, hogy egyetérthetünk ezzel az apostoli figyelmeztetéssel, de gondoltunk-e arra, hogy a fenti állítást így is megfogalmazhatta volna az apostol: „A félelem kiűzi a szeretetet.” Igaz-e ez? Szerintem igen! Sőt továbbfűzhetjük a gondolatot: a félelem kiűzi a jóságot, az igaz emberi érzéseket, a józan gondolkodást, a türelmet, a szépséget és igazságosságot. Egyszóval mindent, ami érték.

„A félelemben elszigetelődünk

A szeretetben kapcsolatokat keresünk.

A félelemben tehetetlenné leszünk.

A szeretetben erőt kapunk a cselekvésre.

A félelemben ítélkezünk mások felett.

A szeretetben keressük az igazságot.

A félelemben bizalmatlanokká válunk.

A szeretetben könyörületet és megbocsátást keresünk.

A félelemben az elmúlást látjuk.

A szeretetben az életre tekintünk.

A félelemben bezárkózunk.

A szeretetben kitárulkozunk.”

(Sarah Moores Campbell)

Mindennapjaink problémáira válaszoljunk szeretettel.

Székely Kinga Réka: Az ígéret

2012. 07. 16.     Az ígéret     Székely Kinga Réka    

Szombat este volt, főpróba a konfirmandusokkal. Két leány és két fiú állt ki a gátra.

Ígéreteket próbáltam kicsikarni tőlük. Hogy soha ne hagyjanak el, hogy legyenek jó emberek, hogy majd ha felnőnek, legyenek keblitanácsosok, gondnokok, lelkészek, kántortanítók.

Mint akik tudják, hogy ez az utolsó este, részben megkönnyebbülve, részben bánatosan repítettük fel szánkból a mondatokat. Nincs visszaút. Nem lehet hátraarcot csinálni és visszafutni egy esztendőt, vagy akár tizennégyet az időben. Nem lehet, vagyis fölösleges, egymás fejéhez vágni, hogy ki mit mikor kellett volna jobban csináljon. Az idő betelt. De vajon beteljesedik-e az az ígéret, amit eskü formájában mondanak el a konfirmandusok?!

Gondoltam leveszem róluk a súlyos ígéretek nehéz terhét, és arra kértem őket, hogy ha már olyan távoli ígéreteket nem is tudnak tenni, hogy felnőtt korukban alapemberei lesznek az egyháznak, legalább azt ígérjék meg, hogy újraalapítjuk az ifjúsági egyletet.

Legnagyobb meglepetésemre örömrivalgásba törtek ki az ifjak: egylet, legyen újra nálunk is egylet. Milyen jó lesz, minden héten valamelyik este beszélgetünk, filmet nézünk, meglátogatjuk a környező településeken működő egyleteket, táborokat szervezünk. Ha nem lenne konfirmáció, én akkor is egyletes lennék, mondogatták. Na-na, ez nem oly kedves megjegyzés, ismeret nélkül a hit is csak vakhit, tromfoltam vissza nekik.

Selymes, bársonyos, puha takaróként öleltek át az emlékek. Előszámláltam kincseimet: mennyi kedves, szeretettől csillogó tekintet, hány kedves szó zsongott már körül, mekkora álmokat álmodtunk, és hány megismételhetetlen óra telt már el konfirmadusokkal és az egyletesekkel.

Jó volt visszaemlékezni az egyletes esztendőkre és jó volt hallani, hogy ma is értéket képvisel a vallásunkkal való fiatalos együttlét.

Én is újrafogalmaztam ígéreteimet. Bár sokszor szakad el türelmem cérnája, amikor a kátét földhöz vágó, az ajtót becsapó, elrohanó, dühtől kidagadt ifjú arcok réme ijeszt. Amikor közömbös ifjú arcokat látok. De azon a szombat estén, főpróba után újra megígértem Istenemnek, hogy vigyázkodni fogok negatív, a fiatalokat ócsároló kijelentéseket tenni. Mert a mai fiatalok is jó arcok, jó emberek. A nekik felajánlott szeretet mindig szeretetet terem.

Gál Zoltán: Múltidéző

2012. 07. 15.     Múltidéző     Gál Zoltán    

Egy régi képen akadt meg a tekintetem az elmúlt időszakban. Egy családi kép, valamikor a 20. század legelejéről. A széken idős férfi ül, mellette a felesége, mögöttük pedig büszke díszmagyarban áll a fiúk.  Mondhatni, semmi különös eddig. Sok hasonló kép készült a történelem során. Azonban, amiért felfigyeltem a képre, azok az arcok voltak.

Tekintetükön nyoma sem volt a testet és lelket felőrlő rohanásnak. Mert felkelt a nap, és telt is rendre egyik a másik után: mindenik saját kihívással és feladattal rendelkezett. A családban mindenki tudta a dolgát, és a fiú nem lett depressziós, ha apja fiatalos világlátásáért megrótta, mert az ellentmondott saját élettapasztalatának. Nem volt telefon, mégis tudták, ami fontos volt számukra, és egy üdvözlőlapon az otthonról hozott kézjegyek mondták el érzéseiket. Nem jártak családterápiára, hanem megbeszélték gondjaikat esténként egy pohár jó bor mellett.

Elképzelhetetlen volt számukra, hogy olyan élelmiszert fogyasszanak, amely nem saját udvarukon látta meg a Napot, vagy amelyet vegyszerek által tesznek piacossá, de ehetetlenné. Nem voltak allergiásak a szénaporra, a virágokra, és ismerték a mező ezer füvének gyógyhatását. Együtt éltek a természettel, és ez így volt jó.

Vasárnap pedig nem úgy voltak, mint az egyszerű atyafi, amikor a pap megkérdezte tőle, hogy találkoznak-e aznap a templomba, azt válaszolta: „Ha Isten megsegít, és egy kicsi jó időnk lesz, akkor nem.” Akkortájt a család apraja-nagyja ünneplőbe öltözött, és a munkát a szorgos hétköznapokra tette félre. Délután pedig kiültek az utca szegletére, és a szomszédokkal megbeszélték, ki mit hogyan végzett az elmúlt héten. És ez így volt jó.

Ma is ilyen világban akarok élni! Ahol létezik tisztesség, nincs bebörtönözve a becsület, és az igazságot nem egyesek szájíze szerint határozzák meg. Ahol az emberek keresik egymás társaságát és közösen tudnak (még) álmodni. A változ(tat)ás rajtunk múlik! És még sosem késő!

Andorkó Attila: Az emberismeretről

2012. 07. 14.     Az emberismeretről     Andorkó Attila    

„A végtelenhez mérve semmi sem tökéletes, az ember nyughatatlanul mégis mindig keres…, ha nincsen gyökered elvisz a szél. Jól csak a szívével lát az ember, ami lényeges a szemnek láthatatlan, az igazságot átérzi a lelkünk, de te is tudod, hogy kimondhatatlan.” (Bródy János: A végtelenhez mérve)

Mindegy, hogy hány évesek vagyunk, életünk milyen szakaszában élünk, mindig keresünk: igazságokat, békét, nyugalmat, barátokat, szeretőket, nyugalmat, boldogságot, anyagi jólétet, szakmai sikert, elismerést, egészséget, megértést, stb.

Mindig keresünk. Van, amikor találunk, van, amikor nem. Most csak az emberről, a barátkeresésről írnék néhány gondolatot. Leginkább olyan emberek társaságában vágyunk, ahol jól érezzük magunkat. Aszerint ítéljük meg legtöbbször embertársainkat, amit látunk, pedig a látszat olykor csal, s nem minden arany, ami fénylik…, tartja a népi bölcsesség.

Weöres Sándor A teljesség felé című írásában az emberismeretet a filmek, regények szereplőihez hasonlítja: „A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai ember csak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései és igényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint ítél rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jót összecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is, közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása és kiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, mások gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem önmagukban.”

Éppen ezért jutott eszembe az Egyletes időszakban sokat énekelt és szeretett dalrészlet, amely a kis hercegről szól, s arról, hogy felelősséggel (is) tartozunk egymás iránt, de ehhez az szükséges, hogy ne csak azt lássuk, amit látni szeretnénk, hanem lássuk a valódit, az igazat. Jussunk el olyan emberismereti szintre, amely képessé tesz arra, hogy amennyiben lehet, mindenkit a saját értékei szerint ismerjünk meg, fogadjunk el, ismerjünk meg.

Hogy ezt hogyan lehet elérni, végetlenül egyszerű: „A szeretet ne legyen képmutató. Iszonyodjatok a gonosztól. Ragaszkodjatok a jóhoz, a testvérszeretetben legyetek egymás iránt gyengédek, a tiszteletadásban egymást megelőzők, a szolgálatkészségben fáradhatatlanok, a lélekben buzgók: az Úrnak szolgáljatok.” (Róm 12,9-11)

Farkas Dénes: Szembenézés

2012. 07. 13.     Szembenézés     Farkas Dénes    

Nézem az érettségi eredményeket, a hozzá fűzött leveleket, melyeket tanárok, papok fogalmaztak meg. Valahol hiba van, állapítja meg sok kommentár, s e tekintetben a statisztika számszerűségéhez nem fér kétség.

Nem sírom vissza a pedagógiának azt a korszakát, melyet magam is végigéltem. Nevezetesen azt, hogy a tanító úr – később elvtárs – megcsavarta a fülünket, megcibálta a fülhajunkat, körmösöket osztogatott a nagy vonalzóval, sőt Rácz Károly tanítónak nádpálcája is volt, mellyel rendszerességgel osztotta a porciót.

Olyan volt a kor szelleme, hogy a pap és tanító fenyítése okán otthon következett a folytatás.

Édesapám volt, aki a nevelésnek ezt a részét magára vállalta. Nem emlékszem durva verésre, de a módszere azért ma is elevenen él emlékezetemben. Ki kellett tartsuk a kezünket és kérges nagy tenyerével akkorát csapott a kezünk fejére, hogy azonnal kerestük a húgommal, hogy hol tudnánk hideg-vízbe tenni felpirosodott kezeinket?

A fizikai fájdalom felett az volt a legbántóbb, hogy Apám kötelezett, hogy a szemébe nézzünk!

Ez a szembenézés volt a legborzasztóbb! Benne volt a szégyenérzet, a rettegés, talán az is, hogy többet nem hibázom(?).

Azt hiszem, hogy a pedagógia módszerei túllépték a nádpálcás rendszert, de a szembenézés kár, hogy elmaradt!

Melinda eladó volt egy kis üzletben. A hároméves Levente minden nap a kis üzlet előtt jött-ment az óvodába. Naponta kérlelte a nagyanyját, hogy menjenek be a kicsi boltba. A gyermek mindig kapott Melindától egy szem cukorkát s egy napon azt mondta:

- Melinda  – azt hiszem – hogy te nagyon szeretsz engem!

- Honnan tudod Levente?  – kérdezte Melinda.

- Látom a szemedből – válaszolt a gyermek.

Az egymás szemébe nézés elmaradása a fő oka a siralmas érettségi eredményeknek, helyesebben eredménytelenségnek !

A megélhetési tanári szakma, a rossz rendszer, a fellazult magatartás, nevelő-diák viszony, s egyebek hozták azt, ami lett!

Nézz a szemembe – mondotta Édesapám!

Átlagembert nevelt belőlem. Ő már elporladt, de a mai napig elvárom, hogy a szemeink pillantása találkozzék! Ezáltal – talán – őszintébb a gondolatcsere, jobb lehet a tanulás, és ha – mint a kicsi Levente – azt is megérzem, hogy te szeretsz engem, akkor tanár urak és diákok: jobb lesz a bizonyítvány...

Buzogány-Csoma István: Ajkamra adj éneket!

2012. 07. 12. Ajkamra adj éneket! Buzogány-Csoma István 


Fáj a csend, ajkamról elfogyott a szó.
Fáj a csend, lámpásom fénytelen,
Szunnyadó lángja szikrára vár,
Emelj fel engem is, Fényhozó.
Emelj fel engem is, Fényhozó.

Vártam Rád, hogy leülj mellém,
Elénekeljem a bánatom,
Nehéz a szív, nehéz a szó,
Süllyedő papírhajó.

Ajkamra adj éneket,
Imádságot, dicséretet.
Dalomnak tiszta hangokat,
Lélektől lélekig hidat,
Lámpámba lángot,
Szemembe fényt,
Szorongó szívemnek,
Új remény.

Ajkamra adj éneket,
Imádságot, dicséretet.
Lélektől lélekig hidat,
Utat, mely csak Feléd mutat,
Lámpámba lángot,
Szemembe fényt,
Szorongó szívemnek,
Új remény.

Molnár Imola: A folyékony idő

2012. 07. 11.     A folyékony idő     Molnár Imola    

Minden ember kerül élete folyamán olyan helyzetbe, hogy határozottan úgy véli: az idő a legnagyobb úr az életében. Az idő uralkodik minden felett, mert birtokolhatatlan és kezelhetetlen. Még ha azt is mondjuk, hogy az én időm most jött el, vagy a saját időmmel azt teszek, amit akarok, akkor is érezzük, hogy valójában nem a miénk, hanem mintha olyan valami lenne, amit mindenki bérmentesen élvezhet, de mégis rajtunk kívülálló, tőlünk független marad. Végtelenül folyékony, mely, ha akarjuk, ha nem: halad, és nincs hatalmunk fölötte.

Tetszik vagy sem, telik, múlik könyörtelenül, és vissza sohasem fordul.

Biztosan volt mindenki életében legalább egy olyan pillanat, amikor úgy vélte, helyzetére csupán egyetlen megoldás létezhet: az idő kerekének visszafordítása. Ha még egyszer ott lehetnénk valahol, másképp cselekednénk. Ha még egyszer beszélnénk vele, nem mondanánk ki azt a szót. Ha ismét visszamehetnék, bizony megtenném. Ha újrakezdhetném, jobban meggondolnám. Ha még egyszer visszajönne az a perc, most nem itt lennék, de a perc, ami elmúlt, nem jön vissza.

Abban is biztos vagyok, hogy nem csak azt szerettük volna, hogy visszafele pörögjön az idő, hanem azt is, hogy megálljon, hogy kifeszíthessünk egy pillanatot, hogy a végtelen idő homokórájában megfagyjon az épp lehulló pillanat homokszeme. És az a perc örökké tartson, ott legyünk benne mi, vele vagy velük, ott, akkor, abban a helyzetben csak azt a csillogó szempárt lássuk, csak azt a szót halljuk, csak azt érezzük, azt a békét, nyugalmat, de a perc, ami elmúlóban van, nem áll meg örökre.

Néha fájdalmas, néha keserű visszahozhatatlannak tudni az elmúlt időt, de semmi nincs véletlenül. Nem véletlen, hogy elsuhannak melletünk az órák, esztendők, és nem véletlen, hogy nem hozhatjuk vissza őket, nem állíthatjuk meg. Isten így tervezte meg, örökmozgónak alkotta az idő kerekét, mely csak egy irányba, előre halad. És ez egyáltalán nem baj, mert minden újabb perc újabb csodát rejt magában, s ha megfordulna vagy megállna az idő, sosem tapasztalnánk meg azt a szépséget, amit csak a jövő nyújthat nekünk.