2012. július 18., szerda

Lakatos Sándor: Lélek – Légzés

2012. 07. 18.     Lélek – Légzés     Lakatos Sándor    

Az élet legelemibb feltétele a levegő. Az első, vagy utolsó lélegzetvétel misztériuma minden idő emberét lenyűgözte. Nem csak magyar nyelvünkben, hanem sok más nyelvben is megtalálható a közhelyszerű lélek-légzés fogalmak etimológiai egybecsengése, összekapcsolása.

Zsidó-keresztény hagyományunk teremtéstörténetében olvassuk, hogy Isten életnek leheletét lehelte a föld porából megformázott ember orrába, hogy élőlénnyé tegye. A zsidó hagyományban Isten megnevezése és Isten lényege ez az első lélegzetvétel, a kimondhatatlan JHVH. Hagyományos gondolkodásunk szerint pedig, ha utolsó leheletünk ideje elérkezett, azzal együtt a lélek is távozik a testi börtönből. Közismert, hogy az arab világban Allah minden lélegzetvétel ura és minden lélegzetben jelen van az, akit dicsérni kell a létezésért. A teremtménynek pedig emlékezni kell erre a legnagyobb szentségre. Lélegezve imádjuk az Istent, szuszogásunk legyen hálaadó zsoltár.

A japán harcművészetek alapvető témája a Chi, ami az ember legbelsőbb életerejét jelenti, és ez ugyancsak a légzésben keresendő, tehát az ember testi, lelki és szellemi ereje is a légzésben rejlik. Minden erő, mozdulat, vagy gondolat a légzésben összpontosul. A láthatatlan Chi tagadhatatlan létezését a japán ember a rizs főzésével szemlélteti: ha a lobogó tűz fölé helyezett fazékban rizs fő, megláthatjuk, hogy a főzéskor a rizs gőzével olyan erő szabadul fel, ami láthatatlan, mégis „titokzatosan” elmozdítja a fazék fedelét. Valami hasonló az emberben rejlő Chi is – tanítja a Budo bölcselet – ami a test és a lélek harmóniája által végtelen erőforrás az ember számára. Egy lélegzet, ami egyazon mozdulat, és egyazon gondolat: ez a létezés teljes egysége.

Mindkét gyermekem születésekor lélegzetemet elfojtva figyeltem azt a titokzatos pillanatot, amit utópisztikus eszmefuttatásokban felemlegetünk: az első lélegzetvételt. Az apás szülés, mondhatni egyedüli kiváltsága, hogy az apa hamarabb megláthatja az újszülöttet, mint maga a szülő anyja. (A szülés többi része az apa számára nem más, mint lábatlankodás és alázatgyakorlás felsőfokon.) Szóval, fogszorítva lestem azt a titokzatos, első lélegzetvételt, figyeltem, az elképzelésem szerint fájdalmas pillanatot, amikor a megszületett gyermek makulátlan tüdeje először megtelik a szent, életet adó levegővel. Elképzeltem az első lélegzetvétel érzését, valami olyannak, mint amikor téli hajnalon az ember a meleg hajlékból kilépik a csípős mínusz fokos hidegbe, és velejéig kirázza a hideg. Aztán egy erőset, hangosat lehel a semmibe és megnézi magának, hogy a kutyatörő hidegben milyen kegyetlenül mutatkozik a benti meleg és a kinti hideg közötti különbség, majd indul dolgára.

No, de csalódottan kellett nyugtázzam: semmi szentséges „Szusszanás”-t nem észleltem, egyáltalán nem hallottam sem „Az Ah”, sem "A Ha" nyilvánvalóságát, mondhatom, mindkét alkalommal lemaradtam az első „Chi” tömény erejéről, mely – hogy a képszerűséget megtartsuk - az élet fedelét titokzatosan elmozdítja. De volt mindkét alkalommal orrból, szájból nyálkát, váladékot, trutyát szippantó slag sustorgó hangja, majd ezt követve jött a mindenkit megnyugtató babás üvöltés, ami nőietlen prózaisággal rántott vissza a filozofikus isteni magaslatokból a földhözragadt, halandóemberi, mégis megfizethetetlen valóságba. Alig találva szuflát és hangot, mondhattuk gyermetegül, idétlenül, csuklandozva, könnyeket nyeldesve: Isten hozott gyermekem a világra!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése