2012. 07. 15. Múltidéző Gál Zoltán
Egy régi képen akadt meg a tekintetem az elmúlt időszakban. Egy családi kép, valamikor a 20. század legelejéről. A széken idős férfi ül, mellette a felesége, mögöttük pedig büszke díszmagyarban áll a fiúk. Mondhatni, semmi különös eddig. Sok hasonló kép készült a történelem során. Azonban, amiért felfigyeltem a képre, azok az arcok voltak.
Tekintetükön nyoma sem volt a testet és lelket felőrlő rohanásnak. Mert felkelt a nap, és telt is rendre egyik a másik után: mindenik saját kihívással és feladattal rendelkezett. A családban mindenki tudta a dolgát, és a fiú nem lett depressziós, ha apja fiatalos világlátásáért megrótta, mert az ellentmondott saját élettapasztalatának. Nem volt telefon, mégis tudták, ami fontos volt számukra, és egy üdvözlőlapon az otthonról hozott kézjegyek mondták el érzéseiket. Nem jártak családterápiára, hanem megbeszélték gondjaikat esténként egy pohár jó bor mellett.
Elképzelhetetlen volt számukra, hogy olyan élelmiszert fogyasszanak, amely nem saját udvarukon látta meg a Napot, vagy amelyet vegyszerek által tesznek piacossá, de ehetetlenné. Nem voltak allergiásak a szénaporra, a virágokra, és ismerték a mező ezer füvének gyógyhatását. Együtt éltek a természettel, és ez így volt jó.
Vasárnap pedig nem úgy voltak, mint az egyszerű atyafi, amikor a pap megkérdezte tőle, hogy találkoznak-e aznap a templomba, azt válaszolta: „Ha Isten megsegít, és egy kicsi jó időnk lesz, akkor nem.” Akkortájt a család apraja-nagyja ünneplőbe öltözött, és a munkát a szorgos hétköznapokra tette félre. Délután pedig kiültek az utca szegletére, és a szomszédokkal megbeszélték, ki mit hogyan végzett az elmúlt héten. És ez így volt jó.
Ma is ilyen világban akarok élni! Ahol létezik tisztesség, nincs bebörtönözve a becsület, és az igazságot nem egyesek szájíze szerint határozzák meg. Ahol az emberek keresik egymás társaságát és közösen tudnak (még) álmodni. A változ(tat)ás rajtunk múlik! És még sosem késő!
Egy régi képen akadt meg a tekintetem az elmúlt időszakban. Egy családi kép, valamikor a 20. század legelejéről. A széken idős férfi ül, mellette a felesége, mögöttük pedig büszke díszmagyarban áll a fiúk. Mondhatni, semmi különös eddig. Sok hasonló kép készült a történelem során. Azonban, amiért felfigyeltem a képre, azok az arcok voltak.
Tekintetükön nyoma sem volt a testet és lelket felőrlő rohanásnak. Mert felkelt a nap, és telt is rendre egyik a másik után: mindenik saját kihívással és feladattal rendelkezett. A családban mindenki tudta a dolgát, és a fiú nem lett depressziós, ha apja fiatalos világlátásáért megrótta, mert az ellentmondott saját élettapasztalatának. Nem volt telefon, mégis tudták, ami fontos volt számukra, és egy üdvözlőlapon az otthonról hozott kézjegyek mondták el érzéseiket. Nem jártak családterápiára, hanem megbeszélték gondjaikat esténként egy pohár jó bor mellett.
Elképzelhetetlen volt számukra, hogy olyan élelmiszert fogyasszanak, amely nem saját udvarukon látta meg a Napot, vagy amelyet vegyszerek által tesznek piacossá, de ehetetlenné. Nem voltak allergiásak a szénaporra, a virágokra, és ismerték a mező ezer füvének gyógyhatását. Együtt éltek a természettel, és ez így volt jó.
Vasárnap pedig nem úgy voltak, mint az egyszerű atyafi, amikor a pap megkérdezte tőle, hogy találkoznak-e aznap a templomba, azt válaszolta: „Ha Isten megsegít, és egy kicsi jó időnk lesz, akkor nem.” Akkortájt a család apraja-nagyja ünneplőbe öltözött, és a munkát a szorgos hétköznapokra tette félre. Délután pedig kiültek az utca szegletére, és a szomszédokkal megbeszélték, ki mit hogyan végzett az elmúlt héten. És ez így volt jó.
Ma is ilyen világban akarok élni! Ahol létezik tisztesség, nincs bebörtönözve a becsület, és az igazságot nem egyesek szájíze szerint határozzák meg. Ahol az emberek keresik egymás társaságát és közösen tudnak (még) álmodni. A változ(tat)ás rajtunk múlik! És még sosem késő!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése