Moldován Szeredai Noémi: Gondolatok

2012. 12. 17.	Gondolatok	Moldován Szeredai Noémi
Figyelem a három égő gyertya lángját, és gondolataimba merülök. Az idei adventben tudatosan törekedtem a csend idejére, amikor az adventi gyertyákat meggyújtva végiggondoltam barátaimat, ismerőseimet, örömben vagy bajban szenvedő embereket és értük imádkoztam, pozitív gondolatokat küldve feléjük. Ma gondolok a barátnőmre, ki élete nehéz döntése után újraértékeli életét, örömeit, erőforrásait s a mindennapok kihívásaiban, lépésről-lépésre halad előre. Gondolok a barátnőre, ki szusszanni sem tud  munkájától, s mégis meg kell találja az ünnepre készülés lelki lehetőségeit. Gondolok a legjobb barátnőmre, akivel, ha keveset is találkozunk, de lélekben egymás rezdüléseit érezzük. Gondolok új barátnőmre, és hálás vagyok Istennek, hogy felnőttkorban is megajándékozott rokon lélekkel való találkozással. Gondolok az egyedül élő, magányos és anyagi nehézségekkel küzdő gyülekezeti tagra, kinek az egyház, az istentisztelet vigasz és erőmerítés is. Gondolok az ismerősre, aki sokrétű munkája, közösségi elkötelezettsége mellett is mindig időt tud szakítani, hogy szűkebb és tágabb családjával együtt legyen. Gondolok a vallásórás gyermekekre, s látom szemük csillogását, mikor átszellemülten mondják szövegüket a betlehemes játék próbáján. Gondolok messze lakó barátokra, akikről tudom, hogy rám gondolnak és közösségemért dolgoznak. Gondolok a nagylányomra, aki hitetlenkedve mondja, hogy az osztályában senki sem mond napi jócselekedetet az adventi kalendárium kibontásánál. Gondolok kislányomra, aki öt évvel ezelőtt - egy hideg, havas hétfőn, december 17-én született. S végtelenül hálás vagyok Istennek, hogy sokan vannak, akikre gondolok, akikért imádkozom, akiket szeretek.

Mátéfi Tímea: A harmadik lépés

2012. 12. 16.	A harmadik lépés	Mátéfi Tímea
Lángra lobban ma a harmadik is − a pillanat mozdulatlan csendjében, olyan észrevétlen könnyedséggel, ahogy korábban a másik kettő. Immár hárman jelzik felkiáltójelként, szobák lázas zsongásába vagy magányos némaságába burkolózva az ünnep közeledtét. Közben meg várakozunk, mert ennek van most ideje. Hogy mire? Talán mindenki másképp, de ugyanarra… Van, aki kintről várja, hogy bekopogjon hozzá valaki vagy valami, s az jelenti neki majd a megérkezést. Van, aki neki kezdett már a belső nagytakarításnak, a lélek ablakait pucolja, a békesség pogácsáit, mákos- és diós bejgliit sütögeti, a megértés beporosodott szőnyegét porolja a frissen hullott hóban, a hagyomány terítőit mossa, keményíti, vasalja, a szeretet karácsonyi dallamaival hangolódik a belső megérkezésre. Nem lehet vagy csak kívül, vagy csak belül megérkezni. Kell mindkettő, egyszerre. Szerintem. Valahogy így vagyunk mi teremtve, és ritka kevés, aki meg tud elégedni csak az egyikkel: mert képes rá, vagy, mert muszáj neki. A kinti mínuszoktól való rettegésemet mindinkább próbálom feloldani a szűzfehér hóbunda látványának gyönyörűségében. Ujjong a lelkem: hátha-hátha fehér lesz majd az ünnepünk, hiszen Katalin nem kopogott idén! Úgy tűnik, ami a természettől telik, megteszi, hogy minden rendben legyen. A többi rajtam, rajtad áll! „Aki csinálni akar valamit, talál rá eszközt. Aki nem akar csinálni semmit, talál rá mentéseget” − olvasom öröknaptárom mai üzenetét. Mentségek után kapálózunk, vagy próbálunk tenni valamit? A legkisebb lépés is már lépés, előrehaladás önmagunkban, önmagunkért (is). Mérlegelj! Ma mi okozta neked a legnagyobb örömet, és mi cibálta meg életkedvedet? Mi ennek az oka? Tanulj meg közeledni, lépéseket tenni kívül és belül! Ne rohanj, de ne is légy túl lassú! Így, ha az ünnepet szentelő Egy is úgy akarja, megérkezhetsz a negyedik lángralobbanás fényében ünnepedhez.

Benedek Enikő: Advent 2012

2012. 12. 15.	Advent 2012	Benedek Enikő
Telegdi Ágnes: Téli ünnepkör gyönyörű nem hétköznapi dekorációs könyvét nézegetem, és olvasgatom így adventben, és eszembe jut Misike, egy kisfiú. Közel egy évtizede történt, amikor a gyermekeket az adventi szokások felől faggattam. Ők lelkesen sorolták a következőket: adventi koszorú, adventi naptár, mézes pogácsák, illatos gyertyák, adventi vásár, mikulásvirág, virgács, adventi égők, fenyőágak, díszes kirakatok. Még eszébe jut valakinek valami érdekes? − kérdeztem. Ekkor kiáltott fel Misike csillogó szemekkel: adventi kürtőskalács. Most ezekkel, a nőszövetségi tagok által elkészített kürtőskalácsokkal és Paulo Coelho egyik idézetével szeretnék egy csodás várakozást kívánni minden kedves Olvasónak: „Nekem van egy saját definícióm: csoda az, ami békével tölti el a szívünket. Van, amikor gyógyulás formájában jelentkezik, van, amikor egy vágy teljesül be – a lényeg az, hogy amikor megtörténik a csoda, mélységes hódolattal viseltetünk Isten felénk áradó kegyelme iránt.” (Mint az áradó folyó) Persze ne felejtsem el a kürtőskalács receptjét elküldeni, hisz valamikor, valakiknek megígértem. 1 kg liszt 2 tojás 15 dkg margarin 2 kocka élesztő ¼ l tej 1 citrom lereszelt haja 1 mk. só 1ek. olaj 1 ek. cukor (Az elkészítéséhez, a sütéshez már kell némi profizmus)

Bíró Attila: Az álomfejtő székely, avagy hogyan kapja meg Delelő Domokos a kökényes kincseit

2012. 12. 14.	Az álomfejtő székely, avagy hogyan kapja meg Delelő Domokos a kökényes kincseit	Bíró Attila
Kedves Olvasó! Te, aki oly hűségesen olvasod naponta a három perceseket, kérlek, most szánj neki több időt, és olvasd el ezt a mesét, amelyet kökösi barátaimmal írtam. Abban az esetben, ha tetszett, ezen a web helyen a gyermekeknek is megmutathatod. Kellemes szórakozást! Az álomfejtő székely, avagy hogyan kapja meg Delelő Domokos a kökényes kincseit Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy egészen aprócska gyermek, Delelő Domokos névre hallgatott. Már amikor igen. Bimbólegény korában édesapja minden reggel kiküldte a rétre Riskát s Böskét legeltetni. Szigorúan lelkére kötötte, hogy éberen pásztorkodjon, mert ha a marhák éhesen találnak hazamenni, bocskorszíjat hasít a hátából. Megesett biza nemegyszer, hogy bendőjükben lett vóna még hely, s este csak azért nem küldte vissza fiát, mert kímélte barmait a feles gyaloglástól. Nos, könnyűnek maga sem nevezte sorsát, főleg mikor reggel elindult, – s egy falat nem sok, annyi sem vót batyujában. Egyszer, jókora reggel, leült a víz partjára, megvette hátát egy jó nagy cserefának, s nekilátott éles bicskájával pittyhez való ágat faragni. Éktelen nyávogásra kapta fel a fejét, s látta hogy a víz viszen egy macskát. Tudta jól, hogy szerencsétlen a vizet úgy szereti, mint öregapja tejben a legyet, s fogta magát, belészökött a patakba, hogy megmentse a nyomorultat. Lett abból nagy barátság, s mert lelke es jó vót vaj Riska, vaj Böske tőgye közelébe engedni nem sajnálta. Dorombolt a macska, a lába szára körött s egyszer megszólalt: hallod-e te Delelő Domokos? Jer vélem az én öreganyámhoz, s meglátod, hálás lesz neked, amiért megmentettél! Fölpattan a legény, szeme sarkával megítéli a jószágok nyugvását s elindul. Szembe a patak folyásával, egyre beljebb az erdő sűrűjibe, hát ott találja magát egy hatalmas fa előtt. Annak odújába bészökik a macska, s ő utána. Megy lejjebb-lejjebb a föld alá, s egyszer egy gyönyörű gyémánt palotába ér. Egyik teremből ki, a másikba bé. Olyan fényesség volt, gyémántból volt kirakva a köve, ezüstből a fala, s talán aranyból a teteje. Hanem az egyik teremben koromfeketeség volt, ahova bémenni nem volt mersze. Elfutott a macska, s maradt a setétség. Ahogy bámészkodik jobbra-balra, szinte a nyaka es kitekeredett, hát elé totyog egy irtózatosan csúf vénasszony. Hát ki vagy te, s mit keresel itt az álomfejtő palotába, ahol még senki nem koptatta a gyémántköveket? Adjon Isten, öreganyám – feleli – Delelő Domokos névre hallgatok. Hát úgy! Na, ide figyelj, amiért jó voltál egyetlen szolgámhoz, ezért én es felajánlom segítségemet. Választhatsz akkora gyémántkövet, amekkorát csak elbírsz, vaj pediglen, te magad es álomfejtő lehetsz, de csak azok álmát láthatod meg, akiken segítettél. Gondolkodóba esett Delelő Domokos: egy jókora gyémánt es kellene, de ilyen alkalom, hogy megtanóljon álmot fejteni, mégegyszer nem adódik. Addig gondolkodott, míg elhatározta: ha naphosszat delelészek s őrzöm apám teheneit, jót mulatok, ha megfejtem valaki álmát. Azzal sarkon fordult, illendően elköszönt, s kimászott az odúból. Igyekezett vissza az állatokhoz, me eszibe jutott az apja, s a bocskor. Futott es, hogy égett talpa alatt a főd, me tudta, hogy ha ezek elvesztek, a bánat az övé, s néz balra, s há Riska sehol, néz jobbra, s há mind a kettő valamit bámul gülü szemekkel. S eléveszi a bicskát, hogy vágjon egy mogyorófahutyurut, hogy legyen mivel megbiztassa a két tubukot. S ahogy közelebb ér, s lássa, hogy csomó kicsi kezecske mered az ég felé, mintha kérnék az Úristent. Bényújtsa a hutyurut, s hát ne! A csomó kicsi kezecske belékapott. Domokos egy pillanatig elengedte a hutyurút. Köpött egyet a tenyeribe, s nekitürközött legényesen. Húzott egyet, húzott kettőt, s szempillantás alatt az összes a parton vót, s ott szuszogtak-maszogtak. Alig köszönték meg, s úgy elálmasodtak, hogy egy kökénybokor tövibe húzódtak s el es aludtak. Domokos csudálkozva nezte ezeket a furcsa szerzeteket, amik nem hasonlítottak semmi egyébhez, csak az öreganya meséiből ismert manókhoz. A piroscsizma piroscsizma vót, s a huzentróg es úgy állott, ahogy kellett. Na, ezeket jól kifárasztotta az iszapküzsdölődés – gondolta magában -, s kínjába rágni kezdte a körmeit. Ekkor csuda dolog történt. Az előtte levő kökénybokor helyett hirtelen gyermekeket látott, akik loholtak, rövid bottal a kezükben egy rozsdás karika után. Pillant egyet, s há ugyanazok a gyermekek körbeállva, s mind énekelik, hogy „tüzet viszek, ne lássátok” s egy zsebkendőt mind lógatnak. Most már Domokos gondolkodóba esett. Először azt hitte, elment az esze, s aztán kezdett derengeni neki, amit az öregasszony mondott. Segítettem a manókon, s most az álmaikat látom. S hirtelen pillogtatni kezdett, mint béka a csihánba, s azzal már látta es a többi manó álmát sorjába: az egyikbe rákcsipeztek, a másikba hunyszemeztek, a harmadikba glicsuztak, s osztán vót ott ez es, s az es. Valahogy magához tért Delelő Domokos, fogta a két tehenet, s nagy megszeppenve ereszkedett hazafelé. Alig ért bé a faluba, há Rákis néni azonnal újságolja a fenséges király felhívását. „Közhírré tétette a birodalom minden kis- és nagytelepülésén, hogy annak adja lányát és fele királyságát, aki kiállja a hét próbát, megszerzi a Tudás,t és elébe tárja azokat a kincseket, amit a királylány megálmodott.” Na most légy okos Domokos… mondogatta magának szalonnaevés közben. Komótosan szelte a pityókás házikenyeret s a veres hagymát, s úgy rakosgatta egymás után a nap történéseit. El es döntötte, hogy amint a kakas kukorékol, eléveszi a vasárnapi harisnyát, a bokszcsizmát, mellényt s a kalapot, s elmegy őfelsége udvarába. Esszeszedte minden bátorságát, egyet igazított a harisnyáján, s máris ott termett a király előtt. Felséges királyom, életem halálom kezedbe ajánlom, lányod álmát tüstént kitalálom. A királykisasszonynak a bátor kijelentéstől a szeme is felcsillant, s a zsebkendőt es elejtette. Ám Domokos se volt rest, kihasználta az alkalmat, s jól tudta, hogy a kis segítség es segítség. Gyorsan a zsebkendő után kapott, s odanyújtotta a királykisasszonynak. És ekkor megtörtént a varázslat. Látni kezdte, s mondta es a királykisasszony álmát. S Domokos csuda álmot látott, miben megjelent neki az óvoda épülete s annak az ajtaja. S mikor bényított, hát az egész nagy terem kétfelé volt osztva s egyik szebb volt, mint a másik, s mikor jobban szemügyre vette a csudát, hát akkor látta, hogy míg egyik fele olyan, mint az öregek meséjében, a másik nem. S hogy hova került, azt már abból es kitalálhatta, hogy a nagy falra fel volt festve Őfelsége képe, de erőst szépen. S körötte mind székelyharisnyás daliák s királykisasszonyok. S ezt már abból es észre lehetett venni, hogy a lába egynek sem érte a földet, s csak úgy lebegtek ott. S a székecskék és asztalkák es mind olyanok voltak, mint ahogy azt hallotta. Mindegyiknek kicsi királyi trón formája volt, s egyik sem volt nagyobb, mint a másik. S a trónok karfáján es látszott, hogy erőst nagy urak lehetnek, akik benne ülnek. S ami a dísze volt a teremnek, az egy furcsa építmény volt. Nem volt túl magas, de egy kicsike létrán kellett felmenni rea, s onnat aztán csudamód jól lehetett látni az egész mesebirodalmat s annak minden szegletit. S a szőnyeg nem csíkos szőttes vót, hanem tiszta zöld, s rajta a faluk mint a gombák, s mindenik falunak a legendája. S az emelvényen ott volt egy másik trón, s az szebb volt minden másnál. Hogy egyebet ne mondjak, az egész bélése veres volt. S az egész emelvénynek szép faragott korlátja. S akkor derült csak ki, hogy azé a trón, aki éppen a mesét mondja. Mert olyan csuda fából készült, hogy aki arra egyszer felült, minden bánatát elfelejtette, és vidáman tudott mesélni a többieknek még az olyan félelmetes dolgokról es, mint a gonosz boszorkányok s a kutya nagy sárkány. S akkor Domokos egyszercsak álmában patkócsattogást hallott, s az egész hely a Mária napi nagyvásárra hasonlított. S a nagy nyüzsgésbe kezdte hegyezni a fülit, s forgatni a fejit, hogy merről jönnek a lovak. Lovat nem látott, de annál inkább manót. Egyik a másik hátán s a kezibe egy félelmetes fakard, másik hasalva bodzafa puska mögül hunyorgatott, arrébb bodzafasípra táncoltatták a rongybabát. Cirokszekéren érkezett a parapács manó ostort rittyegtetve, s csalfán kacsingattak a pirospozsgás menyecskének felöltöztetett fakanalak. S Domokos kezdte kapkodni a fejit, met mintha hol szőrlabdával, hol parittyagolyóval célozták volna. S Domokos még azt es látta, hogy a felfelé vezető lépcső mellett a falra minden lépcsőfoknak a szélességibe polc volt szerelve, s mindenik polcon mesekönyvek voltak. S ezek a könyvek voltak a minden Igazság tudói s minden Jónak az emlékezete. S minden lépés, ami trónra vezetett, az Igaz és a Jó társaságában tevődött meg. Domokos ahogy béfejezte a nagy álom elmondását, minden teremtmény kérdő szeme a királylány felé fordult. Őfelsége es neki szegezte a mindent eldöntő kérdést. A királyleányka mindkét orcáját pír öntötte el, s erőst szerelmetesen pillogtatott Domokosra. S ebből mindenki tudta, hogy Domokos az igazat mondta, s az álom meg van fejtve rendesen, s a világ rendje visszaállott. S a király öregesen emelkedett szólásra, s édes fiának nevezte Domokost, s a fele birodalmát azonmód neki es adta. Domokos ura lett mezőknek, réteknek s legendákat rejtegető falvaknak. Ekkor már tudta, hogy a birodalmában van egy kökényes, s abban egy falu, s a faluban megvan az a mesekunyhó, amit a királylány megálmodott. S a király áldását adta arra es, hogy Domokos az idők végezetéig ott legyen leányának segedelmében, s így találhassa ki annak minden álmát.

Makkai-Ilkei Ildikó: Ne féljetek!

2012. 12. 13.	Ne féljetek!	Makkai-Ilkei Ildikó
Az angyal pedig ezt mondta nekik: „Ne féljetek…” Lk 2, 10 Nemrég igen megható élményben volt részem. Kisebbik, kétéves lányommal a szomszédba igyekeztünk, ahova ő nagyon szeret el-ellátogatni, hiszen ott lakik egy kislány, akivel imád játszani. Láncon tartott, ám igen veszélyes kutyájuk miatt a legtöbbször a kapuban állva szoktam kiabálni addig, amíg valaki elénk jön. Akkor is ezt cselekedtem, sorba kiabáltam a családtagok nevét, amikor kézen fogott a két éves aranyos angyalkám, és összerakta élete első mondatát: „Ne félj, anya!”, és ezt párszor megismételte. Csodálatos érzés volt hallgatni ajkairól a bátorító első mondatot. Valami ahhoz hasonló derengett fel bennem, amit a pásztorok érezhettek az első karácsony sötét éjjelén, amikor az angyali sereg e szavakkal biztatta őket: Ne féljetek! Ne féljetek, ez a két szó, ez a rövid mondat jön nekem is csupán ajkamra, mintha én is most tanulnék beszélni, most raknám össze első szavaim, de úgy érzem, ebben a két szóban sokminden benne van. A biztatás, amit adunk és kapunk, a bátorság, ami bennem is megszületett, és elindultam előre a járdán kézen fogva kicsi lányom, nem félve az acsarkodó kutyától, benne van egy kicsit a szégyen is, hogy ő, az a kisember bátrabb volt, mint én, benne van a törődés, ahogyan egymásra nézünk, és igen: a szeretet. Ne féljetek, juttatták eszembe néhány napja az angyali örömüzenetet, ezt üzenem én is az advent fogyó napjaiban. Félelem, félelmek nélküli, bátor, boldog egymással törődős ünnepet kívánok mindannyiunknak.

Pál János: Lehavazott

2012. 12. 12.	Lehavazott	Pál János
Szombatról vasárnapra virradóan meseszerű havazásra ébredtem. Mióta az eszemet tudom, mindig élmény számomra nézni, ahogyan sűrűn aláhullnak a hópelyhek, ahogyan megkapaszkodva élőn és élettelenen, beborítanak mindent. Mondanom sem kell tehát, hogy a vasárnap reggel számomra paradicsomi látvánnyal kedveskedett. Több alkalommal is kibámultam az ablakon és nagy elégtétellel, gyönyörrel nyugtáztam, hogy a hó eltünteti az utcák szemetét, koszos, sáros szürkeségét. Egy idő után azonban már nemcsak a sarat, szemetet födte vastag hólepel, de nyomtalanul eltűnt alatta járdaszegély, sánc és árok, díszcserje és apró bokor is. Vasárnap reggelt nemcsak a természet csodája tette különlegessé. Választásra ébredtünk. A nagy napra, amikor bennünket, a nagyérdemű (sokat és sokfélével traktált) népet választásra buzdítottak, hívtak a még nagyobb érdeműek, mert ugye minden ember, helyesebben, minden voks számít! Rég nem voltunk ilyen fontosak! Pontosabban: négyévente egyszer… De elégedjünk meg ennyivel, nálunk felé csak ennyi dukál a kisembernek! Lehavazott: árkot, bokrot, fűszálat, vetést, mindent vastag hótakaró fed és tesz láthatatlanná. Lehavazott a mi életünkben is. Megtörtént a voksolás és ezzel a feledés vastag hótakarója fedi be, teszi láthatatlanná újból (és már sokadszorra) a szavazataiért tegnap még olyan fontos kisembert, mert a hatalom nem közszolgálat, nem jótékonykodás, hanem a javak, a befolyások elosztásának monopóliuma azok közt, akik azt gyakorolják. Ui.: Akit talán elszomorítottak soraim, üzenem: nem kell kétségbe esni. Négy év múlva ismét kitavaszodik, és újból ránk ragyognak a sokat ígérő napsugarak.

Máthé Sándor: Angyalok társaságában

2012. 12. 11.	Angyalok társaságában	Máthé Sándor
Milyen jó volna örökké gyermek maradni. De még jobb volna arra nevelni gyermekeinket, hogy felnőttként is őrizzék meg a gyermeki látásmódot, a világra való rácsodálkozást. Felnőttként is úgy kellene meglátni a dolgokat, ahogy a kis gyerek látja, például az angyalokat: csodálatosnak, lenyűgözőnek, hatalmasnak, kicsit titokzatosnak, és mégis gyönyörűnek. Mert karácsony közeledik, most szeretnék az angyaloknál maradni, és szólni róluk, talán egy kicsit másként, ugyanis angyalokkal nemcsak képzeletben lehet találkozni, hanem a valóságban is. Ezt tapasztalják gyermekeink minden karácsonykor, s mindazok, akik még hisznek bennük. Kik az angyalok, mikor, miért és hogyan jelennek meg? A Bibliában olvashatunk olyan történeteket, amelyben angyalok tűnnek fel. Tulajdonképpen bibliai ismereteik alapján beszélnek az emberek angyalokról: elképzelik, leírják, lefestik őket, sokszor egészen gyönyörűen, de többnyire messze elrugaszkodva attól, amiről az eredeti történetek szólnak.  Annak ellenére, hogy a bibliai angyaloknak férfinevük van: Mihály, Gábor, Rafael, mégis inkább szép, fiatal, szárnyas nőkként ábrázolják őket. A teológusok szerint az angyal szó eredeti jelentése küldött, követ, hírvivő. Eszerint az angyalok lényege az üzenet, melyet közvetítenek. A többi mellékes. A mindennapi szóhasználatunkban is megjelenik az angyal: Angyal vagy mondjuk, ha váratlan segítséget, támogatást kapunk. Saját gyerekeiknek, unokáinknak azt mondjuk, még akkor is, ha már rég kinőttünk az angyal-világból, hogy „az angyalka hozza az ajándékot, a karácsonyfát.” A Biblia az angyalokkal kapcsolatosan elsősorban találkozásokról beszél, amikor a meglátogatott személy felismeri, hogy üzenetet kapott. Az angyal, mihelyt az üzenetet átadta, elmegy, eltávozik: Máriától is eltávozott. A Jézus születését hirdető sereg is visszatért a pásztoroktól a mennybe. Ennek ellenére minden történetből kisugárzik az öröm: jó angyalok társaságában lenni. Reméljük, hogy mindannyiunk életében eljön egyszer az angyali látogatás ideje, s az egész életre szóló találkozás lesz, és mi megértjük az általuk közvetített üzenetet. Reméljük, hogy leghamarább az eljövendő karácsonykor találkozunk velük. Adja Isten, hogy így legyen!

Lőrinczi Lajos: Világosság

2012. 12. 09.	Világosság	Lőrinczi Lajos
Igencsak megrövidültek a nappalok, és meghosszabbodtak az éjszakák. Didergő, hosszú álomra szenderült a természet, visszahúzódva önmagába. Mintha a sötétség végleges győzelmet aratott volna a világosság fölött. Ilyenkor, hiányzik nekünk is, a világosság. A nap kevesebb energiát ad a földnek, és kevesebbet kapunk mi is. Nem szeretünk sötétben ülni, ezért villanyt kapcsolunk.  És mivel megnő lelkünkben is a fény utáni vágy, öntudatlanul az értelmünkkel, a lelkünkkel is keressük a világosságot. A szellemi fényt. A világban, környezetünkben, számtalan sötétségben élő ember van. Általában nem születésük óta vak, hanem sötétségbe került emberek. A tudatlanság, a butaság, az önzés, az alkohol, a gyűlölet és egyebek sötét fogságába merültek. Vagy a gyász, a betegség sötétségébe kerültek. Akik valamilyen okból, fokozatosan elszakadtak a mennyei fénytől. Akik nem keresik a világ világosságával, Jézussal, Istennel a kapcsolatot. Akik, mint a vakond a földben, jól megvannak sötét életükben. Jól megszokták már, mint hernyó a föld alatt, és elfeledték, hogy pillangókként szárnyalhatnának az éltető napsütésben. Elfeledték, hogy életük közege nem a por, a sár, a sötétség, hanem a levegő, a föld és ég közötti élet, a világosság. Életük értelme nem az önmagukba zárt „haramiaság”, hanem a világosság tükrözése szívtől szívig. Ha baj van, ha gyász ér, ha betegek vagyunk, ha megsértődünk, mi is beleesünk ebbe a csapdába. Elfeledjük, hogy nem vaknak, hanem látóknak, a világosság gyermekeinek születtünk − boldognak, vidámnak, szolgálónak. Advent van. Az önvizsgálattal készülődés ideje. Meg kell vizsgálnunk: mennyire vagyunk őrizői, sugárzói annak a fénynek, amit Istentől kaptunk! Közelünkben felderülnek, vagy besötétülnek az emberek? Bárcsak minél több emberből ragyogna Isten fénye. Bárcsak ne a sötétség, hanem a világosság erői munkálnának bennünk és közöttünk! Hamarosan felderülne, megvilágosodna, és mosolyra derülne a világ! Advent van. Kigyúlt a betlehemi csillag. Ragyog a mennyei fény. Engedd lelked is ragyogni!

Mikó Ferenc: Nézőpont

2012. 12. 08.	Nézőpont	Mikó Ferenc
A héten a havazást borongós napok előzték meg. Az iskolában diák, tanár a kicsengetést várta. A lelkünkre ült a beborult idő. Ilyenkor nagyon nehéz tanítani. De mégis azon a napon valami nagyon meghozta a kedvem a példázatok megbeszéléséhez. A diákokat arra kértem, hogy nézzenek ki az ablakon, és mondják el, mit éreznek. Természetesen mind azt hangoztatták, hogy hazamennének, nagyon nehezen telnek a percek. De egyikük elmondta: annak örül, hogy benn van a meleg iskolában és nem kell kinn lennie a ködös, hideg időben. Az a legjobb érzés, ha a diákok mondják el, találják ki, fejtik meg a mondanivalót. A magvető példázatában a figyelem a részletesen leírt veszteségekre irányul. Az útfélre, sziklás helyre, tövisek közé esett magok sorsa van kifejtve. A mi napjaink is sokszor az időhiány, pénzhiány, fáradság ecsetelésével telik el. Pedig ott van a többi mag, ami jó földbe esett és hozott száz, hatvan vagy harmincannyi termést. Pedig ott van a meleg, a tanítás, a család, a hó, az advent, a közösségünk, és folytathatnám a sort a végtelenségig, hogy miért érdemes és kell örülni. Csak úgy kell a világra tekinteni, hogy mindezt észrevegyük. Még a legborongósabb napokon is.

Farkas Dénes: Házi áldás

2012. 12. 07.	Házi áldás	Farkas Dénes
A Házi áldás gyermekkoromban ott függött a szobánk falán. Azért írom, hogy a szobánk, mert nekem ilyen nem volt,azaz nem volt szobám a birtokomban, melyben egyedül én lehettem volna az úr. Családi udvarunk elég egyszerű volt, rajta egy nagyobb ház és egy kisebb. Közösen étkeztünk szüleimmel, nagyszüleimmel, testvéremmel. Az első szoba berendezett, de lakatlan volt. Csak jeles vendégek érkezésekor vették igénybe, használatba. Ebben a szobában legyek sem voltak, mert az élet a ház, istálló, állatok körül zajlott. A Házi áldás valami rámában volt, s azt megfigyeltem, hogy legyek nem pontozták le, de ha a falról levettem, mögötte pókháló azért akadt. Mezei virágfonat övezte a szöveget, melyet sokszor megpróbáltam leutánozni, kevés sikerrel. A szöveget nagyon hamar megtanultam, mert nagyapám korán a fülembe rágta − talán azért, hogy ne vegyem le minduntalan a falról, hogy nehogy elvetemedjék ez a családi ereklye! Hol hit, ott szeretet, hol szeretet, ott béke, hol béke, ott áldás, hol áldás, ott Isten, hol Isten, ott szükség nincsen. Nem tudom, hogy ki találta ki ezt a szöveget, melyet minden székely házban ismernek, s valószínű, ez így is van jól! Azt, hogy ez becses dísze a házaknak azt arról is tudom, hogy angolra is lefordította valamelyik szakértő, s osztogatta amerikai vendégeinek. Családlátogatásaim alkalmával magam is osztogattam eme ereklyéből azzal a megjegyzéssel, hogy tegyék fel a tisztaszoba falára. Jártamban, keltemben annyi Házi áldással találkoztam, hogy se szeri, se száma a korondi tányérokra, vagy fa-faragványokra pingált, metszett daraboknak! Sokszor vettem a kezembe ezekből, és elkezdtem gondolkozni a szövegen. Az emberi erényeket felfokozza az Istenig, s megállapítja, hogy „hol Isten, ott szükség nincsen.” Szerintem itt a logikai hézag, bár a hívő ember szerint Isten mindenható, de ebben hinni már szükség, főleg azon lelkületűeknek, kik hiszik Őt! Az ószövetségi József Egyiptomban megfejtette a Fáraó álmát, mely hét szűk esztendőről beszél. Azt hiszem a Házi áldás szerzője is nem a szükségre, hanem a szűkségre gondolt fogalmazványában, mert a székely házak szüksége és szűksége (hosszú ű-vel) között nagyon nagy a különbség! Tudom, hogy fejtegetésem okoskodásnak tűnik, s minden marad a régiben, de legyen szabad megjegyeznem, hogy ne legyen része a kedves olvasónak szűkségben, hanem adjon Isten a Házi áldások földjén gazdag aratást!