Szabó Adél: Nyolcvan év margójára

2013. 09. 24.	Nyolcvan év margójára	Szabó Adél
Olyan volt az életem, mint egy álom, mondta, és én ismerve élettörténetét beleremegtem. Most jött haza három hete az elmegyógyintézetből, ahol két hónapot feküdt.  A falu kinevette, lenézte őt. Pedig semmi mást nem tett, csak dolgozott egy életen keresztül. Nevelte gyermekeit. Aztán egyiket elveszítette, a másik elhagyta őt. Messzire költözött. Minden köteléket összetépett. Nem akar tudni róla. De ő gondolataiban csak fiával foglalkozott, és most is azt teszi. Harminc egy éve özvegy. A magány kiszárította, megtörte. Úgy ül kis háza előtt botjára támaszkodva, mint nyolcvanesztendőnyi kérdőjel. Már elfelejti, hogy milyen nap van, milyen hónapban vagyunk, mikor van kenyeres nap, hogy evett, de gyermekéről nem tud megfeledkezni. A nap minden percében őt várja. Minden étkezésnél étele felét meghagyná fiának. A szobában vetett ágy várja, melyhez hozzá sem lehet nyúlni. Este a kaput nyitva tartaná, hogy be tudjon jönni gyermeke. Naponta többször hallani véli a lovas szekér csengettyűjét, melyen fia érkezik az erdőből, hozva a téli tüzelőt. De csak a gondolataiban érkezik meg a gyermeke. A valóságban tudni sem akar a kiszáradt, meggörnyedt, a magánytól és a fájdalomtól kilúgozott asszonyról. A valóságban csak akkor jön majd, ha már többé nem lesz, ki hazavárja. Olyan volt az élete, mint egy álom. Nem tudja, hogy mikor van ébren és mikor álmodik. Milyen jó az Isten, hogy álmot borít azok szívére, akik amúgy a valóságot nem tudnák elevenen elhordozni.

Szász-Cserey Katalin: Álom és valóság

2013. 09. 23.	Álom és valóság	Szász-Cserey Katalin
Minden este a kisfiamnak mesét olvasok, s pár napja, amikor a Legendáriumból olvastam, eltűnődtem azon, milyen jó volt gyerekfejjel mesevilágban járni, tündérek és boszorkányok, angyalok és ördögök földjén. Még az is milyen szép volt, hogy boszorkánytól, álombeli betörőtől, betegségtől, haláltól riadtál fel. Mert fel lehetett ébredni a szelíd valóságra, ahol csend van, nyugalom és élet,ahol mindenki alszik békésen. Kinőttél az álomvilágból. Tudod már, hogy jó vagy rossz álmaid nem egy másik világból üzennek, nem is a jövőt kutatod bennük. Tudod, hogy rólad szólnak, a múltadról, a jelenedről. Örömeidről és félelmeidről. Vereségedről és önvádadról. Míg te alszol, agyad dolgozik. Képeket vetít, eseményeket fűz, lehetetleneket, mégis valóságosokat. Mondják, hogy megőrülnénk, ha nem álmodnánk: álmainkban agyunk kiüríti szemetesládáját, játszik egyet a valósággal. Néha kimondja azt is, amit elásni akartál magadban, máskor szépet ad, mert szépre vágysz. Álomvilág, mintha a valóság csak így lenne túlélhető: álmodva- játszva. Kinőttél belőle. Mégis álmaid megülik egész lényed. A szépek is, a félelmetesek is. Sokszor magad sem tudod, miért vagy olyan szomorú, máskor nem érted kitörő jókedvedet. Egyszerűen így ébredtél álmod után. Látod: mégis valóság. Mert hatása van, mert indít, mert mozgat, mert mosolyt csal az arcodra- lelkedre, vagy éppen szomorúsággal borít el. Álom és valóság. Mintha életünk egymást át-átformáló országai lennének. Élünk a valóságban, amivel az álomban játszunk. És játszunk álomban azzal, amit élnünk kellene. A határok áthatolhatatlanok. Aki éberen álmodik: bolond. Mint az is, aki csak álmában van valójában ébren, akinek alszik a lelkiismerete, embersége.

Bartha Mária Zsuzsánna: Kenyérgondok

2013. 09. 22.	Kenyérgondok	Bartha Mária Zsuzsánna
Kenyérgondok, templom, iskola, napi rutin, zajlik az élet. A gyerekek bemutatják az imamozdulatokat, az idősebbek fejet simogatnak. Vajon nekik sikerül őszintén találkozni a Teremtővel? A felnőtteknek sok elfoglaltságuk van a földi élet kellemének és kényelmének „megteremtésével”, gyerekszállítással, idősgondozással, gazdasági válság túlélésével. Csak legyen elég egy napra 24 óra... Ebben a pörgésben mutatja meg az utat a harmadik (király)fiú. Ha neki túl sok az élet, megáll imádkozni. Templomban, asztal mellett, átjáró közepén, ahol éppen éri az ihlet. Jaj, de ééédes - érkezik a visszajelzés. Mégis, ha valaki nem 5 éves szőke fiúcska, hanem felnőtt és nyilvánosan imádkozni kezd, nem csak formalitásból, hanem úgy igazán,  társadalmunkban nem azt váltja ki, hogy jaj, de édes, hanem valami egészen mást. Mert imádkozni a belső szobában kell?! Amennyiben a lélek kenyere az imádkozás, eléggé nagy ínségben élünk. Cifra nyomorúság. Legalábbis olyan a kenyerünk, mint amit a boltban lehet kapni, sokféle adalékkal kezelt csodakenyér. Fontosak az adalékok, hogy nagy tömegben lehessen előállítani a mindennapi kenyeret, hogy megfeleljen a közegészségügyi szempontoknak, hogy olcsó legyen és mindenki hozzájusson. Áldás a mindennapi kenyér léte sok-sok asztalon! Sok ember összehangolt, pontos munkája kell hozzá. Az áldás nyilvánvaló. Ehhez képest az íz és illat, a lélek, amivel készült, érdekel valakit? Engem nagyon is érdekel a lélek, amivel a kenyér elkészül. Jövő vasárnap Őszi hálaadás ünnepén úrvacsorát veszünk. Már izgalommal várom, milyen lesz a kenyér, lehet-e belőle úrvacsorai kenyérkockát vágni, milyen lesz a héja a szent forgácsnak, morzsálódik-e nagyon, betölti-e majd összehasonlíthatatlanul finom illata magát a templomot? Isten áldása minden pillanatban munkálkodik és mi is vele munkálkodunk. Ezért alakulnak a kenyérgondjaim! Olyan sokféle, olyan alapvető, olyan hiteles mindennapi betevőnk, megmutatja, milyen állapotban van a jelenben az emberi lélek, a közösség lelke. Ezzel ünnepelhetünk, ezzel vesszük magunkhoz az úrvacsorát, ezzel vigyázzuk Földünket, ez által vesszük magunkhoz szó szerint Isten szeretetét és gondoskodását. Ha bennünket is elér az ihlet és a kenyérgondok melletti pörgésben imádkozásra érzünk késztetést ...ide kellene beírni a jó tanácsot. Inkább kérdezek. Te mit tennél? Csak nem állhatunk meg az átjáró közepén imádkozni, ugye! Mégis az Istennel való kapcsolat égető szükség, ahogy válságaink, kríziseink is figyelmeztetnek. A rendszeresség itt is meghozza gyümölcsét. Asztal mellett, templomban, úrvacsorával való éléssel mi magunk tehetünk nagyon sokat azért, hogy válságainkból jól jöjjünk ki, tanuljunk, fejlődjünk, imádkozásunk elmélyüljön. Magam is sütni szoktam. Persze még messze van az igazitól, de a próbálkozás egyre finomabb eredményt hoz. Nehéz munka, mégis van idő közben a lélek dolgainak rendezésére, családi és közösségi életre, gyereknevelésre, munka és imádkozás értékeinek átadására. Ilyenkor ég és föld összeér, lélek és test táplálékot talál, úrvacsorára való kenyér készül.

Lőrinczy Zsolt Bendegúz: A megkönnyezett cipó

2013. 09. 20.	A megkönnyezett cipó	Lőrinczy Zsolt Bendegúz
Kenyérboltban vagy sütödében járva néha jól esik beszívni a friss kenyér illatát. Igaz, hogy ezek a mai „bolti” kenyerek még illatukban is alig emlékeztetnek gyermekkorom édesanyám-sütötte kenyereire, de arra jók, hogy eszembe juttassanak egy-egy, a kenyérsütéshez kapcsolódó régi történetet. Édesanyánk számára a dagasztás, a kemence befűtése, a „bevetés”, kiszedés, a ke- nyerek „megverése” mind-mind nehéz munkát jelentett, de mi gyermekek valóságos ünnepet láttunk a kenyérsütésben. A kemence száján át látszó hatalmas lángok lenyűgöző látványt jelentettek, csodáltuk édesanyánk zsonglőri „mutatványát”, ahogy a dagasztó teknőből kiszakasztott kenyértésztát még a bevető lapát felé emelve is formázta, majd a lapátra helyezve betolta és egy gyors mozdulattal beejtette a kemencébe. A kenyerek mérés nélkül is majdnem tökéletesen egyformák voltak, így biztos nem volt véletlen, hogy az utolsóként bevetett „cipó” még félkenyérnyi nagyságú sem volt. A cipó számunkra különösen fontos volt, hiszen azt legkésőbb az aznapi ebédnél, de néha már tízóraira, zsíros-kenyér formájában megkóstolhattuk. A cipó után aztán a régebbi sütésből meghagyott kenyeret kellett elfogyasztani és csak azután kezdtük meg az első, akkorra már kissé keményebb újsütésű kenyeret. Ezt a szokást biztosan az a tény alakította ki, hogy a friss kenyérből sokkal több fogy! Történt egyszer, hogy kenyérsütés napján átlátogatott hozzánk az abásfalvi lelkész, Sükösd Pali bácsi, aki a maga száz-száztíz kilójával és délceg termetével bizony szinte félelmet keltett bennünk. Édesapámat kereste valamilyen egyházi ügyben, de ő éppen a faluban volt valakinél, így letelepedett, hogy megvárja. Édesanyám nagyon udvariasan eléje tette az asztalra a még meleg cipót, hozott a kamrából egy tál hideg tejfölt és még egy kis üveg mézet is. Micsoda meggondolatlanság! A nagy darab embernek hatalmas étvágya is volt, különösen mert az Abásfalváról  Homoród-almásra vezető utat a hegyen keresztül gyalog tette meg. Mi gyermekek csak távolról lestük, mind jobban elszomorodva, hogy vendégünk egyik szelet kenyeret a másik után szeli, mártogatja a tejfölbe és pillanatok alatt tünteti el. A „mi cipónk” utolsó darabját aztán mézzel fogyasztotta el. A könnyünk is kicsordult, annyira el voltunk keseredve. Szerencsénkre előkerült édesapánk, Pali bácsi rövidesen távozott és nem maradt ebédre! Hiába mondta Édesanyánk, hogy az embernek örülnie kell, ha másnak adhat valamit és hogy „jobb adni, mint kapni”, csak akkor vigasztalódtunk meg amikor ebédhez ülve, az asztalon egy nagy friss kenyeret láttunk az asztalon.

Farkas Dénes: Sírni volna jó

2013. 09. 19.	Sírni volna jó	Farkas Dénes
Gyermekkoromban Édesanyám nagyon sok verset olvasott nekem. Visszaemlékszem Eötvös József  A megfagyott gyermek című versére, melyet naponta elolvastattam. Azt most itt nem taglalom, hogy pedagógiai szempontból drága jó Édesanyámnak nem a legszerencsésebb választása volt ez a vers, mely engem naponta megríkatott. Olyan jó volt megsiratni a megfagyott gyermeket s aztán anyai ölben nyugovóra térni. Nem is tudom, hogy miért van az a paradox helyzet, miszerint időnként sírni jó. Azt olvastam valahol, hogy a sírás a megnyugvás katalizátora. Az, hogy a sírás okán milyen testi-lelki folyamatok mennek végbe egész lényünkben, az a szakemberek mezeje, melybe én most nem kontárkodom. Kisiskolás koromban Lukácsi Mózes tiszteletes  egyszer a  prédikációjában valami olyasmit mesélt, hogy a vándormadarak a   Földközi-tenger átrepülése közben nagyon elfáradhatnak s vonulásukban  a tenger felett kémlelik a pontot, ahol megpihenhetnének. A hajósok elmesélése szerint a madarak - mondotta a lelkész - megszámlálhatatlan számban szállnak le a tengeri járművekre pihenés céljából. Könnyű  madártestük ellenére is -súlyfelesleget jelentenek a kisebb hajók számára, fokozva ezáltal az elmerülés veszélyét. A matrózok rákényszerülnek ilyenkor leseperni a madarakat a hajók fedélzetéről. Ez, hogy így van vagy nincs, én annak soha nem jártam utána, azt sem tudom, hogy ezzel az illusztrációval mit akart mondani a lelkész, de nekem a tengerbe veszett madarak okán olyan jó volt sírni. Ma 2013. szeptember 15-én reggel 8 órakor jött Erzsébet  a gondozó asszonyom s a köszöntés helyett azt mondta, hogy: Tiszteletes úr! Nézzen ki az ablakán. Erzsébet és a velem szemben lakó állatorvos már percek óta figyelték a fecskék gyülekezését. Ilyent én még nem láttam. A méhek rajzásához hasonlatosan röpködtek a fecskék ég és föld között, majd végeláthatatlan elfoglalták egész utcánk drótjait, úgy hogy a póznák között minden hely elkelt. Csicseregtek s negyedóra múlva eltűntek: azóta egy sem maradt a láthatáromon. Valamiért jött, hogy sírjak. Mint a madarak, keringtek a gondolatok bennem a Földközi-tengertől Eötvös Józsefig s folyamatosan azt éreztem, hogy milyen jó volna sírni. Visszafogtam magam, pedig öldököl a gondolat, hogy kedves fecskéink mekkora hányada járja meg szerencsésen hatalmas vándorútját s vajon hány jön haza s vajon mi itthon leszünk-e még?

Moldován Szeredai Noémi: "Kedves szavak"

013. 09. 18.	"Kedves szavak"	Moldován Szeredai Noémi
„Fejezd be, hülyeségeket beszélsz.” „Szörnyű vagy, ehetetlen az étel!” „Semmit sem tudsz normálisan megcsinálni, miért nem kérdeztél engem?!” „Nekem nagyobb a fizetésem, mint a tiéd.” „Te már csak ilyen vagy, én kell ezt is elintézzem.” „Hallgass!” A fenti mondat sor csak töredéke annak, amit baráti társaságokban hallok évek óta.  A szereplők változnak, a mondatok szinte azonosak. Közös bennük, hogy egyik házastárs intézi a másikhoz, indulatosan vagy gúnyos hangnemben, legtöbbször körülnézve, mintha a jelenlevőktől várna igazolást szavaira. A jelenlevők nagyobbrészt megpróbálnak nem tudomást venni a gúnyról, az indulatról, a másikat ért sértésről, beszélgetnek mintha semmi sem történt volna, vagy elkacagják, mondván, Igazad van, én is ezt szoktam mondani. Közös bennük, hogy a házastárs, aki tudatosan vagy megszokásból sértegeti, megalázza társát - barátok vagy akár ismeretlenek előtt - úgy érzi, szereti, tiszteli társát, jó házasságban él. Ismerek ilyen férfiakat, de nőket is. Közös bennük, hogy aki jól „megasszonydja hogy mit gondol”, az menőnek, bátornak és igazságosnak hiszi magát. Úgy érzi, hogy a kapcsolatban rajta van a nagyobb teher, ő tesz többet, közben rendszerint ennek fordítottja igaz. A mondatokra való személyes reagálás azonban változó, kinek-kinek temperamentuma, életbölcsessége, tűrőképessége határozza meg azt. Életünkben nem élesen határolódik el a jó és a rossz, s időnként rádöbbenhetünk, hogy egyszer mi vagyunk a szenvedő alanyok, de máskor mi vagyunk, akik „igazságot” és minősítést osztunk, önmagunkat minősítve. Ezzel ellentétben igazán ritkán hallom, hogy házastárs dicséri párját, kiemeli jó tulajdonságait, fennhangon kimondja pozitív gondolatait, s ezzel hangsúlyozza fontosságát. Éppen ezért csodálom azokat az embereket, akik nyíltan, szerelmük társaságában vagy akár hátuk mögött elmondják, dicsérik és felemlegetik társuk jó tulajdonságait, érdemeit, igazán odafigyelnek a mellettük élőre s nem csak a rosszat, de a jót is meglátják benne. Ismerek ilyen nőket és férfiakat is.

Mátéfi Tímea: Ha visszajössz, megbocsátok…

2013. 09. 17.	Ha visszajössz, megbocsátok…	Mátéfi Tímea
Az iskolakezdéssel dacolva ablakunk alatt még összegyűlnek a negyed gyermekei, ahogy megszokták azt egész nyáron. Színes pokrócokkal, játékokkal, könyvekkel, édességgel felszerelkezve hozzák magukkal az otthoni normákat, íratlan szabályokat is. Egy-egy leteremtés, fenyítés hanglejtése mögött finoman érezhető édesanya vagy édesapa jól ismert szava. Legtöbbször vicces, gyermekien naiv mondatok, máskor felnőttek számára is megfontolandó gondolatok hangzanak el odalent. Abroszkirázás közben egy rövid szövegre lettem figyelmes: „…ha visszajössz, megbocsátok!” Két aprócska kislány áll az ablak alatt, valószínű a dráma csúcspontját lekéstem. Nem is bánom, rájuk tartozik, de ez a mondat ma sok mindent elém idéz. Egyszer Péter megkérdezte a Mestert: „Uram, hányszor vétkezhet ellenem az én atyámfia úgy, hogy én megbocsássak neki? Még hétszer is?” Aztán jön a (még olykor) ma is megbotránkoztató, embert próbáló válasz: „Nem azt mondom neked, hogy hétszer, hanem még hetvenszer hétszer is.” Öröknaptárom lila mandalája alatt ma Sam Rayburn idézete üzen: „Bármelyik ökör képes ledönteni egy csűrt, de csak egy jó ács tud újat építeni.” És most nem tagadom meg a Kabbala napi üzenetét sem, miszerint az életet nem szánták könnyűre, az életet arra szánták, hogy éljék. Nehéz időszakokon megyünk keresztül szüntelenül, de a megtanult leckék valóban megerősítenek. Megpróbál az élet, és egymás türelmének határait is gyakran feszegetjük, de valahogy csak megtanuljuk, hogy a hosszú és tartós emberi kapcsolatok egyik titka az őszinte szívvel való, (majdnem) szüntelen és feltétel nélküli megbocsátás. Sokszor bújunk ökör bőrébe, és döntjük össze pillanatok alatt a lélekkel épített csűrt, de a Gondviselő ad mellénk Ácsokat, akik tudnak újat építeni, akik képesek nem csak hétszer, de még hetvenszer hétszer is megbocsátással magukhoz ölelni. A kislány visszament ellenség-barátnőjéhez, és fél perc alatt ismét nevetés, duruzsolás hallatszott. Talán már a hetvenszer hétszert is túllépte a megbocsátások száma, de ez nekik így természetes. Nem is tudják, milyen kincs birtokosai!

Albert-Nagy Ákos István: Halálpromo

2013. 09. 16.	Halálpromo	Albert-Nagy Ákos István
Nézted már más szemszögből e világot? Például úgy, hogy azt gondoltad, hogy valamivel több vagy az Istennél? Ő ruházott fel téged, tehát fölötted áll, ez igaz. Őrá hasonlítasz ugyan, de azért te tökéletlen vagy. Ez is igaz. Azonban valami olyan rejtelmes dolgot szőtt emberszabású ruhádba, amely meglehet, az ő birtokában van, de még sincs rá képessége. Te, mint tudatos élőlény, olyan képességgel rendelkezel, amely Istenben nincs meg, hiába tökéletes, mindenható és mindentudó. Képzeld el Szegényt, amint tehetetlenül ül, és végig kell néznie… nem is végig, hanem a végtelenségig kell néznie a világ szenvedéseit anélkül, hogy ki tudná kapcsolni e tele víziót. És bármennyire is szeretné orvosolni a helyzetet - már pedig néha-néha úgy tűnik, hogy szeretné - képtelen rá. Mindent megpróbál. Küld lelkes és szorgalmas embereket, prófétákon és világmegváltó eszméket hirdető ifjakon keresztül üzen, jótékony lelkeket, önfeláldozó életeket rendel a Földre, kik életüket teszik fel arra, hogy legalább egy négyzetméternyi teret megtisztítsanak. Mégis mindez, csak pillanatnyi enyhülést tud hozni a Föld fájó sebeire. Ezzel szemben Te! Képzeld, Te milyen szerencsés vagy! Te több vagy, mint az örök Isten! Te meg tudsz halni! Te képes vagy úgy szemlélni ezt a világot, hogy tudod, hogy egyszer veheted a kalapodat, és ki-, le-, vagy megléphetsz innen. Nem Minden, vagy nem MindenKi képes erre, ne feledd! Ne csak az életedet értékeld tehát, hanem múlandóságod szépségét, a halálra való képességedet is! Tudod, nehéz lehet meghalni… De képzeld el milyen nehéz és fárasztó lehet egyfolytában élni! Ne siess sehova, de örömmel gondolj arra, hogy majd egyszer átélheted a meghalás pillanatát. Valami olyan egyedi és megismételhetetlen élményt, amiről Istennek semmilyen fogalma nincsen.

Benedek Enikő: Névnapi köszöntő

2013. 09. 15.	Névnapi köszöntő	Benedek Enikő
Hah! Szeptember 15-e, amikor az unitárius falinaptár is a névnapomat mutatja. Hah! Pontosan ma reggel vagyok a 3 percbe beosztva. Így micsoda lehetőségem van arra, hogy korán reggel felköszöntsem magam. S teszem ezt én, a nevem büszke viselője, a valamikori ünő - mára már szarvastehén - abban a reményben, hogy senkit sem fogok ezzel a meggondolatlan cselekedetemmel megbotránkoztatni. Amint tudjuk, mai világunkban is már annyi badarságot elkövettek az emberek. És milyen emberek? Például a nagy, fontos és befolyásos emberek. Én egyikük közé sem tartozom. Máskülönben a nevemet édesapám adta, kinek az volt minden álma, hogy ne lehessen más nyelvre lefordítani. Nem is próbálta meg senki, s ha a kiejtéssel voltak is némi gondjai az illetőnek, úgy repült a –kő, a kicsinyítő képző, akárcsak a kő. Feltehetőleg Vörösmarty Mihály költőnk alkotta a nevet az ősi Enéh, Enech (a csodaszarvas mondájában Hunor és Magor édesanyja volt) török eredetű régi magyar személynévből, melyet becézni is lehet: Eni, Enci, Encike, Encsi, Ena. (Nálam azért ne próbálkozzatok!) Én szeretem a nevem. Vezetéknevemmel, melyet nem változtattam: még jobban szeretem. Személynevem elemzését a világhálón olvasgatva, próbálom magam beilleszteni a sorok közé, mögé, mellé, alá, fölé… s rájöttem, hogy végső soron nem lógok ki sehonnan. Így hát: Isten éltessen Enikő! Isten éltesse az Enikőket, Tündéket, Debórákat!

Pál János: Ruha és valóság

2013. 09. 14.	Ruha és valóság	Pál János
Sokan hevesen ágaskodnak szembe és cáfolni próbálják azt a bölcsességet, miszerint a „Ruha teszi az embert.” Persze, hogy a ruha teszi, na meg a külsőségek, rang és hatalom. Mert, ha jól öltözködünk, ha megfelelő rangot, pozíciót tudunk kicsikarni magunknak a társadalom ranglétráján, máris megnyílnak előttünk a lehetőségek kis-és nagykapui, szolgalelkű emberek hada kerekedik körénk félelemtől, vagy haszontól vezérelve, és rohamlétekkel válunk olyan „emberekké”, akik még a csillagok járását is meghatározhatják, akiktől rettegni fog élő és élettelen. Az élet azonban mindig rejteget magában egy szikrányi igazságot. La Fontaine egyik állatmeséje (A teve és az úszó botnyaláb) szerint néhány őr a tengert szemlélve valami tárgyat pillantott meg a távolban. Tüstént elkezdődtek a találgatások. Egyik szerint óriási hajó, másik szerint naszád volt a megpillantott tárgy, aztán lett belőle kis csónak, bálacsomag, majd, amikor egész közel sodorta az ár kiderült, hogy botnyaláb volt az, amit előbb még óriási hajónak véltek. „Vannak a földön jó nehányan – vonta le a következtetést La Fontaine –, kikre illik történetem: távolról valami, közelről semmi sem.” A ruha, a rang és pozíció messze röpíthet a ranglétrán, hatalmas erővel ruházhat fel, értelemmel, erkölccsel azonban nem. Egyre többen vannak, akik a külsőség, hatalom tekintetében valamik, szellemi, erkölcsi értelemben azonban semmik. Addig azonban nincsen baj velünk, amíg lényeglátó készségünk megvan és képesek vagyunk meglátni, hogy ezek a királyok mégiscsak meztelenek. Az volna pedig a hab a tortán, ha hajlandóak lennénk néha magunkat is szemügyre venni, hogy szellemi és lelki értelemben valamik vagyunk-e, vagy pedig semmik?