Tófalvi Tamás: Az ember, mint önzőség

2010. 11. 30. Tófalvi Tamás Az ember, mint önzőség

Az ember alaptermészetéhez hozzátartozik az önzőség. Mosolyra derítünk másokat, hogy saját problémáinkat feledjük, kedveskedünk, hogy leplezzük a bennünk tomboló kedvtelenséget, és szeretünk, hogy bár a világ foszlányokban csüngő szeretetének töredékét magunkénak tudhassuk.

De ez az önzőség tesz minket emberré!

Mert ha önzetlenül tudnánk jót cselekedni, haszontalannak éreznénk magunkat. Ha nem azért adakozol, hogy megnyugtasd lelked, amelyet két marokra szorít a kötelesség és felelősség bénító tudata, akkor nem vagy őszinte, vagy minden egyes tetted csupán ész nélküli pénzkidobás. Mert a „jó tett helyébe jót várj” ősi igazságába kapaszkodva máris megtaláljuk cselekedeteink mozgatórugóját, s a motivációt, amely újra a „tedd meg a szeretetet” mezsgyéjére száműz.

Ha nem lenne önző az ember, akkor mindenkinek meglenne mindene, és mégis senkinek nem lenne semmije. Mert az „enyém-tiédből” a szeretet, kötődés, szerelem varázsol „miénket”, s ha önzőséged nem szülné benned a végtelen vágyat a másik személy iránt, ha nem éreznéd léted stabilitásának a szeretett személy jelenlétét, sosem tudnád értékelni mindazt, ami a tiétek, ami a kettőtöké.

Az ember sóvár, és önző, mert minden szónak, tettnek és gondolatnak oka van, s ebben az okban mindenki önmagát látja viszont.

„Kapni jó, de adni mindennél nagyobb öröm”… Öröm, mert az adakozás pillanatától egészen halálod órájáig reménykedhetsz a viszonzás valamilyen formájában. Ez a remény pedig megerősít, megtart, és újra és újra visszavezet az „adok-kapok” örök igazságához.

Ezért nem lesz soha a történelemnek olyan utópisztikus pillanata, amikor mindenki szeret mindenkit, mert a jézusi tanítás valósága értéktelenné tenné magát a szeretetet. Ha mindenki szeret mindenkit, akkor senki sem szeret senkit.

Te sem, Én sem, Senki sem szeret mindenkit. Legfennebb az élet adta helyzetekben eljátsszuk a forgatókönyvben előre rögzített testvéri, felebaráti viszonyt, és ez olybá nyugtatja a lelket, hogy negédes álmokba burkolózva boldogan fekhetünk le este puha ágyainkba.

Néha azonban imáinkban megszólal bennünk az isteni: „miért nem szeretsz mindenkit?”, s az emberré formáló önnön válasz oly egyszerű, hogy szinte kihull szánkból: „én is csak ember vagyok, Uram!”

Az én életem nem lehet mindenkié, ahogyan magam sem tudnám befogadni a mindenséget… Az én sírom sem ott lesz, ahol a tiéd, de ha szerencsések vagyunk, talán az öröklétben még közel kerülhetünk egymáshoz…

Demeter Sándor Lóránd : Ébresztő

2010. 11. 29. Demeter Sándor Lóránd Ébresztő

Advent első vasárnapján este hallom, ahogyan az egykori lámpagyújtogató belekiáltja az estébe: „Kilencet ütött az óra, térjetek már nyugovóra.” A római gyülekezetnek írt levelet olvasom: „...fel kell ébrednetek az álomból...” (Rom 13, 11). Frissülő figyelemmel kezdem elölről olvasni a biblai részt: „A szeretet nem tesz rosszat a felebarátnak. A szeretet tehát a törvény betöltése.” (Rom 13,10) Mintha láthatatlan kéz vastagítaná a betűket, szavak kezdenek kiemelkedni a szövegből: szeretet, teszi, betölti. Előveszem a görög Bibliát és szómagyarázatot. Érdekel ezeknek a szavaknak az eredetije. Nem csalódom. Több van bennük, mint amit a magyar fordítás rejt. A bennük levő többlet segít az összefüggések megértésében is.

Az itt megjelenő szeretet az agapé. Agapé, ami elsősorban nem egy érzelem, hanem akarati tényező. Személyes döntés. Arról szól, hogy tudok úgy dönteni, hogy nem teszek rosszat embertársammal. Képes vagyok arra, hogy a szeretet mellett döntsek. Először házas hétvégés alapozón találkoztam ezzel a tanítással. Azóta megtapasztaltam, és sok házaspár vallomása is megerősített abban, hogy a szeretet döntés. Olyan döntés, amelynek a tudása, a képessége bennünk van. Az emberiség kultúrájának a kezdetén Isten személyesen tanítja meg erre Káint. (1Móz 4,6) Csak akkor tudjuk teljessé tenni a törvényt, beteljesíteni életünkben annak lényegét, ha ezt elhisszük Istennek. Ha nem hiszünk neki sem, akkor minden hiábavalóság, senkik és semmik vagyunk.

Ez a szeretet (ami mellett dönteni képesek vagyunk) nem tesz rosszat. Nem csak nem teszi a rosszat! Nem munkálkodik, és nem fáradozik azon. Gondoltad volna, hogy a rosszért meg kell dolgozni, és az fáradozással jár? És ha már fáradunk, nem akarunk inkább a jóért fáradozni?

Hiszen ha a jóért fáradozunk, akkor a szeretet munkál bennünk és akkor betöltöttük a törvényt. Teljessé tettük. Milyen törvényt? Azt, amit tudunk és aminek a megvalósítására képesek vagyunk. A szeretet kettős parancsolatának a törvényét: „Az Úr a mi Istenünk egy Úr! Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből. A második ez: Szeresd felebarátodat/embertársadat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.” (Mk 12, 30-31)

Olvasom tovább a 11. verset. A bibliakutatók azt írják róla, hogy vagy a szöveg hiányos, vagy valamilyen nyelvtani hiba van benne. Hosszas vizsgálódás után számomra így nyer értelmet: „És ezt tudva [ti. mi a szeretet törvénye, hogyan lehet teljessé tenni és milyen a működése], már alkalmas az idő és az óra, amikor fel kell ébrednetek az álomból. Hiszen most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk: az éjszaka múlik, a nappal pedig már egészen közel van.” (Rom 13, 11)

Ebben a pillanatban adventivé válik az apostoli ébresztő. Mert szinte önmagától tovább folytatódik: „Az angyal pedig ezt mondta nekik: Ne féljetek, mert íme hírdetek nagy örömet, amely az egész nép öröme lesz. Üdvözítő született ma nektek, aki az Úr Krisztus, a Dávid városában.” (Lk 2, 10-11)

Advent első vasárnapján este a képzeletbeli lámpagyújtogató nyugovóra hív, az apostol szeretettel ébresztget. A kontraszt verssé változtatja bennem az olvasottakat:

Tanuljátok meg a törvényt, a szeretet törvényét,

A szeretet nagy munkáját és annak működését;

Egymásra is figyeljetek, s a törvényt megtartsátok,

Szeretettel dolgozzatok, és azt munkáljátok:

Minden dolgotok szeretetben menjen végbe.



Adjon Isten mindenkinek áldott, ébresztő, szeretetteljes, üdvösségmunkáló adventet!

Orbán Erika: Remény

2010. 11. 28. Orbán Erika Remény




Mint az adventek örök hajnalán, ugyanaz a kérdés feszeget: a Szellem-Isten és az elküldött názáreti Jézus lelki találkozásának csodája miként válhat valósággá Bennem?! Gondolkodásomat és világszemléletemet nagyban meghatározó racionalista-materialista létmodell mellett képes-e feltámadni bennem egy másik dimenzió?! A tapasztalati létezésen túl vallásos lényemben felébred-e, megnyilatkozik-e a hitnek azon mélysége, mely e teremtett világot, benne egyszeri életemmel, jól meghatározott cél és értelem felé irányítja?! A várakozás órái átminősülnek-e a nem ritkán fájdalommal járó változás óráivá?! És a Mester születésével beteljesedik-e az a nyilvánvaló valóság, miszerint a Láthatatlan mégis érzékelhető, megragadható saját lelkünk által?!

Idei várakozásomat egyetlen nagy élményegység előzi meg: „Uram, nincs emberem...”. János evangéliumából felelevenítem a betesdai gyógyítás-történetet. Az évtizedek óta beteg embernek azt mondja Jézus: „Kelj fel,... és járj!” És szavának csodaereje van! Mégis e szavak magukkal ragadó hatalma helyett hangosabb a zavartság és döbbenet, mely úrrá lesz szívemen, a méltatlankodó tömeget hallva: „Szombat van, nem szabad!...” És félni kezdek. Hogy valóban szombat van, és mit szólnak?!... Hisz a törvény!... Az emberek... Rossznyelv!... Emlékek öntik el fejemet; saját élethelyzetek és hallott történetek. Amikor társadalmi és/vagy vallási törvényeket fölülírt az Élet s a Lelkiismeret. A magára maradottság, a kitaszítottság, a meg nem értett, „ember nélküli” lét nem mindig elviselhető az Ember számára. Ez a fajta magány, megtagadottság a legnagyobb félelme. És a feltétel nélküli elfogadás a legnagyobb reménye. Ember képes erre.

Az én Istenem nem társadalmi normák és szerepek istene. Tökéletességének mércéje, hogy áradó Szeretet Ő, az én tökéletlenségem ellenére is. Életem múló idejébe ez, az örökkévalóságot dobogó hit áraszt célt és értelmet. És fájó-változó adventjeim idején reményem Ézsaiás jövendölése, hogy a megszületőn (is) az Úr lelke nyugszik, a bölcsesség és értelem lelke, a tanács és erő lelke; és nem látszat után ítél, és nem hallomás után dönt.

Lakatos Sándor: Háromperces "rating"

2010. 11. 27. Lakatos Sándor Háromperces "rating"

Viszonylag rövid ideje annak, hogy a hárompercesek szerzői közé léphettem. Kezdettől fogva figyelemmel kísértem az írásokat, mert egyedinek, színesnek, érdekesnek találtam ezt a nehezen meghatározható műfajt. Benne egy lehetőséget látok arra, hogy személyes és egyedi világunkból, világnézetünkből megosszunk egymással egy-egy kicsit, különös célzatok és érdekek hajszolása nélkül. Nem tudom, és pillanatnyilag nem is akarom, még csak megsaccolni sem, hogy naponta hányan olvassák ezeket a gondolatokat, mi a „rating”-je (angolul olvasottsági mutató vagy becslés), de tény hogy eddig még egyetlen írás sem maradt olvasatlan. Ez önmagában már érték. Számomra úgy tűnik, hogy a képszerűen megfogalmazott spontán érzések, illetve az életszemléletet alakító tapasztalatok megfogalmazása a jelenlegi egyházi közélet legőszintébb írott anyaga. Magánbeszélgetéseim során, de mindennapi oktatói, nevelői munkámban is gyakran tör elő a gondolat: „ez is megérne egy hárompercest”.

Ebben a gondolatsorban kikívánkozik a sóhaj, hogy bárcsak lehetne minden napomnak egy hárompercnyi, írott szövegben is összefoglalható tényleges értéküzenete! Egykori fizikatanárom jut eszembe, aki szerint minden attól függ, hogy a nehézségi mutatót milyen igény szerint állítjuk be. Mellettem van a család, ahol a „háromperces bölcselkedésem” kicsit óvatosabban „landol”, mint a honlapon. Itthon sincs pontos „rating”, de itt akkor sem maradok olvasatlan, ha nem öntöm magamat szavakba. Folytatom a mélyrepülést, amikor arra gondolok, hogy a heti tanóráim mindegyike 50 percnyi aktív szellemi munka, és tudom, hogy törekednem kell minden tanórámon legalább egy hárompercnyit hozzátenni a diákom eszéhez és lelkéhez. Hogy ez sok, vagy kevés, nem tudom. Három perc, száznyolcvan másodperc. Viszonyítás kérdése.

Farkas Dénes: Barompiac

2010. 11. 26. Farkas Dénes Barompiac

Zoltán Sándor bácsi (néhai homoródszentmártoni pap) nagyon érdekes ember volt. Sokat beszélgettünk. Teológiai magántanári képesítése is volt, és magáénak tartotta azt a különleges krisztológiát, amit nekem sokszor elmagyarázott, de sajnos az érdembeli részét elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy a történeti ember Jézusból indult ki, és így jutottunk el a megváltás teológiájához, anélkül, hogy a Mester emberi volta vita tárgya lenne. Megváltónak tartotta a káté ferencjózsefi értelmében. Kackiás bajszával érdekes volt egész lénye. Saját maga készítette szandálját, gót betűs német könyveket olvasott, festett, orgonázott (klasszikus darabokat) és az íróasztala egy szélesebb deszka volt. Vackorfa gyökeréből bicskával keresztelő poharat faragott, és a válóperére a sérelmeit eszperantó nyelven jegyzetelte, hogy valami ki ne felejtődjék, és más ne férjen hozzá az intimebb dolgaihoz.

Mint akkoriban majdnem minden pap, gazdálkodásra kényszerült. Az állattartás (marha, juh, disznó, baromfi) természetes tartozéka volt a parókiáknak. A szentmártoni baromvásáron Sándor bácsi megvett egy bivalyt a bágyi református paptól. Kevés idő telt el, mire bebizonyosodott, hogy nem volt sikeres a vásár, mert a bivaly „bogaras” volt, és nem akarta leadni a tejet, fejésre merőben alkalmatlan volt. Morfondírozott az öregúr, és egy közelebbi találkozáson panaszkodott a bágyi papnak mondván: „Te, hallgass ide! Én abban a tudatban vettem meg tőled a bihalat, hogy te jó bihalakat szoktál tartani, s nézd meg, hogy jártam a te bihaladdal!” „Sándor neked igazad van! Én csakugyan csak jó bihalakat szoktam tartani, s azért adtam el azt, amit megvettél.”

Kedves, anekdotába illő igaz történet. Ma nem csereberélünk a barátok között haszonállatokat, de arra azért akad eset, hogy habos tejre vágyva vágómarha lesz a jussunk ezen a barompiacon.

Újvárosi Katalin: Ha találkoznék Istennel

2010. 11. 25. Újvárosi Katalin Ha találkoznék Istennel

Egész életünkben tanuljuk Istent. Hol lassan, hol felgyorsulva, hol fájón, hol nyomorultan. Találkozunk Vele minden nap. Észrevesszük? Megéljük? Várjuk, hogy a szemünk is lássa? Halljuk a válaszait?

Ma a vallásórára járó gyermekek őszinte írásait szeretném megosztani Veled, hogy lásd a hitet, a gyermekit, ami (néha) elhagy minket, felnőtteket.

„Nagyon meglepő dolog lenne találkozni Istennel. Ha találkozhatnék Istennel, azért bármit megtennék. Megkérdezném tőle, hogy miért teremtett embert erre a gyalázatos világra. Megkérném, hogy soha ne legyen tél és ősz. Mikor ősz lesz, a természet szégyenét látom benne. Oly szomorú, amikor minden elpusztul. Megkérném, hogy az a sok ember, aki őt gyalázza, annak mutassa meg, hogy ő tényleg van a világon. Sok ember szerint nem Isten teremtette a világot. Ne legyen a világon bűn, legyen minden ember tisztességes. Szülessen több gyermek, mert hanem kik lesznek a világ őrzői? Ezt szeretném Istentől. Sok ember találkozna vele és megismerné az igazságot.” (R. T., VI. osztály)

„Én ha találkoznék Istennel, azt kérném tőle, hogy örökéletet éljek. És az E. család is.(...) De még azt is kérném, hogy legyen gyermekem és egy szép lovam, jóhúzó kanca. Még szeretnék kérni Istentől egy szép nagy husky kutyát, be legyen tanítva, hogy szót fogadjon a családnak. És persze a lovam és a kutyám se haljon meg. Ezért Istennek sosem káromkodok, nem mondok csúnyát. Ha valaki Istent akarja szeretni az szeresse, de ne csak az, aki akarja szeretni, hanem mindenki szeresse Istent.” (E. C., VI. osztály)

„Én, ha találkoznék Istennel, elájulnék, ha megtudnám, hogy ő Isten. Nem tudnám, mit mondjak, ezért sokat nem beszélnék vele, de ha teljesítené a kívánságaimat, akkor nagyon sokat kívánnék. Például: hogy ne legyen háború; fejlettebb járművek és számítógépek, hogy mindenki egyformán legyen gazdag, hogy a pénzért ne öljenek.” (D. B., VI. osztály)

„Vannak olyan emberek, akik szerint Isten egy állat, mások szerint olyan, mint az ember. De senki sem tudja, hogy Isten ki vagy mi. Majd mindenki megtudja, amikor eljön az ideje. De az a lényeg, hogy Isten segít a bajban, a betegségben és mindenben, amikor szépen kérjük. (...) Én egyszer találkoztam Istennel. Neki van egy óriási bánata. Az, hogy ő szeretettel megteremtette a világot és bele az embert, és mi mit adtunk cserébe? Ő azt gondolta, hogy ha megteremti az embert, a világ szép és jó lesz. De mi csak káromolni tudjuk őt. Gondoljunk csak bele, hogy van egészségünk, boldogan élünk és mindenünk van, amire szükségünk van. Ki adta? Isten. És mi csak káromoljuk őt. Nem szép dolog tőlünk. Meg sem kellett volna teremtsen minket. (...) Előbb meg kellene gondoljuk, hogy mit mondunk és azután mondanánk.” (M. E., VI. osztály)

Lázár Levente: Kié vagyok?

2010. 11. 24. Lázár Levente Kié vagyok?


Pár napja olvashattunk erről a kérdésről. Én ma továbbgondolom, mert nemrég szembesültem ezzel a kérdéssel, nem is egyszer.

– Kié vagyok? – mindenkinek az első válasza: a szüleimé; nevek, születési év, talán lakcím is, hogy beazonosíthassanak.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – erre is megvan egy-kettőre a válasz: az Istené, aki alkotott, aki eláraszt áldásaival, és lelkiismeretem hangján keresztül üzen, hogy tudjam mi a jó.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – továbbra is van válasz: az élettársamé, a gyermekeimé, akikért akár madarat is lehet velem fogatni, akikért élek, vagyok és remélek.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – hm…: a gyülekezetemé, akiknek hetente adok gondolatot, érzést, üzenetet, akiket igyekszek egy csokorba fogni, hogy a különbözőségekben megtaláljuk a közöst.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – kezd kissé kényelmetlenné válni a kérdés – ja igen, a barátaimé vagyok, akik szeretném, ha nem csalódnának bennem, akik számíthatnak rám, bármikor.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – hát nem is tudom, a felebarátoké, az ismerősöké és ismeretleneké, akikben tisztelem Isten munkatársát.

– Legyen áldott! – de… kié vagyok? – ajaj… hát a földé, a levegőé, az esőé, a napé, a holdé, a csillagoké az egész élő és élettelen világé, akikért felelős vagyok, és akiknek adok egy-egy kicsit magamból. Mindenkié vagyok, akikkel megosztok egy kis időt, teret, érzést, reményt, áldozatot, kudarcot, hitet, szerelmet és szeretetet.

– Legyen áldott! – és… Te? kié vagy?

Bálint Róbert:

2010. 11. 23. Bálint Róbert Bálványaink sora

A zsidó nép elfordul szabadító Istenétől a Sínai hegy lábánál. Nem képes várni. Nem képes a mánál előrébb látni. Nem képes Mózes visszatértéig kitartani. Áront ráveszi a bálványkészítésre. Az új bálványt, az aranyborjút, hatalommal és isteni tulajdonsággal ruházza fel, ünnepet szentel neki, áldozatot mutat be előtte. Aztán letelepedik a nép enni és inni, majd mulatozni kezd. (2 Móz 32,1-6)

Úgy tűnik a nép elégedett magával. Megszabadult a törvényadó és a cselekedetet számon kérő, de amúgy megközelíthetetlen Istentől. Helyette csináltatott magának egy látható, megfogható, imádható istent. A bika az őssémi kultúrkörben az erő és termékenység szimbóluma. Most már van a nép vágyának egy kézzelfogható kivetítődése.

Erő és termékenység... Hogy a bálványistennek lényegében még aligha van ereje, nem számít. Ennek is megvan az előnye: ha nincs ereje, hát nincs, legalább nem követelőzik és nem vár el kényelmetlen dolgokat. Majd jó lesz, amit mi adunk neki. A termékenységgel is úgy van, hogy a nép szaporodjék, majd Kánaán tejjel mézzel folyó földje úgyis megadja a szükségeset. A nép saját magát vetíti ki bálványistenébe... Mindig magát vetíti ki.

Ha már ilyen jó dolgot vittek véghez dolgaikat illetően, itt az ideje az ünneplésnek. A Károli féle fordítás a mulatozás helyett úgy írja, hogy „felkelének játszani”. Elképzelem, látom: mint akinek semmi gondja-baja, felelőssége nincs, a nép önfeledt játszadozásba kezd. A hogyan továbbal nem nagyon törődve játszik...

Vajon mit mulat el az időn kívül? Vajon mit játszik el pillanatnyi megelégedettségében? Nem tudjuk meg, mert Mózes visszatér, s megállítja a népet jövőtékozlásában...

A történet azonban ismétlődik, újra és újra, szüntelenül: máshol, máskor, másokkal és máshogyan. A holnapig nem látó ember mindig megtalálja őt igazoló bálványát. A történet újra és újra ismétlődik... De mi van akkor, ha a játszadozásból nem a visszatérő Mózes kényelmetlen, de életre vezető haragja rázza fel a népet, hanem a nép képére és hasonlatosságára készített aranybálvány kel önálló életre, és kezdi telhetetlenül nyelni és nyelni áldozatait?

Szabó Előd: Erő és ének

2010. 11. 22. Szabó Előd Erő és ének

Mózes és népe csodálatos módon szabadul meg a Vörös tengernél. Ennek a jól ismert bibliai történetnek újraolvasása két gondolatot érlelt meg bennem.

A menekülő nép az egyiptomi üldözők és a tenger vize közé szorul, s úgy tűnik, nincsen számukra szabadulás. És mégis, a lehetetlennek tűnő helyzetet is túlélik. Ne kutassuk most, hogyan, ne keressünk rá áltudományos magyarázatot. A történet talán arról is beszél, hogy az ember haragját, gyűlöletének makacsságát nehezebb feltartóztatni, feloldani, mint kettéválasztani a tenger vizét.

A szabadulás után Mózes így énekli meg háláját: „Erőm és énekem az Úr…” Erőre és énekre van nekünk is folyamatosan szükségünk. Erőre a küzdelmekhez, a munkához, a kitartáshoz, s énekre, hogy mindezekben ne keseredjünk meg, hanem jókedvvel fedezzük fel az élet csodáit. Ezeknek tiszta forrása pedig maga az Úr.

S az Úrtól kapott erő felhasználásával, az Úrtól származó ének dalolásával talán még haragunk, gyűlöletünk, makacsságunk tengerének vizei is kettéválnak, hogy a túlsó parton lévőkkel találkozhassunk.

Demeter Erika: Az ember nem veszélyes az állatra (eredetileg)

2010. 11. 21. Demeter Erika Az ember nem veszélyes az állatra
(eredetileg)

Megyek az utcán és előttem mókus, mellettem mókus, fölöttem a fán mókus és egyik sem zavartatja magát, hogy ember van a közelben. Megyek tovább. Egy bokor kihajló ágán madár ül, csak úgy egymagában. Odaérek, megállok tőle fél méterre, és nem repül el. Nem zavarja, hogy ember állt meg mellette.

Valahol azt olvastam, hogy belekódolódik, átöröklődik az állatokba, hogy mitől kell tartani, mi veszélyezteti az életüket. Ebből kiindulva arra gondoltam, hogy jó régen nem bántotta őket az ember, ha nincs beléjük kódolva, hogy menekülni kell, mert az ember veszélyes a madarakra és a mókusokra nézve.

Tehát eredetileg nem volt veszélyes az ember. Jó persze, lehet azt kérdezni, hogy mi van a természet törvényével, a tápláléklánccal stb. Én inkább mégis ennél a békés képnél maradnék, hogy az állat nem menekül az ember elől, mert tudja, hogy nem bántja.

Hát, szép lehetett a paradicsomi állapot még képzeletben is. (Vajon milyen szép lehetett annak a lelke, aki kitalálta, leírta vagy esetleg csak ráérzett, átélte valamilyen szinten?)

Tudom, tudom, utópisztikus várakozás és vágyakozás! De jól esett belemerengeni egy kicsit.

Szerintem az ember eredendően nem veszélyes semmire, de könnyen azzá válhat bármire nézve!