2011. 10. 29. Az élet törvényei: 6. Az ok és okozat törvénye Dimény József
Úgy is nevezik: a vetés és aratás törvénye. Az élet nagy dolgainak a felismeréséhez nem kell más csak józan paraszti ész. A földműves ember tudta, ha búzát vet búza fog teremni, ha krumplit, akkor krumpli. Soha nem várta el, ha búzát vetett krumpli teremjen. Ilyen egyszerűen működik a világ. Sokszor megkérdezik: Miért érdemes jónak lenni? Miért érdemes jót tenni? Hát azért, mert ha jót teszünk, azt kapjuk vissza és megsokszorozottan. A legtöbbször nem is attól kapjuk, akivel jót tettünk. Ha harag, gyűlölet, rosszindulat vezérli cselekedeteinket, azt fogjuk visszakapni, azt is hatványozottan. Jézus ezt így tanítja: Nem teremhet jó fa rossz gyümölcsöt; romlott fa sem teremhet jó gyümölcsöt. (Mt 7,18)
A teremtett világban mindennek ok és okozati háttere van. Bármit teszünk annak következménye lesz. Megtörténik, hogy csak a következményeket látjuk és másokat vagy az Istent hibáztatjuk a történtekért. Vannak helyzetek, amikor a betegség a helytelen életmód következménye, mégis azt mondjuk, az Isten ver bennünket. Ha életünket jobbá szeretnénk tenni, fel kell ismernünk az okokat és meg kell változtatni azokat. Igen gyakran azért nem megy jól az életünk, mert nem jól gondolkodunk. Gondolataink az okok, körülményeink az okozatok. Egy-egy helyzetben semmi mást nem tudunk megváltoztatni csupán a hozzáállásunkat, gondolkodásunkat, de ha ezt megtesszük, ezáltal minden megváltozik. Az egész életünk. „Az ember magában hordozza a sikerét, vagy kudarcát, ami nem a külső körülmények függvénye.” (Brian Tracy)
2011. október 30., vasárnap
Nagy Adél: Zsoltár
2011. 10. 28. Zsoltár Nagy Adél
Boldogok, akiknek az útja tökéletes,
Akik az Úr törvénye szerint élnek.
Boldogok, akik megfogadják intelmeit,
Teljes szívvel keresik őt,
Nem követtek el álnokságot,
Hanem az ő útjain jártak.
Te megparancsoltad, hogy utasításaidat
Pontosan megtartsák.
Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon,
Megtartván rendelkezéseidet!
Akkor nem vallanék szégyent,
Ha figyelnék minden parancsolatodra.
Tiszta szívből adok hálát neked,
Tanulva igazságos döntéseidet.
Megtartom rendelkezéseidet,
Ne hagyj el engem soha.
(Zsolt 119, 1-8)
Boldogok, akiknek az útja tökéletes,
Akik az Úr törvénye szerint élnek.
Boldogok, akik megfogadják intelmeit,
Teljes szívvel keresik őt,
Nem követtek el álnokságot,
Hanem az ő útjain jártak.
Te megparancsoltad, hogy utasításaidat
Pontosan megtartsák.
Bárcsak állhatatosan járhatnék utadon,
Megtartván rendelkezéseidet!
Akkor nem vallanék szégyent,
Ha figyelnék minden parancsolatodra.
Tiszta szívből adok hálát neked,
Tanulva igazságos döntéseidet.
Megtartom rendelkezéseidet,
Ne hagyj el engem soha.
(Zsolt 119, 1-8)
2011. október 27., csütörtök
Pál János: Páva Gergely
2011. 10. 27. Páva Gergely Pál János
Kosztolányi méltóságos Páva Gergelye „csak a hivatalában élt igazán, és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindig szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapad reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.” Imádta, ha hajlongtak előtte, ha kegyeiért könyörögtek és „napokig nyilallt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre” séta közben.
Történt aztán egy éjjel, hogy a méltóságos tanácsos úr a hálószobája parkettjén ébredt. Orvosa pihenést, nyugalmat, ehhez pedig távoli, csöndes kisvárost javasolt. Egy hét múlva Páva úr le is utazott a kisvárosba, de már a vonaton kellemetlenül érezte magát, mert senki sem tudta róla, hogy kicsoda, még a kalauz se. A városban további csalódások érték. Senki nem köszönt vissza, senki nem hajolt meg előtte, senki nem törődött vele. Haragra gerjedt és azon morfondírozott, milyen jó volna, ha a hivatalnokok is uniformist viselnének, ami jelezné rangjukat, méltóságukat...
A címek változtak azóta, de a szereplők és élethelyzetek nem. Pöffeszkedő, zsarnokoskodó, pökhendi Pávákból pedig bővelkedünk, mint sivatag a homokban. De bizonyára van az emberi létnek egy olyan színtere, ahol nem fog számítani, hogy ki a méltóságos úr és ki nem... Ott lesz majd sírás-rívás és fogcsikorgatás...
Kosztolányi méltóságos Páva Gergelye „csak a hivatalában élt igazán, és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindig szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapad reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.” Imádta, ha hajlongtak előtte, ha kegyeiért könyörögtek és „napokig nyilallt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre” séta közben.
Történt aztán egy éjjel, hogy a méltóságos tanácsos úr a hálószobája parkettjén ébredt. Orvosa pihenést, nyugalmat, ehhez pedig távoli, csöndes kisvárost javasolt. Egy hét múlva Páva úr le is utazott a kisvárosba, de már a vonaton kellemetlenül érezte magát, mert senki sem tudta róla, hogy kicsoda, még a kalauz se. A városban további csalódások érték. Senki nem köszönt vissza, senki nem hajolt meg előtte, senki nem törődött vele. Haragra gerjedt és azon morfondírozott, milyen jó volna, ha a hivatalnokok is uniformist viselnének, ami jelezné rangjukat, méltóságukat...
A címek változtak azóta, de a szereplők és élethelyzetek nem. Pöffeszkedő, zsarnokoskodó, pökhendi Pávákból pedig bővelkedünk, mint sivatag a homokban. De bizonyára van az emberi létnek egy olyan színtere, ahol nem fog számítani, hogy ki a méltóságos úr és ki nem... Ott lesz majd sírás-rívás és fogcsikorgatás...
Sipos Mónika Rebeka: Bizonyítsd be!
2011. 10. 26. Bizonyítsd be! Sipos Mónika Rebeka
Mindennapi tennivalóim közepette gyakran visszagondolok a középiskolákban egykori tanáraim által oly nagy előszeretettel használt felhívásokra, avagy parancsokra: Felkészülni, kész, rajt! – tornaórán; feltevés, következtetés, bizonyítás – mértanórán.
Annak idején nem vettem túl komolyan egyiket sem, mert mindkettőhöz tehetség kell, én pedig csak éppen átmenő voltam belőlük. Így, ha nem tűnhettem ki a tehetségemmel ezen a téren, inkább azokat választottam, ahol elől járhattam, vagyis bizonyíthattam, hogy jó vagyok, hogy el tudom végezni a rám bízottakat.
A testnevelés, a mértan már több mint egy évtizede lemorzsolódott az életemből, de tettekre sarkalló jelmondatai mindig elkísértek, még akkor is, amikor megkönnyebbülve felsóhajtottam: Na végre, erre vártam, nem kell már senkinek bizonyítanom!
Dehogynem! – nevetem el magam. Készenléti állapotban kell lenni mindig, a startvonal meg van húzva. A lépést tartani kell, különben lemaradsz! A feltevések és következtetések adottak. Még a rajzot is elkészítem, hisz nagyon egyszerű számomra: egy egyenlő szárú háromszög, csúcsainál: Isten, ember és a teremtett világ. A feladatom – és külön-külön mindenki feladata – megoldásra vár. Ez lehet, hogy könnyebben, nehezebben megoldható, de megtörténhet az is, hogy a bicskánk beletörik.
Hallom most is: bizonyítsd be, hogy Isten jó gyermeke vagy! Bizonyítsd be, hogy jó édesanya, jó feleség, jó nevelő, jó rokon, jó ember, jó unitárius vagy. Bizonyítsd be, hogy megbízható vagy…; azt, hogy aggódás nélkül elengedhetünk valahová… Biztatjuk önmagunkat, egymást és gyermekeinket egyaránt.
Anya, én akarok az első lenni! Anya, én nyertem! – üvölti torkaszakadtából a három és fél eves kislányom. Lassan meg kell értenem, hogy ez az érzés, a bizonyítani akarás a vérünkben lüktet, hogy ösztönöz, sarkall, tettekre késztet. És ez jó is, de csak addig, amíg nem válik hajszává, amíg erőnk, egészségünk és erkölcsösségünk határán belül mozog.
Milyen jó volna úgy élni, hogy ne a bizonyítási vágy tudatában, ne a mindenkinek való megfelelni akarásért végezzük munkánkat és éljük életünket, hanem azért, mert az természetes életcélunk, és mert belülről fakad!
Mindennapi tennivalóim közepette gyakran visszagondolok a középiskolákban egykori tanáraim által oly nagy előszeretettel használt felhívásokra, avagy parancsokra: Felkészülni, kész, rajt! – tornaórán; feltevés, következtetés, bizonyítás – mértanórán.
Annak idején nem vettem túl komolyan egyiket sem, mert mindkettőhöz tehetség kell, én pedig csak éppen átmenő voltam belőlük. Így, ha nem tűnhettem ki a tehetségemmel ezen a téren, inkább azokat választottam, ahol elől járhattam, vagyis bizonyíthattam, hogy jó vagyok, hogy el tudom végezni a rám bízottakat.
A testnevelés, a mértan már több mint egy évtizede lemorzsolódott az életemből, de tettekre sarkalló jelmondatai mindig elkísértek, még akkor is, amikor megkönnyebbülve felsóhajtottam: Na végre, erre vártam, nem kell már senkinek bizonyítanom!
Dehogynem! – nevetem el magam. Készenléti állapotban kell lenni mindig, a startvonal meg van húzva. A lépést tartani kell, különben lemaradsz! A feltevések és következtetések adottak. Még a rajzot is elkészítem, hisz nagyon egyszerű számomra: egy egyenlő szárú háromszög, csúcsainál: Isten, ember és a teremtett világ. A feladatom – és külön-külön mindenki feladata – megoldásra vár. Ez lehet, hogy könnyebben, nehezebben megoldható, de megtörténhet az is, hogy a bicskánk beletörik.
Hallom most is: bizonyítsd be, hogy Isten jó gyermeke vagy! Bizonyítsd be, hogy jó édesanya, jó feleség, jó nevelő, jó rokon, jó ember, jó unitárius vagy. Bizonyítsd be, hogy megbízható vagy…; azt, hogy aggódás nélkül elengedhetünk valahová… Biztatjuk önmagunkat, egymást és gyermekeinket egyaránt.
Anya, én akarok az első lenni! Anya, én nyertem! – üvölti torkaszakadtából a három és fél eves kislányom. Lassan meg kell értenem, hogy ez az érzés, a bizonyítani akarás a vérünkben lüktet, hogy ösztönöz, sarkall, tettekre késztet. És ez jó is, de csak addig, amíg nem válik hajszává, amíg erőnk, egészségünk és erkölcsösségünk határán belül mozog.
Milyen jó volna úgy élni, hogy ne a bizonyítási vágy tudatában, ne a mindenkinek való megfelelni akarásért végezzük munkánkat és éljük életünket, hanem azért, mert az természetes életcélunk, és mert belülről fakad!
2011. október 25., kedd
Lőrinczi Lajos: Kovász
2011. 10. 25. Kovász Lőrinczi Lajos
Nemrég újra végignéztem, miként készül a házi kenyér. Figyeltem, amint az asszony este belekeverte a kovászt a lisztbe. Várt, nyugodtan aludt. Reggelre a tészta szépen megkelt. Hozzátette a hozzávalót. Megdagasztotta. Várt, miközben meghevítette a kemencét. Aztán komótosan, ahogy ezer évek óta készítik: kiszaggatta, lapátra tette és bevetette a kemencébe, két óra hosszára. Közben meg-megnézte, hogy nem túl nagy-e a kemence „heve”, meghúzgálta. Majd megverte és tekenőben szőttes kendővel letakarta.
Mozdulataiban nagyanyámat, édesanyámat láttam és sok-sok székely magyar asszonyt, akik a heti kenyér elkészítésében Isten teremtő munkáját jelenítették meg. Milyen kár, hogy ma ez egyre ritkább! Milyen kár, hogy a ma emberének munkája mozzanataiból hiányzik (vagy egyre ritkább) az Istennel való meghitt közelség, a mag elvetésébe, növekedésébe, learatásába, a kenyérsütésbe beleélt türelem, a teremtett világ ritmusára való ráhangolódás, hálaérzés és az abból fakadó harmónia és szépség.
Jézus ezt a harmóniát, teremtő erőt érezhette, amikor így szólt: Isten országa „hasonló a kovászhoz, amit vett egy asszony, belekevert három mérce lisztbe, míg az egész megkelt”(Lk 13, 21).
Október 24-én 110 éve született Balázs Ferenc. Gyermekként sok időt töltött a csehétfalvi rokonainál. Láthatta, miként keveri az asszony a kovászt, talán érezte a mozdulataiban az isteni teremtés erejét és rendjét, és talán innen eredt a vágy, hogy ő maga is „többek kovásza” legyen.
Októberben „mintha a fákról is aranykoporsók hullanának” (Nyírő). A mulandóság hangulatában érzem, hogy életünkben szilárd „maradó kövek” (Wass A.), tápláló kenyerek az októberi nagyok: az aradiak, az ötvenhatosak, a reformátorok, köztük Balázs Ferenc. Isten országa nagy kovászai, akik nem odalökött lapos fekete sárkenyérről, hanem isteni ritmusban sütött szép, kerek, illatos, tápláló hazairól álmodtak. Érte életet áldoztak.
Te minek vagy a kovásza?
Nemrég újra végignéztem, miként készül a házi kenyér. Figyeltem, amint az asszony este belekeverte a kovászt a lisztbe. Várt, nyugodtan aludt. Reggelre a tészta szépen megkelt. Hozzátette a hozzávalót. Megdagasztotta. Várt, miközben meghevítette a kemencét. Aztán komótosan, ahogy ezer évek óta készítik: kiszaggatta, lapátra tette és bevetette a kemencébe, két óra hosszára. Közben meg-megnézte, hogy nem túl nagy-e a kemence „heve”, meghúzgálta. Majd megverte és tekenőben szőttes kendővel letakarta.
Mozdulataiban nagyanyámat, édesanyámat láttam és sok-sok székely magyar asszonyt, akik a heti kenyér elkészítésében Isten teremtő munkáját jelenítették meg. Milyen kár, hogy ma ez egyre ritkább! Milyen kár, hogy a ma emberének munkája mozzanataiból hiányzik (vagy egyre ritkább) az Istennel való meghitt közelség, a mag elvetésébe, növekedésébe, learatásába, a kenyérsütésbe beleélt türelem, a teremtett világ ritmusára való ráhangolódás, hálaérzés és az abból fakadó harmónia és szépség.
Jézus ezt a harmóniát, teremtő erőt érezhette, amikor így szólt: Isten országa „hasonló a kovászhoz, amit vett egy asszony, belekevert három mérce lisztbe, míg az egész megkelt”(Lk 13, 21).
Október 24-én 110 éve született Balázs Ferenc. Gyermekként sok időt töltött a csehétfalvi rokonainál. Láthatta, miként keveri az asszony a kovászt, talán érezte a mozdulataiban az isteni teremtés erejét és rendjét, és talán innen eredt a vágy, hogy ő maga is „többek kovásza” legyen.
Októberben „mintha a fákról is aranykoporsók hullanának” (Nyírő). A mulandóság hangulatában érzem, hogy életünkben szilárd „maradó kövek” (Wass A.), tápláló kenyerek az októberi nagyok: az aradiak, az ötvenhatosak, a reformátorok, köztük Balázs Ferenc. Isten országa nagy kovászai, akik nem odalökött lapos fekete sárkenyérről, hanem isteni ritmusban sütött szép, kerek, illatos, tápláló hazairól álmodtak. Érte életet áldoztak.
Te minek vagy a kovásza?
Székely Kinga Réka: Válassz magadnak világot!
2011. 10. 24. Válassz magadnak világot! Székely Kinga Réka
Volt egyszer egy ember. Jól berendezte magának a világot, nem volt abban semmi érthetetlen, semmi meglepő. A kölcsönösség elvét tartotta szent alapelvének. Ha valaki ad valamit, hamar viszonozni kell. Csakis olyan valakinek adjál valamit, akitől kilátásban van a viszonzás lehetősége. Meg volt győződve arról, hogy az emberek csakis a fölöslegből adhatnak a másik embernek. Arról is meg volt győződve rendíthetetlenül, hogy ő soha senkitől nem kapott semmit ingyen, hogy ő mindenért megfizetett.
E nagy világmindenség olyan egyszerűen képződött le az ő világértelmezésében, mint egy piaci avagy üzleti vásár. Adom a pénzt és kapom az árut. Valahányszor valamit kapott valakitől, az ő létértelmezésében ez azt jelentette, hogy a másik felismerte benne a jót. Ugye azért adtál nekem, mert tudod, hogy én milyen jó vagyok? Mert én mindig adok annak, akitől én is kapok. Nem szabad az életet ismeretlen utakra, idegen emberekre pazarolni.
Volt egyszer egy másik ember is. Ő is jól berendezte magának a világot, számára abban a világban nem volt semmi érthetetlen és meglepő. A hálaadást tartotta szent alapelvének. Naponta felsorolta azokat a dolgokat, melyeket tiszta ajándékként kapott: az idegen emberek barátságos segítségét, amint hazafelé cipekedett az üzletből, a háza mellett nyáron illatozó bodzabokrot, fagyos téli éjszakák után a melegen ragyogó napsugarat, tavasszal a patak partján zöldellő salátát. Mindenért hálás volt, amit a világ, az erdő, a mező, az emberek, és a jó Isten adott neki. Ő maga is boldogan ajándékozott anyagi és lelki javaiból, mert rendíthetetlenül meg volt győződve arról, hogy ama csodálatos forgatagban, melyet földi életnek nevezünk, valamilyen titokzatos módon a jó elnyeri jutalmát. Valamilyen titokzatos módon az ember, akinek alapelve a hálaadás, mindig szembe találja magát egy olyan ajándékkal, amiért hálás lehet.
Melyik embernek szeretnél a barátja lenni?
Volt egyszer egy ember. Jól berendezte magának a világot, nem volt abban semmi érthetetlen, semmi meglepő. A kölcsönösség elvét tartotta szent alapelvének. Ha valaki ad valamit, hamar viszonozni kell. Csakis olyan valakinek adjál valamit, akitől kilátásban van a viszonzás lehetősége. Meg volt győződve arról, hogy az emberek csakis a fölöslegből adhatnak a másik embernek. Arról is meg volt győződve rendíthetetlenül, hogy ő soha senkitől nem kapott semmit ingyen, hogy ő mindenért megfizetett.
E nagy világmindenség olyan egyszerűen képződött le az ő világértelmezésében, mint egy piaci avagy üzleti vásár. Adom a pénzt és kapom az árut. Valahányszor valamit kapott valakitől, az ő létértelmezésében ez azt jelentette, hogy a másik felismerte benne a jót. Ugye azért adtál nekem, mert tudod, hogy én milyen jó vagyok? Mert én mindig adok annak, akitől én is kapok. Nem szabad az életet ismeretlen utakra, idegen emberekre pazarolni.
Volt egyszer egy másik ember is. Ő is jól berendezte magának a világot, számára abban a világban nem volt semmi érthetetlen és meglepő. A hálaadást tartotta szent alapelvének. Naponta felsorolta azokat a dolgokat, melyeket tiszta ajándékként kapott: az idegen emberek barátságos segítségét, amint hazafelé cipekedett az üzletből, a háza mellett nyáron illatozó bodzabokrot, fagyos téli éjszakák után a melegen ragyogó napsugarat, tavasszal a patak partján zöldellő salátát. Mindenért hálás volt, amit a világ, az erdő, a mező, az emberek, és a jó Isten adott neki. Ő maga is boldogan ajándékozott anyagi és lelki javaiból, mert rendíthetetlenül meg volt győződve arról, hogy ama csodálatos forgatagban, melyet földi életnek nevezünk, valamilyen titokzatos módon a jó elnyeri jutalmát. Valamilyen titokzatos módon az ember, akinek alapelve a hálaadás, mindig szembe találja magát egy olyan ajándékkal, amiért hálás lehet.
Melyik embernek szeretnél a barátja lenni?
2011. október 23., vasárnap
Csécs Márton Lőrinc. Október 23.
2011. 10. 23. Október 23. Csécs Márton Lőrinc Október 23. Sokunk határidőnaplójában erkölcsi kötelességből megjelenik a felkiáltójellel központozott mondat: Megemlékezni!
S akkor az történik, hogy a versnek lesz pátosza, esztétikája, kigondolt, kicsiszolt előadása, de: mert rendezvény van – azért hangzik el.
Az éneknek lesz szomorúsága, kigyakoroltságából fakadóan szépsége, de: mert megrendelték – azért hangzik el.
… s csoda történik, mert a félkényszerűség megmozgat valamit. Kiderül, hogy az ideig-óráig mesterségesen életben tartott „lény” majd gépek nélkül is tud élni. Élni a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében. Mert a megemlékezők eljátszanak valamit lelkünk zongoráján, s kiderül, hogy az együttérzés, a tisztelet, az értékelés, az emberség billentyűi nemhogy csak megvannak lelkünk regiszterén, de még tiszta hangot bocsátanak is ki. Kiderül, hogy a vázában, a szépsége miatt halálra ítélt virág gyökeret hajt, s arra vár, hogy elültessük.
S ha a rendezvény ezt előcsalja belőlünk: az már valami. Az már út. De nemcsak a megmaradásé, hanem a teljességé.
Jónás, te csak prédikálj – szól a háttérben – ne okoskodj!
Jó napot, áldott emlékezést!
2011. október 22., szombat
Székely Kinga Réka: Szombati meditáció
2011. 10. 22. Szombati meditáció Székely Kinga Réka
Mint ahogy a csatorna csepegése mélyebb és mélyebb árkot ás a földbe, az én lelkemben is – a türelem még meglevő talajába – egyre mélyebb árkot ás a félelem, amikor szombat délelőttökön a jehovisták csapatai ellepik a falut. Találékonyságukra vall, hogy változatos formációkban jelennek meg. Volt már két szépen öltözött, nyakkendős ifjú, volt már hasonlóan szépen öltözött ifjú pár, voltak tisztes öreg mamák, voltak modernül öltözött ifjú asszonyok, akikről mellesleg azt hittem, hogy biztos megint valamilyen felmérést végző szociológusok, voltak kisbabát karjukon cipelők, kisbabát kocsiban tologatók. Már csak fürdődresszben kell megjelenjenek vagy székelyruhában, és akkor elmondhatják magukról azt, hogy mindent megpróbáltak.
Szidom magam, hogy ezt nem szabad, miért vagyok ilyen türelmetlen én, aki fennen hirdetem a vallásos türelem Istentől való voltát.
Rendszerint a papilak emeleti szobájának ablakából nézem készülődésüket, ahogy kiszállnak az autóból, ahogy elszántan egymásra néznek, és nekivágnak a számukra idegen házaknak, ajtóknak, embereknek.
Kivételes alkalmakkor mint egy vadászkutya körbeszagolom az autójukat, bekukucskálok rajta, és megkönnyebbülten nyugtázom, csak olyan rend és tisztaság lakózik ott, mint az én autómban is. Aztán mint egy spicli, mint egy rossz emlékű szekus, röntgen szemekkel kérdem híveimet a következő napon: nos, hogy telt a szombat?! Nem álltunk át – jön a lecsupaszítóan egyenes válasz, mert tudják, hogy mitől rettegek.
A hit Isten ajándéka – papolom, végülis ha nagyon át akarnak állni, ha valóban ott találnák meg lelki nyugodalmukat, nem ítélhetem el őket.
Tudom, hogy túl magasan tartjuk az átugrásra biztató lecet, amit felemelünk a hívek elé. Tudom, hogy alkalmakként én is beütöm a fejem abba a lécbe.
Légy Istent szerető és embert tisztelő. Fogadd el a másként imádkozókat, mert az Istenhez vezető út más tájakon is lehet épp olyan szent, mint amilyen szentnek hisszük a mi unitárius lelkiségünket és vallásosságunkat.
Légy türelmes és légy együttérző.
Élj erkölcsösen és mégis szeretetben.
Alkoss, építs, segíts.
Beismerem, hogy néha elfáradok és azt kérdezem Istenemtől: mikor lehetek már egoista, önszerető és önimádó? Mikor nézhetem már le a babonás tévelygőket?
Milyen félelmetes a felismerés, hogy minden lehetek, és csakis a bennem lobogó hittől függ, hogy milyen leszek.
Szombati, hittérítőket szaglászó meditáció kérdése az, hogy a megtalált hit igazságát hirdetni hódítás-e vagy hivatás?
Ha egyszer majd bekopogtat hozzám egy fürdőruhás jehovista tudni fogom, hogy nekem is indulnom kell kopogtatni idegen falvak kapuin és ajtóin, elszántan osztogatni az üdvösséget és a kárhozatot mindenkinek.
Addig csak szeretni fogom azokat, akiket rám bízott a gondviselés. Ez kevés?
Mint ahogy a csatorna csepegése mélyebb és mélyebb árkot ás a földbe, az én lelkemben is – a türelem még meglevő talajába – egyre mélyebb árkot ás a félelem, amikor szombat délelőttökön a jehovisták csapatai ellepik a falut. Találékonyságukra vall, hogy változatos formációkban jelennek meg. Volt már két szépen öltözött, nyakkendős ifjú, volt már hasonlóan szépen öltözött ifjú pár, voltak tisztes öreg mamák, voltak modernül öltözött ifjú asszonyok, akikről mellesleg azt hittem, hogy biztos megint valamilyen felmérést végző szociológusok, voltak kisbabát karjukon cipelők, kisbabát kocsiban tologatók. Már csak fürdődresszben kell megjelenjenek vagy székelyruhában, és akkor elmondhatják magukról azt, hogy mindent megpróbáltak.
Szidom magam, hogy ezt nem szabad, miért vagyok ilyen türelmetlen én, aki fennen hirdetem a vallásos türelem Istentől való voltát.
Rendszerint a papilak emeleti szobájának ablakából nézem készülődésüket, ahogy kiszállnak az autóból, ahogy elszántan egymásra néznek, és nekivágnak a számukra idegen házaknak, ajtóknak, embereknek.
Kivételes alkalmakkor mint egy vadászkutya körbeszagolom az autójukat, bekukucskálok rajta, és megkönnyebbülten nyugtázom, csak olyan rend és tisztaság lakózik ott, mint az én autómban is. Aztán mint egy spicli, mint egy rossz emlékű szekus, röntgen szemekkel kérdem híveimet a következő napon: nos, hogy telt a szombat?! Nem álltunk át – jön a lecsupaszítóan egyenes válasz, mert tudják, hogy mitől rettegek.
A hit Isten ajándéka – papolom, végülis ha nagyon át akarnak állni, ha valóban ott találnák meg lelki nyugodalmukat, nem ítélhetem el őket.
Tudom, hogy túl magasan tartjuk az átugrásra biztató lecet, amit felemelünk a hívek elé. Tudom, hogy alkalmakként én is beütöm a fejem abba a lécbe.
Légy Istent szerető és embert tisztelő. Fogadd el a másként imádkozókat, mert az Istenhez vezető út más tájakon is lehet épp olyan szent, mint amilyen szentnek hisszük a mi unitárius lelkiségünket és vallásosságunkat.
Légy türelmes és légy együttérző.
Élj erkölcsösen és mégis szeretetben.
Alkoss, építs, segíts.
Beismerem, hogy néha elfáradok és azt kérdezem Istenemtől: mikor lehetek már egoista, önszerető és önimádó? Mikor nézhetem már le a babonás tévelygőket?
Milyen félelmetes a felismerés, hogy minden lehetek, és csakis a bennem lobogó hittől függ, hogy milyen leszek.
Szombati, hittérítőket szaglászó meditáció kérdése az, hogy a megtalált hit igazságát hirdetni hódítás-e vagy hivatás?
Ha egyszer majd bekopogtat hozzám egy fürdőruhás jehovista tudni fogom, hogy nekem is indulnom kell kopogtatni idegen falvak kapuin és ajtóin, elszántan osztogatni az üdvösséget és a kárhozatot mindenkinek.
Addig csak szeretni fogom azokat, akiket rám bízott a gondviselés. Ez kevés?
Nagy László: És ha mégis...
2011. 10. 20. És ha mégis... Nagy László
Szép kort megérni nem ügyesség, hanem a Gondviselés műve. Ha egészségben élheted meg, az adomány. Valakitől, aki – ha elfogadod, ha nem – létezik és munkálkodik.
Ha ritkán is, de előfordul, még környezetünkben is, hogy száz éves, vagy még nagyobb korú embereket köszöntenek. Kattognak és villognak a fényképezőgépek, beindulnak a hangrögzítők, mert ki tudja, lesz-e még egy ilyen alkalom. Talán a mi életünkben nem. Gondoljuk. Elhangzanak okosabbnál okosabb kérdések, és jönnek a szelíd, őszinte válaszok. Mi a hosszú élet titka? Cigarettázott, szerette-e a pálinkát, mennyit ivott naponta, mennyi szalonnát evett stb.? És ha újra kezdhetné az életét, mit tenne másként? A válasz egyszerű: én csak éltem, végeztem a dolgom, igyekeztem, örültem és kínlódtam. Életemet, sorsomat Valaki így intézte. És jól intézte. Köszönöm Neki.
Egy sportolótól megkérdezték, hogy mi a sikereinek a titka? „A tervszerű elhanyagolás. Amíg a felkészülési idő tartott, én csak arra összpontosítottam. Semmi más nem érdekelt.”
Azt mondják, hogy a történelemben nincs „ha”. Alkalmak és lehetőségek vannak, amelyeket igaz lelkiismerettel meg kell élni, ki kell használni. Érezni és tudni kell, hogy van Gondviselés.
És ha mégis megérnénk azt a kort, vajon mit mondhatnánk...?
Szép kort megérni nem ügyesség, hanem a Gondviselés műve. Ha egészségben élheted meg, az adomány. Valakitől, aki – ha elfogadod, ha nem – létezik és munkálkodik.
Ha ritkán is, de előfordul, még környezetünkben is, hogy száz éves, vagy még nagyobb korú embereket köszöntenek. Kattognak és villognak a fényképezőgépek, beindulnak a hangrögzítők, mert ki tudja, lesz-e még egy ilyen alkalom. Talán a mi életünkben nem. Gondoljuk. Elhangzanak okosabbnál okosabb kérdések, és jönnek a szelíd, őszinte válaszok. Mi a hosszú élet titka? Cigarettázott, szerette-e a pálinkát, mennyit ivott naponta, mennyi szalonnát evett stb.? És ha újra kezdhetné az életét, mit tenne másként? A válasz egyszerű: én csak éltem, végeztem a dolgom, igyekeztem, örültem és kínlódtam. Életemet, sorsomat Valaki így intézte. És jól intézte. Köszönöm Neki.
Egy sportolótól megkérdezték, hogy mi a sikereinek a titka? „A tervszerű elhanyagolás. Amíg a felkészülési idő tartott, én csak arra összpontosítottam. Semmi más nem érdekelt.”
Azt mondják, hogy a történelemben nincs „ha”. Alkalmak és lehetőségek vannak, amelyeket igaz lelkiismerettel meg kell élni, ki kell használni. Érezni és tudni kell, hogy van Gondviselés.
És ha mégis megérnénk azt a kort, vajon mit mondhatnánk...?
2011. október 19., szerda
Székely Kinga Réka: Pásztortüzek
2011. 10. 19. Pásztortüzek Székely Kinga Réka
Biztos vagyok abban, hogy egy lokálpatrióta amerikai, aki példának okáért San Franciscoban él, a város megannyi híres nevezetességében gyönyörködik nap mint nap. A hajnali ragyogásban rátekint az emeletes Bay Bridge-re, és újra elismeri az amerikai mérnökök hatalmas tudását. Ebédszünetben kiugrik a China Town-ba és kíváncsian ízlelgeti a különleges keleti fűszerek illatával és zamatával készült olcsó ebédet. Hazafelé menet lepillant a Csendes Óceánra, aztán sétálni megy arra a műemlékké átalakított kikötő partra, ahonnan hajdanán a rabokat szállították Alcatraz közeli szigetére, a börtönbe, melyből lehetetlen volt kiszabadulni. Alkonytájban a vérvörös naplementében lokálpatrióta barátunk rápillant a Golden Gate sziluettjére, és úgy érzi, hogy ennek látványa a halandó embernek bepillantást ad az örökéletbe, mert annyira szép és titokzatos a földet az óceánnal és az éggel összekötő alkotás. Estére felruccan a Pacific Heights-ba, meglátogatja rokonait, barátait és elpletykálnak azon, hogy mennyibe került a régi vitorlás felújítása. Az őszi vitorlás versenyen a részvétel kötelező egy San Francisco-i lokálpatriótának.
A két Homoród mentén az idén sok vadállat pusztította az emberek termését. A földből élő atyánkfiai szeptember folyamán minden este kiszekereztek a falu határában levő kukoricásaik mellé, meggyújtották az évezredes titkokat lobogó pásztortüzeket, és farkasszemet/emberszemet néztek a medvével, a vaddisznócsordával és a mindig nyomukban lihegő félelemmel.
A két Homoród mentén a szokásosnál melegebb és szárazabb volt az ősz eleje, mintha ugyanazt a száraz, tikkasztó érzést akarná sugallni, ami belénk ivódott: minden ellenség. Nemcsak a vadak, a négylábúak, akik szétdúlják a kicsinyke termést, hanem a magas megélhetési árak, a szégyenteljesen alacsony munkabérek, és az agymosást éjjel-nappal végző komerc televízió.
Nagy szükségünk van a pásztortüzekre. Szükségünk van arra, hogy szembenézzünk félelmeinkkel, azokkal, melyeket külső tényezők zudítanak ránk, de azokkal is, melyek a holnaptól félve minden nap kiáradnak belőlünk.
Minden erdélyi magyar üljön le egy pásztortűz mellé a szép őszben. A részvétel kötelező. Merem állítani, sőt, jótállok azért, hogy minden egyes pásztortüzes éjszaka alkalmával a jó Isten elküldi a választ arra a tépelődő nagy kérdésre, hogy van-e még értelme őrizni azt, ami a miénk.
Biztos vagyok abban, hogy egy lokálpatrióta amerikai, aki példának okáért San Franciscoban él, a város megannyi híres nevezetességében gyönyörködik nap mint nap. A hajnali ragyogásban rátekint az emeletes Bay Bridge-re, és újra elismeri az amerikai mérnökök hatalmas tudását. Ebédszünetben kiugrik a China Town-ba és kíváncsian ízlelgeti a különleges keleti fűszerek illatával és zamatával készült olcsó ebédet. Hazafelé menet lepillant a Csendes Óceánra, aztán sétálni megy arra a műemlékké átalakított kikötő partra, ahonnan hajdanán a rabokat szállították Alcatraz közeli szigetére, a börtönbe, melyből lehetetlen volt kiszabadulni. Alkonytájban a vérvörös naplementében lokálpatrióta barátunk rápillant a Golden Gate sziluettjére, és úgy érzi, hogy ennek látványa a halandó embernek bepillantást ad az örökéletbe, mert annyira szép és titokzatos a földet az óceánnal és az éggel összekötő alkotás. Estére felruccan a Pacific Heights-ba, meglátogatja rokonait, barátait és elpletykálnak azon, hogy mennyibe került a régi vitorlás felújítása. Az őszi vitorlás versenyen a részvétel kötelező egy San Francisco-i lokálpatriótának.
A két Homoród mentén az idén sok vadállat pusztította az emberek termését. A földből élő atyánkfiai szeptember folyamán minden este kiszekereztek a falu határában levő kukoricásaik mellé, meggyújtották az évezredes titkokat lobogó pásztortüzeket, és farkasszemet/emberszemet néztek a medvével, a vaddisznócsordával és a mindig nyomukban lihegő félelemmel.
A két Homoród mentén a szokásosnál melegebb és szárazabb volt az ősz eleje, mintha ugyanazt a száraz, tikkasztó érzést akarná sugallni, ami belénk ivódott: minden ellenség. Nemcsak a vadak, a négylábúak, akik szétdúlják a kicsinyke termést, hanem a magas megélhetési árak, a szégyenteljesen alacsony munkabérek, és az agymosást éjjel-nappal végző komerc televízió.
Nagy szükségünk van a pásztortüzekre. Szükségünk van arra, hogy szembenézzünk félelmeinkkel, azokkal, melyeket külső tényezők zudítanak ránk, de azokkal is, melyek a holnaptól félve minden nap kiáradnak belőlünk.
Minden erdélyi magyar üljön le egy pásztortűz mellé a szép őszben. A részvétel kötelező. Merem állítani, sőt, jótállok azért, hogy minden egyes pásztortüzes éjszaka alkalmával a jó Isten elküldi a választ arra a tépelődő nagy kérdésre, hogy van-e még értelme őrizni azt, ami a miénk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)