2011. 10. 27. Páva Gergely Pál János
Kosztolányi méltóságos Páva Gergelye „csak a hivatalában élt igazán, és mikor becsapta maga mögött az ajtót, mindig szomorúságot érzett. Mert nem tudott betelni azzal a szenzációval, hogy itt száz és száz lázas szem tapad reá izgatott várakozással. Sokszor hallotta, hogy a szolgák a folyosón – suttogva és félénken – a «méltóságos úr»-ról beszéltek. Ilyenkor lopva, nehogy észrevegyék, utánuk osont. Otthon pedig megállt a tükör előtt. A méltóságos urat látta benne. Szervusz, kedves méltóságos, szervusz.” Imádta, ha hajlongtak előtte, ha kegyeiért könyörögtek és „napokig nyilallt a szíve táján, mikor valaki véletlenül nem vette észre” séta közben.
Történt aztán egy éjjel, hogy a méltóságos tanácsos úr a hálószobája parkettjén ébredt. Orvosa pihenést, nyugalmat, ehhez pedig távoli, csöndes kisvárost javasolt. Egy hét múlva Páva úr le is utazott a kisvárosba, de már a vonaton kellemetlenül érezte magát, mert senki sem tudta róla, hogy kicsoda, még a kalauz se. A városban további csalódások érték. Senki nem köszönt vissza, senki nem hajolt meg előtte, senki nem törődött vele. Haragra gerjedt és azon morfondírozott, milyen jó volna, ha a hivatalnokok is uniformist viselnének, ami jelezné rangjukat, méltóságukat...
A címek változtak azóta, de a szereplők és élethelyzetek nem. Pöffeszkedő, zsarnokoskodó, pökhendi Pávákból pedig bővelkedünk, mint sivatag a homokban. De bizonyára van az emberi létnek egy olyan színtere, ahol nem fog számítani, hogy ki a méltóságos úr és ki nem... Ott lesz majd sírás-rívás és fogcsikorgatás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése