Rácz Mária: Azért edd csak örömmel kenyeredet...

2012. 01. 31. Azért edd csak örömmel kenyeredet... Rácz Mária

Éhesen és átfázva érkezek haza. Már két órája a tegnap főtt fuszulykaleves jár az eszemben, szinte érzem az illatát, eddig biztosan összeért az íze. Gyorsan ledobom a nagykabátot, kibontom lábam a bakancs fogságából, s már megyek is megmelegíteni az ételt. Mire jó forró lesz, szertartásos mozdulatokkal tányért, kanalat, kést, villát, lapítót, kenyeret veszek elő, vöröshagyma után kutatok, zörgetek a kamrában, megtalálom, megpucolom, felvágom, sózom. Nagyot szippantok a leves gőzébe keveredett hagymaillatból, és érzem, hogy követelőzve megszólal a gyomrom. Nyugalom – intem – most már minden kész. Próbálom fékezni magam, s lassan szürcsölgetni a forró ételt, kenyeret és hagymát falok hozzá, és érzem, hogy eltölt az öröm és a békesség. Ahogy a testem átmelegszik, ahogy a kínzó éhségérzet csökken, kibékülök a világgal. Hálát adok Istennek, hogy van mit megennem, s hogy egyszerűen és őszintén tudok örülni az élet dolgainak. Nem a halál utánra várok, s nem a csodák között keresem a megélhető mennyországot, hanem itt, a földi élet hétköznapjaiban.

A Prédikátor szavai jutnak eszembe: „Azért edd csak örömmel kenyeredet, és idd jókedvvel borodat, mert mindig az volt Isten jóakarata, hogy ezt tedd! Ruhád legyen mindig fehér, és fejedről ne hiányozzék az olaj! Élvezd az életet feleségeddel együtt, akit szeretsz, mulandó életed minden napján, amelyet Isten adott neked a nap alatt.” (Préd 9,7–9a)

Ne feledd, hogy életed minden napja Istentől kapott ajándék, amit épp mulandósága tesz felbecsülhetetlenül értékessé! Örvendj hát a kenyér ízének, a bor zamatának, az asszony ölelésének igaz keresztényként, szégyenérzet és bűntudat nélkül, Isten örömszerző akaratában megnyugodva!

Andorkó Attila: „Mindent megpróbáljatok”?

2012. 01. 29. „Mindent megpróbáljatok”? Andorkó Attila

A 12. osztályban aa szenvedélybetegségek tárgyköréről, azok erkölcsi kérdéseiről tárgyaltunk a fiatal hölgyekkel és urakkal. 2005-ben az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet által szervezett ifjúsági konferencia témája a szenvedélybetegség volt. Akkor a kábítószer tűnt a „legérdekesebbnek, legtitokzatosabbnak” a többi szenvedélybetegség (dohányzás, alkohol-, világháló-, számítógép-függőség, munkamánia stb.) mellett. Órára készülve, hogy frissítsem ismereteimet e tárgykörben, meghallgattam Kurdics Mihály nyugalmazott rendőr-alezredes és drogprevenciós szakember akkori előadását, majd felidéztem a Marosvásárhelyen tartott előadásit is. Nem lehet divat a halál – mondja és írja könyvében.

A közismertebb drogokról (LSD, marihuána, heroin, speed, exstasy stb.) rengeteg új információt tartogatott a világhálós böngészés, de egy szörnyű meglepetést is: a krokodil nevű drogot. Ezt a kábítószert oroszok készítették először, négy-öt évvel ezelőtt, kodein alapú gyógyszerek felhasználásával. Sokkal olcsóbb, mint a heroin, de mellékhatásai is sokkal szörnyűbbek: leeszi, lerágja a húst a használóról. Aki bírja, főleg gyomorral, a Youtube videómegosztón kereshet rá. Amikor megnéztem a filmeket, amelyeket feltettek, elborzadtam, hogy a függőség, a szenvedélyesen hajszolt kábítószer hová tudja süllyeszteni, alázni az embert, aki többre hivatott. Megdöbbentem, amikor egy riportban arról számol be egy magyarországi krokodilfüggő, hogy mennyire elterjedt ez is, nemcsak a többi drog.

Az előadásai során a drogprevenciós szakember mindig felhívja a figyelmet, hogy a múlt rendszerben a hivatalos (hatalmi) álláspont szerint nem volt kábítószer-probléma sem Magyarországon, sem itthon. Egyes vélemények szerint ma sincs! A diákok erről mást mondanak!!! Tudják, hogy kell felpörögni egy bulin, tudják a megoldást is, hogyan lehet a pörgés felső fokát gyorsan elérni, és ismerik az összekötő szálakat is. Nemcsak nagyvárosról van szó, hanem kisebb városok lakóiról is. Itt is, ott is leselkedik a veszély. Kérdés csak az, hogy fel tudjuk-e fedezni, tudomást veszünk-e róla, vagy nem?

Pál apostol írja az első Thesszalonikai levelében: „Mindent megpróbáljatok; a mi jó, azt megtartsátok!” (1Thessz 5,21) Más fordítás szerint: „mindent vizsgáljatok meg: a jót tartsátok meg.” Vajon ebbe a mindenbe beletartozik a kábítószer kipróbálása?

Gyökössy Endre írja egyik művében (Akarsz-e meggyógyulni?), hogy félelmeinkkel szembe kell nézni, tudomást kell venni róluk, mert másként annyira elhatalmasodhatnak felettünk és rajtunk, hogy már teljesen uralni fogják egész lényünket. Nézzünk hát szembe a kábítószer jelenvalóságával, és tegyünk meg mindent, hogy: ne legyen divat a halál!

Pál János: Európai

2012. 01. 28. Európai Pál János

Mostanság kontinensünk e szegletében minden mellé szokás – sőt illik – odabiggyeszteni az európai jelzőt. Ez lett mindeneknek a mércéje. Csak akkor jó valami, ha európai, ha európai színvonalon áll. – azaz ott tartunk, hogy szótárunkban a jónak szinonimájává vedlett át. Ezért például, ha egy ország a nemzetközi megítélésén javítani akar, elegendő, ha a kifulladásig azt dadogja, hogy jogrendje, politikai berendezkedése az európai normákkal harmonizál. Ugyanez a helyzet akkor is, ha egy intézményt létesítenek vagy újítanak fel. – hangsúlyozandó minden esetben, hogy európai színvonalú létesítményről van szó. De a kultúra is csak akkor halad jó irányban, ha az európai kapukat döngeti, annak hullámait lovagolja meg, stb.

„Természetesen” a demokráciát illetően – lásd legutóbb Magyarország kioktatását – is követendő példa az európai ... Vagy mégsem?

Bibó István szerint „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni: nem félni a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a forradalomtól, az összeesküvésektől, az ellenség ismeretlen gonosz szándékaitól, az ellenség propagandájától, a lekicsinyléstől és egyáltalán mindazoktól az imaginárius veszedelmektől, melyek azáltal válnak valódi veszedelmekké, hogy félünk tőlük.”

Egyre gyakrabban látni, hogy az európai mérce tulajdonosai félnek a más véleményűektől, a más nyelvűektől, a más fajúaktól, a más világnézeten állóktól, hogy követendőnek kiáltott demokráciájuk éppen ezért csorbát szenvedett, sok sebből vérzik.

Jobb volna tehát néha elgondolkodni tájainkon is, hogy mit tekintünk követendő példának. Mert nem minden arany, ami fénylik!

Moldován-Szeredai Noémi: Családlátogatás

2012. 01. 27. Családlátogatás Moldován-Szeredai Noémi

Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.

Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.

A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.

Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.

Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?

Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a Bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.

Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.

A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.

Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.

Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?

Szász Ferenc: A HATÁRTALAN HAZÁTLANSÁG ELSŐ ÉS UTOLSÓ VERSE

2012. 01. 26. A HATÁRTALAN HAZÁTLANSÁG ELSŐ ÉS UTOLSÓ VERSE Szász Ferenc

ím itt a havas

sík látszatai alatt

sírhantok szirtje



fejfák vagy fenyők

mérföldkövek a hóban

sejthetetlenek



mért hittem mégis

hogy mélység és magasság

mértéke szívem



átjárhatatlan

tájak vidékek hazák

határhalmaza



s sodorhat még omlás

végtelen égi űrbe

vak völgy ölébe ? -



egyetlen csúcson

cselleng tekintet lélek

nem szabadulhat



mint anyaméhbe

barlangmélybe vágyódik

megtartatásért

izzik a szemben

mózes bokrának lángja

pára és üszök



ez nem a Tető

miniatűr mindenség

utánzatpótlék



fenn a nyeregben

Isten lábnyoma ámít

omega alfa



(Nagykőhavas, 2009. január 1.)

Fekete Levente: Régi és új

2012. 01. 24. Régi és új Fekete Levente

2011-ben a NaDFIE (Nagyajtai Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet) tagjaival ismét jurtáztunk. E karikázó expedíció alkalmával Szovátára is elgurultunk. Miután kipihentünk magunkat a vadonatúj és gyönyörű unitárius templomnál − köszönet Lázár Levente és Demeter Erika unitárius lelkészházaspárnak − másnap a fenyőfák árnyékában, a tomboló nyári hőségben fürdeni indultunk mindannyiunk óriási örömére. Ahogyan ráérősen ballagtunk és bámészkodtunk, megszólalt a feleségem:

− Nézd, a régi lepusztult, beomlott fedelű villák mellett épülnek az újak, pedig a régiek milyen szépek, stílusosak. Kár, hogy tönkremennek.

Mire én:

− Állítólag könnyebb egy új épületet felhúzni, mint egy régit kijavítani. Kevesebb pénzbe kerül.

Aztán arról beszéltünk, hogy Székelykeresztúron az egyházközség csodálatosan kijavította a tulajdonában levő hatalmas, régi, valóban kritikusan romos állapotban levő közösségi házat. Így, felújított állapotában nemcsak a gyülekezetnek és Székelykeresztúrnak, hanem egész egyetemes unitárius egyházunknak egyik gyöngyszeme lett. A felújított épület korszerű kényelmét a csapat is élvezhette egy éjszakára, Szombatfalvi József volt esperes úr jóváhagyásával, Mikó Ferenc kollegánknak köszönhetően. Homoródszentpálon is jártunk, ahol a papilak régi pincéje klubbá, konyhával, illemhellyel ellátott közösségi teremmé alakult át, Tódor Csaba unitárius lelkész álmai szerint, aki szintén befogadott baráti szeretettel karikázó országlásunk idején. Felsőrákoson a régi kántori lak szintén újjászületett. Felsorolni se tudnánk a felújított, kijavított, ismét korszerűen használhatóvá tett sok, gyögyörű épületeinket. Aztán arról beszéltünk, hogy mindebben Gellérd Juditnak, a csupa lélek Zizinek és férjének, a kedves Georgenak, bizony ezekben mind valahol oroszlánrészük van és volt.

A kérdés az, hogy a mindennapi életünkben a régi, értékkel bíró dolgokat tudjuk-e eléggé becsülni? Vagy ami már úgy tűnik, hogy idejét múlta, régi, avítt, poros, romos, esetleg eresztékeiben meglazult, azzal már kár foglalkozni? Kell helyette az új, a modern, mert az esetleg jobban megfelel a követelményeknek? A régi unalmas-e, kár-e rá pazarolni az időt? Nagyanyáink rokkáját, a jegyes guzsalyt, a saroktékát kell-e tűzre vetni, mert tele van szúval, vagy a szobában is elfér, szem előtt, lekezelve a tisztesség sarkában. A posztózekét s a régi zsinóros harisnyát, ha még a moly nem ette meg, miért nem lehet ünnepeken felvenni? Vagy poros-e, elcsépelt-e az Istenbe vetett bizalom, az ő gondviselésébe vetett hit, a szeretet, a türelem, az alázat, a jóakarat, a Miatyánk, a mindennapi imádság, a megbocsátás kérése és gyakorlása, a bünbánat, a lelki és a testi böjt, a feltétlen szeretet és bizalom, úgy ahogy Unitárius Egyházunk immár 444. éve, Jézus tanítása alapján mindezeket fontosnak tartja, és szünet nélkül hirdeti? Pótolhatja-e mindezeket pusztána az analitikus , korszerű tanácsadás és a modern személyiségfejlesztő tréning? Amelyek egyébbként rendkívűl hasznosak. (Önismeret, meditáció. Szakemberé a szó.) Nem is beszélve a sportcsarnokokban megtartott ugynevezett „kongresszusokról”. Mert fenn egészen régi, és egyszerű dolgokról volt szó, ahogy régi a szép magyar nyelvünk, népmeséink, balladáink és népdalaink is.

Tudjuk-e eléggé becsülni őket? Részei mindezek életünknek, vagy kell nekünk más, új, valami olyansmi, amilyen a BUÉK vagy a pofakönyvön (facebook) a „micsi?”, ami azt jelenti, hogy: mit csinálsz?

Van-e polcainkon Vadrózsák, Álomlátó fiú, 77 magyar népmese, hogy gyermekeink lelkébe oltsuk türelemmel az ősi, szép éltető üzenetüket, vagy inkább hagyjuk őket, hogy bárgyuljanak a modern minimax kockafejű rajzfilmfiguráin, mert nem a könyv, a régi mese, hanem a többnyire agymosó televízió a korszerű? Hogy gyermekeink később fülhallgatóval a fülükön mellettünk is úgy elmenjenek, hogy észre sem vesznek.

Talán ezeken is illő elgondolkodni, s nemcsak év elején.

Makkai-Ilkei Ildikó: Hóember

2012.01.23. Hóember Makkai-Ilkei Ildikó

Végre megérkezett a tél. Sok hó hullott, és teljesülhetett gyermekeink álma: szánkózás, síelés, hóember-készítés. Találkoztam is néhány hóemberrel, nemcsak az udvarunkon, amelyet apa és nagylánya készített, hanem a falu utcáin, a templom dombján is, amelyet a falu gyermekei együtt hancúrozva készítettek el.

Ahogy megpillantottam ezeket a hóembereket, és rohantam tovább a falun dolgom után, gondolatom egy pillanatra visszarepített gyermekkoromba, és megéreztem azt a nagy örömöt, amit én is átéltem valahányszor önerőből vagy édesapai segítséggel sikerült embert faragni a hóból. És ugyancsak a tél, a hó hozta elő belőlem egyik legkedvesebb történetem, Móra Ferenc Hogyan tanultam meg írni című írását, melyben a nagy hó miatt az édesanya nem engedi iskolába a gyermekét, hanem inkább maga tanítja meg írni. „Olyan fortélyt eszelt ki, amilyen csak anyaszívektől telik. Akárhogy fűtötték a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett. S az a befagyott ablak volt az én szobatáblám, édesanyám gyűrűs ujja rajta a palavessző. Lesz-e valaha a világon gyémántból faragott íróvessző, mely drágább lehetne a munkában megbarnult, jeges vizekben megvörösödött, éles szelektől reszelősre fújt vézna ujjnál, mely sütés, főzés, mosás, mosogatás után fáradhatatlanul kopogott a jégvirágos üvegen? És lesz-e valaha a világon szépírómester, aki utánozni tudná azokat az ide-oda csúszkáló, hol hanyattvágódó, hol orrabukó furcsa ákom-bákomokat, melyek korcsolyázó tündérkék szeszélyes lábnyomához hasonlítanak.

Azon az estén ezt a szót kapartam bele a jégvirágok mezejébe:

KINCs

Édesapám odaállt mögém a mécsessel, hogy jobban lássa, mit dolgozom. A betűk árnyéka óriássá nyúlva vetődött ki a hóra, s úgy reszketett a mécs lobogásában, mint valami varázsírás.

– Te, az S-et megfordítva írtad – kacagott édesapám –, nézd, így kell azt írni.

Azzal a körmével egy rendes S betűt hasított az ablak jegébe. De én ravaszul csóváltam a fejemet, hogy engem nem lehet bolonddá tenni. Tudom én, hogy az az igazi, amire szülém tanított.

S ha gyorsan írok, most is sokszor megesik velem, hogy megfordítva írom az S-et, mint ahogy falusi, szabók cégtábláján látni. S mikor észreveszem a hibát, mindig teleszalad a szemem könnyel, és megcsókolom a szívemmel a ráncos öreg kezet, mely a kígyóbetűt először mutatta meg nekem.”

Havazik, s miközben nézem a hópelyheket, sok minden kavarog fejemben, múltam és jövendőm, emberfaragás hóból és lélekből..., betűvetés lapon és jégvirágokon. És igen, az is eszembe jut, milyen rég nem láttam jégvirágot.

Bíró Attila: A tabletta

2012. 01. 22. A tabletta Bíró Attila

Képzeld el! Piacra dobtak egy hiper-szuper, agyserkentő gyógyszertablettát. Kicsi az egész, akár csak ünnepi fehéringed gombja, és könnyen hozzá lehet jutni. Viszonylag kevés pénzből egy egész maroknyit adnak, s amikor bevetted, néhány másodperc alatt érezheted is hiper-szuper hatását, 24 órán keresztül. Annyira megnöveli az agy kapacitásának működését, hogy a jelenlegi néhány százalék helyett, teljes mértékben, talán 100 %-os teljesítményre lesz képes.

El tudod képzelni mit jelent ez? Egyik percről a másikra zseni lehet belőled! Minderre alkalmas lehetsz. Egy időben ezer dologra tudsz koncentrálni. Miközben olvasod a lexikonokat, ez idő alatt különböző logaritmusokat számolsz ki. Az agy millió információt képes befogadni, tárolni, és hiánytalanul bármikor visszaadni. Vezetés közben üzleti ügyeidet tökéletesen lebonyolítod, de nem feledkezel meg a munkahelyeden felgyűlt iratok határidejéről sem. Az ebéd ideje alatt kiszámolod a jövőd rizikófaktorait, s már előre látod a nemzetközi piacgazdaság alakulását. Nos, sorolni lehetne még, mekkora karriert lehet így befutni, mennyi pénzt, vagyont lehetne felhalmozni. Siker, népszerűség, elismerés, tisztség, rang, hatalom…

DE, ennek a tablettának, csodagyógyszernek, egyetlen komoly, ártalmas mellékhatása van: kiszámíthatatlanul megrövidíti az életet. Minden egyes pirula a megterhelt és lestrapált, kifárasztott agyat akár egy héttel, egy hónappal vagy akár egy évvel is korábban elkezdi sorvasztani, és így idő előtt felmondja a szolgálatot.

Te melyik utat választod? Elszántad magad arra, hogy nekifogsz fogyasztani, habzsolni ezeket a tablettákat? Vagy pedig az élet iránti ösztönöd, az életszereteted az erősebb oldalad?

Ja! Szinte elfelejtettem ismertetni a tabletta összetevő elemeit! Ha valakit nagyon érdekel, könnyedén előállíthatja. Mindenkép szükséges hozzá 24-ből 23 óra ébrenlét; napi 6-8 adag kávé; és érdemes hozzáadni a rendszertelen étkezést is. (Hanyagolható a fölösleges, pihenésre szánt idő, a szabadság, a nyugalom, a rendszeres testmozgás.) Segédanyagok: folyamatos világháló; legkevesebb 3–4 maroktelefon; az autó motorjának 4000 fordulatszámon kiadott zúgása. További összetevők: némi stressz, szorongás, aggodalom, depresszió, max. önzőség, intolerancia, valamint igények szerint választhatók a különböző fóbiák is. A tabletta további tökéletesítése érdekében az egyén maga választhatja meg az ízesítőket, szokásai közül a megfelelőket kiválasztva.

Vigyázat! Túladagolás esetén zsenialitásod feltűnően nyilvánvaló lesz a társadalom számára!

Mikó Ferenc: Ökumenikus koszorú

2012. 01. 21. Ökumenikus koszorú Mikó Ferenc

Nagyon szeretem Örkényt, főleg az Egyperceseket. Gondolom, nem vagyok egyedül. Sőt mi több, feltételezem, hogy az egyház honlapján levő műfaj is innen kaphatta nevét. Idézek egyet teljes egészében:

"Az élet értelme

Ha sok cseresznyepaprikát madzagra fűzünk, abból lesz a paprika koszorú.

Ha viszont nem fűzzük fel őket, nem lesz belőlük koszorú.

Pedig a paprika ugyanannyi, éppoly piros, éppoly erős. De mégse koszorú.

Csak a madzag tenné? Nem a madzag teszi. Az a madzag, mint tudjuk, mellékes, harmadrangú valami.

Hát akkor mi?

Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet nyomára."

Az elmúlt napokban tizenkettedik alkalommal rendeztük meg Székelykeresztúron az ökumenikus imahetet, amikor valamilyen különleges indíttatásból kifolyólag a város felkerekedik, és három felekezet öt templomát végiglátogatják, estéről estére különböző lelkészek imáit és prédikációt meghallgatni. Utána mindig a vendégfogadó egyházközség teával, forralt borral és kaláccsal kínálja a zarándokokat, miközben zajos lesz a helyiség a lelkes beszélgetésektől.

A hangulat nagyon érdekes és felemelő. A zord időjárás, sűrű havazás vagy eső ellenére a híveket összegyűjtő buszok tömve vannak. Létszámban mindenütt felülmúlják az ünnep első napi jelenlétet is. Pedig már sokadszorra hallják a város másik lelkészének a prédikációját, már ismerik a visszatérő imafordulatokat és a berögződött kézmozdulatokat. Szinte minden gyülekezet ugyanannak a gyárnak a kalácsával kínálja a vendégeit, és ugyanannak a hegynek az oldalában termett a szőlő, amiből végül a forralt bor lett.

Ha külön-külön tartanánk hiterősítő heteket, akkor nem lenne ilyen hangulat és látogatottság. Pedig éppoly hosszú, éppoly komoly és hasonló témáról szólna. Csak a prédikáció vagy a lelkész tenné? Csak a kalács vagy a bor tenné? Ezek mind tudjuk, csak részletek.

Hát akkor mi?

„Aki ezen elgondolkozik, s ügyel rá, hogy gondolatai ne kalandozzanak összevissza, hanem helyes irányban haladjanak, nagy igazságoknak jöhet nyomára.”

Azzal hogy Székelykeresztúr református, katolikus és unitárius hívei a város vezetőségével és lelkészeivel együtt töltik el délutánjaikat, egy egész héten keresztül egymás templomaiba látogatnak, a nagy közösség összetartozását és Istenben való reményét fejezi ki.

Buzogány-Csoma István: Most kezdődik el

2012. 01. 20. Most kezdődik el Buzogány-Csoma István

- ének -

Hosszú az út, amíg megérted,

(Hogy) magas az Ég, de te most elérted,

Jön a változás,

Új élet.


Még ott van a múlt, és te nem érted,

(Hogy mégis) annyi csillag gyúlt teérted,

Jön a változás,

Új élet.


Elbújtak már a sötét felhők,

Az esőt elfújta a szél.

Töröld le most az arcod

Megvívtad ezt a harcot,

Hallgasd a szíved mit mesél:


Most kezdődik el,

Látom az égen ott a jel,

Szivárvány szívét osztja szét,

A fénybe öltözött reményt,

Szeretem

Az Istenem.


Most kezdődik el,

Most érzem szívemhez közel,

Most érzem mint jelent a szó,

Most érzem azt, kimondható, hogy

Szeretem

Az Istenem.