2012. január 27., péntek

Moldován-Szeredai Noémi: Családlátogatás

2012. 01. 27. Családlátogatás Moldován-Szeredai Noémi


Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.
Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.
A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.
Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.
Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?



Évek óta, január elején meglátogatom az egyházközség családjait. E látogatás végén egy rövid áhítatot tartok. Felolvasok a Bibliából – minden évben a Zsoltárok könyvéből választok –, majd imádságot mondok, utána közösen elmondjuk a Miatyánkot, majd áldást kérek a család életére.

Mikor legelőször látogattam végig a híveimet, és ajánlottam fel nekik az áhítat, a közös imádkozás lehetőségét, sokan csodálkoztak, hiszen unitárius gyülekezetekben – néhány példától eltekintve – nem volt szokás az újesztendei családlátogatás, áhítattal. A csodálkozás csak addig tartott, amíg megkezdődött az áhítat, s ennek helyét átvette az imádságra való figyelés és a közös ima ereje. Ez lelkészi szolgálatom fontos része, hiszen minden imában a jelenlevők gondjait és örömeit tolmácsolom. Ezek személyre szabott imádságok. Azért is fontos ez számomra, mert látom, hogy majdnem minden esetben azok számára is fontos ajándék ez az együttlét, akik soha nem járnak templomba, vagy nem veszik ki részüket a közösségi tevékenységből.

A látogatások elsőrendű célja, hogy a jelenlevők elmondják örömeiket és bánataikat, beszéljennek arról, ami foglalkoztatja őket. Mint lelkész és lelkigondozó szinte háttérbe húzódom és figyelek. Nem én vagyok a központban, nem én beszélek magamról és családomról, nem mesélek érdekes történeteket vagy vicceket. Nem beszélek az egyház anyagi helyzetéről, soha nem gyűjtök adományokat. Természetesen válaszolok a személyes vagy a gyülekezetet érintő kérdésekre, de ilyenkor elsősorban az emberre vagyok kíváncsi, s arra amit elmond, vagy éppen elhallgat.

Az idén különösképpen a sztereotípiákra figyeltem fel. A beszélgetések sokszínűségéből kitűnik néhány ismétlődő magatartás. Vannak, akik saját ügyességüket, okosságukat hangoztatják, bizonygatják, mondván, hogy ők mindig csak jót tesznek, de rosszat kapnak viszonzásként. Vannak, akik végig valaki másról beszélnek, rokonról, szomszédról, s annak természetét vagy tetteit taglalják, nem a dicséret hangján. Másokkal lelkigondozói beszélgetés tud kialakulni.

Ahogy hazaérkeztem, elgondolkodtam: ha hozzám jönne a lelkészem, én miről mesélnék? És te?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése